Melléklet / „Oly jó az, aki ad” (Kosztolányi Dezső: Csáth Gézának)

Markó Béla
„Oly jó az, aki ad” (Kosztolányi Dezső: Csáth Gézának)

[2010. december]

Már régóta nem hiszek a remekművekben. Sőt, soha nem is hittem a kortól, helyzettől, közönségtől teljesen eloldozható műalkotásban, és egyáltalán nem riaszt a lábjegyzetelhető, preparálható vers vagy próza, de a számítógépen szétdarabolható és mozaikként ismét összerakható festmény sem. Elégtételem, hogy a mai irodalom- és művészetfelfogás nekem látszik igazat adni, hiszen ide-odautalások, előre- és visszacsatolások hálója például a kortárs költészet, a művet nemcsak szer­zőjétől, de nyelvi és történelmi kontextusától sem lehet elválasztani. Értelmezés minden alkotás, mi több, értelmezések értelmezése. Ennek következtében nincs is végérvényes mű, torzók vannak csupán, és ez nagyon jól van így. A forró, formálható, folyamatosan gyúrható és egyfolytában változó, s mint a sündisznó a lehullt lombot, új s új színeket magára aggató nyelv nem lehet végleges, tehát ugyanúgy nem lehet befejezett a szavakból, toldalékokból összerakott alkotás sem.
Ezért nem haboztam Kosztolányi Dezsőtől egy olyan költeményt választani, amely nem tartozik sem a legismertebbek, sem a legkedveltebbek közé. Akik ismerik a költő unokatestvérének, Csáth Gézának a tragikus sorsát, azokat még akár taszíthatja is Kosztolányi Dezső kétségbeesett kísérlete az azonosulásra egy tőle egészen idegen élet- vagy – legyünk stílszerűek – halál-látással. Hiszen a polgári-kispolgári lét közhelyeitől sem idegen poéta tökéletes „boldog, szomorú dalokat” írt, a méz és tűz keverékét alkotta meg A szegény kisgyermek panaszaitól a Szep­temberi áhítatig. Poézisának legjellemzőbb sajátossága éppen ez, a könnyed és hibátlan forma mézébe csomagolva még a legkeserűbb orvosságot is be tudja adni ne­künk, a Halotti beszéd szédítő muzsikájával, kerekdedségével, édességével szinte lenyűgöz, és szó sincs róla, hogy elrettentsen. Kosztolányi Dezső már-már az egyetlen költőnk, aki versben nem tud gonosz lenni, miközben prózában sokszor megteszi, gondoljunk csak Esti Kornélra. De a költészet neki a sugárzó tökély. Nem az idill, hanem az a hatalmas szentimentalizmus, amit így fogalmaz meg A bús férfi panaszaiban: „Ettem / Virágot, mézet, lángot. / Szerettem.”
Hát erről van szó. A mézben parázs van, sistereg, összeéget, ha igazából belekóstolunk.
Azzal kezdtem mondandómat, hogy nem hiszek a művek önállóságában. A köl­tők különállásában sem igen hiszek. A Csáth Gézának azért fontos vers, mert egyszerre több költő kezét is megfogja ebben a szövegben, a Baudelaire-ét, Verlaine-ét, Rimbaud-ét, de legfőképpen a halálában végképp magára maradt Csáth Gézáét, ezét a zseniális csodagyerekét, akinek testét-lelkét szétrágta a morfium, és miután feleségét megölte, saját életének is véget vetett harminckét évesen!
Harminckét év! Milyen különös kor! Közel a krisztusi fordulóponthoz. Ezt az életkort maga Kosztolányi is versben ünnepli azelőtt a Bús férfi panaszaiban: „Most harminckét éves vagyok. / Nyár van. / Lehet, hogy tán ez, amire / vártam. / Egész­séges bronzarcomat / aranyfénnyel veri a nap / és lassan / megyek fehér ruhában a / lugasban. / Pipámban sárgálló dohány, / a füstje békés, halovány. / A fák alatt egy kerti széken / alszik szelíden feleségem.” Akkor még Csáth Géza csak harmincéves. De a versben egy pillanatra feltűnik szemem előtt egy másik költő arca is, a Petőfi Sándoré, aki már megírta az alvó feleséget egykor: „Dél s est között van az idő, nyujtózom / A pamlagon végig kényelmesen... / Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik / Kis feleségem mélyen, csendesen. // Egyik kezemben édes szendergőm / Szelíden hullámzó kebele, / Másik kezemben imakönyvem: a / Szabadságháborúk története!” (Beszél a fákkal a bús őszi szél) Mennyire más a két vers, és mégis mennyire kapcsolódik egymáshoz, ahogy megismétlődnek a hangulatok, de a jelző is, hogy: szelíden. Van-e értelme a költők eredetiségéről beszélni? Egyáltalán: a költők írják-e a verset, vagy a vers írja őket? A költők keresik-e meg a szavakat, vagy a szavak keresik meg őket? Próbálkoznak Petőfi Sándorral, próbálkoznak Kosztolányi Dezsővel is, aztán később József Attilával, aki Csáth Gézához hasonlóan ugyancsak harminckét évesen lett öngyilkos. Mintha a megváltástól menekült volna Csáth Géza is, József Attila is. Olvassuk csak: „Har­minc­két éves lettem én – / meglepetés e költemény / csecse / becse: // ajándék, mellyel meglepem / e kávéházi szegleten / magam / magam.” (Születésnapomra) Kosztolányi Dezső atyai derűjéből, játékos bölcsességéből, de újból és újból lekerekített, meg-megcukrozott iszonyából is szerintem az általunk tudottnál sokkal többet merített a fiúi habitusú költő, József Attila. A szavak többször is őt keresték meg, miután jártak már Kosztolányinál. Nézzük csak: „Kénsárga légbe forróság inog, / őrjöngenek a buja jázminok” – mondja Kosztolányi Dezső 1923-ban (A bús férfi panaszai). „Az éjjel hazafelé mentem, / éreztem, bársony nesz inog, / a szellőzködő, lágy melegben / tapsikoltak a jázminok” – írja 1936-ban József Attila (Hazám). Vagy a nagy 1935-ös József Attila-verset, a Levegőt! alapötletében, szófordulataiban, rímeiben tulajdonképpen már 1921-ben megírta Kosztolányi Dezső. Vagyis őt kereste meg először a téma még a modern technika hajnalán: „Beírtak engem mindenféle Könyvbe / és minden módon számon tartanak. / Por­zó-szagú, sötét hivatalokban / énrólam is szól egy agg-szürke lap. / Ó, fogcsikorgatás. Ó, megalázás, / hogy rab vagyok és nem vagyok szabad. / Nem az enyém már a kezem, a lábam, / és a fejem, az is csak egy adat. / Jobb volna élni messze sivatagban, / vagy lenn rohadni, zsíros föld alatt, / mivel beírtak mindenféle Könyv­be / és minden módon számon tartanak.” (A bús férfi panaszai) És mit mond József Attila? „Számon tarthatják, mit telefonoztam / s mikor, miért, kinek. / Aktákba írják, miről álmodoztam / s azt is, ki érti meg. / És nem sejthetem, mikor lesz elég ok, / előkotorni azt a kartotékot, / mely jogom sérti meg. // Felnőttem már. Szaporodik fogamban / az idegen anyag, / mint szívemben a halál. De jo­gom van / és lélek vagy agyag / még nem vagyok s nem oly becses az irhám, / hogy érett fővel szótlanul kibírnám, / ha nem vagyok szabad!”
Ezekből az idézetekből is jól látható, hogy Kosztolányi költészete a maga eredetiségében egyúttal valamiféle keresztútja is a magyar poézisnak, és miközben kevés nála egyénibb költőnk van, ha van egyáltalán, egyfolytában átjár ezeken a szövegeken elmúlt költők szelleme, nem csupán a Virág Benedeké, hanem sokaké, és ide jár vissza számtalanszor József Attila is egy-egy rímért, sikolyért, fájdalomért, még gondolatért is. Ide járnak vissza mások is. Eközben pedig Kosztolányi hősies gesztussal próbálja lerázni ezt az apaságot, fiú szeretne lenni, Csáth Géza talán, akinek lénye ott van benne is, össze vannak kapcsolva, még genetikailag is, mint Dr. Jekyll és Mr. Hyde. „De jőjj akárhogy is. / Vérrel, sárral, te lélek, / Férgek gyűrűivel. Ha a láttodra félek, / Eltagadom. // Szemedbe bámulok és csellel kényszerítem / Kezedbe a kezem és a szívedre szívem, / Ha nem merem.” Lenyűgöző próbálkozás ez a vers egy élet, egy szerep, egy pálya átértelmezésére és megértésére: „Oly jó az, aki ad s te élted odaadtad, / Angyali gyilkosa nődnek s tennen-magadnak, / Szelíd barát.”
Mint ahogy torokszorító a politikai mondandó suta s különös módon mégis helyénvaló beiktatása ebbe a már-már pszichoanalitikus költeménybe. Ne feledjük, az első világháború után vagyunk, 1920-as keltezésű a vers: „Ah jól siess. Szíved még egyszer megszakad tán, / Ha hosszan bolygasz a cyrillbetűs Szabadkán. / S nem értenek.” Mi is a fontosabb? Az édesbús, kissé groteszk rím-lelemény, hogy … szakad tán – Szabadkán, vagy a hirtelen felizzó, felvacogó közéleti szenvedély? Azt mondanám, hogy a rím a lényeg, de be kell látnom, hogy Kosztolányi itt éppen ebből a vele kapcsolatos előítéletből próbál kitörni, Csáth Géza és Hungária sorsa mellé a magáét is odarendelve. Felkavaró vers lesz ebből, valamiféle katarzis ígérete, de végül szó sincs katarzisról, hanem egyszerűen csak a poéta, akinek a kezét az utódok közül olyan sokan fogják, többek közt József Attila is, most megfogja egy szörnyű és gyönyörű, elátkozott, önnön morfiummal bódított lelkétől állandóan rettegő, nagyszerű prózaköltő, a korán elkárhozott Csáth Géza kezét. Az egyik legszebb, legemberibb, legmegdöbbentőbb kéznyújtás, amelyet a magyar irodalom látni engedett nekünk.

CSÁTH GÉZÁNAK

Te sohase-jövő és sohase-beszélő,
várlak ma is, halott, e hosszú és e késő,
bús éjszakán.

Mert mészfehéren ég távolban a hegyoldal,
s befestve a falam a bandzsal, csorba holddal
oly halavány.

Nem kell-e szólnod, mondd? Nincs semmi hír amonnan,
hol fejfa és kereszt elvész a sűrü lombban
és sír a táj?

Én tudtam, hogy közöny s merev csönd van az éjben,
de hogy ilyen soká tart, azt most meg nem értem
és fájva fáj.

Alvó, emeld lassan nehéz és hosszu pillád,
s a végtelen felé táguló nagy pupillád
szögezd felém.

Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom
és a beléndeken s a vad farkasbogyókon
alszik a fény.

Ah, jól siess. Szíved még egyszer megszakad tán,
ha hosszan bolygasz a cirillbetűs Szabadkán
s nem értenek.

És űznek majd tovább idegen, bús hazádban,
zsákutcán és közön, idegen és hazátlan
kísértetet.
Itt nyiss be csöndesen. Isméred a kilincsem.
Tudod, hogy portámon és a szivembe nincsen
semmi gonosz.

Mert nem feledtelek. A fülledt estbe úszó,
ablakból fölsíró, homályos hegedűszó
eszembe hoz.

Így látlak mindig én, édes, fiatal orvos,
fehér köpenyben, a kavicsos és porondos
kertudvaron.

De jőjj akárhogy is. Vérrel, sárral, te lélek,
férgek gyűrűivel. Ha a láttodra félek,
eltagadom.

Szemedbe bámulok és csellel kényszerítem
kezedbe a kezem és a szivedre szívem,
ha nem merem.

Igen, eléd megyek és régi orvosomnak
csuklóm odanyujtom, hogy vizsgáld meg, mint szoktad,
ütőerem.

Oly jó az, aki ad s te élted odaadtad,
angyali gyilkosa nődnek s tennen-magadnak,
szelíd barát,

ki végtelent ittál s a lelked égre lázadt,
majd összetörted a tébolyok és a lázak
szent poharát.

Lásd, itt leülhetnél. Nincs bontva még az asztal,
kávé, dohány és rum vár mérgező malaszttal
s a múlt, a csend.

Halkan beszélgetnénk. Elmondanám, mi történt,
s fölfedném szótalan a fájó, néma örvényt,
a névtelent.

Síró Hungáriánk ma porba fekszik árván,
fölötte az átok, mint fekete szivárvány,
gyászt bontogat.

Anyáink, húgaink járulnának elébed,
kik éhesen rágják, elfáradott cselédek,
a csontokat.

Jaj, megmutatnám én a szívem is, e szörnyet,
mely nappal céltalan, halott vágyakra görnyed
s éjszaka sír.

Mert életem felén nem is vagyok, de látszom,
s reggel, ha öltözöm, csak játszom, egyre játszom
és vár a sír.

Ó, vad szerelmese az őrült morfiumnak,
adj ágyat most nekem és az éjféli búmnak,
akár a pap

kérlek kiáltozván, és íróasztalomra
fantasztikus lázban görbedek lehajolva,
hogy hívjalak.

Hisz a semmit tudod, gazdag, végzett, hatalmas,
ki célhoz értél már, kell, hogy valamit adhass
annak, ki él

s álomtalan éjjel kétségbeesve vár rád,
a múltnak koldusa és százszorosan árvább
a semminél.

Te a halálé vagy, zarándoka az árnynak,
ki bátran indultál, kapudat megtaláltad
az éj felé.

De én, jaj, itt vagyok a fényben és hitetlen
feledve önmagam, jajokba fúlva lettem
az életé.

1920


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Markó Béla


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.