Vers, próza / Árvaház

Kocsis Tünde
Árvaház[2015. november]



„– Jól tudok nélküled élni, de nem akarok.
– Nem tudok nélküled jól élni, de akarok.”


Van az a ház, aminek közösen tettük le az alapját. Egy gazdátlan, elhagyott kertben, pár gondozatlan gyümölcsfa tövében birtokba vettünk egy nagyszobányi földet. Először és jó sokáig csak a füvet lapítottuk le, legfeljebb félrehajigáltuk a hátunkat nyomó követ vagy gyümölcsöt. Azután egy idő után azzal szórakoztunk, hogy az úton-útfélen talált kövekkel kiraktunk egy négyzetet. Ezeket később magunkkal hozott személyes, valamilyen élményt, emléket hordozó kövek, ásványok váltották fel. Egyre tudatosabban homokot, sarat tapasztottunk a kövek közé. Emlékszem, amikor levetted rólam az utolsó rajtam levő tárgyat, a nyakláncomat, és ünnepélyessé nemesülő mozdulatokkal a láncrészt betemetted a kövek közé, úgy, hogy a cappuchino jáspis medál látható maradjon. Ettől kezdve igyekeztünk magunkkal hozni valami tárgyat is, hogy színes és különleges otthonná avatódjon az üledékes építmény. Hol egy kanál, hol egy pipa, bakelitlemez, kazetta, elromlott rádió, orosz–német szótár… A berámázott kis festményedet hátulról jól beépítettük, színes vakablak lett belőle. Kiemelt helyre tettük az ammonitesz fosszíliát, és a gukkernek olyan találó üreget vájtunk, mintha eleve oda gyártották volna, ráadásul ügyeltünk arra, hogy kivehető legyen. De ha épp nem voltak magunkkal hozottak, akkor helyben kerültek, és helyben maradtak tárgyaink. Így te egyszer öv nélkül indultál útnak, kezeid hózentrágerként kapcsolódtak nadrágodra, és olyan óvatosan lépkedtél, hogy kacagásom sokáig elkísért, feloldva bohóságod felett érzett bosszúságodat. A fülcsim még hagyján, de a sötétciklámen bugyim is bekerült a kövek közé. Ekkor jó ideig nem tudtam sejtelmes és huncut mosolyodnál egyebet leolvasni az ajkaidról.
Otthonunk építése csak egymásra figyelésünk mellékterméke volt. Pótcselekvés, ami azért kellett, hogy egymáson kívül más anyagokat is érintsünk. Az egymásban megtalált otthonosságérzet anyagba vetülése, alkotói eredménye – és immár maradványa – lett e derékig érő alapzat.
Csak a hosszú távra nem gondoltunk. Vagy gondoltunk, de nem beszéltünk róla. A házba lépve mindig a jelen varázsa ütötte ránk bélyegét, és távozásunk tébolyában semmink sem hiányzott.
A tartósságra, a viharokra, a jövőre nem gondoltunk. Esőt és hideget csak olyan ritkán fogtunk ki, hogy akkor az újszerűség erejével hatva, egyik intenzív eszementséget csináltuk a másik után. Az esőtánc, az esőfogócska, a sármasszázs és -birkózás lemoshatatlan betűkkel írták be magukat éle­tem regényébe. Amúgy annyi élvezetet nyújtott a játékokon és játszmákon túl a ház aprólékos (sz)építése, hogy az elemi erővel ható időjárás is csak másod- vagy harmadlagos jelentőséggel bírt. Mit nekünk a rideg beton s benne a rácsozott és meredező vasrudak?! Épülő homokvárunk már jól elfedte ülő, fekvő, fűcsiklandozta testünket. Beértük ennyi intimitással, a végtelen égbolttal és a mindent kitöltő jelennel.
Amúgy az egyik házfal stabilabb, masszívabb lett, mint a többi. Sokkal több kemény anyag és sűrűbb kötőanyag került oda, mint a többi oldalba. Ösztönösen épp ebbe a falba ültettük el a legdrágább kincseket is. Itt színlett ki a falból a hat féldrágakőből négy, és ennek falára, arra a legnagyobb kőre rajzoltad a totemállatodat is. Még valami igazi habarcsfélét is hoztál egyszer, hogy tartóssá kössön az anyag. Az csak természetes, hogy törzshelyed ezzel a fallal szemben volt, és az sem természetellenes, hogy engem gyakran éppen ehhez a falhoz szorított felhevült tested.
Visszamentem a házunkba, leültem arra a helyre, ahol te szoktál ülni. Mintha még meleg lett volna a föld. Visszajárok néha. Megnézem, hogy mit és mennyit rontott rajta az idővel szövetkező erózió, s hogy nem kopott-e ki az ég vászna.
Amikor még példaképeim voltak az ősmagyar sámánok, azt olvastam róluk, hogy ők úgy tudták: az égbolt egy éppen olyan sátor, mint amiben élnek, és a szertartásokat végzik. A Sarkcsillag pedig az a pont, ahonnan az Istenek lejárnak, leereszkednek szükség esetén, és ahova a sámán is felszáll, amikor a fentiekkel dolga van. A csillagok pedig lyukak az égsátoron, amelyeken átsüt a túlvilág reményteli fénye.
Visszajárok és azt látom, hogy lassan, de biztosan csökken házunk magassága, és bár még szépen látszanak a kövek közt az emléktárgyak, egyik-másik már kiáll a falból, van olyan is, amelyik felülnézetből kandikál ki, mint a sivatagi dűnén felbukkanó tevecsontváz. Az ilyeneket a falak alsó részébe, ahol elég lágy és üreges helyet találok, visszafalazom.
A festményed is jól állja a gyűrődést – állapítottam meg legutóbb, majd leültem a helyedre. A masszívabb fal tíz centivel magasabban volt a többinél. Arra gondoltam, végül csak ez marad, mint a jeruzsálemi siratófal. Aztán ez is az idő martaléka lesz. De most még emlékmű. Élményoltár. Sírkő.
És ekkor hirtelen felugrottam, mert azt gondoltam: Csakhogy én nem vagyok, maradok, leszek siratóasszony! Annál fontosabb dolgaim is vannak! A hevességtől pedig megrándult a derekam, s amíg enyhe mozdulatokra, majd csöppnyi mozdulatlanságra intett e felelőtlen mozdulat, elképzeltem, hogy megjelensz előttem. Feltételes módba és időbe rántott a képzelet.
Szia – mondanád egyszerűen. Szia – mondanám puritán hangsúllyal én is. A döbbenet és zavartság a szemek irányát földközeli síkra terelné. Ez az a helyzet, amikor egy láthatatlan fonal elveszett végét keresi a tekintet, hogy belekapaszkodjon. A megszokottba vagy a valahova vezetőbe. A rövid, látszólag mellékes egymásra nézéskor derülne ki, hogy az én fonalvégem a te szemedben van, és ekkortól te sem véletlenül tartanál fogva nézéseddel. Sokáig állnánk így. Mint akik már túl vannak valamin, és még túl előtte vannak valaminek. Vannak a nincsben. Vagy nincsenek a vanban.
A végtelen mozgáslehetőségből, ami mindenkinek adott, lényegében csak kettőt érez a sebzettség: a vonzás és taszítás erejét. Nem tudom, melyik lenne köztünk, csak azt tudom, hogy te hamarabb megunnád a mozdulatlanságot, és tennél valamit. Nem tudom, hogy mit, de azt tudom, hogy amint felfognám mozdulatod mögött a szándékot, folytatnám, amit elkezdtél.
Ha kifelé indulnál, nekirontanék a falnak, hogy többszöri próbálkozás után, minden erőmmel és romboló leleményességemmel ledöntsem, és ne kelljen átmássz rajta, hanem – mint a Vörös tenger medrébe az a népvezér – egyenes talajra léphess. (Mi bolondok, még ajtót sem hagytunk, mintha be akartuk volna falazni saját magunk is relikviáink közé!)
Ha nekifognál megkeresni a falban a festményedet vagy a pipádat – mivel kívülről tudom, hogy mit hova tettünk –, egykettőre kivájnám, és odanyújtanám, hogy elvihesd.
Ha köveket vennél magadhoz a falból, és szembeállnál a siratófallal, a fal elé állnék, és felvenném a bűnös nő pozícióját, hogy megkövezz.
Ha felém nyújtanád kezed, belehelyezném arcom. Utána a mellemet. Utána mindenemet. Hullámozna a tested, és leomolnának a falak.






Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Kocsis Tünde


A szerzőtől még

   Állomás nélkül(ed)


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.