Vers, próza / Ötvennyolc (Versek)

Káli István
Ötvennyolc (Versek)

D-nek, A-nak, J-nek,
a majdani bátorsága jegyében

Nem kísért már se gyanú, se kétely.
Mivé dermedt bennem dőreség s gondolat!
Enged álmodozva ülni, és nem
Zaklatja magát a múló idő miatt.

Nem kínoz érdes, sorsgyilkos magány,
Sem sötétség, sem az éjek püffedt csendje.
Hitem a reményt fojtogatja, s nincs
Már a szeretetnek bennem méltó rendje.

Mi harc volt, elmúlt. A célt feléltem,
Akár a világ önnön tartalékait.
Törekvés nélkül fogy tovább időm –
Nem is értem, hogy mit keresek én ma, itt…

Úgy véltem, élni jó, mert emberi,
S hogy testem önző lelkemnek lett lakása,

Nem zavart, tréfával ütöttem el –
Hisz Istennek vagyok csodás földi mása.

A mindenséget, s benne a mindent
Egynek láttam, ahogy Jézust áldva illik.
Nem rángattam ajtót, sem fiókot,
Előbb megfigyeltem, hogy mi merre nyílik.

Becsültem elmét, okfejtést, érvet,
Haladást, tréfákat és kauzalitást.
Szerelmeim akként értékeltem,
Tudnak-e nyújtani nekem valami mást.

Ha becsmérelt, ki ellenem fordult,
Megértőn fogadtam vak okszerűségét,
S bár beleszédültem is a vak dühbe,
Próbáltam kivárni a mondatok végét.

Nem fedtem el az arcom, ha rájöttem,
Hogy e szörnyűséget már valahol láttam.
Hazudtam önzőn, olykor kegyesen,
S vállaltam ilyenkor, ha csalóvá váltam.

Ódzkodtam attól, mi tökéletes,
Mert nem hihettem el a bűntelenséget,
S tükörbe zártam szomorúságom,
Mikor ráéreztem, bent bűnbánat éget.

Láttam másokon, vagyok jó és rossz,
S már dicsekvés volt az öntudatosságom,
Pedig naponta vívtam magamért,
Remélve, a halált így miszlikbe vágom.

Az örömért gyöngyözve fizettem,
Főhajtva fogadtam mások bölcsességét.
Győzelmeimnél, ha bírta erőm,
Többre tartottam a csendet és a békét.

A tikkadásba fúló szónoknak
Elnéztem minden blőd aranyigazságot,

S szívembe zártam ellenemet is,
Ha vaskos tréfáimhoz aranypofát vágott.

Nem pereltem elrablott időmért,
S ha szükségét láttam egy-egy vallomásnak,
Gyengéimért busásan fizettem –
Kiadtam titkaim hitetlen tamásnak.

Vágyaimat bárhogy álcázhattam,
Pellengér-kalodát állított asszonyom.
Higgadt férfikor szólamán fújva
Újra eljátszhattam kamaszos viszonyom.

Éltem gödörben is, égő szemmel,
A homálytól jól megrészegedtem.
Kegy-létrán másztam ki, mégis durván
Káromkodtam: erre teremtettél engem?!

A fényre – csak ennyit tudtam akkor,
Mert fényben akartam látni minden formát,
Mint a gyermek, hisz még nem tudtam, hogy
A sejtelmesség inkább erény, mint korlát.

Lennék bár bajban, mégis háborgás
Nélkül tűrném, mit a tükröm képembe vág,
Ha nem gyötörné elmém a kétség:
Tudja-e Istenünk, milyen ez a világ?

A vér még lüktet bennem, s széthordja
Testemben a tiszta ösztönt, élni tudást,
S ebből serken, szeretetté lesz –
Mindig viselhető bíbor fenség-palást.

Szolga én már soha nem lehetek.
Kit magamba zártam, bármikor elmehet.
Nincs más értékem, mit adhatok, csak
A szabadságot – vállalt függőségemet.

2005. május 15-én, Pünkösd vasárnapján


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Káli István


A szerzőtől még

   Fényben
   Maszk
   Feltámadás
   Tanácstalanul
   Helyzet-ábécé


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.