Vers, próza / Állomás nélkül(ed)

Kocsis Tünde
Állomás nélkül(ed)[2015. november]




Van az a vonat, amely bármerre menjen is, te mindig a vagontér másik felén ülsz. Bármelyik osztályra szól is jegyem, bármelyik vagonban huppanok a székbe: srégen velem szemben ülsz. Ettől mindig zavarba jövök. Hogy lehet, hogy te pont itt?! Megint te és mindig pont itt, nekem. Már meg kellett volna szoknom, de hát az is meglepő, hogy ez a vonat is mindig más-más tájakon jár, még akkor is, amikor ezredjére ugyanazt az utat teszi meg. De nem is ez a legfurcsább.
Egyszer egy sajtos-szalámis szendvicset majszoltál, nem néztelek sokat, mert épp üres volt a gyomrom, és te nagyon jóízűen tudsz enni. Szóval, mire befejezted az evést, a gyomrom irányából a jóllakottság érzése kezdett terjedni végtagjaim felé. A meglepődésem kiverte az álmosságot be­lőlem, izgága lettem és tanácstalan, aztán érzéki csalódás néven elkönyveltem az esetet. Nem sokkal utána, mikor nekitámasztottad a homlokodat a vonatablaknak, hűvös lett a homlokomnak az a része, ahol az üveggel érintkeztél. Emlékszem, ettől is annyira meglepődtem, hogy egész testemben hevülni kezdtem. A döbbenetek sorozata persze téged is letepert, hiszen amikor először tettem fülemre a fülhallgatót, és kapcsoltam be az mp3 lejátszót, hirtelen felugrottál a helyedről, kis megtorpanás után odamerészkedtél egy-két utashoz, és megkérdezted, hogy ők is hallják-e, amit te. A nemleges válaszra kétségbeestél, de ezt álcázva, összeszorított fogakkal visszaültél velem srégen szembe, komolyan és már-már haragosan a szemembe néztél. Mintha elfoglaltam volna a helyedet egy tolulásig teli vagonban. Aztán hirtelen elmosolyodtál, felejthetetlen telített férfias mosoly volt, és amint jókedvű szórakozottsággal félrenéztél, combodra helyezett ujjaid elkezdték dobolni a második tételt.
Aztán ez lett a természetes. Én kimentem a mosdóba, és visszafelé jövet leolvastam a megkönnyebbülés hálás jeleit arcodról. De volt olyan is, hogy összehánytam magam, mert olyan húst ettél, amit nem komáltam. És te is ideges lettél, valahányszor annyit kerestem valamit a táskámban, hogy tiszta rendetlenség lett a tiédben. De többnyire vigyáztunk egymásra. Én például határozottan keveset lógattam ki a testemet a vagon ajtaján, nehogy megfázz a hasító széltől, és te is egyre több olyasmit olvastál, ami engem érdekelt, néha még tudományos ismereteidet is felidézted, vagy valaminek némán az apró részletekbe menő boncolgatásába merültél, tudván, hogy szeretem a részleteket, és hogy pallérozd néhol hiányokat szenvedő mű­veltségemet.
De amikor valami nagyon fontosat akartunk üzenni, akkor valamiért nem volt szerepcsere. Igaz, ilyen ritkán volt, teljesen komoly és egyben teljesen komolytalan, már-már felelőtlen volt, amit egymással és egymáson keresztül magunkkal műveltünk. Nem kellett sok vallomás, egy-egy sugal­lattal is beértük. Mindez még az első kitérő előtt volt így.
Mert aztán jött az első kitérő. A vagonok felét más vágányokra terelték. Az ilyesmi simán szokott menni, de akkor a vonat mégis zökkent egyet. Épp előtted mentem el, s a zökkenésre az öledben landoltam. Nagyon megszorítottuk egymást, de láttam a szemedben a félelmemet, és ezzel te is így lehettél, tudtad, hogy baj van. Sőt, többet tudtál, mint én. Kettőnk közül egyiknek akarnia kellett ezt, hogy így történjen. Innen kezdve hiába kérdeztem magam, nem válaszoltál semmire. Mindenemet odaadtam volna egyetlen cingár vallomásodért, de csak a vonat zakatolt, becsapódott egy-egy ajtó, az emberek csoszogtak, krákogtak, zsongtak idegesítően. Aztán persze szem elől is tévesztettelek, már csak a negyedik vagy ötödik kocsiban találtalak, és hiába ittam kedvenc borodat, nemhogy beindultál volna tőle, mint annyiszor, hanem látszathálás, kedvetlen, egyre némább és passzívabb voltál. Tehetetlenségemben egy nyár végi, már hűvös éjszakán meztelenre vetkőzve lógattam ki magamat a vonatajtón. Csapott is a levegő rendesen, meg is fáztam annak rendje és módja szerint. Nem tudtam hova tenni a dolgot. Aztán már nem láttalak. Hogy mennyire kába és ténfer­gő lettem, az szórakozott tetteim tükrében tudatosult: a férfimosdóba mentem, pedig előtte, amíg itt voltál, mindig a nőiben voltam… Aztán azt a húst ettem jóízűen, gépiesen, amitől én korábban hánytam, és olyasmiket kezdtem olvasni, amik amúgy engem csak miattad érdekeltek. Semmiben sem találtalak. Se téged, se magam. Egyszer, emlékszem, annyira féktelen, malíciával teli kacagásban törtem ki, hogy beléremegtek vagonom dermedt ablakai. Elképzeltem arcod rezdüléseit és tébláboló gesztusaidat, ahogy végtelenül zavart vagy, és magyarázkodsz a veled szemben ülő hölgynek, akit magasnak, széles mosolyúnak és annyira okosnak képzeltem, hogy híres bele. Szóval azért kellett magyarázkodnod, mert egyszer, amint felálltál, hogy csomagodból kivedd a pipádat, hirtelen női tánclépésekben kezdtél mozogni, úgy rendesen: ritmusra, aprózva, gyorsítva, majd nyújtva, lassítva, karlendítéssel és pördüléssel. Mindezt persze akaratod ellenére művel­ted, s amikor észrevetted magadat, már késő volt. A helyzet abszurditását az is fokozta, hogy te, aki mindent olyan szépen és meggyőzően tudsz el- és kimagyarázni, teljes bevetéssel meg is próbáltad helyretenni a félrecsúszottat, de félúton egyszerűen abbahagytad. Némán belesüppedtél a vastagon szivacsozott műbőr székbe, és magad elé meredve hevesen vágyni kezdtél valami nagyon erősre és keserűre. A nő pedig, amikor már azt hitte, hogy nagyon ért(i), és hirtelen abbamaradt az ok- és okozatfejtésed, nagyon összezavarodott, arca pár perc alatt iszonyú buta lett. Na, ezen szórakoztam könnyesre magam. Aztán kifulladva a földön fetrengéstől, hirtelen elkomorultam. Belém hasított a felismerés, hogy majdnem minden, így testedbe öntött kedvenc tánclépéseim viszontlátása is – illúzió. Önáltatás. Féktelen képzeletem zabolátlan terméke. Az úgynevezett valósághoz valószínűleg le kellene szállni a vonatról. Csakhogy mintha ez sosem állna meg, számomra pedig a benti világ is éppen elég színes, mozgalmas, kimeríthetetlen.
A teljes eltűnésed előtti délibábos megjelenéseid szárazsága erősebben és mélyebben arcul csapott, mint a kinti viharos eső. De volt, amikor csak enyhe, simogató esőként permetezett felbukkanásod. Aztán megint jött a szárazság. Bementem a hálókocsiba, belezuhantam az ágyba, és hagytam, hogy magába szippantson az alvás vákuuma. Rémlik, hogy egyszer vad iramban elindultam utánad még egyszer, s megnéztem minden vagon minden zegzugát. A legközönségesebb, de a legvadabb és legegzotikusabb helyeket is, ahol megfordultunk. Hogy valóság volt, vagy álom, netalán képzet? – ezek szövetét ekkortájt úgysem tudtam megragadni, utólag meg teljesen lehetetlen.
Arra azonban világosan emlékszem, hogy úgy ébredtem, mindenem porcikám fáj. Még a levegővétel is. Mihamarabb és minél messzebb akartam kerülni rongyos testemtől, szerencsére az ablakon túl épp szárnyait bontogatta a hajnal.
A második kitérőt észre sem vettem, csak mondták, hogy a mozdony után csak az én hálókocsim van még. Rendben, köszönöm – válaszoltam, s arra gondoltam, hogy ezt a második kitérőt, ha akarnia kellett kettőnk közül valakinek, ahhoz, hogy megtörténjen, akkor inkább én akartam. Zavart az érzés, mintha folyamatos vakvágányon lettünk volna, ahol a sínek egyszer csak véget érnek, a vonat pedig lebeg valahol valamennyit, majd ismét rendes síneken zötyög egy adagot a következő lebegésig. Időszakosan felfüggesztett haladás – mondhatta volna be az utasoknak a mozdonyveze­tő. Ennek vetett véget ez a második kitérő, a teljesen nyomvesztés. Amúgy csak egy sokadik kitérője életednek. S már jó ideje én sem vagyok ártatlan.
Ilyeneken tűnődtem, s ezután nem tudom, meddig ültem mozdulatlanul, kifelé nézve, de amikor újra megmozdultam, semmi bajom sem volt. Tiszta levegő csapott meg, s a kinti tágas táj bárányfelhős békével töltötte meg bársonybevonatú fülkémet.
Magam vagyok. Szabad vagyok – tisztáztam és nyugtáztam a helyzetet.
Erre te iszonyú erősen összeszorítottad a torkomat.






Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Kocsis Tünde


A szerzőtől még

   Árvaház


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.