Szemle / A „román” Nobel-díj

Geréb Zita
A „román” Nobel-díj

[Látó, 2010. január]

Herta Müller Nobel-díjának fogadtatását vizsgálva a román kulturális közegben annak jártam utána, hogy az utóbbi néhány évben milyen kulturális események kapcsán emleget(het)te a román sajtó a szerző nevét, esetleg mit közölt tőle. Nem túl gyakran hivatkoztam rá eddigi írásaimban sem, a szerzőtől pedig aligha olvastam valamit, a román sajtó amúgy sem enged sok teret sem költészetnek, sem prózának. Arra viszont emlékeztem, hogy Herta Müller egyik tavalyi hazalátogatása során néhány fotós és kétes külsejű alak, valamint a szálloda alkalmazottja zaklatták a hazalátogató szerzőt, akit éppen Andrei Pleºu kísért egyik este a szálláshelyre. A Riscul de a fi (fost) român (A románnak lenni kockázata, Dilema veche, 218.) című esszéjében Andrei Pleºu a Berlinbe emigrált szerző érdemeinek méltatása mellett tétován bíbelődik a kínos helyzet kapcsán felmerült kérdésekkel, hogy miként lehetséges húsz év után még mindig feltűnést keltve zaklatni valakit, aki csak látogató. A csupán töredékeiben megidézett esszé persze nem Herta Müller miatt maradt az emlékeimben, inkább amiatt, ahogy Pleºu viszonyult a helyzethez.
Egy szintén tavalyi kulturális eseményről, a Göteborgban megrendezett könyvvásárról szóló beszámolóban (Dilema veche, 242.) Mircea Cãrtãrescu mellett Herta Müller is megjelenik, az esemény akkori rangját számomra ezúttal sem a Nobel-díjjal kitüntetett szerző emelte, hanem Mircea Cãrtãrescu jelenléte, akit, ha már Nobel-díjról van szó, én is esélyesebbnek tartottam a rangos irodalmi kitüntetés elnyerésére.
Az október 8-i esemény, így Herta Müller és Nobel-díja több alkalmi írásnak szolgált alapjául, ezúttal a kulturális sajtó az eddigi mulasztásokat is igyekezett pótolni, így nemcsak reagált a kitüntetésre, hanem részleteket is közölt a szerző írásaiból (România literarã, 41., Idei în dialog, 2009. november). Visszafelé lapozva az eseményről szóló írások között, az látszik, hogy az első reakciók többnyire kontroll és hivatkozási alap nélküli szövegek, amelyeket különösen a Nobel-díj hiánya okozta frusztrációk ihlettek. Kevesebben vannak azok, akik a képzett irodalomszakértő professzionalizmusával képesek megközelíteni az eseményt, az ő írásaikból válogattam. Paul Cernat (irodalomkritikus, publicista), Ioan Stanomir (irodalomkritikus, publicista, politológus) valamint Gabriel Cohn (germanista, fordító) neve többnyire ismerős a román kultúra eseményeit követőknek. Alapállásuk a „kiskorúakétól” nagymértékben különbözik, Herta Müller kitüntetését nem a szerző és a valamikori szülőhazája viszonyának relevanciája, és különösen nem az évtizedes frusztrációk felől ítélik meg.
Paul Cernat így meglehetősen vehemensen áll szembe azokkal, akik úgy vélik, a periféria és egyéb állandó komplexusok kezelésére íme egy hatásos gyógyír, Herta Müller, aki miatt talán büszkébb román lehet ezúttal, aki román. Piedesztálra semmiképp nem állítható a világszerte ismertté vált szerző, abban viszont szerepe van, hogy önmaga megítélésében józan és kritikus maradjon a román társadalom. P. Cernat adatokra is hivatkozik, Herta Müller sose volt nagy hatással sem az olvasók, sem a kritika, sem pedig a kiadók irányában, bár egyik regényének filmes adaptációjával is próbálkozott Stere Gulea (Vulpe vânãtor, Rókavadász). Húsz alkotásából csak ötöt fordítottak eddig még románra (a Humanitas kiadónál hamarosan megjelenik H. Müller legújabb kötete, az Atemschaukel, címe is esetleges, Leagãnul respiraþiei, Lélegzethinta), Svédországban viszont már nyolc mű olvasható fordításban, lengyelül pedig hat (Revista 22, 42.).
Egy másik esszéjében (Observator cultural, 479.) P. Cernat a díjazás körülményeit, ennek megváltozott kritériumait, az újonnan szemlélt irodalom és a Nobel-díj viszonyát fejti ki. Ezek fényében tehát az utóbbi évek kitüntetés-sorozata értésünkre adja, hogy szemléletváltás történt, egyfajta kimozdulás az eurocentrikusság vagy nyugatcentrikusság felől a „multi-kulti globalizmus” felé. Az új irány annyiban hoz változást, hogy így kevesebb pontot ér a „nagy író”, és jóval többet az ideológiai és geo-kulturális alapon megfogalmazott kritérium.
Cernat esszéjének summás zárása olyan írói modellre reflektál, amely Herta Müller esetében kiválóan igazolja, hogy hasonló jellegű írói magatartás is kitüntethető, akkor is, ha a szerző nem a kanonizáltak közül való.
Az említett germanista, Gabriel Cohn nemcsak a hovatartozás kérdéseit fejti ki, hanem Richard Wagner esszéjét is megemlíti, aki egy 2000-ben publikált írásában már tárgyalja az identitás kérdésének kínos pontjait, a hovatartozás kérdése már az írás előtti fázisban felmerül. Egy egész német írónemzedéket érintett ez a téma a hetvenes és nyolcvanas évek Romániájában. Herta Müller esetében Bánát pedig egyszerre jelenti a gyalázandót és az „üzemanyagot” az irodalmat működtető motornak (Idei în dialog, 2009. november).
Ioan Stanomir a fentiek hangmagasságát tartja, a díj egyszerre kitüntetés a szerzőnek és Németországnak, ugyanakkor ezzel egy időben a román kommunizmus okozta szenvedések emlékezete is a felszínre kerül. Egy közösség tragédiáinak megidézése, valamint az irodalomnak az a képessége, hogy önmagában hordozza a humánus megmentésének reményét, egyike azon kritériumnak, amelynek I. Stanomir szerint, a kitüntetés odaítélésében releváns szerep jutott (Idei în dialog, 2009. november).


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Geréb Zita


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.