Deleatur / És nem született műfaj (Bágyoni Szabó István: Elszabadult konténerek c. könyvéről)

Czegő Zoltán
És nem született műfaj (Bágyoni Szabó István: Elszabadult konténerek c. könyvéről)


Itt-ott babonás vagyok az írásban. Fekete macska nem riaszt. Valami belém nyilallik, nevezetesen a hivatásom leglényegesebb eleme (lehetőleg erőt adni a megírtakkal az embernek), ha feltételes móddal vagy tagadással indul, indulna az írás. Elkerülöm.


Az elkerülésről: hányszor mondtam kezdő és haladó költőknek, el kell kerülni a bekéredzkedő képtelenségeket meg a rangrímeket! Nem teszik.Most már azt mondom, el kell kerülni a dilettánsokat. Noha ezt se lehet. Elkerülni. Mondani lehet.


Most ez az írás tagadással indult volna, elkerültem. A kritika megírását már nem akarom, ezért nem is tudom elkerülni.
Naplóregénynek nevezi új könyvét Bágyoni Szabó István Kolozsvárról 1989-ben áttelepedett költő, író. Ha nem önvédelmi és néhol önámító naplókkal találkoznék gyakran, s ha nem öntisztító (öntisztulás ritka) csatározásokkal, de katartikus kitárulkozásokkal a napló műfajában, hallgatnék is. De hát a naplókban az emberi ént sohanapján, az isteni ént szinte mindig ott és csakis ott találom! Az ismerd meg tenmagad nélkül minden naplónak nevezett védirat fél- és fércmunka.


Szigorú vagyok, és lehet, hogy igazságtalan. Mentségemre nem hozok fel semmit, hiszen most befejezett új prózakönyvem (Amiért nem írok naplót) épp ebben a – fentebb csak jelzett – témában kutakodik. Ott bővebben.


Első olvasásra azt kerestem Bágyoni könyvében, miért is kellett ezt megírnia. Ez sem műhelytitkom, szinte minden könyvvel így vagyok együtt. Bágyoni Magyarországra való áttelepüléséről, a romániai hivatalok és belügyesek packázásaiból szed össze jó marokkal. Ebben nem különbözik a sok ezer erdélyi áttelepülőtől, ahogy az írva vagyon jelen könyvében is. Akkor meg miért kellett megírni?


Lehet, azért, hogy fölmutassa a sorsot, a szégyent, a megaláztatást, amiben élnie, élniük, élnünk adatott, valahol a 20. század Európájának szemétdombján, s mégis emberséget akarván megélni.


De hát ezt százan írhatták volna meg, s nem is rosszabbul, talán tájékozatlanabbul, mint Bágyoni.


Azért született meg ez a napló, ez a könyv, gondolom tovább és írom ide, hogy – talán – megkönnyebbüljön az áldozat, mármint az, aki átélte és megírta.


Itt elakadok, mert Bágyoninak a közel kétmilliós romániai magyarság egyetlen irodalmi hetilapjánál volt jó állása tizennégy évig, 1989-ig, az utolsó vonat(a) indulásáig. Hol volt ő áldozat? Ott. Mint szinte mindenki. 1987-ben írt regényét elfogadta a kiadó, dolgozott rajta, a cenzúra viszont nem engedélyezte. Ez fájt a szerzőnek, fájhatott, ám ebben a dologban sem volt egyedül. (A regényt áttelepedése után hat évvel adta ki a Kráter Műhelyegyesület, 1995-ben: A lovak estére hazaérnek.)


Sok a miért és sok az elindító ok minden áttelepedő esetében. Ebben a naplóregénynek nevezett kötetben, mely szerintem és a műfajelmélet magamféle értelmezése szerint nem regény, valóban naplószerűen sorjáznak a napok; ám ez még nem elég sem regényhez, sem naplóhoz.


Azért, mert a leghétköznapibb eseményeket jegyzi a szerző rendre; és fölüti a fejét a gyakorlott olvasó, hogy na jó, de akkor meg és még és már mi is van? Miért kívánkozik e könyvbe a román kommunista nacionalista hivatal packázása? És miért különleges a Bágyoniék esete? Hiszen semmiben sem különböznek a többitől. Ahogy az áttelepülések sorát és buktatóit maga a könyv is sorjázza, lásd Kenéz Ferenc, Köntös-Szabó Zoltán, Csiki László és a többi esetét, hogy csak az írókét említsem.


A könyv, a napló ott lesz különleges, amikor az olvasó kénytelen fölfedezni, hogy itt tulajdonképpen egy szerkesztőségen belüli életvitel, egy mintegy-baráti, szerkesztői közeg (egészen szélesen: Bágyoni Pityuzása, Zötyizése, Pityókozása a teljes magyar nyelvterület szolgáltatta haveri nagyságok körében) villongása és abban Bágyoni pörkölődése is tét.


Szerző rendre kitereget mindent, csak önmagát takargatja. Kipakolni csak azt akarja, ami ártatlan önmaga ellen történik, beleszámítva ebbe K. Jakab Antal elmarasztaló kritikáját egyik könyvéről, de beleszámítva azt is, ahogy tőle sokadszor is kölcsönöket kérnek, elisszák, beleszámítva azt is, hogy – kétségeim voltak, vannak, lesznek, megélvén a román szekuritátét sokkal bővebben, mint sok improvizátor utólag – a lakásukban távollétünkben a román belügy kutatott, betört, ilyesmi.


A történések a feleség terhességére, a beste hivatalokra és a szerző ellen irányuló egyetemes román és romániai magyar irodalom intrikáira szorítkoznak, no meg a rokonokra.
Ebből regény még lehetett volna. De nem lett. Ez viszont „csupán" műfaji kérdés. Tehát irodalmi. Más oldalág (vagy fővonulat), ahogy tekintjük, ahogy a teljes romániai és magyarországi irodalom szurkol Bágyonkának (így szólítják), mindenki mellette áll, van, rá figyel, még az elátkozott Kritikus is.


Akkor viszont miért kellett elhagyni ezt a melegágyat? – kérdez az olvasó meg a kritikus. Ha ennyire minden és mégis és sajna? És ujjongás a Befogadó kebelén, hogy jön, hát mégis jön! És rádiók és szerkesztőségek és állások…


Szomorú befejezése Bágyoni ama életszakaszának és a könyvnek az a csalódás, ahogy tudomásul vette saját leányálmait Budapesten. De ez már benne volt a pak liban, csak ő nem tudta. Másként tudta és másként remélte a sok beceneves, „dumcsizó" állami és irodalmi potentát környezetében a könyv lapjain.


A leghétköznapibb dolgok sora-rendje végig a könyvben, és a magam módszere (miért íródott kénytelen módon a könyv?) kínoz olvasáskor. Valami mosdás van itt. Védekezés. A gyűlölködés is föllelhető, sőt, elég gyakran kavarog, de továbbá – mintha semmi se történt volna előző nap. Ezek azonban nem etiles, vad veszekedések ám, hanem szakmai, sőt, erkölcsbe is vágó gyanúsítások. Erre utal a könyv, maga a szerző is. A kolléga Mózes Attila író a nyáron, 17 év után teljesen ki is borítja ezt a kosarat (Irodalmi Jelen), olyasmivel vádolva a szerzőt, ami ellen védekeznie kellene. Nem teszi. Mert ama rendszer kiszolgálójának nevezni valakit, amely rendszer elől (az elől?) menekül valaki, nem apró ügy.


Nos, a regényhelyzet itt kereshető; a nagyepika, a dráma jellemek és elvek villongása a katarzis gömbvilláma világánál. De hát el-kimarad.


Néhol az az érzésem, hogy ez a könyv inkább szól a hamarább kitelepedett író, Köntös-Szabó Zoltánról, ki a Rakéta Regénytárnál intéz, meg mindenütt, ahol nem Fodor Bandi (András)meg IliaMiska etc. Kenéz Ferenc a könyvben (a könyvből) mintha szép csendben, suttyomban telepedne át! Noha szinte minden lapon ott van. És ott Köntös-Szabó, és minden vibrál, és a legtöbb, ami történik, az a korrektúra a lapnál, a papírhiány, no meg egy kis elhanyagolható torzsalkodás, ami csontvelőig vág ugyan, de „dumcsiznak" tovább és isznak. Már aki. Szerzőnk egy időben absztinens is.
Intimbe alámerülni, ott lehet regény(i). Ceausescu utolsó két esztendejének őrjöngését a gyűlölet fényénél-hősugaránál fölmutatni pl. egy naplóregény keretében, az is valami lett volna ám!


Ám itt nincs ez sem.


Hogy szerző egyik kedvenc szavával éljek: lűttek ennek itt.
A könyv komponált, nem vitás. Következetesen C. úrnak nevezi a félbolond diktátor Ceausescut –, ez már elvi kérdés a könyvben. Ezt is elnézhetem. Van ottani újságíró barátom, aki naponta elmondja, hogy ő soha nem írta le a nevét. Igaz, ellene se írt semmit.


Hősök, ellenállók, rendszerborogatók nem születnek, hanem lesznek.


Meghal Szabó T. Attila nyelvész professzor, „11-kor a Farkas utcai református templom már zsúfolásig telt. Majd mindenki Szőcs Pistát kereste a fekete ruhás tömegben, de ő nem volt ott. Vajon miért?"


És azóta is kérdezem, mióta e könyvet elolvastam: vajon miért kereste mindenki őt, a nagyszerű szellemű írót, kritikust, művelődéstörténészt? Fogalmam sincs. Számos esetben találkoztam vele Budapesten, jött vagy én mentem, soha nem tudtam, hogy az a fekete ruhás gyászoló tömeg őt kereste éppen. Majd megkérdem…


És Csurka István sem úgy bontakozott ki egy koccintásos társaságban Bágyoni jelenlétében, hogy megtalálták volna a közös hangot. De Bágyoni elnézőleg legyint: „Igaz, hozott nő volt a társaságában."


Én nem voltam ott. De ez a stíl, modor sem az én asztalom ám. (Mondhatnám: mért nem várták nővel Csurkát, hogy ne kellett volna hoznia-vinnie magának?)


„A bokrok mögött valami lappang", védi magát a kegyetlen kritika és kritikus ellen Bágyoni. Itt fölbukik a fuldokló barátság az árból, ám csak annyi időre, hogy megtudjuk: bizony nehéz élete volt az Utunk szerkesztőségében. Onnan menekült hát? És nem a rendszer elől? Biztatták Budapestről földi jókkal? Nem tudjuk.


Lírai csónakok is illannak a köznapi történetek árján, mert két évtized és sok lesújtó élmény után bejelentkezik a baba, a csoda, mindennek a megmentője és megmagyarázója. Az áhítat maga. És: a szürkeség, a valódi dráma emelkedettsége maga a kiköltözés, a búcsú a lakástól és így tovább.


Igen, mindezt mondhatta volna szebben a magyartanár, a szerkesztő író. Egy csokor, csokrocska: strekkhalál, elbaltáztuk, „József Attila és Dsida Jenő szellemi-képi löketével", „legjobb verseskötetemet kibelezte", saccolom, Sütő Andrásnak „szülibulit rittyentenek", szerecsia, felsértődött, sztorik, dumcsizunk, kiborítottam a bilit, cikisebb, vacilálunk konzekvenciát, cseszegessék egymást, és így tovább.


A könyvben mindenki benne, aki számít, akár a Kerepesi temetőben. Magam is szerepelek egy nagy hiba „erejéig"…


Az olvasó maga dönti el bizonyosan, meg kellett-e és így kellett-e megírni ezt a könyvet, hiszen mind a regénynek, mind a naplónak megvannak a határai, arcvonásai.


(Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2005)


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Czegő Zoltán


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.