Sétatér / A filológus Casanova

Kányádi András
A filológus Casanova[2016. június]




Kevesen tudják, hogy a velencei kalandor nemcsak a nőkhöz értett, hanem a klasszikus irodalomhoz is. Egyik nagyszabású terve Homérosz Iliászának fordítására irányult, különös formaképlet, az ottava rima – nyolcsoros, jambusos strófa – alkalmazásával. E választásban nyilván fontos szerepet játszott az Ariosto Őrjöngő Lórándja iránt érzett rajongása: az Emlékiratok nem mindig hiteles vallomásai alapján több éneket betéve tudott a ferrarai mester művéből. Még ennél is különösebb, hogy először nem olaszra, hanem velenceire kívánta a görög hőseposzt fordítani – e felfogás dantei szándékot tükröz, hisz a nagy firenzei volt a regionalitás feltétlen híve. De úgy tűnik, Casanova a homéroszi töredék-eszmét is magáévá tette: csak az eredeti szöveg harmadáig, a kilencedik énekig jutott, bár végül elkészítette a tizenegyedik és a tizennegyedik ének velencei nyelvű változatát is. Később aztán megpróbálta olaszra fordítani az Iliászt – csakhogy másodszorra sem sikerült a kitűzött tervet teljesítenie, jóllehet a toszkán, szintén oktávás verzió kétharmados többséget mutat, és a tizennyolcadik énekkel ér véget.
Gyaníthatóan a kiadói nehézségek törték meg a mester lendületét, túl kevés előfizetőt tudott heroikus vállalkozásához toborozni, így olasz nyel­vű műfordításából összesen tizenhét éneket tartalmazó három kötet jelent meg, mindhárom Modesto Fenzo velencei nyomdájában, 1775 és 1778 között. Bár igen csekély visszhangot keltett, korántsem összecsapott, félresikerült munkáról van szó: a velencei nyelvű, kéziratban maradt változaton 1757 és 1764 között dolgozott, az olaszhoz pedig közvetlenül utána, a wolfenbütteli könyvtárban tett inspiráló látogatásakor fogott hozzá, és csak hosszú száműzetése végén tette közzé. A végeredmény sok szempontból bírálható, de a szerző filológiai lelkiismeretességből mindenképpen jelesre vizsgázott, ugyanis nyomtatott művét több hosszú bevezetővel és tekintélyes jegyzetanyaggal látta el: a 2007-es, Editoria Universitaria Venezia által publikált fakszimilé kiadás a kéziratos énekkel együtt, a kötet karcsú előszavát leszámítva, ezerkétszáz oldal. Velencei nyelvre fordított kísérletével megfejelve, melyet szintén az említett egyetemi kiadó adott közre pár évvel korábban, ez már újabb hétszázötven. A kettő együtt tehát Homéroszt is túlszárnyalja – legalábbis terjedelemben.
Casanova sokszor beszél ambiciózus munkájáról, de viszonylag keveset árul el készülő szövegeiről. Ha nem teljesül kafkai kérése, és nem égnek el leghívebb barátjának, a brünni Max Lamberg grófnak írott levelei, bizonyára több casanovai műhelytitkot ismerne most az utókor. Sajnos a gróf környezetében nem akadt egyetlen miksai mentőangyal sem, így főként le­velezéséből, elszórt utalásokból derül ki Giacomo műfordítói tudatossága.
Az alábbi, magyarul először megjelenő két levél alapján a toszkán változattal bíbelődő, gondos filológus képe körvonalazódik. Mind tartalmi, mind stilisztikai szempontból izgalmas kérdéseket feszegető írásokról van szó.



Pierre Ivanovics Melissinónak
Drezda, 1766. november 24.
Mesterem, nagyrabecsült barátom!
A császári lakhelyen való tartózkodásom során jóságának és nagylelkű vendégszeretetének oly sok jelét adta, hogy bízvást remélem, nem fog tő­lem egy apró, röpke egyórás fáradságába kerülő szívességet megtagadni.
Iliász-fordításomon az utolsó simításokat végzem, és nem szeretnék a tizenegyedik énekben leírt nesztóri vendéglátás fölött meggondolatlanul átsiklani. Emlékszem, kegyelmed annak idején az ott felsorolt alapanyagokat olyan szakértelemmel kommentálta, hogy e homéroszi készítmény hallatán összefutott a nyál a számban, jóllehet hozzá nem értő tolmácsolásban az ember rosszul lenne tőle. Bosszant, hogy elmulasztottam akkor részletes magyarázatot kérni, de még nem késő, hiszen igen kedves barátja továbbra is jó véleménnyel van rólam. Homérosz a következőket írja:
A szép Hekamédé, Tenedosz király lánya, Nesztór és Makháón serkentésére friss mézet, finom búzalisztet és szomjat gerjesztő hagymát tartalmazó edényt tett az asztalra. Ezután férjurának, Nesztórnak serleget nyújtott át, melybe beleöntötte a keveréket, majd aludttejjel és finomliszttel dúsított pramnéi bort töltött hozzá. Nesztór és Makháón felhajtották a kotyvalékot, és szomjuk azonnal csillapodott. A frissítő ital titka a friss mézben, a hagymában, a búzalisztben, esetleg az aludtejben keresendő, mert a pramnéi borról ma már tudjuk, hogy az ikáriai szigetek valamelyik hegyéről származik. Ez lenne hát az első szívesség, amelyre kérném; itt a második.
Nemrég bizalmas baráti társaságban voltam, ahol olyan félszigetekről beszélgettünk, amelyek szigetté váltak. Jómagam Leukaszt említettem, melynek ma Santa Maura a neve, és Kephalóniától tíz mérföldre esik, korábban azonban Akarnaniához tartozott, és emiatt félszigetnek számított. Hozzátettem, hogy ott napjainkban is egy kőből készült, 360 tartóívből álló vízvezeték található (bár azt nem állítottam, hogy saját szememmel láttam). Beszélgetőpartnerem ezt kétségbe vonta, és kinevetett a vízvezeték meg a félsziget miatt. Erre fogadtunk, ő valamilyen velencei ismerősének írt, én pedig kegyelmednek. Kérem, mondja meg kertelés nélkül, mi az igazság, mivel én sosem jártam Santa Maurán, kegyelmed viszont odavalósi.
Zinovjev urat kértem meg, hogy elhozza a válaszlevelét, így egyikünknek sem kerül egy fillérjébe sem, mert a Herceg, aki drezdai nagykövet, továbbküldi majd nekem. Kérem, üdvözölje nevemben a nagyrabecsült Rinaldi urat, valamint Pietro Bernardi urat.
P. S. Két hónapja, lipcsei távollétem alatt, orosz átutazó járt erre; mivel nem találkoztunk, azt üzente, hogy egy Szentpéterváron, Papanelopulónál megismert orvos üdvözöl. Kérem, árulja el, ki ez a doktor. Nem Bacchus ama bizonyos szerelmeséről van szó?


Az első levél címzettje, Petrosz Melisszinosz (oroszul: Pjotr Melisszino), görög származású, pétervári illetőségű, élvezeteknek hódoló tüzérezredes, aki nagy érdemeket szerzett az orosz–török háborúk során, különösen a besszarábiai harctéren, és akivel Casanova a velencei 1765-ös oroszországi tartózkodása alatt kötött barátságot. A tizenegyedik énekben felbukkanó, homéroszi serkentő kotyvalék receptjéhez kér tőle pontosítást, s bár a válaszlevél elkallódott, a napvilágot látott fordításban hosszú jegyzet fűző­dik ehhez a részlethez. Érdekes, hogy a jegyzetben nem a pramnéi borra esik a hangsúly, hanem a „buon caprin formaggio"-ra (velencei változatában formagio de Cavretta, Devecserinél kecsketúró); ennek kapcsán meglepő fejtegetéseket olvashatunk különféle sajtokról és mártásokról, valamint a doppingszerként fungáló mézbor feltalálójáról, a líbiai Arisztaioszról. Nem hiányoznak a Diodorus Siculusra, id. Pliniusra, Hérodotoszra és egyéb ókori nagyságokra való forráshivatkozások sem. A bámulatosan csapongó, gazdag mitológiai vonatkozású jegyzetek sokat köszönhetnek Anne Dacier híres, kiváló magyarázatokkal ellátott francia Iliászának, melyet a velencei saját hiányos görög tudása miatt alaposan áttanulmányozott. Casanova szintén bőven merített a tizennyolcadik század első felének legfontosabb, Anton Maria Salvini nevéhez fűződő olasz eposzfordításából. Az Emlékiratokban Pope fordítására is hivatkozik, bár utóbbit eredetiben semmiképp nem olvashatta.
A levél tanúsítja, hogy a megélhetési nehézségekkel küszködő Giacomo csínján bánik a postaköltséggel, ezért orosz baráti körét mozgósítja: Sztyepan Zinovjev gárdatisztet és Alekszandr Bjeloszelszkij herceget, a későbbi madridi, illetve az aktuális drezdai cári követet. Előbbi többször is segített rajta, hiszen annak idején Szentpéterváron neki köszönhetően vásárolta meg heves természetű ágyasát, a Voltaire-olvasmány hatására „Zaire"-ra keresztelt orosz jobbágylányt, a zene- és irodalomkedvelő Bjeloszelszkij pedig rendszeresen vendégül látta drezdai házában. Utóbbinak egy emlékezetes levélben a hírhedt drezdai képlopáshoz kapcsolódó kalandjáról is beszámolt. Szintén pétervári ismerős Demetrio(sz) Papanelopulo(sz), aki sok mindennel foglalkozott, főképp gyémántkereskedéssel, továbbá Antonio Rinaldi, Nagy Katalin hivatalos építésze és a vad Zaire-t épp Giacomótól megöröklő gazdája, akárcsak Pietro Bernardi, aki a helyi olasz színésztársulat üdvöskéjét vette feleségül. A borkedvelő medikus kilétét sajnos homály fedi, s a Leukasz szigetén található vízvezetéket érintő fogadás ösz­szegéről sincs pontos információnk.



Averardo de’ Medicinek
Trieszt, 1773 júliusában
Nagytiszteletű uram!
Mondja csak, mit akar ez a bolond Rousseau, hogy ékesszólását az irodalom és a szerinte abból származó dőreségek becsmérlésére fecsérli? A magam részéről e rosszat a belőlük fakadó kiapadhatatlan jóhoz képest ele­nyészőnek tartom. Ha az irodalomnak és az írói mesterségnek egyéb jótéteménye sem lenne, mint hívei közé hidat verni, már ennyivel is cáfolná a híres szofista okoskodásait. Ebben rejlik az irodalom ereje, és ismételten erről győződtem meg az elmúlt héten, amikor a városba hat nap pihenésre érkezett Rosenberg gróf őméltósága házában terítékre kerültek az Ön által oly ragyogóan latinra és olaszra fordított görög epigrammák. Casti abbé a legnagyobb dicsérettel méltatta ezeket, s így arra késztetett, hogy megbocsássam neki az „incoraggire" szót, melyet a Rousseau magasztalására írt hat szonettje egyikében használt. Tudniillik amellett foglaltam állást, hogy ez a szó nem illik gyönyörű nyelvünkbe, hiszen olaszul nincs ilyen ige. Nem kevés csodálkozásomra nevezett abbé jogos kritikámat hevesen kifogásolta. Utána meglehetősen furcsa, nyolcsoros, rímes, verses prózát adott elő, mely nagy elevenségről tanúskodik; engem azonban szerzőként sem eredetiség, sem elegancia tekintetében nem nyűgözött le, ráadásul olyan formára esett a választása, mely a filozófusok számára elfogadhatatlan, és amelyet az égvilágon senki sem helyeselhet.
Az irodalomban jártas és Casti abbéval elfogult Pittoni bárónak nincs kéznél levő Crusca-szótára, de szeretné tudni, mihez tartsuk magunkat az „incoraggire" szót illetően. Kérem, világosítson fel, mennyire megalapozott az a Metastasióra vonatkozó kétes állítás, mely szerint ő ezt rendszeresen használta.
Megállás nélkül dolgozom a Homérosz-fordításomon, és még nyomtatás előtt kíváncsi lennék a véleményére néhány olyan részlettel kapcsolatban, amelyet kissé merészen fordítottam, de természetesen anélkül, hogy hűtlen lettem volna az eredetihez, hisz az ilyesmi ellenkezne felfogásommal.
Fordítása, nagytiszteletű uram, a nagy irodalmi tudás fényes bizonyítéka, ezen túlmenően pedig a Stratico úr iránt tanúsított szerénység, barátság és tisztelet csalhatatlan jele. E nemes viselkedés követendő példa számomra, de növeli a velem való bánásmódból fakadó szenvedésem.
Balsors üldöz, pedig nem szolgáltam rá; az Isten kegyelméből férfiasan viselt kínos toszkánai affér ellenére sem lesz bűntudatom ottlétem miatt, amennyiben biztosít arról, hogy megtapasztalni vélt, irántam való jóindulatát nemes lelkében csorbítatlanul megőrizte.
Immár nyolcadik hónapja vagyok ebben a városban, és egyelőre nem tervezek továbbállni. Rendelkezzen velem, és akkor nem fogok kételkedni kiváltságos szeretetében, sem abban a békességben, mely önnek köszönhe­tően tölti el a szívemet. Uraságod legalázatosabb híve


A duxi hagyatékból előkerült második levélnek se címzettje, se keltezése nincs, mindkettő megállapítása Carlo Curiel casanovista kutató érdeme. Averardo di Pietropaolo de’ Medicit Casanova egy firenzei könyvkereskedésben ismerte meg, és a klasszikus irodalom iránti közös rajongás fűzte szorosra barátságukat: az illusztris család nevét viselő úr műfordítóként egy görög epigrammákból álló antológia latin és olasz fordításán fáradozott.
A levél felütése Rousseau két, nagy vitát kavart írását, a Discours sur les sciences et les arts, illetve a Lettre sur les spectacles-t gúnyolja – a francia filozófus szerint az irodalom csak a zsarnokság elkendőzését szolgálja, a színház pedig a hazugság melegágya. Az csak természetes, hogy efféle szentségtö­rő gondolatokkal Giacomo, az irodalom nagy barátja képtelen megbékélni, annál furcsább viszont, hogy Giovan Battista Casti formaválasztása és nyelvhasználata ellen is tiltakozik. A ma már inkább Salieri librettistájaként ismert költő ugyanis nagy sikert aratott a Novelle galanti felolvasásain, bár azok kötetben csak halála után jelentek meg; az egyik verses novellát – A prágai érsek (L’arcivescovo di Praga) címűt – Goethe is megdicsérte. Casanova itt tehát rossz jósnak és kissé konzervatív ítésznek bizonyul; nem kizárt, hogy a féltékenység beszél belőle. Tiszteletre méltó stilisztikai aggályt tükröz viszont az „incoraggire" használatában való kételkedése; a Crusca-szótár, mely a Firenzei Akadémia és ezzel együtt az olasz nyelv legrégebbi és legfőbb normatív orgánuma, a tizennyolcadik században még valóban csak az „incoraggiare" szót tartalmazta. Nem kevés kurázsi kellett tehát olasz földön (is) a nyelvújításhoz, de hát Casti a maga merész szonettjeit egy közismerten vakmerő uralkodónak, Nagy Frigyesnek ajánlotta. A szerző ráadásul egy igen befolyásos bécsi diplomata, Franz Xaver Orsini-Rosenberg gróf, II. József kegyeltjének pártfogását élvezte.
Casanova számára ezzel szemben az akadémiai szótár mellett egy másik librettista, a bécsi udvar olasz költője, a Csokonai által is nagyra tartott Metastasio az abszolút tekintély; utóbbi szóhasználatát már csak azért is érvényesnek tekinti, mert a görögösített nevű római poéta hozzá hasonlóan nyolcas stanzákban fordított az Iliászból. Mivel a filológiai pontosítás akkoriban csak levelezés útján lehetséges, a különös ige létjogosultságát il­letően Averardo de’ Medicitől vár cáfolatot vagy megerősítést. Attól az Averardótól, akivel bizalmasan megosztja szöveghűségen alapuló műfor­dítói felfogását, és akinek a közös barátjuk, Giovanni Domenico Stratico, a görög nyelvben jártas és a homéroszi szövegértelmezésben gyakran se­gédkező pisai egyetemi professzor iránt tanúsított szerénysége elbűvöli. Ez a nemes szerénység egyébként abból áll, hogy a fordító a görög antológiát Straticónak ajánlotta. Casanova valóban követi a firenzei rokon lélek példáját, bár elsősorban anyagi szempontok vezérlik: Iliásza fordításának ajánlása majdani kenyéradójának, Carlo Spinolának, a tehetős génuai diplomatának szól.
Két hatósági személy is felbukkan a levélben. Pietro Antonio Pittoni, a trieszti irodalmár rendőrfőkapitány, fenyegető munkaköre ellenére jó barátságot ápolt a levélíróval, bizonyára kettejüknek a női nem iránt tanúsított fokozott érdeklődése miatt. A toszkánai nagyherceggel való viszony már korántsem ilyen felhőtlen: a levélben említett „kínos affér" 1771 de­cemberében történt, Casanova ekkor mindössze hetvenkét órás haladékot kapott a város elhagyására, egy ifjú angol lord állítólagos megkopasztása miatt. A fáraóasztal körüli afférnál valószínűleg csupa nyugodt ember volt jelen.

* * *

Homérosz hőseposza furcsán fonódik össze a csábítóként ismert irodalmár életével: keretbe foglalja a majd két évtizedes velencei száműzetést. Az Iliászt Giacomo velenceire kevéssel az Ólombörtönből való szökése után kezdte el fordítani, látszólag lokálpatrióta indíttatásból, mondván, hogy könnyebben boldogul anyanyelvén, mint olaszul; talán ezzel a teátrális gesztussal kívánta a Köztársaság iránti hűségét kifejezni és önnön ártatlanságát tisztázni. A művelt olvasóknak készített olasz változat megjelentetésére pedig nem sokkal hőn áhított hazatérte után került sor. Ennek a műnek már nincs hazafias(kodó) háttérgondolata: filológiailag sem elhanyagolható, tudós műfordítással állunk szemben, a felvilágosodás korára jellemző filozófiai eszmefuttatásokkal tarkítva, melyek javarésze a ké­sőbbi casanovai szövegekben is felbukkan. Utólag úgy tűnik, az Odüsszeia jobban illett volna személyes hányattatásához, hiszen a száműzetés és a honvágy keserű tapasztalata az Emlékiratokból is kihallatszik. Nem véletlen, hogy wolfenbütteli könyvtározása idején mindkét homéroszi műhöz gyűjtött anyagot. De, mint tudjuk, Casanova az utolsó leheletéig kitartott a hősi életideál mellett, s ennek következtében – a vak költő szavaival élve – „Héphaisztosz ragyogó munkáját vitte magával".







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Kányádi András


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.