színház / A Cenci család

Percy Bysshe Shelley
A Cenci család[2013. augusztus-szeptember]




Percy Bysshe Shelley előszava:

Itáliai utam során kézhez kaptam egy kéziratot; a római Cenci-palota irattárából másolták ki: részletesen beszámol azokról a borzalmakról, amelyek a város egyik legnemesebb és leggazdagabb családjának kihalásával végződtek VIII. Kelemen pápaságának idején, az 1599. esztendőben. A történet ez: egy öregember, aki kicsapongásban és gonoszságban élte le az életét, végül engesztelhetetlen gyűlöletre gerjedt gyermekei ellen; lánya iránt vér­fertőző szenvedély formáját öltötte ez, amelyet mindenfajta kegyetlen és erőszakos tett súlyosbított. A lány, miután sokáig hasztalanul igyekezett szabadulni attól, amit teste-lelke szüntelen megmételyezésének érzett, végül összeesküdött mostohaanyjával és bátyjával, hogy öljék meg közös zsarnokukat. A fiatal lány, akit olyan hajtóerő ösztönzött erre az iszonyatos tettre, amely legyőzte annak borzalmát, nyilván nagyon kedves és szeretetreméltó lény volt, arra termett, hogy ragyogjon és imádják, s a cselekvés és döntés kényszere durván kiforgatta természetéből. A tettet hamarosan felfedezték, és noha Róma legelőkelőbbjei esedezve kérték a pápát, a bűnö­söket halálra hurcolták. Élete folyamán az öregember többször bocsánatot vásárolt a pápától a legsúlyosabb, elmondhatatlan főbenjáró bűnökre száz­ezer koronáért, ezért áldozatainak halálát aligha kérheti számon az igazságszeretet. Más szigorúságra hangoló okok mellett a pápa valószínűleg úgy érezte, hogy aki Cenci grófot megölte, az ő kincstárát fosztotta meg egy biztos és bőséges jövedelmi forrástól. Ez a történet, olyan előadásban, amely megvilágítja az olvasó előtt egykori szereplőinek érzelmeit, reményeiket és félelmeiket, bizalmukat és gyanakvásukat, különböző hajlamaikat, indulataikat és gondolkozásukat, ahogy ezek egymásra hatottak és összejátszottak egy borzalmas célra szövetkezve – fénysugárként derítheti fel az emberi szív néhány sötét és titkos barlangját.
Rómába érkezve megtudtam: a Cencik históriáját olasz társaságban nem lehet említeni úgy, hogy mély és fojtott izgalmat ne keltsen, s ez a társadalom mindig hajlik arra, hogy romantikus szánalmat érezzen és hevesen mentegesse a szörnyű tettet, amelyre szenvedései ösztönözték azt, akit két évszázadon át sárral dobáltak meg. Mindenfajta ember ismerte nagyjából a történetet, és részese volt annak a lenyűgöző izgalomnak, amit ez, úgy látszik, bűvös erővel ébreszt az emberi szívben. Volt egy másolatom Guido Beatricéről festett képéről, amelyet a Colonna palotában őriznek, és a szolgám nyomban felismerte, hogy „La Cenci” arcképe.
Ez a nemzeti és egyetemes izgalom, amelyet ez a történet kelt és keltett két évszázadon át mindenféle emberek között egy nagy városban, ahol a képzelet örökké tevékeny és éber, rögtön fölvetette bennem a gondolatot, hogy alkalmas volna drámai célra. Tragédia ez, amely képes felébreszteni és ébren tartani az emberek rokonszenvét, így máris kivívta az elismerést és sikert. Úgy gondoltam, nincs más tennivaló, mint honfitársaim megnyerése végett felruházni olyan nyelvezettel és cselekménnyel, amely közel hozza szívükhöz. A legmélyebb és legfenségesebb tragikus alkotások, a Lear király és az Oidipusz meséjét feldolgozó két színmű, olyan történetek, amelyeket a hagyomány a néphit darabjaiként őrzött már azelőtt, hogy Shakespeare és Szophoklész megismertette volna őket az emberiség minden elkövetkező nemzedékének rokonszenvével.
A Cencik históriája különösen félelmes és szörnyűséges, nyers színpadi ábrázolásuk elviselhetetlen volna. Aki ilyen tárgyhoz nyúl, annak fokoznia kell az eszményit és csökkentenie az események valós borzalmát, hogy abból a költészetből fakadó élvezet, amely e rettenetes szenvedésekben és bűnökben van, enyhíthesse az erkölcsi elfajulás látványának borzalmát, amelyből ezek erednek. És a legkevésbé sem szabad megkísérelnie, hogy az ábrázolást alárendelje annak, amit közönségesen erkölcsi célzatnak neveznek. A legmagasabb rendű erkölcsi cél, amire a legmagasabb rendű drámafajták törekednek: az emberi szív tanítása rokon- és ellenszenvek, önmaga megismerése révén; ennek az ismeretnek az arányában lesz minden emberi lény bölcs, igazságos, őszinte, türelmes és jószívű. Ha dogma többre viheti, ám jó; de a dráma nem megfelelő hely ennek az érvényesítésére.
Kétségtelenül senki sem válhat becstelenné a más tettétől; bármilyen súlyos bántalom illő viszonzása kedvesség, türelem, és eltökélt szándékunk, hogy a sértőt béketűréssel és szeretettel elfordítsuk sötét indulataitól. A bosszú, megtorlás, elégtétel veszedelmes tévedés. Ha Beatrice így gondolkozik, bölcsebb és jobb lett volna – de nem tragikus alak. A ritka szerző, aki hajlott volna effajta ábrázolásra, nem is jöhetne igazán számításba drámaíróként, mivel semmi együttérzést nem kelthetne tágabb környezetében. Az, hogy az emberek nyughatatlan, veséző kazuisztikával igyekeznek igazolni Beatricét, de érzik, olyasmit tett, ami igazolásra szorul; az, hogy babonás irtózattal nézik sérelmeit és az érettük vett bosszút – ez ad drámai jelleget annak, amit tett és elszenvedett.
Arra törekedtem, hogy tőlem telhetően úgy ábrázoljam az alakokat, amilyenek valószínűleg voltak, igyekeztem elkerülni azt a hibát, hogy a magam jogról és igazságtalanságról, hamisról és igazról való nézeteimhez szabjam őket, vékony lepel alatt eszem hideg leleményeibe bujtatva a tizenhatodik század embereit és tetteiket. Katolikusoknak ábrázolom őket, és mint katolikusokat, mélyen átjárja őket a vallás. Protestáns elme számára némiképpen természetellenesnek tűnik az Isten és ember közötti kapcsolat komoly, örökös érzése, amely áthatja a Cencik tragédiáját. Különösen megdöbbentő lehet az, ahogy a népi vallás kétely nélküli igazságképzete összefonódik az iszonyú bűnben való hideg, elszánt kitartással. De Itáliában – a protestáns országokkal ellentétben – a vallás nem különleges napokon viselt köpeny vagy menlevél, amit azok, akik nem akarják, hogy leszólják őket, felmutatnak, vagy valónk áthatolhatatlan rejtelmeit átható homályos érzés, ami elborzasztja gazdáját a szakadék sötétségével, melynek szélére juttatta. A vallás megfér a katolikus olasz fejében a hittel abban, amiről minden embernek biztos ismerete van. Egybeszövődik az élet anyagával. Imádat, hit, alázat, töredelem, vak csodálat; nem az erkölcsi magatartás szabályzata. Nincs szükségszerű kapcsolatban semmilyen erénnyel. A leg­elvetemültebb ember is lehet szigorúan ájtatos, és annak vallhatja magát, anélkül, hogy a bevett hitet sértené. A vallás erőteljesen áthatja az egész társadalmat, és befogadójának vérmérséklete szerint lehet érzés, meggyőződés, mentség, menedék; sohasem próbatét. Cenci kápolnát épített palotája udvarán, Szent Tamás apostolnak szentelte, és lelkének nyugalmára miséket alapított. A negyedik felvonás első színében Lucrezia kész viselni a következményeket, amiért megrótta Cencit, amikor megitatta, és kitalált mesével arra buzdította, hogy gyónjon meg halála előtt, mivel katolikusok fontosnak tartják ezt az üdvösséghez; csak akkor adja fel szándékát, amikor rájön, hogy erősködésével újabb bántalmaknak tenné ki Beatricét.
Gondosan kerültem színműírás közben, hogy helyet adjak annak, amit közönségesen tiszta költészetnek neveznek; azt hiszem, aligha találni benne öncélú hasonlatot vagy különálló leírást, hacsak Beatrice leírását az apja megölésére kiszemelt mélységről nem ítélik ilyennek.
Drámai alkotásban képszerűség és érzelem áthatja egymást, az előbbi egyszerűen az utóbbi teljesebb kibontakozására és illusztrálására szolgál. A képzelet olyan, mint a halhatatlan Isten, aki testet ad a megváltáshoz a halandó érzésnek. Ezért van, hogy a legtávolabbi és a legismerősebb kép egy­aránt alkalmas drámai célra, ha erős érzés illusztrálására használják, ami megemeli az alacsonyt, és a megértésig lendíti a magasrendűt, mindenre rávetve saját nagyságának árnyékát. Ebben a tekintetben teljesen egyetértek azokkal a modern kritikusokkal, akik szerint avégből, hogy az emberekben igazi együttérzést keltsünk, megszokott nyelvüket kell használnunk, és nagy elődeink, a régi angol költők tanulmányozása arra sarkall, hogy azt tegyük a magunk koráért, amit ők tettek a sajátjukért. De az emberek valós nyelve legyen általában, ne egyetlen osztályé, amelynek társadalmához az író történetesen tartozik. Erre törekedtem én is; nem kell meggyőzni arról, hogy az eredmény egészen más dolog, kiváltképpen mint olyan embert, akinek figyelme csak nemrégen ébredt fel a drámairodalom tanulmányozása iránt.
Római tartózkodásom alatt iparkodtam megnézni ennek a történetnek az emlékeit, amennyire csak idegen hozzájuk férhetett. Beatrice arcképe a Colonna palotában csodálatos műalkotás; a lány börtönfogságának idején készítette Guido. De rendkívül érdekes mint a Természet egyik legbájosabb műhelydarabjának ábrázolása is. Valami szilárd, sápadt nyugalom van arcvonásaiban; szomorúnak és lelkileg megtörtnek látszik, de ezt az elkeseredést szelíd türelem deríti. Fejét fehér kelme redői övezik, amelyek közül előbújnak, és nyakára omlanak aranyhajának sárga szálai. Az arc megformálása különösen finom: szemöldöke éles vonalú, ívelt, ajkán képzelet és érzékenység örökös kifejezése, amit nem nyomott el a szenvedés, és úgy tű­nik, nem olthatná ki a halál sem. Homloka széles és tiszta; szeme, amely­ről azt hallottuk, hogy kiválik elevenségével, sírástól dagadt és fénytelen, de szépségesen patetikus. Úgy látszik, Beatrice Cenci a ritka emberek közé tartozott, akikben együtt van erő és gyöngédség, anélkül, hogy egymást rontanák; egyszerű és bensőséges természet volt. A bűnök és gyötrelmek, amelyeknek okozója és szenvedő alanya is volt, olyanok, mint egy maszk és köpeny, melyekbe a történtek öltöztették szerepéhez a világ színpadán.
A Cenci-palota nagy kiterjedésű, és noha részben modernizálták, a feu­dális építészet rideg, behemót kőrakása maradt, abban az állapotban, mint a borzalmas jelenetek idején, amelyek e tragédia tárgyát teszik. A palota Rómának egy eldugott zugában áll, a zsidó negyed közelében, s a felső ablakokból jól látni a Mons Palatinus óriási romjait, félig megbújva a föléjük nőtt fák sűrűje alatt. A palota egyik részében van egy udvar (talán az, amelyben Cenci a Szent Tamás-kápolnát emelte), gránitoszlopok szegélyezik, és finom mívű antik frízek díszítik, régi olasz divat szerint halmozott áttört erkélyekkel építették. A palota egyik, hatalmas kövekből alakított kapuja, amely sötét, magas folyosón keresztül homályos föld alatti szobákba vezet, különösképpen megragadott.
A Petrella várkastélyról nem tudtam több információt szerezni, mint amennyi a kéziratban található.



A CENCI CSALÁD

TRAGÉDIA ÖT FELVONÁSBAN

Fordította JÁNOSHÁZY GYÖRGY


SZEMÉLYEK:

FRANCESCO CENCI gróf
GIACOMO, BERNARDO, fiai
CAMILLO bíboros
COLONNA herceg
ORSINO, főpap
SAVELLA, pápai legátus
OLIMPIO, MARZIO, gyilkosok
ANDREA, Cenci szolgája
Nemesek, bírák, őrök, szolgák
LUCREZIA, Cenci felesége, gyermekeinek mostohaanyja
BEATRICE, Cenci lánya

SZÍNHELY: főleg Róma, de a negyedik felvonásban Petrella,
az apuliai Appenninekben fekvő várkastély

IDŐ: VIII. Kelemen pápaságának kora




ELSŐ FELVONÁS

1. SZÍN
Szoba a Cenci-palotában. Jön Cenci gróf és Camillo bíboros
CAMILLO Eltussoljuk a gyilkosság ügyét,
Ha Őszentségének átengeded
Birtokodat a Pincio kapuján túl.
Nagyon nehéz volt megpuhítanom
A conclavéban; pénzeddel veszélyes
Büntetlenséget vettél már magadnak,
Azt mondja; ha elnéz egyszer ilyen bűnt,
Nyer az egyház, mert megment a pokoltól
Egy lelket, hogy még éljen s bánja bűnét;
De nem fér össze semmiképp magasztos
Trónja fényével és tekintélyével,
Hogy mindennap egyezkedjék olyan
Sokféle ocsmány bűnnel, amilyent te
Alig titkolsz a viszolygó szemektől.
CENCI A birtokom egyharmada – no, menjen!
Hallottam egyszer, hogy a pápa öccse
Az építészt terepszemlére küldte,
Mert villát épít majd szőlőmben, úgymond,
Mihelyt bátyjával dolgom lesz megint.
Így kiforgatni talán mégse kéne!
Többé tanú, de még a Nap se lásson
Olyat, amit egy szolga elfecseghet,
Kit porral tömnek torkig majd jutalmul.
Amit ő látott, többre azt se tartom,
Mint hitvány életét – halálra bosszant!
Megmentenek a pokoltól! Az ördög
Mentse meg őket a mennytől! A pápa
Öccseivel azért imádkozik,
Tegye meg Péter apostol s a szentek
A kedvükért, hogy tartson még erőm,
Vagyonom és szilajságom sokáig,
És tegyek meg mindent, mi jövedelmet
Hozhat nekik. – De marad még elég,
Mihez hozzá nem férnek.
CAMILLO Cenci gróf!
Élhetnél végre tisztes életet,
Megbékülhetnél már önnön sziveddel,
Isteneddel s a megbántott világgal.
Mily undok a véres garázdaság
E hófehér haj tisztasága mellett!
Gyermekeid vehetnének körül,
De félsz, hogy arcukról leolvasod
A szégyent, mert te írtad azt oda.
Asszonyod hol van? Hát bájos leányod?
Tekintete megszépít s felvidít
Mindent: talán megölné ördögöd.
Mért zárod őt el minden társaságtól,
Zokszó nélkül tűrt panaszaival?
Szólj, gróf? Tudod, jóakaród vagyok.
Láttam sötét s vad ifjúságodat,
Úgy néztem torz s heves útját, akár egy
Meteort, ám ez nem tűnt el; figyeltem
Megátalkodott férfiéveid;
Most elnézlek megcsúfolt vén korodban,
Ezer meg nem bánt bűn súlyát viselve.
De én mindig reméltem, megjavulsz,
És háromszor is megmentettelek.
CENCI S Aldobrandino neked köszöni
Birtokom a Pinción túl. Bíboros,
Egy valamit tarts, kérlek, az eszedben,
S jóval nyíltabban beszélgethetünk.
Feleségemről s lányomról beszélt
Egy ismerősöd, aki ide járt;
Másnap az ő leánya s felesége
Kérdezte, láttam-e – s csak mosolyogtam.
Azt hiszem, nem látták többé soha.
CAMILLO Gyalázatos, vigyázz!
CENCI Tőled remegjek?
Szamárság. Jobban ismerhetjük egymást.
Amit bennem sokan bűnnek neveznek,
Hogy kiélem minden érzékemet,
S erővel vagy furfanggal ezt kivívom,
Közismert, nem gondom, hogy veled erről
Beszéljek. Ugyanúgy szólok tehozzád,
Akárcsak önnön figyelmes szivemhez,
Hisz úgymond félig már megjavitottál;
Elhallgattat tehát a hiuság,
Ha nem a félsz; úgy vélem: mind a kettő.
Ki nem élvezi az érzéki kéjt,
S a bosszút is, ki nem gyönyörködik
A kínokban, miket sohasem érez,
És más bajával dúsítják nyugalmát?
Én mást nem élvezek, csak a kimúlás
Látványát, és e látvány örömét,
Ha az a másé, ez pedig enyém;
Nincs lelkifurdalás, se félelem
Bennem, mi, gondolom, másokat elfog.
Úgy hozzám nőtt ez mára, hogy csapongó
Képzeletem bármit kívánjon is,
Vágyképe – melynek nincsen egy vonása,
Mit megérthetne magadfajta ember –
A táplálékom is hiányérzetet kelt,
Míg be nem teljesül.
CAMILLO Mondd, nem vagy-e
Hitvány ember?
CENCI Miért hitvány? No nem.
Hitszónokok ezt megátalkodottnak
Nevezik; ők elég pimaszok ahhoz,
Hogy más emberek ízlését leszólják.
De voltam boldogabb, míg a világ
Tetszésem szerint élt; míg édesebb volt
A kéj a bosszúnál; ma elapad
A lelemény. Hajaj, mind megöregszünk.
Ha akad még tett, melynek iszonya
Az enyémnél lomhább étvágyat is
Felpiszkál: megteszem – legyen akármi.
Ifjú koromban élvezeteken járt
Csak az eszem, s mézzel tömtem magam.
De Szent Tamásra! Mégsem méh az ember –
Untam; amíg valakit meg nem öltem,
Nem hallottam jajgatni őt s fiát,
Nem tudtam, hogy van ily gyönyör a földön,
Mely elmulattat kissé. Szívesen
Nézem a borzalomtól áthatott kínt,
Kimeredt szemet, sápadt ajkakat,
S tudom, a Krisztus vérverejtékénél
Keserűbb könnyeket ejt bent a lélek.
Ritkán ölöm a testet, mely a lelket
Erős tömlöcként hatalmamba fogja,
Hol gyötrelmek rémének kenyerével
Etetem.
CAMILLO Poklok ádáz ördöge
A bűn részegségében még soha
Nem szólt szívéhez úgy, mint most te hozzám,
Hála Istennek, hogy nem is hiszem.
(Jön Andrea)
ANDREA Uram, Salamancából jött egy úr,
Veled kíván beszélni.
CENCI Mondd, a nagy
Szalonban várjon. (Andrea el)
CAMILLO Kérem a nagy Istent,
E kárhozatos és hamis szavak
Ne kísértsék meg, hogy magadra hagyjon. (El)
CENCI Birtokaim egyharmada! Vigyáznom
Kell, vagy a pénz, vénember fegyvere,
Kicsúszik e fonnyadt kézből. De tegnap
Négyszeres ellátmányt rendelt a pápa
Két átkozott fiamnak, akiket
Salamancába menesztettem innen,
Remélve, ott valahogy tőrbe esnek,
Vagy sikerül éhen pusztítnom őket.
Küldjön az Isten rájuk gyors halált!
Bernardo s feleségem nem lehet
Holtan sem rosszabb. Ám Beatrice…
(Gyanakodva körülnéz)
Az ajtónál aligha hallgatóznak.
No és ha igen? Mégsem jó beszélnem,
Bár szóval győzi meg magát a szív.
Te néma levegő, te meg ne halljad,
Mit gondolok! Padló, melyen szobája
Felé tartok, beszélj neki erélyes
Léptemről és gúnyos betoppanásról,
De szándékomról semmit! – Andrea!
(Jön Andrea)
ANDREA Uram!
CENCI Beatrice a szobájában várjon
Ma este… nem, éjfélkor, egyedül.
(Mindketten el)

2. SZÍN
A Cenci-palota kertje. Beszélgetve jön Beatrice és Orsino
BEATRICE Ne forgasd ki a dolgot.
ORSINO Még emlékezhetsz, hol beszéltünk
Akkor: jól látni innen a helyet
E ciprustól; eltelt két év azóta,
Hogy áprilisban egy holdfényes éjjel
A Palatinus romjai alatt
Megvallottam neked a titkomat.
ORSINO Azt mondtad akkor, hogy szeretsz.
BEATRICE Te pap vagy.
Ne szólj nekem szerelemről.
ORSINO A pápa
Engedélyt adhat, hogy megházasodjam.
Mert pap vagyok, azt gondolod, a képed,
Akár elejtett szarvas a vadászt,
Nem kísér folyton, ébren s álmaimban?
BEATRICE Mondtam, nekem szerelemről ne szólj:
Legyen bár engedélyed, énnekem nincs;
E boldogtalan házat el se hagynám,
Amíg szegény Bernardo s a nemes hölgy,
Akinek életemmel tartozom,
Szenvedi azt, miből részt vállalok.
Orsino, amit éreztem irántad
Egykor, keserű kínná változott.
Ifjonti egyezség volt, s fogadalmad
Megszegte; ettől fel nem old a pápa.
Szeretlek én továbbra is, de szentül,
Ahogy a testvér vagy szellem szerethet:
Hideg hűség, amit esküdhetek.
Jobb is talán, hogy elmarad a nász.
Te agyafúrt vagy, köntörfalazó,
Ez nincs ínyemre. – Jaj, gonoszkodom!
Hová legyek? De most sem mint barátom
Nézel rám: mintha éppen fölfedeznéd,
Hogy ezt gondoltam, és igaz gyanúmból
Hamis mosollyal sérelmet faragnál.
Nem, nem, bocsáss meg: sokkal ridegebbnek
Látszom a bútól, mint vagyok valóban;
Bánatos gondokat hordok magamban,
S jósolnak… ám lehet rosszabbat annál,
Mit elviselek?
ORSINO Minden jóra fordul.
Kész a beadvány? Mindent megteszek
Érted, tudod, édes Beatrice;
Latba vetem minden furfangomat,
Hogy orvosolja panaszod a pápa.
BEATRICE Megteszel értem mindent. Mily hideg vagy!
Furfangodat… más szót várok… (Félre) De jaj!
Ilyen erőtlen, elárvult teremtés,
Még perelek az egyetlen baráttal! –
Apám ma este fényes lakomát ad,
Orsino, mert jó híreket kapott
Salamancából, a testvéreimtől,
S e szeretet-parádéval takarja
Gyűlöletét. Pimasz képmutatás:
Halálukat ülné meg szívesebben;
Térden imádkozott ezért, tudom.
Nagy Isten, ilyen apám van nekem!
De lázasan készülnek a dologra,
Ott lesz egész rokonságunk, a Cencik,
S a római nemesség krémje is.
Megparancsolta, hogy sápadt anyámmal
Ünnepi díszt öltsünk fel mind a ketten.
Szegény nő! Egy kis változást remél
Ettől sötét lelkében; nem hiszem.
A vacsoránál kapod a beadványt;
Addig – ég áldjon.
ORSINO Ég veled. (Beatrice el)
A pápa
A papi eskütől nyilván nem old fel,
Hacsak néhány zsíros egyházi stallum
Jövedelméért nem; Beatrice,
Olcsóbban is megkaplak, azt hiszem.
Ékes kérését sem olvassa el.
Átjátssza majd hatodunokaöccse
Szegény atyafiának, mint a nénjét,
És nem juthatok hozzá semmiképpen.
Aztán, amit el kell szenvednie
Az apjától, el is túlozza jócskán.
Vénember nyűgös és akaratos.
Leszúrhatja ellenségét, a szolgát
A férfi, borral és nőkkel vigadhat,
S morcosan térhet sótlan otthonába,
Hogy szidja feleségét, gyermekét;
Ezt zsarnokságnak mondja neje, lánya.
Elégedett leszek, ha lelkemen nincs
Nagyobb bűn, mint amit szeretetem
Módjától el kell szenvedniük – ebből
A hálóból nem szabadul. De félek
Éles eszétől, átható szemétől,
Mely sugaraival ízekre bont.
S lecsupaszítva pirulok a rejtett
Gondolatért. – Eh, társtalan leány, ki
Végső reményeként akaszkodik rám!
Bolond volnék, mint ha pánikba esne
A párduc egy kis antilop szemétől,
Ha elszalasztanám.





3. SZÍN
Pompás csarnok a Cenci-palotában. Lakoma. Jön Cenci, Lucrezia, Beatrice, Orsino, Camillo, Nemesek
CENCI Isten hozott, barátok, rokonok,
Bíborosok, egyház pillérei,
Ittlétetek tisztesség lakománkra.
Túl hosszan éltem már remete módján,
S míg társaságotoktól elmaradtam,
Bizony gonosz hír terjedt el felőlem;
De remélem, nemes barátaim,
Ha már együtt mulattok itt velünk,
És hallottátok, milyen jámbor okból,
És elmondtunk egy-két pohárköszöntőt:
Elhiszitek, hogy hús-vér vagyok én is,
Bűnös, igaz, Ádámtól mind azok,
De gyöngéd szívü, szelíd, résztvevő.
ELSŐ VENDÉG Igaz, uram, úgy tűnik, túl kedélyes,
Túl víg és nyájas ember vagy te ahhoz,
Hogy mindazt megtedd, mit rád mondanak.
(Társához) Ilyen nyílt, pajzán kedvet sose láttam
Senki szemében!
MÁSODIK VENDÉG Valami szerencsés
Esemény, melynek mind örvendhetünk,
Az hozott össze; gróf, mondd el nekünk.
CENCI Valóban egy szerencsés esemény.
Ha van apa, ki apai szivéből
Imát röpít e földről mindenek
Atyja felé, akár aludni készül,
Akár álmából épp felcihelődik:
Forró könyörgést, vágyat és reményt,
Azt, amit ő két fiának kiván,
Számukra egyetlen kérése ez,
S legszebb reményén túl váratlanul
Beteljesül, így hát barátait
És rokonságát lakomára hívja,
Hogy örömében osztozzanak ők is –
Örüljetek: ha van, hát én vagyok.

BEATRICE (Lucreziához) Nagy Isten! Iszonyú! Testvéreimmel
Szörnyű dolog történt.
LUCREZIA Ne félj, leányom,
Túl nyílt beszéd ez.
BEATRICE Jaj, megfagy a vérem!
Az a gonosz vigyor szeme körül,
Nézd, hajáig ráncokba vonja bőrét.
CENCI Salamancából jött ez a levél.
Beatrice, olvasd el jó anyádnak.
Köszönöm, Isten! Te egyetlen éjjel
Megtetted azt, mire régóta törtem.
Két engedetlen, lázadó fiam
Halott!... Halott!... Hol a jókedvetek?
Nem figyeltek rám… mondom, hogy halottak,
Nem kell nekik már étel és ruha;
A gyertya sötét útjukon: utolsó
Költségem. Azt nem várja tán a pápa,
Hogy koporsóban is eltartsam őket.
Örvendjetek velem: ujjong a szívem.
(Lucrezia félájultan lerogy, Beatrice felfogja)
BEATRICE Ez nem igaz! – Nézz fel rám, asszonyom.
Ha igaz volna – van Isten az égben –,
Nem érné meg, hogy hencegjen vele.
Torz lelkű ember, tudod, hogy hazugság.
CENCI Akár Isten szava: mert ő lehet
Tanúm, hogy tiszta igazat beszélek;
Gondoskodása megmutatkozik
Haláluk módjában is. A misén
Ott térdelt Rocco és másik tizenhat,
Mikor a fal leomlott s összezúzta;
A többi meg se sérült. Cristofanót
Egy férfi tévedésből szúrta le,
Amíg vetélytársával hált szerelme,
Épp aznap éjjel, épp azon az órán;
Látszik, hogy gondja van reám az égnek.
Aki barátom és szeret, jelölje
Naptárában ünnepnek e napot.

December huszonhetedike volt.
Olvasd a levelet, ha nem hiszed.
(A társaság megzavarodik, több vendég feláll)
ELSŐ VENDÉG Borzasztó! Megyek.
MÁSODIK VENDÉG Én is.
HARMADIK VENDÉG Álljatok meg!
Én azt hiszem, csak móka ez, szavamra!
Nagy feneket kerít az ugratásnak.
Elvette tán az infánsnőt fia,
Vagy El Doradóban aranyra lelt.
A vicc ideje van most; várjatok!
Ingerkedést látok a mosolyában.
CENCI (bort tölt egy kehelybe, és megemeli)
Fényes bor, vígan pattog és pezseg
Arany kelyhemben bíborszínü tükröd
A lámpafényben, akárcsak a lelkem
Két átkozott fiam halálhirére!
Ha azt hinném, a vérük vagy, te bor,
Mint szentséget innálak, és veled
Köszönteném a poklok ördögét,
Aki, ha apák átka, mint beszélik,
Gyors szárnyon száll holt gyermeke után,
S az égi tróntól elrángatja lelkét –
Győz győzelmemben! – Ám fölösleges
Lettél: meghúztalak jól örömömben,
Ma este már elég is volt a borból.
Andrea, vidd körül.
EGY VENDÉG Alávaló!
E nemes társaságból senki sem
Fog vissza, te cudar?
CAMILLO Az Istenért,
Menjenek a vendégek! Nem vagy észnél.
Baj lesz ebből.
MÁSODIK VENDÉG Fogjátok be a száját!
ELSŐ VENDÉG Majd én!
HARMADIK VENDÉG És én!
CENCI (azokhoz, akik fenyegető tartással felállnak)
Ki az? Ki szól? Ki? (A társaság felé fordul)
Semmi,
Mulassatok. – Vigyázat, mert a bosszúm
Királyi pecsétes levél, mely öl,
De a gyilkos nevét nem mondja senki.
(A lakomázók szétrebbennek, néhány vendég távozni készül)
BEATRICE Nemes vendégek, még ne menjetek;
Mit számít, hogy egy apa ősz haja
Zsarnokságot s gyűlöletet takar?
Hogy aki tagjainkat adta, kéjjel
Meg is kínozza őket? Hogy mi, holtak
És elhagyottak, húsa-vére volnánk,
Gyermekei és asszonya, kiket
Szeretni s védni kell? Nem is találunk
E kegyetlen világon menedéket?
Mi irthatott ki egy gyerek agyából
Szeretetet s tiszteletet, leküzdve
Szégyent s félelmet? Gondoljatok erre!
Sokat tűrtem, s csókoltam a kezet,
Mely földre nyomott minket, csak szülői
Fegyelmezésnek gondoltam csapását!
Mind mentegettem, s mikor nem maradt
Kétség, békésen, könnyel, szeretettel
Próbáltam megpuhítani; de nem ment,
S álmatlan éjszakákon térden állva
Küldtem Istenhez, mindenek atyjához,
Forró imát, de nem hallgatta meg,
S tűrtem – míg itt állok előttetek,
Hercegek s rokonok, testvéreim
Halotti torán. Ketten még maradtunk:
Asszonya s én; de ha nem ment ki senki,
Új mulatságra jöhettek, milyet
Gyermekek sírján tartanak apák.
Colonna herceg, közeli rokon vagy,
Bíboros, te a pápa kamarása,
Camillo, te az állam főbirája:
Mentsetek ki!
(Beatrice beszédének első fele alatt Cenci Camillóval beszélgetett; meghallja a befejezést, és most előrejön)
CENCI Barátaim saját
Leányaikra gondolnak, remélem –
Vagy a torkukra –, mielőtt e lányra
Hallgatnának.
BEATRICE (nem figyel Cenci szavaira)
Nem mer rám nézni senki?
Nincs válasz? Elnémítja hát a zsarnok
Ennyi okos emberben is az észt?
Vagy nem a törvény betüje szerint
Kérem, ezért kell megtagadnotok?
Bár eltemettek volna engem is!
A távoli tavasz virágai
Hervadoznának síromon, s apám
Mindnyájunkért ülhetne végre tort!
CAMILLO Ily ifjú lánytól keserű kivánság.
Nincs mit tennünk?
COLONNA Semmit sem, azt hiszem.
Veszélyes ellenség e Cenci gróf.
De bárkinek segítek ebben.
EGY BÍBOROS Én is.
CENCI Arcátlan lány, menj vissza a szobádba!
BEATRICE Eredj te magad, istentelen ember!
Ott bújj meg, ahol többé senki sem lát!
Tiszteletet s alázatot kivánsz,
Hóhér létedre? Apám, csak ne álmodj:
Megrettenthetted ezt a társaságot,
De rossz rosszat szül. Ne vágj arcokat!
Siess, bújj el, bátyáim bosszuálló
Szelleme székedből menten kiver!
Takard el arcod az élők szemétől,
S ha ember léptét hallod, szedd a lábad,
Sötét zugot keress, és hajtsd le ott
A megbántott Isten előtt fejed;
Mi köréd térdelünk, és kérve kérjük,
Hogy irgalmazzon nekünk és neked.
CENCI Barátaim, kár, hogy e tébolyult lány
Befente mulatságunk örömét.
Jó éjszakát, nem foglak itt tovább
Családi perpatvar nézőinek.
Beszélünk még. –
(Mind el Cenci és Beatrice kivételével)
Kóvályog a fejem.
Adj egy kupa bort. (Beatricéhoz) Hamis képü kígyó!
Te fenevad! Szép, mégis iszonyú!
De kezessé bűvöllek én, tudom;
Most tűnj el innen gyorsan! (Beatrice el) Andrea,
Töltsd meg görög borral a serlegem.
Azt mondtam, nem iszom többet, de kell,
Mert furcsamód felszítja kedvemet
A gondolat, hogy mire készülök. (Kiissza a bort)
Légy ereimben a friss ifjuság
Heve, a férfikor célratörése,
S vénség hideg, ravasz gonoszkodása!
Akárha a fiaim vére volnál,
Melyre szomjaztam! Hat a bűvölet.
Meg kell lennie, s meglesz, esküszöm! (El)

MÁSODIK FELVONÁS

1. SZÍN
Szoba Cenci palotájában. Jön Lucrezia és Bernardo
LUCREZIA Ne sírj, édes fiam: engem ütött csak,
Ki többet is elbírtam. Ha megöl,
Csak jót tett volna velem igazában.
Mindenható Isten, tekints le ránk,
Terajtad kívül nincsen is barátunk!
Ne sírj; bár úgy szeretlek, mint enyémet,
Nem vagyok igazi anyád.
BERNARDO De sokkal
Több, mint anya lehetett gyermekének:
Az voltál mindig! Hogyha nem apám
Üt meg, tán sírtam volna, azt hiszed?
LUCREZIA Szegény fiam, tehettél volna többet?
(Jön Beatrice)

BEATRICE (kapkodva) Járt-e már erre? Láttad őt, öcsém?
Jaj, nem! Most hallom lépteit a lépcsőn,
Mind közelebb, a keze a kilincsen;
Anyám, ha engedelmes gyermeked
Voltam, ments meg most tőle! Te nagy Isten,
Akinek földi képe az apa,
Hát elhagytál engem valóban? Ő jön:
Nyílik az ajtó, látom már az arcát,
Csúnyán néz másra, de úgy mosolyog rám,
Mint tegnap este lakoma után.
(Jön egy Szolga)
Nagy Isten, mily irgalmas vagy ma hozzám!
Ez Orsino szolgája. – Nos, mi újság?
SZOLGA Azt üzeni gazdám: a Szentatya
Ki sem nyitotta a kérésedet. (Papírt ad át)
Azt kérdi, milyen órában jöhetne
Hozzád megint?
LUCREZIA Üdvözlégy idején. (Szolga el)
Odalett, lányom, utolsó reményünk.
Milyen sápadt vagy! Reszketsz, elmerültél
Félelmes és makacs gondolatokban,
Mintha valami megfoganna benned.
Mily fagyos a szemed! Jaj, drága gyermek!
Megőrültél? Ha nem, kérlek, beszélj.
BEATRICE Nem vagyok őrült; láthatod, beszélek.
LUCREZIA Mit tett apád a szörnyü lakoma
Után? Rosszabbat, mint hogy mosolyogva
Hirdette ki: „A fiaim halottak”?
Szomszédja arcát nézte mindegyik,
Hogy lássa: az is olyan holtfehér?
Úgy éreztem az első szóra: vérem
Szívembe tódul és megszédülök;
Hogy elmúlt, dúltan s elgyöngülve ültem,
Míg egymagad álltál fel, hogy lehordjad
Kemény szavakkal e torz kérkedést,
S láttam, hogy benne az ördög lekushad.
E percig így álltál pajzsunk gyanánt
Köztünk s apád komor dühe között:
Szilárd lelked egyetlen menedékünk.
Mi törhetett le ennyire? Mi írta
Szegény arcodra ezt a bánatot,
A még szokatlan félelem után?
BEATRICE Mit mondsz? Lásd, azon gondolkoztam éppen:
Jobb volna nem is küzdeni tovább.
Az ilyen ember véres és rideg,
De – jaj, mielőtt rosszabb is lehetne,
Jobb lesz meghalni: akkor nincs tovább.
LUCREZIA Ne mondd ezt, gyermek! Azt beszéld el inkább,
Mit tett apád, vagy mit mondott neked.
Az istenverte lakoma után
Szobádban volt egy percig. Nos, beszélj!
BERNARDO Néném, néném, kérlek, mondd el nekünk!
BEATRICE (nagyon lassan, magára erőszakolt nyugalommal)
Csak egy szó volt, anyám, egyetlenegy szó,
Csak egy mosoly. (Vadul) De azzal megtiport,
Halvány arcomból kifutott a vér.
Árokból mert vizet adott nekünk,
És bivalyok láza roncsolta húsát,
Hogy azt együk, vagy éhen veszhetünk,
Hát ettük. Drága Bernardo öcsémet
Kellett látnom, hogy súlyos, lomha láncok
Rozsdájától lett üszkös zsenge teste,
És mégsem estem kétségbe – de most!
Mit is mondok? (Összeszedi magát) Nincs ebben semmi új.
Eszemet vette közös szenvedésünk.
Engem ütött és átkozott csupán;
Szólt, nézett és ütött – csöppet se jobban,
Mint szokta, de megbolydított vele.
Ó jaj, a kötelesség azt kivánja,
Hogy eszemnél maradjak értetek.
LUCREZIA Beatrice, ne csüggedj, drága lányom.
Itt keseregni inkább énnekem kell,
Aki szerettem, s most vele kell élnem,
Míg elszólítja őt Isten, vagy engem.
Te még férjet találhatsz, mint a nénéd,
És gyermekek ugrálhatnak körül,
Míg én halott leszek, s e förtelemre,
Mint rossz álomra, úgy emlékezel.
BEATRICE Ne beszélj férjről, drága asszonyom.
Nem dajkáltál, mikor meghalt anyám?
Nem védtél engem s e kedves fiút?
Gyermekkoromban volt-e más barátunk,
Ki szép szóval s tekintettel apánkat
Visszatartotta attól, hogy megöljön?
Magadra hagyjalak? Halott anyám
Szelleme is kikelne ellenem,
Ha elhagynám azt, ki helyébe lépett,
Többel is, mint anyai szeretettel!
BERNARDO Úgy érzek, mint a néném. Én bizony
A bajban el nem hagynálak, a pápa
Engedjen bár vidámabb helyen élnem,
Mint más magamkorút, szórakozás közt,
Friss levegőben, finom ételekkel.
Jaj, ne gondold, hogy elhagylak, anyám!
LUCREZIA Drágáim!
(Hirtelen betoppan Cenci)
CENCI Hogy? Itt van Beatrice?
Ide gyere! (A lány hátrahőköl, és eltakarja arcát)
Ne fedd el, szép az arcod;
Nézz csak fel! Tegnap este még pimasz
Daccal mertél tekinteni reám,
Morcos képpel szándékomat kutatva,
Míg én rejteni próbáltam, amit
Szerettem volna mondani – hiába.
BEATRICE (magánkívül az ajtó felé támolyog)
Jaj, nyíljon meg a föld már! Rejts el, Isten!
CENCI Az én szám ejtett akkor tagolatlan
Szavakat, én akartam tántorogva
Távozni tőled, ahogy most te tőlem.
Állj meg, parancsolom! Tudom, e naptól
Nem fogsz többé félsz nélkül, hetyke szemmel,
Fölényes képpel, rezdületlen arccal,
E gyöngédségre s gúnyra szánt ajakkal
Senki embert sem elnémítani,
Nemhogy engem. Most lódulj a szobádba!
(Bernardóhoz) Anyád undok képmása, menj te is:
Beteggé tesz gyűlölt, jámbor pofád! (Beatrice és Bernardo el)
(Félre) Történt köztünk ez-az, ami merésszé
Tehet, s őt félénkké. – Utálatos
Fortély az, ami most van az eszemben:
Lábunkkal vizsgálgatjuk a folyó
Hideg vizét a parton; no de benne…
A lelkünk boldog, liheg a gyönyörtől!
LUCREZIA (bátortalanul közeledik hozzá)
Férjem, légy elnéző Beatricéval.
Nem akart rosszat.
CENCI Úgy? Talán te sem?
S e kis bitang, ki a betűvetéssel
Apagyilkosságot tanult? S Giacomo?
S két elfajult fiam, aki a pápát
Haragra lobbantotta ellenem?
Emésztené el az irgalmas Isten!
Jámbor bárányok! Rosszat nem akartak.
Nem konspiráltál itt? Nem azt beszélted,
Őrültként hogy lehet zárkába csukni,
Halálba küldeni valamiért,
Amit te tanúsítsz? Ha ez nem üt be,
A legjobb gyilkosokat felfogadni,
Vagy mérget szórni esti italomba?
Megfojtani, ha eltompít a bor?
Mivel nincs más bíránk, csupán az Isten,
Aki elítélt, és rajtad kivül
Nincsen más hóhér, aki végrehajtsa
A mennyben följegyzett ítéletet?
Hát nem ezt mondtad?
LUCREZIA Isten úgy segítsen,
Eszembe sem jutott, amit te rám fogsz.
CENCI Ha ilyen aljas módon mersz hazudni,
Megöllek! Nem te biztattad a lányom,
Hogy tegnap a lakomát megzavarja?
Nem azt remélted, hogy majd ellenem
Fordulnak, s gúnyos nevetésbe vész,
Amitől reszket minden ideged?
Bátrabbnak hitted őket önmaguknál:
Kevesen állnak sírjuk s énközém.
LUCREZIA Ne nézz oly rémítőn! Lelkemre mondom,
A lányod szándékáról mit se tudtam;
Nem is hiszem, hogy ezt akarta volna,
Míg nem hallott tőled bátyáiról.
CENCI Átkos hazug! Ezért elkárhozol!
De oda viszlek, ahol majd a kőtől,
Min taposol, kérhetsz bocsánatot;
Mert olyan ember lesz csak ott, aki
Mindent mer tenni – bármi a parancsom.
Jövő szerdán megyek; hisz ismered
Te is a zord sziklát, Petrella várát;
Fala erős, árok veszi körül;
Vaskos tornyai, pincebörtöne
Nem mesélnek, de amit láttak, attól
A néma megszólalna. Mire vársz még?
Eredj, készülj sietve fel az útra! (Lucrezia el)
A mindent látó Nap még fent ragyog;
Az utca felől nyüzsgést hallani;
Az ablakon át látom az eget.
Lármás, alpári és kíváncsi nap,
Derült, gyanakvó, temérdek szem és fül;
És minden kicsi sarkot, zugot és rést
Átjár a legmélyéig a pimasz fény.
Jöjj, sötétség! De mi nekem a napfény?
S minek az éj nekem, aki olyat
Teszek, mi összemos éjt és napot?
Iszony és rémség észbontó ködében
Botorkáljon; legyen bár Nap az égen,
Ne is merjen sugaraira nézni,
Érezni melegét. Hívja az éjt ő,
Számomra tervem minden fényt kiolt:
Halálosabb homályt hordok magamban,
Mint a Föld árnya, két hold közt a lég,
Sűrű fellegbe bágyadt csillagok,
Amelyben biztosan s látatlanul
Megyek célom felé. – Hát így legyen! (El)
2. SZÍN
Szoba a Vatikánban. Beszélgetve jön Camillo és Giacomo
CAMILLO Van egy elavult, kétes jogszabály,
Melynek révén ruhában s élelemben
Szűkös ellátást kaphatsz.
GIACOMO Semmi többet?
Szűkös ellátást ad szűkkeblü törvény
És szűkmarkú, zsémbes vénemberek.
Mért nem adott inasnak az apám
Egy kézműveshez? Akkor nem nevelnek
Nagyúri igényekre semmiképpen:
Nem illenek a napi robotomhoz.
Gazdag nemes legidősebb fia
Örökli tőle a gyengéit is:
Sok kell neki, több, mint amennyi jár.
Camillo bíboros, ha hirtelen
Nagy, puha ágy és finom ételek,
Száz szolga és hat palota helyett
A nélkülözhetetlennel maradnál?
CAMILLO Bizony nehéz sors volna, szent igaz.
GIACOMO Férfinak is nehéz viselni; ám
Van feleségem is, előkelő hölgy,
Apámnak adtam kölcsön hozományát
Egy rossz órában, írás, tanu nélkül;
S gyermekeim, legszebbek e világon,
Kik jó anyjuk érző lelkét öröklik,
Nem korholnak, anyjuk sem. Bíboros,
Nem gondolod, hogy közbelép a pápa,
S kinyújtja a törvényen túl hatalmát?
CAMILLO Ügyed sajátos, ám tudom, a pápa
Nem téríti el útjától a törvényt.
Az áldatlan bankett után beszéltem
Vele, s nógattam, fogja le kegyetlen
Apád kezét; annyit mondott keményen:
„Az engedetlen fiak őrületbe
És gyászba hajtják az apák szivét,
Sok gondjukért komiszsággal fizetnek.
Én szívemből sajnálom Cenci grófot,
Sértett szeretetéből gyűlölet lett
Talán, s a keserűség rosszra vitte.
Öregek és ifjak háborujában
E roskatag testtel, fehér hajammal
Én megőrzöm pártatlanságomat.”
(Jön Orsino)
Orsino uram, hallottad te is.
ORSINO Mit hallottam?
GIACOMO Még egyszer el ne mondd!
Jóvátétel számomra nincs tehát,
Ha magam el nem végzem, mert a mélység
Legszéléig jutottam már. – De nézd,
Ártatlan húgom s egyetlen öcsém
Halálán van apám szeme előtt.
Az ország oly hírhedt sanyargatói,
Mint Galeazzo Visconti, Borgia, Ezzelino,
Nem kínoztak úgy szolgát, ahogy ők
Szenvednek; nincs számukra védelem?
CAMILLO Ha a pápához intéznek beadványt,
Nem utasíthatná el, úgy hiszem;
Bár veszélyesnek tartja bármiképpen
Csorbítani az apai hatalmat,
Amely árnyképe mintegy az övének.
Most elnézést kérek. Sürgős dolog vár,
Nem tűr halasztást. (El)
GIACOMO Orsino, tenálad
Van a beadvány; mért nem adtad át?
ORSINO Én át is adtam, s esdeklő szavakkal,
Buzdító véleményemmel kisértem;
Válasz nélkül jött vissza. Biztosan
A felhozott különös, ronda tettek,
Melyek kikezdhetnék bárki bizalmát,
Fordították a pápa rosszallását
A bűnöstől szegény vádlók felé.
Így sejthetem a Camillo szavából.
GIACOMO Palotajáró ördögünk, a pénz
Késztette Őszentségét hallgatásra,
S tűzbe fogott skorpióként maradtunk.
Van még számunkra más, mint a halál?
Mert azt, ki gyilkos kedvű üldözőnk,
Az apa szent neve védelmezi.
Ha csak én… (Hirtelen elhallgat)
ORSINO Nos? Ne félj kimondani.
A szó nem szentebb, mint a tett, amit fed;
A pap, ki megtagadta Istenét,
Bíró, ki miatt vért sír az Igazság,
Barát, aki tanácsot sző, ahogy
Most én, de önző célja köpenyéül,
Az apa, aki zsarnokoskodik:
Mind meggyalázza ezt a szent nevet.
GIACOMO Ne kérdezz; sokszor a vonakodó agy
Átfesti, amit ellenez; olyan
Képekkel tömjük meg fantáziánkat,
Hogy nem merjük szavakba önteni –
Ha nincs szó, borzalmuk halványra tompul
A lélek előtt. Nem akarja szívem
Azt gondolni, amit kérsz.
ORSINO A baráti
Szív önnön lelkünk legmélyebb zuga,
Hol megbújunk a napvilág szemétől
S a mindenhez férkőző levegőtől.
Nézd, azt gyanítom…
GIACOMO Nem, kímélj meg ettől!
Úgy vagyok, mint aki erdőben éjjel
Nem meri egy ártalmatlan utastól
Megtudakolni az utat, nehogy –
Mint gondolatom most – gyilkos legyen.
Barátom vagy, és amit el merek
Lelkemnek mondani, rád bízhatom.
De nehéz most a szívem, és magányos,
Álmatlan éjtől kérek jó tanácsot.
Bocsáss meg, hogy megyek is: áldjon ég!
Szeretném, hogy saját titkos felemhez
Szólhassak ily békés, szelíd szavakkal.
ORSINO Ég áldjon! – Légy derűsebb, vagy merészebb. (Giacomo el)
Felbiztattam Camillo bíborost:
Táplálja pár hideg szóval reményét.
Szerencsésen szolgálja tervemet,
Hogy hajlamos e család önmaga
És mások lelkének vizsgálatára.
Önboncolás veszélyes titkokat
Fed föl az akaratnak, mert ha tudjuk,
Mit kell gondolnunk, és mit tehetünk,
Sötét tervek mélységeibe csábít.
Cenci gödörbe huppant; én, mióta
Beatrice leleplezett magamnak,
S megriasztott az elkerülhetetlen,
Levitézlettem az önbecsülésben,
Mellyel félig megbékéltem. Minél
Kevesebb kárt teszek; ezzel tudom le
A lelkiismeret vádját. (Szünet után) Miért kár,
Ha Cencit megölik? – Ha megölik,
Mért éppen én, ha hasznát láthatom,
Kerülve a tett bűnét és veszélyét?
A földön leginkább a férfitől
Félek, ki hamarabb üt, mint beszél;
Cenci is ilyen, és míg Cenci él,
Titkos sírhely lányának hozománya,
Ha elnyerné egy pap. – Beatrice,
Bár ne szeretnélek, vagy, mert szeretlek,
Megvethetnék veszélyt és pénzt, akármit,
Mi vágyamat feltartóztatja, vagy
Lemosolyogja! Nincs menekülés:
Mellettem térdel az oltár előtt,
És velem látogat az emberekhez,
Forrongó álmaimat is betölti,
A vérem cseppfolyós tűz ébredéskor,
S ha megcsapom nyirkos, kábult fejem,
Perzseli forró markom; a nevétől,
Mondja ki bár egy idegen, a szívem
Bomlottan kalapál; így ölelem
Nem érzett gyönyörök kísértetét,
Amíg a képzelet ott tudja fogni
A maga szülte árnyat. Ám e lázas
Órákat nem dajkálom már sokáig.
Abból, mit Giacomo remél, ki kell
Bontanom önnön drága tervemet.
Társtalan lány hogy’ mérkőzzék veled?
Már látom a végét, mint egy toronyból:
Az apja meghalt; hozzám fűzi bátyját
Egy sírnál biztosabb, sötét titok;
Anyja riadt s zavarodott a rémes
Módtól, ahogy beteljesült a vágya;
És ő! – Kapj bátorságra, gyönge szívem:
Előrelátom a biztos sikert.
Mikor rémségek jönnek, láthatatlan
Istenségek felborzolják a lelket
Sötét sugalmakkal; de nem a rossz
Eszköze nyer: az, aki hízeleg
A szellemnek, mely szívekből szedi
Zsákmányát s birodalmát, s végül ezt
Szolgájává teszi – úgy, ahogy én. (El)

HARMADIK FELVONÁS

1. SZÍN
Szoba a Cenci-palotában. Lucrezia a színen, aztán jön Beatrice
BEATRICE (támolyogva jön, és ziláltan beszél)
Add azt a kendőt! – Seb van a fejemben;
A szemem tele vérrel, jöjj, töröld ki…
Nem látok tisztán.
LUCREZIA Drága gyermekem,
Nincs rajtad seb; hideg harmat csupán,
Mi homlokodról folydogál. – Jajjaj!
Mi történt?
BEATRICE A hajam mért ily zilált?
Megcsúszott a szalagja, az vakít el,
Pedig jól megkötöttem. – Borzalom!
Süllyed alattam a padló! Kering
A szoba! Egy síró nőt látok ott,
Nyugodtan áll, meg sem moccan, miközben
Szédülten forgok a világgal… Istenem!
A kék égboltot vér mocskolja be!
Fekete a padlón a fény! A lég
Csontkamrák holtjainak dögletes
Lehellete! Huh! Fulladok! Sötét
És tapadó, betegséghordozó köd
Telepedik rám: sűrű és nehéz;
Nem dobhatom le, egymáshoz ragasztja
Az ujjaimat és tagjaimat,
Belemar izmaimba, rondasággá
Olvasztja húsomat, megmérgezi
Az élet finom, tiszta szellemét!
Istenem! Most tudom csak, hogy az őrült
Mit érez: mert megőrültem bizonnyal!
(Ziláltabban) Halott vagyok! Lám, rothadó tagok
Zárják rossz sírba a ziháló lelket,
És nem pattanhat ki a kósza légbe! (Szünet után)
Mily undok gondolat járt az eszemben?
Elment; de súlya egyre nyomja még
Homályos szemem és fáradt szivem!
Jaj, világ! Élet! Napfény! Nyomorúság!
LUCREZIA Mi bánt, szegény gyermek? Nem válaszol.
Felfogja a fájdalmat, ám okát nem:
A szenvedéstől kiszáradt a forrás,
Melyből fakadt.
BEATRICE (lázasan) Akár az apagyilkos…
Megölte apját a nyomor; de apja
Nem mint az enyém… Jaj, mi vagyok én?
LUCREZIA Szólj, drága gyermekem, mit tett apád.
BEATRICE (tétován) Ki kérdezi ezt? Nekem nincs apám.
(Félre) Ez bolondokházában ápolónő,
Siralmas állás. (Lucreziához vontatottan, tompa hangon)
Azt hittem, tudod,
A nyomorult Beatrice vagyok,
Kiről beszélnek, kit az apja olykor
Hajától vonszol szobáról szobára;
Vagy csupaszon vizes cellába csukja,
Hüllők közé, s ott koplal, míg a romlott
Húst is megeszi. E históriát
Úgy eljátszottam beteg álmaimban,
Hogy azt képzeltem… Nem, ez lehetetlen!
Iszonyú dolgok voltak e világon,
Szörny-keverékek, furcsa zagyvaléka
Jónak és rossznak; mindig is akadt
Olyan szív, melyben a rossz megfoganjon.
De azt nem is képzelte volna senki,
Hogy… (Szünet, hirtelen összeszedi magát)
Te ki vagy? Esküdj meg, mielőtt
Itt halnék meg félő reménykedésben,
Hogy nem vagy, aminek látszol… Anyám!
LUCREZIA Jaj!
Édes lányom, tudod jól...
BEATRICE Mégse mondd:
Ha ez igaz, akkor igaz lehet
A másik is, s mindennel összefügg,
Mi ebben az életben maradandó,
Nem változik, nem múlik el soha.
Ez van hát. Ez a Cenci-palota,
Lucrezia vagy, én Beatrice.
Sokat zagyváltam, többet nem beszélek.
Anyám, jöjj mellém; én e pillanattól
Nem… (Hangja bágyadtan elhal)
LUCREZIA Jaj! Beszélj, mi történt, gyermekem?
Mit tett veled apád?
BEATRICE Mit tettem én?
Nem vagyok ártatlan? Kinek a bűne,
Hogy egy zord homlokú, ősz öregember,
Ki zsenge éveimtől kínozott,
Ahogy szülő mer csak, s magát apámnak
Mondja, az volna bár! – Jaj, ki vagyok?
Milyen név, milyen hely illet meg engem?
A gyötrelmet mily emlék éli túl?
LUCREZIA Kegyetlen zsarnok, gyermekem, igaz;
Tudjuk, csak a halál tehet szabaddá:
Az övé, vagy miénk. De érhetett
Durvább erőszak, nagyobb sérelem?
Nem vagy magadnál, gyermekem. Szemed
Egy kósza szellemet követ. Beszélj,
Nyisd ki halvány kezed, hisz ujjaid
Összefonódnak.
BEATRICE A nyugtalan élet
Kínlódik bennük. Ha én most beszélek,
Megőrülök. Valamit tenni kell,
Nem is tudom még – de ettől, amit
Elszenvedtem, csupán árnyék legyen
A vad villámlásban, mely megtorolja;
Rövid, gyors, pusztító legyen a válasz
Arra, amit már jóvá nem tehet:
Ilyesmit kell most tenni s elviselni;
Ha tudom, mit, csöndes, nyugodt leszek,
És meg nem indít többé soha semmi,
De most! – Te vér, apámnak sűrü vére,
Mely e bemocskolt erekben keringsz,
Ha te a szennyes földre kiömölve,
Lemoshatnád a bűnt és büntetést,
Mi engem kínoz… Nem, ez lehetetlen!
Kétlik sokan, hogy van Isten, ki látja
S tűri a rosszat, így mennek halálba;
Gyötrelmemet nem tompítja e hit.
LUCREZIA Keserves baj lehet az, ami ért;
Nem is merem gyanítani. Ne rejtsd
Ily áthatolhatatlan fájdalomba
Azt, amitől félek.
BEATRICE Nem rejtem el.
Milyen szavakat kívánsz hallani?
Én nem tudom átfesteni magamban
Azt, ami megváltoztatott; egész
Formátlan borzalmában feltakart
Kísértet a gondolatom; szavakból,
Miket a pap intéz az emberekhez,
Melyiket mondjam? Mert az én bajomra
Nincs szó; ha volt, aki ehhez hasonlót
Tudott, meghalt, ahogy meghalok én is,
És nem nevezte néven, ahogy én sem.
Halál! Törvény és vallás büntetésnek
És jutalomnak mond; én melyiket
Érdemlem?
LUCREZIA Az ártatlanság helyét,
Míg betelik időd, s szólít az ég.
Bármennyit szenvedtél is, sose tettél
Rosszat. Halál a bűnös büntetése,
Vagy jutalom annak, ki eltaposta
A tövist, mellyel utunkat beszórta
Az örökléthez Isten.
BEATRICE A halál…
A bűnös büntetése. Kérlek, Isten,
Ne zavarodjam meg ítéletemben.
Hogy meghaljak naponta, és a testem,
Szellemed e méltatlan temploma,
Undok odú legyen, mely visszaborzaszt,
És bosszulatlanul csúfolhat… Ezt ne!
Öngyilkosság… nem, nem lehet kiút,
Tilalmad pokolként tátong a vágyunk
És e között. E halandó világon
Nincs olyan törvény, olyan követelmény,
Mely elítélje és végezzen azzal,
Amitől szenvedek.
(Jön Orsino. Beatrice ünnepélyesen közeledik hozzá)
Isten hozott!
Hadd mondjam el: mióta láttuk egymást,
Oly szörnyű bántalom ért, hogy nem adhat
Nyugalmat többé élet, sem halál.
Ne kérdezz: van tett, besorolhatatlan,
Fájdalom, melyre nincs szava a nyelvnek.
ORSINO De aki így megbántott, mondd, ki volt?
BEATRICE Apámnak nevezik; irtózatos név.
ORSINO Az nem lehet…
BEATRICE Ne törd a fejedet,
Mi lehet és mi nem. Ez lehetett.
Ne legyen többé: erre adj tanácsot.
Én meg akartam halni, de nem enged
A vallás, s félek is, hogy a halálban
Se szabadulok annak tudatától,
Amiért még fizetni kell. Beszélj!
ORSINO Jelentsd fel hát, hogy álljon rajta bosszút
A törvény.
BEATRICE Jégszívű tanácsadó!
Ha találnék egy szót, mely megnevezze
Hóhérom bűnét, s nyelvem, mint a kés,
Kivághatná a titkot, mely szivem
Mélyén fekélyt rág, ha már napvilágra
Jött minden, s gonosz pletykákkal lerombolt
Szeplőtlen hírnevem lejárt mese,
Vicc tárgya, közmondásos, köznevetség,
Ha ez megvolt, de nem lesz: ott a tettes
Aranya, rettentő gyűlölködése,
S az elképesztő szörnyűség a vádban:
El sem hihetik, elnyomja a szót,
Csak suttogják, célozgatnak reá
Ocsmányul. – Ó, szépen jóváteszik!
ORSINO Eltűröd hát?
BEATRICE Eltűrni? – Orsino,
A tanácsod nincs sok hasznomra.
(Elfordul tőle, félig önmagához beszél)
Itt
Gyorsan kell dönteni és tenni is.
Mily köd lepi a gondolatokat,
Mik árnyakként bukkannak sorra fel,
S elfedik egymást?
ORSINO Éljen hát a tettes?
Élvezze győzelmét, és tegye bűnét,
Akármi az, de borzalmas bizonnyal,
Mindennapossá, amíg tönkretesz
Egészen, és annak szintjére süllyeszt,
Amit megengedsz?
BEATRICE (önmagának) Hatalmas halál!
Ez a kétszínű árnyék, lám, hogy’ ítél!
A nagyhatalmú bíró! (Gondolataiba merülve félrehúzódik)
LUCREZIA Ha lesújtott
Isten villáma már, hogy bosszut álljon…
ORSINO Ne káromolj! Dicsőségét e földön
S vétkeiket az emberekre bízza
A Gondviselés; ha nem büntetik
A bűnt…
LUCREZIA De ha egy ily boldogtalannak
A pénzzel, törvénnyel kell szembeszállni?
Ha nincs szó arra, mitől megremeg
A legnagyobb bűnös? Ha vétkeink
Oly embertelenek, oly iszonyúak,
Hogy el se lehet hinni? Ó, nagy Isten!
Ha gyors orvoslást kívánó dologból
A jogsértő kerül ki győztesen?
S az áldozatra nagyobb büntetést
Mérnek ki, mint kínzójának kijár?
ORSINO De jóvátétel is van ott, ahol bűn,
Merjünk hát élni is vele.
LUCREZIA Hogyan?
Hogyha mindenben biztosak lehetnénk,
Nem is tudom… de talán jó lehetne,
Hogy…
ORSINO Az erőszak, amit Beatricén
Elkövetett, mert az volt, félve sejtem,
Lélekben úgy megtörte, és csupán
Egy gondja van most: bosszut hogyan álljon;
Te menedéket adsz neki a rossztól,
Én csak tanácsot…
LUCREZIA Arra nincs remény,
Hogy segítség, megtorlás vagy kibúvó
Kerüljön onnan, ahol bárki más
Talál, ha kell.
(Beatrice előrejön)
ORSINO Akkor hát…
BEATRICE Csönd, Orsino!
Téged, nemes hölgy, kérlek, míg beszélek,
Vess le magadról, mint rongyos ruhát,
Tiszteletet, gátlást, félelmeket,
Az élet jó korlátait, miket
Gyermekkorunktól hordoztunk, de most
A mondandómhoz csúfság volna mind.
Szóltam már arról, hogy bántalom ért,
És nem beszélhetek bár róla, mégis
Büntetést kíván a történtekért,
S azért is, hogy túlterhelt lelkemet
Ne kelljen bűnnel tetéznem naponta,
Ne legyek… amiről te nem is álmodsz.
Kértem Istent, és beszéltem szivemmel,
Kibontottam kuszált akaratom,
És tisztáztam végül, mi a helyes.
Hű barát vagy, Orsino, vagy hamis?
Lépj le, míg nem beszéltem.
ORSINO Esküszöm,
Hogy eszemet, erőmet, hallgatásom
És amim csak van, alárendelem
Parancsaidnak.
LUCREZIA Ki kell mondanunk hát
Halálát?
BEATRICE És megtenni, ha kimondtuk,
Haladék nélkül. Gyorsan és merészen.
ORSINO És óvatosan.
LUCREZIA Féltékeny a törvény,
Halállal és gyalázattal fizet
Azért, amit helyette megteszünk.
BEATRICE Légy óvatos, de fürge is. Orsino,
Ki lesz az eszközünk?
ORSINO Tudok két durva, bamba
Zsiványt, az ember csak féreg nekik,
Kioltják ők a póri vagy nemes
Életet is, ha úgy tetszik. A módszer
Rómában árucikk. Ők árusítják,
Ami nekünk kell.
LUCREZIA Holnap virradatkor
Petrella sziklájára visz ki Cenci,
Apuliába, az Apenninekbe,
Ha eljutott…
BEATRICE De nem juthat oda.
ORSINO Sötét lesz, mire a toronyhoz értek?
LUCREZIA Napnyugta éppen.
BEATRICE Két mérföldnyire
A vártól mély katlan keresztezi
Az utat, szűk s göröngyös, és a szél
Le-lecsap oda kurta rohamokkal;
A legalján egy óriási szikla,
Időtlen idők óta tartja ott
Magát nagy fáradsággal, rémületben
Egy szakadék fölött, s kapaszkodása
Kínjában mintha lassacskán lecsúszna;
Veszendő lélek így kapaszkodik
Az életbe, miközben egyre hajlik,
És mind sötétebb lesz a szörnyü szurdok,
Melytől fél; lent a szirt, irtózatos,
Akár a kétségbeesés, a bús hegy
Látszik fáradtan ásítani; lentebb,
Csak hallod, nem látod: sebes patak
Tombol barlangok közt, s a szurdokot
Híd szeli át; fent magasan a sziklák
Közén átnyúló törzzsel cédrusok,
Fenyők és tiszafák nőnek; gubancos
Hajukat sűrű árnyék-mennyezetté
Fonja a borostyán szalagja. Délben
Alkony van itt, s napszálltakor sötét éj.
ORSINO Sarkantyúzzátok meg a híd előtt
Az öszvéreket bármilyen ürüggyel,
Vagy várjatok, amíg…
BEATRICE Mi ez a zaj?
LUCREZIA Ha! Nem, nem lehet szolga lépte ez,
Cenci ez: visszatért váratlanul;
Mentsd ki magad, amiért itt talál.
BEATRICE (távozóban Orsinóhoz)
Ez a lépés ne jusson el soha
A hídhoz, melyről szó volt. (Lucrezia és Beatrice el)
ORSINO Mit tegyek?
Itt talál Cenci, és el kell viselnem
Tekintetének mord vizsgálatát,
Hogy mi hozott ide; a magamét
Hadd fedjem együgyű, üres mosollyal.
(Berohan Giacomo)
Ide merészkedtél? Tudod tehát,
Hogy Cenci nincs itthon?
GIACOMO Én őt kerestem,
És itt kell várnom, amíg jön.
ORSINO Nagy Isten!
Felméred, mily veszélyes ez?
GIACOMO No és?
Tudja hóhérom a saját veszélyét?
Ennyi vagyunk most: apa s gyermeke,
De férfi férfival, elnyomó elnyomottal,
Sértő sértettel, mint ellenfelek.
Ellökte pajzsát, a Természetet,
Az ellöki most őt mint szégyenét,
S én elrúgom mindkettőt. Megszorítom
A torkát, s azt mondom: nem kell arany,
Sem boldog évek, nyugalmas gyerekkor
Emléke, az otthon szeretete,
Mindezt elverted tőlem, s többet is;
A jó nevem kell csak, a béke, mit
Úgy véltem, elrejtek gyűlöletedtől
Az ínségben, mellyel elhalmozol,
Vagy… – Megérti és megbocsátja Isten,
Hogy így beszélek?
ORSINO Nyugodj meg, barátom.
GIACOMO Nyugodtan mondom hát, mit tett velem.
Francesco Cenci, tudod, feleségem
Szép hozományát kölcsönkérte tőlem,
És később letagadta; itt maradtam
Nagy szegénységben, s hogy ezen javítsak,
Az államnál kijártam egy kis állást.
Nekem ígérték, és már új ruhát
Vettem lerongyolódott kölykeimnek,
Anyjuk mosolygott, s békés volt a szívem;
De, mint megtudtam, Cenci közbelépett,
S az állást átjátszotta egy bitangnak,
Ki aljas szolgálatot tett neki.
Hazamentem, s csak ültünk szomorúan,
Csüggedésünket olyan szeretet
S szilárd hit könnyeivel csillapítva,
Mely enyhíti a lét minden keservét;
De jött, mint szokta, szidni s átkozódni,
Csúfolta szegénységünket, hogy Isten
Így sújtja az engedetlen fiat.
Ekkor, hogy elnémítsam szégyenével,
A hozományról beszéltem; de ő
Előállt egy mesével, hogy a pénzt
Elszórtam orgiákon; asszonyomra
Hatott is, látta, s vigyorogva ment el.
Láttam a hatást én is: feleségem,
Szótlan gúnnyal vetette vissza buzgó
Igazamat, tekintete fagyos volt,
Elmentem hát, és gyorsan visszatértem,
De gondolatait átadta már
Gyermekeimnek, s azok ordítoztak:
„Ruhát adj, apánk! Jobb ennivalót adj!
Abból, mit elversz egy éjjel, megélünk
Egy hónapig.” Az otthonom pokol.
Én e pokolba vissza sem megyek,
Míg ellenségem jóvá nem teszi,
Vagy, ha ő életet adott nekem,
A természet rendjét felrúgva…
ORSINO Hidd el,
A kárpótlásból, amit tőle vársz,
Semmi se lesz.
GIACOMO Úgy hát… Nem vagy barátom?
Nem céloztál-e más lehetőségre,
Melynek, láttad, már partjáig jutottam,
Amikor a minap erről beszéltünk?
Sérelmem több most. Bár elszánt vagyok,
Az apagyilkosság félelmetes.
ORSINO Csak mint a félelem; a puszta szó
Merő vicc. Nézd, bölcsességében Isten
Hogy’ húzza az ítélet szálait,

Hogy szentesítse; amit tervezel,
Mintegy beteljesült is.
GIACOMO Már halott?
ORSINO A sírja kész. Mióta láttuk egymást,
A lányát durván bántalmazta Cenci.
GIACOMO Hogyan?
ORSINO Erről nem szól a lány, de mégis
Következtethetsz, mint én, látva dermedt
Sápadtságát, a roppant bánatot
Előrehajló, komoly homlokán,
És hallva színtelen, szigoru hangját,
Mely gyengédséget s borzalmat is elfojt;
Hogy mostohájával megzavarodva,
Homályos célzásokkal, önmagunkat
Is alig értve, csak tapogatózva,
Sötétben botorkálva azt beszéltük,
Mi az igazság, s hogy kell bosszut állni,
Félbeszakított, és tekintetében
Már benne volt, hogy meg kell halnia…
GIACOMO Elég. Ezzel minden kétségem elmúlt:
Most fontosabb ok ösztökél a tettre,
Mint az enyém; magasztosabb e bíró,
Szeplőtlen bosszúálló. Beatrice,
Ki gyengéd lelkeddel el nem tapostál
Soha egy férget, az élő virágot
Le nem törted, csak sajnáltad szegényt
Hasztalan könnyel? Szép húgom, kiben
Csodálhatták, hogy kedvesség s okosság
Nem rontja egymást, hát romlásba vittek?
Lelkemnek nem kell több igazolás.
Orsino, menjek el, míg visszatér,
És szúrjam majd le az ajtó előtt?
ORSINO Nem, közbejöhet egy véletlen, és
Megmentheti attól, mi sorsa már;
Te sem készültél fel, hogy hova fuss,
Mivel mentsd vagy fedezd magad. De mindent
Jól kigondoltunk, és biztos lehetsz,
Hogy…
(Jön Beatrice)
BEATRICE Bátyám hangja ez! Mi az, nem ismersz?
GIACOMO Húgom, szegény húgom!
BEATRICE Szegény valóban!
Látom, beszéltél Orsinóval, és
Borzalmas dolgokat sejtesz, amelyek
Az igazságtól mégis elmaradnak.
Menj, visszajöhet; ám csókolj meg, ebből
Tudom, hogy te is akarod halálát.
Ég áldjon, bátyám! Istenfélelem,
A szeretet, igazság, irgalom,
Mindaz, mi meglágyít kemény szivet,
Keményítsen meg. Szót se! Áldjon ég!
(Mindketten el, más-más irányban)

2. SZÍN
Szegényes szoba Giacomo házában. Giacomo egyedül
GIACOMO Éjfélre jár, és még Orsino nem jön.
(Mennydörgés, vihar zaja hallatszik)
Együttéreznek hát az elemek
Ilyen féreggel? De a szánalom
Hajtotta villám nyila nem csap akkor
Kőre és fába. Alszik asszonyom
S a gyermekek: ködös álomba vesznek;
Én virrasztok, még kétségek között:
Szükséges-e valóban az a tett?
Fogyó lámpám, te, melynek gyér tüzét
Rázza a szél, és éle a sötétet
Mardosva libben, te parányi láng,
Mely haldokló pulzusként nősz s hanyatlasz,
Pislákolsz még, de hogyha nem etetlek,
Hamar kihunysz, úgy tűnik, hogy nem is
Voltál! Így lobbanhat ki tán e percben
Az élet, melytől az enyém kigyúlt,
De nem tölt senki olajat a hús
Tört lámpájába. Ereit a vér
Táplálta, mely apad, s minden kihűl;
A test, mely testem adta, a halál
Fehér és sárga görcseibe vész;
A lélek, mely Isten képét ruházta
Lelkemre, most csupaszon áll az égi
Ítélőszék elé! (Óraütés) Egy! Kettő!
Vánszorog az idő; ha ősz leszek már,
Így várakozik fiam is talán,
Gyűlölet és hiú kétség között,
Úgy szidva a megkésett hírhozót,
Mint akit várok. Szinte azt szeretném,
Ne lenne halott, bárhogy bánt velem;
De… Ez Orsino lépte.
(Jön Orsino)
Szólj!
ORSINO Csak annyit
Mondhatok: él.
GIACOMO Él!
ORSINO És biztos helyen van:
Petrellában. Egy órával korábban
Kelt át a tettre kijelölt helyen.
GIACOMO Kijátszanak badar véletlenek?
És vakon tévelyegve elszalasztjuk
A tett percét? A szél, mely túlüvölti
Lélekharangját, a menny kacaja
Gyengeségünkön. Nem bánok ezentúl
Semmit, amit terveztünk s elkövettünk,
Csak, hogy megbántam.
ORSINO Kialudt a lámpa.
GIACOMO Ha azt nem bánjuk, hogy a lég felissza
Az ártatlan lángot, mért fájna az,
Hogy Cenci élete, rossz szellemek sugallta
Gonoszságok foglalata, kialszik?
Nem, megkeményedtem.
ORSINO Erre mi szükség?
Ki félt, hogy sápadt megbánás kikezdi
A jogos tettet? Bár tervünk kisiklott,
Nyugodt lehetsz, végzünk vele hamar.
De gyújts lámpát, ne beszéljünk sötétben.

GIACOMO (meggyújtja a lámpát)
Ha kialudt, nem gyújthatom meg újra
Az apám életét; a szelleme
Nem vádol-e meg Istennél?
ORSINO A húgod
Békéjét nem hozod már soha vissza,
Sem reményteljes, elmúlt ifjuságod,
Sem feleséged bús szavát, a gúnyt,
Mit szerencséstől kap a balszerencsés,
Sem holt anyádat, sem…
GIACOMO Ne mondd tovább!
Elszánt vagyok, oltsa ki ám kezem
Az életet, mely életet adott.
ORSINO Nincs arra szükség. Figyelj: ismered
Olimpiót, Petrella várnagyát
Colonna idejében, kit apád
Letett tisztségéből? És Marziót,
A desperadót, kit megrövidített
Egy vérdíjjal, ami kijárt neki?
GIACOMO Olimpiót ismerem: úgy utálja
Cencit, mondják, hogy ajka elfehérül
Néma dühében, ha csak látja is.
Nem tudok Marzióról.
ORSINO Nem kevésbé
Gyűlöli ő is. Én elküldtem értük
A te nevedben, hogy beszéljenek
Beatricéval és Lucreziával.
GIACOMO Hogy csak beszéljenek?
ORSINO Ezek a percek,
Melyek holnap éjfél felé haladnak,
Halált visznek magukkal: még előbb
Beszéltek, és talán már tettek is,
Végére jártak.
GIACOMO Ha! Mi ez a hang?
ORSINO A házőrző nyüszít, gerenda reccsen.
GIACOMO Panaszkodik álmában feleségem.
Csúf dolgokat mond rólam bizonyára,

S gyermekeim álmában az kisért,
Hogy nem tartom el őket.
ORSINO És aki
Megvonta tőlük ezt, s keserüséggel
Tölti meg éhes álmukat, eközben
Gyönyörbe fúlva alszik, s diadalmas
Gyűlöletének túl valószerű
Víziójában gúnyol.
GIACOMO Ha felébred
Még egyszer, nem bízom bérelt kezekben…
ORSINO Jó volna. Mennem kell; jó éjszakát!
Míg újra látsz, meg is volt.
GIACOMO S az egészet
Elfelejtettük! Jaj, mért is születtem!
(Mindketten el)

NEGYEDIK FELVONÁS

1. SZÍN
Szoba a Petrella várkastélyban. Jön Cenci
CENCI Nem jön; de elgyöngülve és legyőzve
Hagytam el. Tudja, mi a büntetése,
Ha késik; de ha hasztalan ijesztem?
Nem vagyok Petrella árkán belül?
Még féljek Róma szemétől-fülétől?
Nem húzhatnám ide aranyhajától?
Tiporjam meg? Álmatlansággal nyűjem
Agyát? Törjem meg lánccal, éhezéssel?
Kevesebb megteszi. Ne érjem el
Fő célom? Nem, konok akarata
Önként oly mélyre görnyedjen, hol az van,
Aki lehúzza.
(Jön Lucrezia)
Fuj, te ronda némber!
Tűnj el, utállak, menj, hordd el magad!
De várj! Beatricét hívd ide.

LUCREZIA Jaj,
Férjem, könyörgök, saját érdekedben
Vigyázz, hogy mit teszel. Ki egyre bűnben
És bűnök veszélyében jár, ahogy te,
Az sír fölött botorkál minden órán.
Öreg is vagy, a fejed már deres;
Ha magad óvod haláltól s pokoltól,
Kíméld a lányod is, add feleségül
Baráthoz, így többé benned sem ébreszt...
CENCI Úgy! Mint a nénjét, ki otthonra lelt,
Hogy csúfolhassa gyűlöletemet?
Sötét romlás vár őrá és terád,
S minden egyébre. Bármily gyors legyen
Halálom, az ő sorsa megelőzi.
Menj, hívd ide, amíg nem változik
A kedvem, vagy hajától húzom el.
LUCREZIA Ő küldött ide, férjem. Révületbe
Esett előtted, magad is tudod;
Egy hangot is hallott e révületben:
„Cenci meghal! Végezze el a gyónást!
A vádló angyal csupán arra vár:
Isten, hogy megbüntesse annyi bűnét,
Megkeményíti szívét?”
CENCI Van ilyen.
Tudunk isteni megnyilatkozásról.
Nekem kedveztek ott fent: amikor
Megátkoztam fiaimat, meghaltak.
Jó és rossz: csupa szóvirág. Bűnbánat?
Az egy könnyelmű percünk műve csak.
Inkább Istentől függ, mint tőlem. Így hát…
Fel kell adnom fő célomat: a lelkét
Megmérgezni s megrontani.
(Szünet. Lucrezia aggódva közeledik hozzá, és meghőköl,
amikor megszólal)
Egy, kettő:
Roccóval s Cristofanóval az átkom
Végzett; Giacomónak rosszabb pokol lesz
Az élet, mint a síron túli másik;
Gyűlöletemtől elkeseredetten,
Istent gyalázva hal meg Beatrice;
Bernardo oly ártatlan, rá e tettek
Emlékét hagyom, legyen ifjusága
A remény sírja, melyben csupa hitvány
Gondolat nő, mint vén hanton a dudva.
Ha ez megvolt, Campagna tág terében
Felhalmozom aranyam és ezüstöm,
A sok szép köntöst, festményt, szőnyeget,
Tekercset, vagyonom minden nyomát,
És örömtüzet gyújtok: ne maradjon
Minden kincsemből semmi, csak nevem;
Olyan örökség, melynek viselője
Pucéron hordja majd gyalázatát.
Aztán a lelkemet, mely ostor, annak
Kezére hagyom, ki mindig kezelte;
Hogy őt büntesse-e, vagy azokat,
Nem kérdi, míg az ostor sudara
Bele nem tört utolsó, mély sebébe,
Míg gyűlöletét ki nem adta mind.
Ha a halál fel nem borítja tervem,
Jó munkát végzek. (Indul)
LUCREZIA Várj! Csak cselfogás volt:
Nem látott semmit, és hangot se hallott.
Óvni akartalak csak.
CENCI Ez derék.
Isten szent igazságával kereskedsz;
Akadjon torkodon ez a hazugság!
Új gyötrelmek törik Beatricét
Akaratomhoz.
LUCREZIA Jaj, mit is akarsz?
Milyen kegyetlen kínt mérhetsz reá,
Mit nem ismer?
CENCI Andrea! [Jön Andrea] Hívd a lányom;
Ha nem jön, mondd, hogy én megyek utána.
(Lucreziához) Hogy milyen kínt? Olyan gyalázaton
Hajtom végig, miről nem hallott ember:
Ott áll kitéve a közmegvetésnek
Fényes nappal, s kihirdetik: olyan
Tettek miatt, mint… Nos, mi? Kitalálod?
Mivel az, amitől annyira borzad,
Bűvös erővel csapdájába ejti
Akaratát, azzá lesz tudatában,
Ami mások szemében; és ha meghalt,
Bocsánat nélkül és feloldozatlan,
Mint apja s Isten ellen lázadó,
Holttestét kóbor kutyáknak vetik,
Puszta neve is rémség lesz a földön,
Szelleme átkom szennyfoltját viszi
Isten trónjához. Testét és a lelkét
A romlás foglalatává teszem.
(Jön Andrea)
ANDREA A kisasszony…
CENCI Szólj, sápadt szolga! Mit
Mondott?
ANDREA Amit nézett, uram, csak ennyit:
„Mondd apámnak, kettőnk között a poklok
Mélységét látom; átmehet fölötte,
Én ugyan nem.” (El)
CENCI Lucrezia, siess,
Hívd ide; azt is értesd meg vele,
Hogy önként jön; de mondd meg neki azt is,
Ha mégsem jönne, én megátkozom. (Lucrezia el)
Nem apa-átok az, amivel Isten
Megrettent győztes fegyvert, és virágzó
Várost elsápaszt? Meghallgatja égi
Atyánk szülő imáját kölyke ellen,
Kérdezze bár, hogy minek hív a nép.
Nem intelem számára lázadó
Bátyáinak halála? Pusztulást
Hívtam fejükre, és nyomban el is jött.
(Jön Lucrezia)
No, mi van? Szólj!
LUCREZIA Azt mondta: „Nem megyek;
Mondd meg apámnak, láttam, hogy a vére
Folyóként zúg kettőnk között.”
CENCI (letérdel) Nagy Isten,
Hallgass meg engem! E szemrevaló hús,
Amelyet lányommá tettél, a vérem,
Megosztott lényemnek ez a darabja,
Vagy inkább csapás rajtam és betegség,
Kinek látása méreg, ez az ördög,
Ki mint pokolból jött elő belőlem,
Ha jó valamire, ha arra termett
Friss bája, hogy derítse a világot,
Ha benne ily erényeket növeszthet
Jóságod harmata, melyek az élet
Békéjét szolgálják, tedd meg nekem,
Hisz mindünknek Atyánk és Istenünk vagy:
Fordítsd visszájára ítéleted!
Te Föld, Isten nevében, étele
Méreg legyen, míg varas leprafoltok
Lepik be! Ég, esőzzed a Maremma
Hólyagfakasztó cseppjeit fejére,
Míg pettyes, mint a béka; csókra formált
Ajkát fonnyaszd el, görbítsd ifju lábát
Sántává! Mindent látó Nap, irígyen
Süsd ki életet sugárzó szemét
Vakító fényeddel!
LUCREZIA Hagyd végre abba!
Vond vissza e rettentő szavakat.
Megbüntet Isten az ilyen imáért.
CENCI (felpattan, és jobb kezével az ég felé csap)
Tegyen, amit akar, de én is! Annyit
Még: ha gyereke lenne…
LUCREZIA Szörnyű!
CENCI Ha valaha gyereke lenne… Fürge
Természet, meghagyom Isten nevében,
Hogy légy termékeny benne, növekedjél
És szaporodjál, teljesítsd parancsát
És az én átkom… Legyen a gyerek
Oly förtelmes képmása az anyának,
Amilyet torzító tükör mutathat:
Képedbe, mely melledről mosolyog rád,
Vegyüljön az, mit leginkább utálsz!
Ahogy nő az a gyermek, kis korától
Legyen naponta torzabb s komiszabb,
Váljék az anya szeretete kínná!
Érjék meg azt is mindketten, hogy anyja
Gondjáért gyűlöletével fizet,
Vagy valami még embertelenebbel;
Így űzze őt harsány csúfolkodás
Útján gyalázatos sírhant felé!
Visszavonjam az átkom? Hívd ide,
Mielőtt átkom feljegyzik az égben. (Lucrezia el)
Nem érzem, hogy ember vagyok, hanem
Ördög, ki egy elfelejtett világ
Sérelmeit hivatott megtorolni.
A vér fel-alá száguld ereimben,
Vad gyönyörtől bizsereg és pezseg,
Beteges, furcsa bódulatot érzek,
És szívem iszonyú örömre várva
Dobog.
(Jön Lucrezia)
Mi van? Szólj már!
LUCREZIA Azt mondja, átkozd,
És hogyha átkod, amit nem tehet,
Megölné lelkét…
CENCI Nem jön hát. No jó,
Megteszem: azt, ami kell, elveszem,
S kicsikarom a beleegyezést. Menj!
Menj, míg nem rúglak, s intsen ez az éj,
Hogy ne keresztezd léptem. Biztosabb
A tigris és zsákmánya közt megállni. (Lucrezia el)
Későre jár, szemem homályosul,
Szokatlan súllyal nyomja már az álom.
A lelkiismeret? Piszok hazugság!
Az ég gyógyírjának mondják az álmot,
S zsibbadtan szendereg az agytekervény,
Amely csalónak mond téged. Egyórás
Alvással most jól megtévesztelek,
Nyugalmas és mély lesz, úgy érzem, aztán…
Népes pokol, megrázza boltjaid
Ördögeid hatalmas kacagása!
Panasz hallszik az égben, mint mikor
Angyal bukik le; lankad és lekókad
Minden jó itt a földön, és a rossz
Természetellenes hévvel s erővel
Mozdul és tör előre – ahogy én most. (El)

2. SZÍN
A Petrella várkastély előtt. A várfalon jön Beatrice és Lucrezia
BEATRICE Nem jönnek.
LUCREZIA Nincs is éjfél még.
BEATRICE Be lassan
Baktat a sebes gondolat mögött az
Ólomlábú idő!
LUCREZIA Múlnak a percek.
Ha felébredne még a tett előtt?
BEATRICE Nem szabad többé felébrednie.
Amit mondtál, csak megerősit abban:
A poklok emberforma szellemétől
Szabadulunk.
LUCREZIA Ítéletről s halálról
Oly meghitten szólt, mint istenhivő,
Ki még nem tudja, mi a jó s a rossz.
De hogy gyónás nélkül haljon meg!...
BEATRICE Ó!
Hidd el, az ég igazságos s kegyes,
S rettentő kényszerünkkel nem tetézi
Teméntelen súlyos vétkét.
(Lent jön Olimpio és Marzio)
LUCREZIA No nézd,
Jönnek.
BEATRICE Minden halandó így siessen
Bús végzete felé. Menjünk le, jöjj.
(Lucrezia és Beatrice el fentről)
OLIMPIO Mit szólsz e munkához?


MARZIO Úgy gondolom,
Ezer korona jó piaci ár
Ilyen vén gyilkosért. Sápadt a képed.
OLIMPIO Csak fehér tükörképe a tiednek,
Az ily sápadt.
MARZIO Ez volna hát a színe?
OLIMPIO A gyűlölet s a régi bosszuvágy,
Az kergeti belőle ki a vért.
MARZIO Kedved van hát a dologhoz?
OLIMPIO Ha én
Ezer koronát kapok, hogy megöljek
Egy kígyót, mely megmarta gyermekem,
Többet nem kívánhatnék.
(Lent jön Beatrice és Lucrezia)
Hölgyeim!
BEATRICE El vagytok szánva?
OLIMPIO Elaludt-e?
MARZIO Minden
Csendes?
LUCREZIA Az italába bóditó szert
Kevertem; horkol most…
BEATRICE Legyen halála
A bűnöket megtorló, hosszu álom,
A benne égő pokol folytatása,
Mit Isten oltson ki! El vagytok szánva?
Nagy és magasztos tett, tudjátok ezt?
OLIMPIO El vagyunk szánva.
MARZIO De a felelősség
Tiétek a tettért.
BEATRICE Jól van, eredj!
OLIMPIO Csitt! Ha! Milyen zaj ez?
MARZIO Valaki jön!
BEATRICE Ijedező nyulak, ti, ne remegjen
Csecsemő-szívetek! A vaskaput
Nyitva hagytátok, az leng most a szélben,
Mely fütyörészve jön be. Menjetek már!
Léptetek legyen könnyű, gyors, merész!
(Mind el)
3. SZÍN
Szoba a várkastélyban. Jön Beatrice és Lucrezia
LUCREZIA Közel lehetnek már.
BEATRICE Végeztek is.
LUCREZIA De nem hallottam nyögni.
BEATRICE Nincs nyögés.
LUCREZI Mi ez a hang?
BEATRICE Léptek hallatszanak
Az ágya felől.
LUCREZIA Istenem!
Talán merev, hideg tetem…
BEATRICE Csak attól
Félj, amit tán nem tesznek meg; a tett
Pecsét mindenre.
(Jön Olimpio és Marzio)
Megtörtént-e?
MARZIO Mi?
OLIMPIO Szóltál?
BEATRICE Mikor?
OLIMPIO Most.
BEATRICE Kérdem: kész van-e?
OLIMPIO Nem ölhetünk meg alvó öregembert;
Deres feje, szigorú homloka,
Ziháló mellén kék eres keze,
A békés álom, melyben elmerült,
Megborzasztott. Nem, nem tudom megtenni.
MARZIO Én bátrabb voltam, szidtam is Olimpiót,
Vigye a sírba majd sérelmeit,
Hagyja nekem a díjat. Már a késem
A löttyedt torkon volt, de az öreg
Megszólalt álmában: „Hallgasd meg, Isten,
Egy apa átkát! Nem vagy-e atyánk?”
És nevetett. Éreztem, holt apám
Szelleme az, ki ajkával beszél,
És nem mertem megölni.
BEATRICE Nyomorultak!
Nem mertek alvó vénembert megölni,
És dolgotok el nem végezve mertek
Elébem állni? Köntörfalazók!
Gaz árulók! A lelkiismeret,
Mit eladnátok pénzért s bosszuért,
Csak szófia: szemet huny sok olyan tett
Fölött, mely embereket bajba dönt;
S mikor az égnek fáj az irgalom….
De mért beszélek?
(Kiragadja egyikük tőrét, és magasra emeli)
Még ha nyelved is van,
Elmondani, hogy apámat megöltem,
Megteszem! Ám sokkal nem élitek túl!
OLIMPIO Elég, az Istenért!
MARZIO Én megölöm.
OLIMPIO Add azt a fegyvert, megtesszük, amit kell.
BEATRICE Fogd! Gyorsan! Vissza! (Olimpio és Marzio el)
Sápadt vagy nagyon.
Azt tesszük csak, amit halálos vétek
Nem tenni.
LUCREZIA Bár kész volna már!
BEATRICE Miközben
Megfordul a fejedben, változás
Érződik a világban. A pokol
Már visszanyelte páráját, amellyel
Az élet fényét elsötétitette.
Könnyebben lélegzem, és a megalvadt
Vér felfrissült bennem. Ha!
(Jön Olimpio és Marzio)
Ő…
OLIMPIO Halott!
MARZIO Megfojtottuk, hogy semmi vér ne folyjon,
És ledobtuk súlyos testét a kertbe
Az erkélyről; úgy tűnik, lezuhant.
BEATRICE (pénzes zacskót ad nekik)
Itt van a pénz; siessetek haza.
Csak meghökkentél attól, Marzio,
Amitől én úgy reszkettem; viseld ezt! (Dús köpenyt borít rá)
Ezt a köpenyt a nagyapám viselte
A legszebb éveiben, s irigyelték
Érte; most téged irigyeljenek.
Fegyver voltál egy igaz ügyben Isten
Kezében. Élj soká és gyarapodj!
Ha vétkeztél, bánd meg; ez semmi volt.
(Kürtszó)
LUCREZIA Ez a vár kürtje; mint a végitélet
Kürtje, úgy szól.
BEATRICE Jön egy unalmas vendég.
LUCREZIA A hidat leeresztették; lovak
Dobognak már lent; rejtőzzetek el!
(Olimpio és Marzio el)
BEATRICE Vonuljunk vissza, s színleljük, hogy alszunk;
Nekem nem is kell színlelnem nagyon,
A szellem, amely tagjaim betölti,
Derűs most. Félelem nélkül, nyugodtan
Tudnék aludni; minden rossz a múlté.
(Mindketten el)

4. SZÍN
Más szoba a várkastélyban. Egyfelől egy szolga bevezeti Savella
pápai legátust, másfelől jön Lucrezia és Bernardo
SAVELLA A Szentatyától rám rótt feladat
Mentsen, hogy ilyen alkalmatlan órán
Zavarlak meg. Feltétlenül beszélnem
Kell Cenci gróffal; alszik?
LUCREZIA (kapkodva, zavartan beszél) Azt hiszem;
De föl ne verd, kérlek, kímélj meg ettől.
Harapós kedvű, lobbanékony ember,
Ha felriasztanák álmából éjjel,
Melyben pokoli düh fortyog, tudom,
Nem volna jó, bizony, nem volna jó.
Várd meg a hajnalt. (Félre) Jaj, belebetegszem!
SAVELLA Sajnálom, hogy búsítlak, de a grófnak
Súlyos vádakra kell felelnie
Azonnyomban; így szól megbízatásom.
LUCREZIA (növekvő izgalommal)
Nem költhetem fel, és más sem meri:
Veszélyes volna ez; akárha kígyót
Ébresztnél, vagy holtat, kire barátod
Feküdt aludni.
SAVELLA Asszonyom, időm
Kimért. Nekem kell őt fölkeltenem,
Ha senki sem meri.
LUCREZIA (félre) Jaj, borzalom!
(Bernardóhoz) Fiam, kísérd a legátus urat
Apád szobájához.
(Savella és Bernardo el. Jön Beatrice)
BEATRICE Ez a legátus
Azért van itt, hogy elfogja a bűnöst,
Aki most Isten trónusa előtt áll.
Föld és ég egyaránt szelíd biránk:
Fölmentenek.
LUCREZIA Jaj, gyötrő félelem!
Bár élne még! Hallottam, a legátus
Emberei suttogták a közelben:
Parancsuk van, hogy meg kell halnia.
Megengedett módon készültek arra,
Amit nekünk drágán kell megfizetnünk.
A toronynál most meglelik a testét,
Sejtik, mi az igazság, tanakodnak,
S szemünkbe mondják azután a vádat.
Szörnyű! Minden napfényre jött!
BEATRICE Anyám,
A bölcs tett egyben jó tett. Légy oly bátor,
Amily igaz vagy. Mint a rossz gyerek, félsz,
Hogy mások is tudják már, mit csináltál,
Olyan erősen gondolsz erre, s így
Ijedt szemedre és arcodra írod,
Amit titkolnál. Légy hű önmagadhoz,
És ne félj más tanútól, csak a félsztől.
Kizárt dolog, de hogyha valami
Ellenünk szólna mégis, elvakítjuk
A gyanakvást olcsó megdöbbenéssel,
Vagy büszkén visszaverjük, mire gyilkos
Nem lenne képes. Megtörtént a tett,
A folytatása nem rám tartozik.
Könnyű vagyok, akár a fény; szabad,
Mint föld körül a levegő; szilárd,
Akár világunk magva. És a szél
A kemény sziklát megrepesztheti,
De meg nem rázza.
(Kintről hangok és zsivaj)
HANGOK Megölték! Megölték!
(Jön Bernardo és Savella)
SAVELLA (kíséretéhez) Riadót! Vegyétek körül a várat,
Jól őrizzétek a kaput!
BEATRICE Mi van?
SAVELLA Nem tudom, hogy’ mondjam… apád halott.
BEATRICE Halott? Alszik csupán. Testvér, te tévedsz.
Nyugodt az álma, halálhoz hasonló;
Csoda, hogy zsarnok ily békésen alhat.
Dehogy halott!
BERNARDO Halott, megölték!
LUCREZIA (kitörő izgalommal) Jaj, nem!
Nem ölhették meg, legyen bár halott:
A szobájához kulcsom csak nekem van.
SAVELLA Hogyan? Mit mondsz?
BEATRICE Uram, kérlek, bocsáss meg;
Megyünk, anyám nem érzi jól magát,
E rémes eset szörnyen megviselte. (Lucrezia és Beatrice el)
SAVELLA Van-e gyanúd, hogy ki ölhette meg?
BERNARDO Nem is tudom, mit higgyek.
SAVELLA Tudsz olyant,
Akinek jó az, hogy meghalt?
BERNARDO Hajaj,
Nem is tudok mást, s azokat leginkább,
Akik legjobban gyászolják a tettet:
Anyámat, nénémet és önmagam.
SAVELLA Különös! Jól kitűnik az erőszak.
Holdfényben a holttestet úgy találtam,
Hogy ott lógott fenyőágak között
Szobája ablaka alatt; oda
Nem eshetett csak úgy, mert tagjain
Semmi nyoma; igaz, vér sincs sehol.
Szólj a hölgyeknek, hiszen érdeke
Családodnak, hogy minden kiderüljön:
Kéretem őket.
(Bernardo el. Őrök jönnek, hozzák Marziót)
ŐR Fogtunk valakit.
TISZT Uram, ez a gazfickó és a társa
A sziklák közt lapult; kétségtelen,
Hogy ők a Cenci gróf gyilkosai;
Pénzeszacskó volt náluk, és ezen
Arany köpeny: a pisla holdsugárban
Úgy csillogott sötét sziklák alatt,
Hogy felfigyeltünk; a másik dühödten
Küzdött, és elesett.
SAVELLA Mit vall a fickó?
TISZT Hallgat, de írást leltünk nála, ez
Talán beszél.
SAVELLA S őszinte legalább.
(Olvas) „Beatrice kisasszonynak.
Hogy a jóvátétel, amelyet teljes szívemből forrón remélek, hamarosan bekövetkezzék, bátyád kívánságára elküldöm hozzád azokat, akik többet mondanak és tesznek majd, mint amit le merek írni.
Hűséges szolgád, Orsino.”
(Jön Lucrezia, Beatrice és Bernardo)
Ismered-e az írást?
BEATRICE Nem.
SAVELLA Te sem?
LUCREZIA (viselkedését a jelenet alatt heves izgalom jellemzi)
Hol találták? Mi ez? Minden bizonnyal
Orsinóé. A szörnyűségre céloz,
Melyet nem ismerünk még, de a holt
Apa és e boldogtalan leány közt
Vak gyűlöletet keltett.
SAVELLA Igaz ez?
Való, kisasszony, hogy apád olyat tett,
Mi gyermekhez nem illő gyűlölettel
Töltött el?
BEATRICE Nem, több volt ez gyűlöletnél;
Így volt, igaz, de miért kérdezed?
SAVELLA Olyan tett ez, hogy kérdésekre indít.
Egy titkod van, amely választ nem ad.
BEATRICE Mit mondsz? Uram, gondold meg, mit beszélsz.
SAVELLA Mindenkit letartóztatok a pápa
Nevében. Rómába kell jönnötök.
LUCREZIA Rómába ne! Nem vagyunk bűnösök.
BEATRICE Bűnösök? Ki beszél bűnről? Uram,
Ártatlan vagyok apagyilkosságban,
Mint árván született gyerek. Anyám,
Nem véd meg a gyöngédség s béketűrés
E világtól, kétélü hazugságtól,
Mely annak látszik, ami nem. A törvény,
És még inkább ti, kik szolgái vagytok,
Elzárjátok a jóvátétel útját,
S ha megteszi az ég, amire nektek
Gondotok nem volt: apró dolgokat
Különleges bűnökké felnagyítva,
Azt sújtjátok, ki kárpótlást remélt.
A bűnösök? Ti vagytok! Ez a kófic,
Aki sápadtan és remegve áll itt,
Mint aki igazán megölte Cencit,
Kard volt Isten igazságos kezében.
Mért vettem volna kézbe én, hacsak
Oly bűnt, melyet nyelv nem mondhat ki, Isten
Nem tétovázik megbosszulni.
SAVELLA Vágytál
A halálára?
BEATRICE Bűn lett volna, ha
Egy percre is kihuny a vágy szivemben.
Hittem, reméltem, könyörögtem érte,
S tudtam, mert Isten igazságos és bölcs,
Hogy hirtelen halál lebeg fölötte.
Igaz, hogy megesett, s nagyon igaz,
Hogy nem is volt más vigaszom a földön,
Más reményem az égben. Mért baj ez?
SAVELLA Ily gondolat ily tettre ösztönöz;
Én nem ítéllek el.

BEATRICE De hogyha elfogsz,
Bírája és hóhéra is vagy annak,
Ami az élet élete; a vád
Szava megöl egy ártatlan nevet,
S lecsupaszítod szegény életet,
Mely enélkül csak álarc volna. Aljas
Apagyilkosság nem terheli lelkem,
Bár csak örülhetek, hogy más keze
Elküldte apám lelkét könyörögni
Irgalomért, mit nekem nem adott meg.
Engedj el minket: egy nemes családot
Ne piszkíts be ocsmány bűn gyanujával;
Szenvedésünket s mulasztásotok
Ne tetézd még, legyen elég, maradjunk
A meglévő bajunkkal.
SAVELLA Nem lehet.
Készüljetek fel a római útra.
Ott megtudjuk, hogyan dönt majd a pápa.
LUCREZIA Rómába ne! Jaj, ne vigyél oda!
BEATRICE Anyám, mért ne Rómába? Itt is, ott is
Ártatlanságunk mint páncélsarok
Tapossa el a vádat. Isten éppúgy
Ott van, mint itt, s árnyával beborítja
Az ártatlant, a sértettet s a gyengét,
Mint mi vagyunk. Derülj hát! Nehezedj rám;
Szedd rendbe gondolataid. Uram,
Mire te frissítőt vettél magadhoz,
S elvégeztél minden vizsgálatot,
Amennyire csak szükséges lehet,
Hogy tiszta képet nyerj erről az ügyről,
Mi is készen leszünk. Megyünk, anyám?
LUCREZIA Jaj, kínpadhoz kötnek, s vádat csikarnak
Ki önmagunk ellen gyötrelmeinkből!
Giacomo ott lesz? Hát Orsino? Marzio?
Ott lesz mind; szembesül mind; ottan egymás
Arcán lesi majd mind, ami a másik
Szívében rejlik! Jaj, nyomoruság! (Elájul és kiviszik)
SAVELLA Elájult, ez rossz jel.
BEATRICE Nem tudja még
A világ rendjét, uram. Azt hiszi,
A hatalom dúvad, mely megragad
S nem enged el; kígyó: tekintetével
Mindent bűnné varázsol, ez az étke.
Nem tudja, a vak hatalom szolgái
Mily jól leolvassák az igazat,
Ha őszinte homlokra van felírva.
Sosem látott diadalmasan állni
Ártatlant az ítélőszék előtt,
Bírát és vádlót, ki eléje hozza
Sérelmét. Készülj fel; kíséretünk
Odalent csatlakozik a tiedhez.
(Mind el)

ÖTÖDIK FELVONÁS

1. SZÍN
Szoba Orsino palotájában. Jön Orsino és Giacomo
GIACOMO A gonosztett ily gyorsan kiderül?
Bárcsak az önvád, mit a bűn fakaszt,
Oly erős hangon intene, amily
Éles fullánkkal áll halálos bosszút!
Ledobta már titokrejtő palástját
A jelen perc, és látni hagyta rémes
Formáját, melyben ránk tör most a játszma
Végeztével, s a lelkiismeret
Kutyáit zsákmányukra küldi. Jaj!
Gonosz ötlet volt, siralmas a tett,
Megölni egy vén, ősz hajú apát.
ORSINO Rosszul ütött ki nagyon, szent igaz.
GIACOMO Feltörni az álom szent ajtaját,
Meglopni a halál szelíd nyugalmát,
Mit a fáradt aggkornak tartogat,
Elvonni egy bűnös lelket az égtől,
Ki nem mondott engesztelő imát
Egy bűnös életért…
ORSINO Nem mondhatod,
Hogy én biztattalak rá.
GIACOMO Bár sötét
Szándékom tükrét sose láttam volna
Készséges, sima arcodon; soha
Célzásaid ne fedték volna fel
Iszonyú gondolatomat, mely aztán
Befészkelődött…
ORSINO Így hárítjuk át
Áldatlan tetteink terhét azokra,
Kik segítettek bennük; bárkire,
Csak gyenge, bűnös önmagunkra nem.
De valld be, a veszély, melyben ma vagy,
Az kelti benned ezt a beteges
Bűntudatot; önszégyene adott
Rá álruhát: a lelkifurdalás
E köntösét. De ha megmenekülhetsz?
GIACOMO Hogyan? Beatrice, Lucrezia
S a gyilkos is börtönben van. Bizonnyal
Elküldték már a fogdmegeket értünk,
Míg itt beszélünk.
ORSINO Minden készen áll,
Hogy szökjünk. Máris elindulhatunk:
Jó alkalom, ragadjuk üstökön.
GIACOMO Pusztulj inkább kínok közt, ahogy én is.
Hogyan? Árulkodó meneküléssel
Beatricéra idéznéd a vádat?
E förtelmes dologban egymaga
Áll ördögi népség közt mint az Isten
Angyala, sérelmének bosszulója,
Melytől az apagyilkosság kegyes tett,
Amíg mi aljasul… Félek, Orsino,
Ha szavaidat jól megfontolom,
És ehhez az ajánlatodhoz mérem,
Hogy gazember vagy. Mert miféle céllal
Keveredtél ilyen veszélyes ügybe,
És hajtottál célzásokkal, mosollyal
A szakadék felé? Nem vagy hazug? Nem:
A hazugság vagy! Gyilkos, áruló!
Egy gyáva féreg! De nem… Védd magad! (Kardot ránt)
Beszéljen a kard, mert utál a nyelvem
Megbélyegezni.
ORSINO Tedd el azt a fegyvert.
A félelemtől úgy kétségbeestél,
Hogy így hebehurgyáskodsz egy baráttal,
Ki miattad ment tönkre? Hogyha tisztes
Harag vezetett, tudd meg, hogy csupán
Próbára tettelek. A szeretet,
Az juttatott el idáig, ahonnan,
Ha lelkem megbánásra hajlanék is,
Nem léphetek már vissza. Míg beszélünk,
A törvényszolgák ott lent várakoznak;
Hagytak néhány rövid percet nekem.
Ha sápadt asszonyodnak még nehány bús
Vigasztaló szót mondanál, a hátsó
Kapun távozz, hogy elkerüljed őket.
GIACOMO Nemes barát! Meg tudsz bocsátani?
Az életemet adnám érted!
ORSINO Ezzel
Bizony megkéstél. Most siess, eredj!
Nem hallasz a folyosón lépteket? (Giacomo el)
Sajnálom, ám otthon várnak reá már
A rendőrök; de ki kellett cseleznem,
Hogy szabaduljak tőle és azoktól.
Gondoltam, hadd komédiázzam én is
Az új világ kifestett színpadán,
Célomat jóból-rosszból összerótt
Fortéllyal érem majd el, amilyent
Mások is szőnek; ám egy hatalom
A terv szálait elharapta, és
A romlás hálójává fonta… Ha! (Kiáltozás hallatszik)
A nevemet kiáltják odakint?
De átfurakodom rossz álruhában,
Hátamon gönccel, arcomon hamis
Ártatlansággal a szájtáti csürhén,
Mely a látszatból ítél. Könnyü aztán
Új tájon egy új névvel felruházva,
Új életet építve régi vágyra,
A Róma örömeit felcserélni,
Álarcot húzni arra, mi mögötte
Változatlan marad… Jaj, tartok attól,
Hogy ami volt, nem hagy nyugton soha!
De hogyha rajtam kívül senki sem tud
Gaztetteimről, szívem megvetése
Minek zavarna? Önmagam elől
Nem menekülhetek? Legyek a rabja…
Minek? Egy szónak? Az álnok világon
Egymás ellen fordítják, nem magukra;
A tőrt sem viselik önvédelemből.
De hogyha tévedek, lesz álruhám,
Hogy elrejtőzzem önmagam elől,
Ahogy most elbújok mások szemétől? (El)

2. SZÍN
Törvényszéki terem. Camillo, Bírák stb. ülnek; bevezetik Marziót
ELSŐ BÍRÓ Vádlott, makacsul még mindig tagadsz?
Ártatlan vagy bűnös vagy-e, felelj!
Kérdem: kik voltak a bűntársaid?
A teljes igazságot mondd, beszélj!
MARZIO Én nem öltem meg, semmit sem tudok;
Olimpiótól vettem a köpenyt,
Melyről bűnösnek véltek.
MÁSODIK BÍRÓ El vele!
ELSŐ BÍRÓ Ajkad a kínpad csókjától fehér még,
S hazudsz? Olyan szelíden faggatott,
Hogy tán szerelmeskednél még vele,
Míg tested-lelked kifacsarja? El!
MARZIO Jaj, ne kínoztass! Vallok.
ELSŐ BÍRÓ Hát beszélj.
MARZIO Álmában megfojtottam.
ELSŐ BÍRÓ De ki bírt rá?
MARZIO Fia, Giacomo, s az ifjú prelátus,
Orsino küldött Petrellára; ott
Beatrice és Lucrezia asszony
Ezer koronát kínált fel nekünk,
S a cimborámmal nyomban meg is öltük.
Most haljak meg.
ELSŐ BÍRÓ Ez így igaznak tűnik.
Őrök, hozzátok be a foglyokat.
(Jön Lucrezia, Beatrice és Giacomo őrizetben)
Nézd ezt az embert;
Mikor láttad még?
BEATRICE Nem láttam soha.
MARZIO Túl jól ismersz, Beatrice kisasszony.
BEATRICE Ismerlek téged? Hogy? Mikor? Hol?
MARZIO Engem
Vettél rá pénzzel és fenyegetéssel,
Hogy apádat megöljem. Azután
Aranyszőttes köpenyt adtál, s kivántad,
Hogy gyarapodjam; hát így gyarapodtam.
Giacomo uram, Lucrezia asszony,
Ti tudjátok, hogy így igaz.
(Beatrice közeledik hozzá; Marzio eltakarja arcát, és hátrahőköl)
Ó jaj, vesd
Szemed irtóztató neheztelését
A halott földre! Fordítsd el: sebez!
Kínzás csikarta ki az igazat.
Urak, beszéltem, hadd menjek halálba.
BEATRICE Szegény ördög, szánlak; de várj kicsit.
CAMILLO Ne vigyétek.
BEATRICE Camillo bíboros,
Az a hír járja rólad, hogy te nyájas
És bölcs ember vagy; hogy lehet, hogy itt ülsz,
S elnézel ily gonosz komédiát?
Egy reszkető pórt hurcolnak ide
A kínból, melytől megrendül a vasszív,
Hogy feleljen, de nem hite szerint:
Amint azok orrontják vagy kivánják,
Kik a kérdéssel választ is sugallnak,
Olyan kínok veszélyével, melyektől
A kárhozottat is megóvja Isten.
Mondd el, amit te is tudsz: hogyha kényes
Testedet a kerékre felfeszítnék,
Azzal, hogy „Valld be, megmérgezted zsenge
Öcsédet, azt a kékszemű fiúcskát,
Életed vezércsillagát,” noha
Siralmas, gyors halála óta minden,
A nap és éj, az ég, föld és idő,
Amit reméltél s elnyertél ezekben,
Megváltozott számodra bánatodra,
Azt mondanád mégis: „Mindent bevallok”,
S kínzóidtól, mint ez a nyomorult,
Gyalázatos halálért könyörögnél.
Te erősítsd meg, kérlek, bíboros,
Ártatlanságom.
CAMILLO (mély megindultsággal) Mit higgyünk, urak?
Szégyen! Azt hittem, rég fagyos a szívem,
A könny forrása. Lelkemmel felelnék,
Hogy ártatlan.
BÍRÓ Meg kell kínozni mégis.
CAMILLO Ha élne, öcsém vele egykorú
Volna, hajszíne épp ez, szeme is
Ilyen formájú, csak kék és nem ily mély;
Éppúgy kínoznám meg saját öcsémet,
Mint e mását Isten szeretetének,
Amely mindig körülölelt e földön.
Ártatlan, mint a makogó gyerek!
BÍRÓ A te fejedre szálljon az, uram,
Ha megtiltod a kínpadot. A pápa
Meghagyta, hogy toroljuk meg e szörnyű
Gyilkosságot a törvény szigorával,
Sőt, azon túl bánjunk a gyilkosokkal.
Apagyilkosság a vád ellenük,
S bizonyíték van rá, mely jogot ad
A kínzásra.
BEATRICE Mi? Ez az ember?
BÍRÓ Úgy van.
BEATRICE (Marzióhoz) Jöjj közelebb! Ki vagy te, kit az élők
Sokaságából kiszemeltek arra,
Hogy megöld az ártatlant?
MARZIO Marzio,
Apád vazallusa.
BEATRICE Nézz a szemembe;
Felelj nekem. (A Bírák felé fordul) Figyeljétek az arcát:
Nem mint pimasz rágalmazó, ki gyakran
Nem mer beszélni olyanhoz, akit lát:
Ő nem mer nézni arra, akihez szól,
A vak földre tekint. (Marzióhoz) Azt állitod,
Hogy megöltem apámat?
MARZIO Jaj, ne bánts!
Forog velem a világ… Nem tudok…
A borzalmas kínzás csikarta ki.
Vigyetek el! Ne nézzen ez a lány!
Szerencsétlen, szegény bűnös vagyok!
Elmondtam mindent; hadd menjek halálba!
BEATRICE Ha oly kegyetlen természetü lennék,
És elterveztem volna ezt a bűnt,
Melyet gyanútok e fickóba diktált,
Hogy kínpadon szedjétek ki, talán
Ott hagyom gonosztettem eszközét,
Ezt az embert, e vér szennyezte kést,
Heverni egy ellenséges világban,
Saját vesztemre? Mikor csendre van
Rettentő nagy szükségem, elmulasztom,
Hogy óvatosságból a sírt tegyem
Őrévé egy tolvaj agyába írt
Titoknak? Mert mi az ő élete?
Mi ezer élet? Az apagyilkosság
Porrá taposta volna – s íme, él!
(Marzióhoz fordul) Tebenned…
MARZIO Jaj, ne bánts! Hozzám ne is szólj!
Ez a kemény tekintet, ez a hang
Fájóbb a kínzásnál. (A Bírákhoz) Elmondtam mindent;
Most irgalomból vigyetek halálra.
CAMILLO Őrök, vigyétek őt Beatricéhoz;
Meghőköl tőle, mint az őszi lomb
A hűs észak éles lehelletétől.

BEATRICE Te, aki élet s halál széditő
Mezsgyéjén reszketsz, gondold meg a választ;
Nyugodtabban felelsz Istennek is majd.
Ugyan mit ártottunk neked? E földön
Csupán néhány szomorú évet éltem,
S az lett a sorsom, hogy az ébredő
Élet szép perceit cseppekre váltsa
Apám, s mérgezzék ifjúságomat,
Majd egy csapással letaglózza lelkem,
S szeplőtlen híremet, és azt a békét,
Amely a szív mélyén alussza álmát.
Sebem nem volt halálos; így egyetlen
Áldozatul gyűlöletem vihettem
Égi Atyánknak, s Ő irgalmasan
Fegyvert adott, mint mondod, hogy ledöfjed;
Így szült halála vádat ellenem.
És a vádló te vagy? Ha tán kegyelmet
Remélsz az égtől, légy igaz a földön;
A véres kéznél rosszabb a kemény szív.
Ha öltél, válaszd utadul az Isten
És ember megtiprott törvényeit,
Bírád előtt ne szökdöss, mondd: „Teremtőm,
Ezt tettem, s ennél többet is, mivel volt
Egy tiszta és ártatlan lány a földön,
Ki többet szenvedett már, mint akárki
Ártatlan vagy bűnös lény őelőtte,
Képzelni sem lehet, mit elviselt,
Míg végül megmentette őt kezed –
S szavam megölte őt s egész családját.”
Gondold meg, kérlek, mit jelent megölni
A lelkekben a tiszteletet ősi
Családom s szeplőtlen nevünk iránt!
A szánalmat, ártatlanság hitében
Ringatott magzatot megfojtani,
S már bűn a szenvedés. Gondold meg, mit tesz,
Gyalázattal s vérrel szennyezni mindent,
Mi ártatlannak látszik, és – nagy Isten,
Hallgass meg! – esküszöm, ártatlan is:
Nem tesz már különbséget a világ
A bűn galád, vad, alamuszi képe
S aközött, mi felelni kényszerít,
Ha azt kérdezem tőled: apagyilkos
Vagyok, vagy nem?
MARZIO Nem, nem vagy az!
BÍRÓ Mi ez?
MARZIO Azok, akiket megvádoltam itt,
Ártatlanok! Bűnös magam vagyok csak.
BÍRÓ Hurcoljátok kínokra, ravaszul
Nyújtsátok el, rázzák meg szíve minden
Rejtett sejtjét. Ne oldozzátok el,
Amíg nem vall.
MARZIO Kínozzatok, ha tetszik;
Más kín nagyobb igazságot facsart ki
Fogyó erőmből. Ártatlan a lány!
Ti vérebek, jóllakhattok velem!
De e darab igaz természetet
Nem tépitek szét. (El őrökkel)
CAMILLO Mit szóltok, urak?
BÍRÓ Kín szorítsa az igazságra, míg
Fehér lesz, mint friss hó a téli szélben.
CAMILLO De vérfoltos.
BÍRÓ (Beatricéhoz) Ismered ezt az írást?
BEATRICE Ne állíts kelepcét nekem. Ki itt
A vádlóm? Hogy? Talán csak nem magad,
Aki bírám vagy? Vádló, tanu, bíró,
Mind egyben? Itt Orsino neve áll;
Hol van Orsino? Nézzen a szemembe.
Mi ez a firka? Nos, te sem tudod.
De mert valami rosszat is jelenthet,
Megölnél minket?
(Jön egy Rendőr)
RENDŐR Marzio halott.
BÍRÓ Mit mondott?
RENDŐR Semmit. Mikor a kerékre
Kötöztük, szó nélkül csak ránk mosolygott,

Mint ki silány ellenfelét lenézi,
S meghalt, lélegzetét elfojtva.
BÍRÓ Így hát
A többi foglyot kell most sorra vennünk,
Ki még makacskodik.
CAMILLO Leállitom
A további eljárást, s e nemes
És ártatlan személyek érdekében
Közbevetem magam a Szentatyánál.
BÍRÓ Hagyjuk a pápa tetszésére. Közben
Vigyék külön zárkákba ezeket,
S álljon készen a kínpad; mert a pápa
Kegyes, de igazságos, és ha úgy dönt,
Idegeikből, izmaikból éjjel
Kiszedem az igazságot jajonként.
(Mind el)

3. SZÍN
Börtöncella. Beatrice priccsen alszik. Jön Bernardo
BERNARDO Édes szendergés üli meg az arcát,
Akárha egy csupa örömben eltelt
Nap képe éjjeli álmába nyúlna.
A múlt éjszaka kínjai után
Mily könnyen, lágyan lélegzik! De én!
Jaj, azt hiszem, nem alszom soha többé!
De a nyugalom égi harmatát
Rázzam le e kedves virágról – ébredj!
Hogy’ tudsz aludni?
BEATRICE A Paradicsomban
Voltunk mindnyájan álmomban. Tudod,
Paradicsomnak tetszik ez a zárka,
Mivel nincs itt apánk.
BERNARDO Jaj, drága néném,
Bárcsak ne volna álom! Istenem,
Hogy’ mondjam el?
BEATRICE Mit, drága jó öcsém?


BERNARDO Ne nézz olyan derűsen rám; miközben
A fejemet töröm, hogy’ mondjam el,
Majd megszakad a szívem.
BEATRICE Megrikatsz, lásd;
Hogy’ magadra maradnál, drága gyermek,
Ha én meghalnék. Nos, mondd el, amit kell.
BERNARDO Ők vallottak; nem állhatták tovább
A kínzást…
BEATRICE Mit kellett bevallani?
Gyarló hazugságokkal hízelegtek
A kínzóiknak. Azt mondták magukról,
Hogy bűnösök? Hótiszta ártatlanság,
Bűn álarcába kell elrejtened
Fenséges és derűs arcod azoktól,
Kik nem ismernek.
(Jön a Bíró Lucreziával és Giacomóval, őrökkel)
Nemtelen szivek!
Holmi kis kín miatt, amely mulandóbb
A tagoknál is, miket görcsbe ránt,
Hulljanak porba fényes századok?
A becsületnek Napként kell mulékony
Hírnév köde fölött ragyognia;
Legyen a sorsa csúfság s megvetés?
Kötözzék testeteket vad lovak
Farkához, hogy a hajatok seperje
Az érzéketlen tömeg lábnyomát,
Amely gyalázatotokban keresve
Áhítatot s szórakozást, olyan
Üresen hagy színházat, templomot,
Mint önnön szíve? Szórjon ránk a léha
Tömeg kedvére átkot és fakó
Szánalmat, sírvirágokat az élő
Holtakra, ahogy elvonszolnak ott,
És maradjon rólunk… miféle emlék?
Szégyen, vér, rémség, kétségbeesés?
Te, aki az árvának anyja voltál,
Ne öld meg gyermeked! Ne öljön meg balsorsa!
Öcsém, feküdj kínpadra velem együtt,
S legyünk némák mindketten, mint a holt;
Oly enyhe lesz hamar, akár a sír.
Csak félelemből kifacsart hamis szó
Teszi kegyetlenné.
GIACOMO Majd vallomást
Csikar ki tőled is a szörnyü kínzás;
Irgalomért mondd bűnösnek magad.
LUCREZIA Jaj, valld be! És haljunk meg mind hamar;
Aztán Isten a bíránk már, nem ők;
Irgalmasabb lesz Ő hozzánk.
BERNARDO Ha ez
Igaz, édes jó néném, valld meg inkább,
Aztán a pápa megbocsát neked,
És minden jó lesz.
BÍRÓ Valld be, máskülönben
Oly kínokat ismersz meg…
BEATRICE Kínokat!?
Csinálj rokkát számomra a kerékből!
Kínozd kutyád, hadd mondja el, mikor nyalt
Vért, mit gazdája ontott – de nem engem!
Az én kínom eszemben van s szivemben,
És lelkemben, lelkem legbensejében,
Mely sebként égő könnyekkel zokog,
Látva, hogy e hamiskodó világban
Rokonaim hamisak önmagukhoz,
És elgondolva, milyen komisz élet
Jutott nekem, s milyen komisz a vége,
Mily kevéssé pártolt az ég s a föld
Enyéimmel, mily zsarnok vagy te, és
Mily rongyok ezek, és milyen világ ez:
Elnyomó s elnyomott… ily kínok kényszerítik
Ki válaszom. Mi bajod még velem?
BIRÓ Apád halálában bűnös vagy-e?
BEATRICE Úgy képzeled, a felettünk itélő
Isten talán megengedett olyasmit,
Mit elszenvedtem és Ő láthatott,
Még neve sincsen, megfosztotta minden
Menedéktől s bosszútól, az maradt csak,
Amit te úgy hívtál, „apám halála”?
Amit bűnnek neveznek, vagy nem annak,
És én okoztam, vagy nem én okoztam –
Ahogy tetszik. Nem tagadok tovább.
Ha úgy akarod, hát úgy is legyen,
És ezzel vége. Tégy, amit akarsz,
Új kínnal nem csikarsz új szót ki tőlem.
BIRÓ Rábizonyítottuk, de mégse vallott.
Elég legyen. Végső ítéletig
Ne szóljon velük senki. Ifju úr,
Ne lődörögj itt!
BEATRICE Jaj, ne űzd el innen!
BIRÓ Őrök, vigyétek!
BERNARDO (átöleli Beatricét) Eltéped a testet
Lelkétől?
RENDŐR Az a hóhér dolga lesz.
(Mind el Lucrezia, Beatrice és Giacomo kivételével)
GIACOMO Vallottam? Hát mindennek vége van?
Nincsen remény? Mentség? Jaj, gyönge nyelv,
Mely romlásba döntöttél, bár előbb
Kivágtak s dobtak volna el! Megölted
Apámat, és elárultad a húgom…
Az egyetlen ártatlan, tiszta lényt
E rút világon… mit kiérdemeltem
Magamnak. Asszonyom! Kicsinyeim!
Segély nélkül, és én… Atyám! Nagy Isten!
Megbocsáthatsz te a könyörtelennek,
Ha túltelített szíve megszakad? (Eltakarja arcát és sír)
LUCREZIA Mindnyájan mily rettentő véget értünk!
Mért engedtem nekik? Mért is nem álltam
A kínokat? Bár oldódnék fel inkább
E hasztalan, bő könnyekben, melyek
Csak omlanak!
BEATRICE Mit tenni gyöngeség volt,
Még inkább gyöngeség most megsiratni.
Isten, ki tudja sérelmem, s haragja
Angyala lett az elhamarkodott tett,
Csupán látszólag hagyott minket el.
Ne higgyük, hogy meg kell halnunk ezért.
Bátyám, ülj mellém; add erős kezed,
Férfiszíved van. Bátorság! Ne csüggedj!
Drága anyám, hajtsd ide az ölembe
Kedves fejed, s próbálj aludni egyet;
Szemed fakó, üres és elcsigázott,
Virrasztó, hosszú bánat terhe benne.
Éneklek neked egy halk altatódalt,
Nem víg, nem is bús, méla régi nóta,
Kissé egyhangú, ósdi és kopott,
Így éneklik a falusi fonóban,
Míg szinte elfelejtik már, hogy élnek.
Feküdj le – így. Tudom a szövegét még?
Szomorúbb, mint gondoltam az előbb.

Dal
Nevet vagy sír az álbarát,
Mert életből kifogyva lát?
Ki néz már könnyet és mosolyt?
Ravatalán fagyos a holt.
Halihó! Ég veled!
Ki suttog, mit fecseg?
Drágám, kígyót rejt mosolyod,
A könnyedben méreg csorog.

Álmodni édes élvezet,
S ha álom halálba vezet,
Le is hunyom fáradt szemem.
Mikor nyíljon ki? Sohasem.
Harangszót hoz a szél;
Hallgasd ki, mit beszél!
Búcsúzni kell, más tájra hív.
Bár fáj, meg nem szakad a szív.
(A szín bezárul)




4. SZÍN
A börtön előcsarnoka. Jön Camillo és Bernardo
CAMILLO A pápa konok és rendíthetetlen.
Nyugodt és zord volt, mint a gépezet,
Mely kínoz és öl, semmi a világon
Meg nem hathatja; egy márványszobor,
Rítus, törvény és jogszokás, nem ember.
Mintha nem is ő volna, de a gépe,
Oly komoran meredt a pártfogókra,
A védelmet széttépte, hátradobta,
S így mormogott érdes, szigoru hangon:
„Ugyan ki védte álmában megölt
Öreg apját?” S egy másikhoz: „Neked
Az állásod kívánja ezt; helyes.”
Felém fordult, s rosszallón nézve rám,
Csak ennyit mondott: „Meg kell halniuk.”
BERNARDO De nem adtad fel?
CAMILLO Kérleltem tovább,
Az ördögi bántalmat emlitettem,
Mely siettette rossz apád halálát.
Azt válaszolta: „Paolo Santa Croce
Megölte anyját tegnap, s megszökött.
A szülőgyilkosság mind több, maholnap
A fiatalok ilyen-olyan okból
Megfojtanak minket, míg szundikálunk.
A tekintély, hatalom és deres haj
Főbenjáró bűn lett. Te az öcsém vagy,
És bocsánatot kérsz számukra; várj:
Itt az ítélet; ne kerülj elém,
Míg végbe nem ment, ami benne áll.”
BERNARDO Jaj, Istenem, ne! Azt hittem, amit mondsz,
Csupán szomoru előkészités
Egy jó hírre. De van szó, mely konok
Szándékot meghajlít! Valaha tudtam,
S a legnagyobb szükségben elfeledtem.
Ha megkeresném, s lábát, köntösét
Keserves könnyeimben fürdetem?
Ha könyörgéssel zaklatom, s agyát
Jajongással verem fel, míg dühében
Leüt pásztorbotjával, és fejem
Tiporja, úgy, hogy vérem szennyezi
Az érzéketlen port, melyet tapos,
Irgalmas lesz a lelkifurdalástól?
Megteszem. Várj meg itt!
CAMILLO Szegény fiú!
Hajótörött éppígy kérlelheti
A süket óceánt.
(Jön Lucrezia, Beatrice és Giacomo őrizetben)
BEATRICE Félek nagyon,
Rossz hírt hozol, nem a bocsánatot.
CAMILLO Isten nem oly könyörtelen a pápa
Könyörgésére, mint ő az enyémre.
Itt az ítélet, s benne a parancs.
BEATRICE Jaj,
Nagy Isten! Lehet az, hogy ily korán
Meg kell halnom? Kerüljek ilyen ifjan
Sötét, hideg és férges föld alá!
Feküdjem szűk ládába beszögezve,
Ne lássam az édes napfényt, ne halljam
Élők vidám hangját, az elveszett
Bús gondolatok ne kísértsenek meg!
Ijesztő! Semmi lenni! Vagy legyek…
Mi legyek? Hol vagyok? Megőrülök!
Nagy ég, bocsáss meg! Ha nem volna Isten,
Sem ég, sem föld e kiürült világban…
E tágas, szürke, néptelen világban!
Ha minden csak… apám szelleme volna,
A szeme, hangja, karja, ahogy átfog,
Elpusztult életem lehellete!
Ha önmagához hasonló alakban,
Tán épp abban, melyben gyötört e földön,
Ősz hajjal s ráncosan eljönne néha,
Pokoli karját rám fonná, szemét
Szemembe fúrná, s húzna, húzna le!
Nem volt-e ő mindenható a földön,
Mindig fölöttünk? Nincs a szelleme
Holtában is mindenben, ami él,
Nem hoz reánk romlást, kínt, megvetést?
Ki tért meg, hogy fölfedje a halál
Országának törvényeit előttünk?
Nem jobbak tán, mint amik hajtanak,
De jaj, hová?
LUCREZIA Isten szeretetében,
Krisztus ígéretében bízz; ma éjjel
A Paradicsomban leszünk.
BEATRICE Ki tudja!
Már semmitől el nem szorul a szívem.
De nem tudom, mért, megdermeszt szavad:
Hamis és fagyos minden! E világon
Részem volt sok igazságtalanságban;
Nem tesz különbséget Isten, sem ember,
Sem más hatalom, mely sorsomba nyúl,
A jó és rossz között, mi engem illet.
Elszakítottak ifjan a világtól,
A fénytől s élettől, a szeretettől.
Jól mondod, bízzam Istenben; remélem,
Hogy bízom benne. Mert ugyan ki másban
Bízhatnék? És mégis hideg a szívem.
(Az utolsó replikák alatt Giacomo félrehúzódva Camillóval beszélt,
aki most kimegy. Giacomo előrejön)
GIACOMO Nem tudod, anyám? Húgom, nem tudod?
Bernardo most a pápánál van éppen:
Bocsánatért könyörög.
LUCREZIA Gyermekem,
Hátha megadja. És minden bajunkat
Félretehetjük mesének jövőre.
Mily gondolat! Úgy árad szét szivemben,
Mint a meleg vér.
BEATRICE Egyhamar hideg lesz.
Vesd ki magadból! Kétségbeesésnél,
A halálnál is rosszabb a remény;
Az egyedüli rossz e széditő,
Szűk és meredek órán, mely a lábunk
Alatt inog. Beszélj a hirtelen jött
Faggyal: kímélje a tavasz virágát;
Beszélj a földrengéssel, mely fölött
Város virult, erős, szép és szabad,
S feketeség tátong most, bűz, halál.
Beszélj éhséggel, szél hordta ragállyal,
Vak villámmal – csak emberrel soha:
Rideg, merev; igazságos szavakban,
Tettekben Káin. Meghalunk, anyám,
Ártatlan életnek ez a jutalma,
Ez enyhiti gonosz sérelmeinket.
Míg gyilkosaink élnek, s durva fickók
Derűsen mennek e könnyes világban
Halálba, mint aludni – csak öröm
Lehet nekünk a sír. Jöjj hát, Halál,
Szorítsál mindent ölelő karodba!
Óvó anyámként rejts kebledbe, ringass
Álomba, melyből nincsen ébredés.
Egymásnak alávetve éljetek, ti
Élők, ahogy mi egykor…
(Bernardo berohan)
BERNARDO Borzalom!
A könny s remény, mit könyörgésbe öltem,
Míg keserű és üres lett e szív,
Mind hasztalan! Halál szolgái állnak
Kint az ajtók előtt. Egyikük arcán
Vért láttam, azt hiszem – vagy képzelődtem?
Még ma szeretteimnek szíve vére
Fröcsköli be, s úgy töröli le majd,
Mint az esővizet. Ó jaj, világ!
Takarjatok be! Ne legyek! Ne lássam,
Hogy az ártatlanság e tiszta képe,
Melyet bámulva nőttem boldogan,
Porrá hull! Lássalak, Beatrice,
Ki kedvessé teszed, amire nézel…
Az élet fényét – holtan! Ne legyen
Nővérem többé! S téged is, anyám,
Ki szeretetünk köteléke voltál,
Holtan!
(Jön Camillo Őrökkel)
Jönnek már! Csókoljam meg ajkad,
Mielőtt még karmazsin szirmai
Fakók… hidegek. Mondj búcsút, amíg
A halál el nem fojtja hangodat.
Hadd halljalak!
BEATRICE Ég áldjon, drága testvér!
Ily szelíden gondolj sorsunkra vissza,
És gyöngéd szánalom enyhítse majd
Bánatodat. Ne keseredj el, érd be
Könnyekkel, légy türelmes. Még csak ennyit:
Légy állhatatos irántunk való
Szeretetedben, s a hitben, hogy én,
Bár bűn s gyalázat fellege borult rám,
Mocsoktalanul éltem. És ha engem
Rossz nyelvek bántanak, s közös nevünk
Tán bélyeg lesz homlokodon, melyet
Járókelők megcéloznak, viseld el,
És ne gondolj rossz érzéssel azokra,
Akik talán sírjukban is szeretnek.
Így halhatsz meg, mint én, legyőzve kínt
És félelmet. Ég áldjon! Ég veled!
BERNARDO Én nem tudok búcsúzni.
CAMILLO Jaj, Beatrice!
BEATRICE Fölösleges búsulnod énmiattam,
Jó bíboros. Anyám, jöjj, vágd le, kérlek,
Az övemet. És kösd fel egyszerű
Csomóba a hajam; így jó lesz éppen.
Látom, a tied is lelóg. Be gyakran
Megtettük ezt egymásnak; soha többé
Nem lesz már rá szükségünk. Jó uram,
Elkészültünk. Jó így… igen, nagyon jó.

Vége


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Percy Bysshe Shelley


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.