Vers, próza / A Sziámi-öböl buddhája

Sulyok Vince
A Sziámi-öböl buddhája


Nézi Buddha az örök tengert,
százévek szállnak, nézi Buddha
– mozdulatlan maga – a partra szaladó
hullámok örök sodrát-rohanását,
ahogy mérik a megmérhetetlent,
a kezdet és vég nélküli időt,
az ismétlődésben is változatlant,
a változásban is örökkön ugyanazt;
nézi Buddha s a mosolya
aranyba fagyva, mosolya
beledermed valami túlvilágba,
valami érzékelhetelen léttelenbe,
szoborlétébe zárva maga, az aranyba,
az arany oltárból áradó ragyogásba,
és arca fölfoghatatlan derű
és arca fölfoghatatlan közöny:
nem érti örömünk és szenvedésünk,
nem érinti örömünk-szenvedésünk,
kis féreg-létünk tülekvő nyüzsgése,
ahogy sarutlanul ellépdelünk
előtte a hűs márványlapokon,
az arany Buddha előtt, akihez
nem ér, nem érhet ima szava se,
mert ima sincs miért,
mert az, amitől félnénk, futnánk:
végül is elkerülhetetlen,
végül is elkerülhetetlenül
elér egyszer mindannyiunkat,
s magunkra öltjük mi is (röpke pillanatra bár)
megmerevedett mosolyát –
mielőtt arcunk és testünk porrá omolna,
míg a pálmák közt tovább zúg a szél,
míg a parton tovább zuhog a tenger,
mint akkor is, mikor még nem volt ember,
mint akkor is, mikor már nem lesz ember.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Sulyok Vince


A szerzőtől még

   A csend: a süket léttelenség
   A csend folyója


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.