Vers, próza / Ünnep

Tomaž Šalamun
Ünnep

[Látó, 2005. október]

Az összes gömb útján,
a színszeletekkel benőtt, krétával telefirkált
meredek sziklákon, melyet eltörtek
a gyerekek, szemléljük a töredékeket,
melyek felemelkednek,
összepréselődve, mintha víz nyomná őket,
az ő lassú röptüket: a jelt,
a felhúzott fehér függönyöket.

A légzéssel nincsen gond,
épp itt, ebben a körben,
nincsen gond a légzéssel
és elöl is, hátul is, úgy tűnik,
mintha beépített, töretlen lenne az egyensúly;
menet közben tágítja az üregeket,
széttágítja és összeszűkíti,
mint mikroszkóp alatt a felnagyított, ismeretlen (ismertethető)
légzőkészülékes rendszer működése.

Érvénytelen nosztalgia, az éj, a melankólia,
a nevetés, mely hull, mint a hó,
a minden párhuzamosan, a minden ott, melyet
elérhetünk innen, az összes köztes út’.

Az erre az állapotra vonatkozó reakciókat figyeljük,
lassan, fokozatosan, az articsóka külső levelei
lassan elúsznak.
Képzelődéseink kedvenc emlékeit meg is őrizhetnénk.

Volt a vonal.
Éppen azért volt, mert semmire
se volt jó.

Mindegyik képzelődés, mind koncentrikusan
van felosztva, közelre, távolra.
A folt, mely lift volt, fénysugár,
a priori sérthetetlenség garantálja.
Az iniciáció hihetetlenül lassú művelet,
leginkább a nyár, a tél és a csillagok körforgásához hasonló.

Ez az, ahogyan ettünk?
Útközben készítettük el az étkünk?

Elég, ha csak egy kis repedés marad a folyamatban
és hihetetlenül gyorsan regenerálódik minden, most van.
Aki a növekedés és az áldozat naplóját vezeted,
idefigyelj!

Lehet, hogy sokan olvassák majd,
mert köré esik a fény,
természetesen csak ide semmi nem esik, kifele megy.
A centrum, az energia forrása, amit ebben a folyamatban
vizsgálunk, üres. A kozmosz-locus ’eltűnik’, felfalja.
Az energia, nem a tudat, ugord át, (van) a negatívban.
Tehát van a minden a valamiben, csak így durván,
az elképzelhetőség miatt, nevezhetjük porszemnek is
s az egész tér csak egy maradék,
mint fűrészpor a fa fűrészelésekor.

Az egy köbmikromilliméterben
végtelen galaxis van, és mindegyik ezzel a hatalmas
térrel, fénnyel, holdakkal, napokkal, csillagzatokkal,
mely minket összezavart és terhelte rációnk.
Intergalaktikus, és persze ezek a belénk
„fecskendezett" kommunikációk is csak a terhünkre vannak.


Ennél az ablaknál, ebben az ablakban
még számtalan más civilizáció van,
számtalan más kozmológiai rendszer.
Tehát nem a szenvedésről van itt szó,
hanem a rétegekről.
Ezt itt mutatom.

LUKÁCS ZSOLT fordítása


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Tomaž Šalamun




Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.