Vers, próza / A grófnő szolgálólánya

Jancsó Noémi
A grófnő szolgálólánya



Elindulsz jobb felé, egyenesen előre az aszfaltúton. Egyszer csak elfogy alattad az aszfalt, meglátod. Tovább baktatsz a fűszálak hajlongó derekán. Útjelzőket teszel a fák kérgére, de hiába teszed – erről az útról sohasem fogsz visszatalálni oda, ahonnan elindultál. Elfogy alattad a fű, és a sivatag forró homokjában találod magad. Szomjadat oázis poshadt, de kellemes ízű vize oltja. Továbbvonszolod száraz, szomjas kicsi testedet. Ekkor a tenger állja utadat. Átúszod, egy segítőkész bálna hátán. A bálna kivet a túlsó partra, és te mindörökre adósa maradsz azért, hogy áthozott a tengeren. És ott, a tenger túlsó partján, amikor már kifutottak fejed felől a csillagok, a Nap, a Hold, és véget ért az ég is, és csak sűrű, nedves köd van mindenütt, amikor már a legutolsó fa és fűszál is elfogyott, és már mindenütt színes ceruzák nőnek a fák helyében, narancssárga gyurmából vannak a rókák (és egy cseppet sem ravaszok), akkor meglátod majd nővéremet, a grófnő szolgálólányát. Megérinti majd a válladat, rád mosolyog, és arra kér:


– Ülj le ide az ölembe! Mesét mondok neked. Régóta várlak itt. Aggódva figyeltelek, amikor a sivatagban szomjaztál, ezért eléd terítettem az oázist.
– De hát te ott sem voltál – ellenkezel majd.
– A víz ízében voltam, kincsem, ott voltam, láthatatlanul – magyarázza majd a grófnő szolgálólánya, és folytatja beszédét. – Láttam, hogy tanácstalanul bámulod a tengert. Megkértem hát Félixet, a bálnát, hogy vegyen a hátára téged, és hozzon át az innenső partra. Most tehát itt vagy, kicsi kincsem. Nincs sok időnk beszélgetni. Nézd azt a palotát, ott, a távolban. Az a grófnő lakhelye. Ott lakom én is, a cselédszobában.
Odanézel, amerre a szolgálólány mutatott, egy rózsaszínű kicsi palotát látsz, gyurmából és ezüstfényű sólisztből készítve.
– Gyönyörű ez a palota! – kiáltod te, kicsit talán meggondolatlanul.
A szolgálólány pedig így folytatja majd azt, amit elkezdett:
– Csak kívülről gyönyörű, kincsem. A palota falai valóban olyanok, hogy párja nincs sem ezen a világon, sem azon a másikon, ahonnan te jöttél. De mielőtt kimondanád róla, hogy gyönyörű, először meg kell kérdezned a bútorokat és a cipősdobozokat, a krinolinokat és a szemüvegtokot arról, hogy milyen is ez a palota. Nem fognak válaszolni neked, mert rettegnek. És akkor bele kell nézned majd a lelkekbe. A grófnő lelkébe, kicsi kincsem. Egy palota nem akkor szép, ha a falai gyönyörűek. Hanem akkor, ha minden tárgy és ember boldog benne. Nézd, egy kicsit távolabb, a ködből kisejlenek egy nagy kutyaól körvonalai. Ezt Dénes kutya építette, fogpiszkálókból. Dénes a legbölcsebb élőlény ezen a vidéken. Bármilyen gondod van, kicsi kincsem, hozzá nem fordulsz hiába tanácsért. Az ő kutyaóla igazán szép, ugyanis boldogság lakozik benne.
– De hát az egy romhalmaz – morgolódsz magadban csalódottan.
– Bizony, a falai romosak. De alig telik el egy-két óra, és meglátod majd, hogy igazam volt, kincsem.
– Vigyél be a palotába! – kérleled a szolgálólányt.
– Jól van, kincsem, de mielőtt bemegyünk, mesélek neked a grófnőről.


Te ekkor szépen elhelyezkedsz a szolgálólány ölében, mosószerszagú karjára hajtod kicsi fejed, és azon nyomban elalszol. A szolgálólány pedig mesélni kezd, és szavai belopakodnak az álmodba.

A grófnő reggelije
Sokszor felkelt és lebukott a Hold azóta, hogy a grófnő alkonyatszínű tükörtojást kért reggelire, Dénes, a kutya pedig az udvaron nézelődött, és – mint mindig, akkor is – egy kivájt tökből itta a vizet, boldogan. A grófnő óvatosan asztalhoz ült, vigyázott, nehogy a szoknyáján ránc keletkezzen. Én kimentem az udvarra, hogy kérjek egy tojást a tyúkocskától, akit mindenki Arankának hív, kivéve a grófnőt. Aranka megajándékozott egy gyönyörű szép marcipántojással, és így kotkodácsolt nekem:
– Tessék, kedves szolgálólány. Ebbe a tojásba belecsomagoltam az alkonyati napot, hogy megfelelhess a grófnő kívánságának – és kendermagos tollacskáit kedvesen megrázogatta.
Megsimogattam Aranka szárnyát, szépen megköszöntem a marcipántojást, és megsütöttem az alkonyati napot a grófnőnek, reggelire.
A grófnő jóízűen megette, aztán rám ripakodott.
– Nem vagy képes alkonyatszínű tükörtojást készíteni, te semmirevaló? Ez meg sem közelítette az alkonyat színét!
– De drága grófnő, magát az alkonyatot sütöttem meg neked.
– Mars ki, hazug szolga!
Én kirohantam a palotából, és szomorú arccal odaálltam Dénes elé.
– Dénes, Dénes! Szükségem van a te nagy bölcsességedre.
– Ne is meséld el, kedves szolgálólány, hogy mi történt az imént a palotában. Úgyis tudom.
– Aranka mesélte?
– Dehogy, kedves. Én sok mindent tudok, senki sem kell nekem elkotkodácsolja a világ híreit – oktatott mély hangján Dénes, a kutya. – Ne aggodalmaskodj, kedves, a grófnő ma este nagyot fog csodálkozni azon, hogy még mindig a déli nap süt, az alkonyatot pedig mintha elnyelte volna valaki. Akkor majd rád fogja, hogy elloptad az alkonyatot, és tolvajnak fog nevezni rikácsolva. Te ne bánkódj, kedves. Mosolyogj rá, és még egyszer, és még egyszer mosolyogj rá. Akkor majd legyint egyet, és azt fogja a szemedre vetni, hogy bárgyú a mosolyod. De te csak simogasd meg őt a tekinteteddel. Csodálkozva fog visszanézni rád, aztán azt fogja ordítani, hogy menj már dolgozni, lusta szolga.
És, kicsi kincsem, minden szóról szóra úgy történt, ahogy Dénes kutya tanácsolta. Azóta az emlékezetes nap óta nincs többé alkonyat ezen a vidéken.
Elaludtál, kicsi kincsem? Amikor felébredsz, tovább mesélek majd. Aludj csak, kincsem, hosszú utat jártál be idáig. Én elmegyek a palotába, mosogatni. Várj meg itt, ha addig felébrednél.
A grófnő szolgálólánya be fog menni a palotába mosogatni, sepregetni, előtted pedig újabb álomképek jelennek meg ezalatt. Olyan álomképek, amelyeket a szolgálólány csent bele az álmaidba, hogy folytatódjék a megkezdett mese.

A grófnő szilveszteri pezsgője
Egy régi szilveszter éjfélén történt, hogy a grófnő megkívánta a Hold ezüstjét. Azonnal utánam kiabált, holdfényű pezsgőt követelve. Tanácstalanságomban az ezüstfenyőhöz fordultam, mert ő volt az közülünk, aki a legközelebbi kapcsolatban volt a Holddal. Ragyogott a Hold, megvilágította az ezüstfenyő felé vezető utamat.
– Kedves Fenyő! Honnan szerezzek ennek a nőnek holdezüst pezsgőt? Nemsokára éjfél lesz, sietnem kell.
– Szolgálólány – suhogta az ezüstfenyő – egy óvatlan pillanatban megbillentem a Holdat legfelső ágaimmal, a Hold le fog gurulni, neked pedig csak annyi a dolgod, hogy beáztasd őt egy kis alkoholba, ott fel fog hígulni, és ezüst fénnyé válik egészen. Ne aggódj a Hold miatt, semmi baja nem lesz ettől. Talán csak anynyi, hogy berúg. – Alig fejezte be mondatát a fenyő, már meg is lökdöste a Holdat, a Hold végiggurult a fenyő egyik ágán, aztán lepattant róla, akár egy labda. Én kezembe vettem, és berohantam vele a palotába. A konyhába érve egy fazékba gyönyöszöltem, és ráöntöttem egy kis alkoholt. Néhány percet vártam, aztán felszolgáltam a grófnőnek, szilveszteri pezsgő gyanánt.
A grófnő koccintott önmagával (én nem vagyok egyenrangú vele, így tehát nem koccinthatott velem), aztán gyönyörködve megitta a Holdat. Az utolsó korty után elégedetten hátradőlt, de ne érts félre, kincsem, nem azért volt elégedett, mert képes erre az érzésre, hanem azért, mert becsípett. De azért mégiscsak megjegyezte, hogy lehetett volna ezüstebb is.
Engem már nem érdekeltek az efféle megjegyzések. A bölcs kutya elmagyarázta, hogyan kell lefegyverezni a grófnőt szelíd mosolyokkal. Igaz, nem mindig sikerül, de én rendületlenül próbálkozom.
Egy másik alkalommal kontaktlencsét kellett készítenem neki az égből, hajcsatot kovácsolnom a csillagokból. Végül pedig úgy döntött, megfesti a haját a Nap sugaraival. Én készségesen segítettem neki, habár rettegtem a következményektől. De hát egy stabil fizetésért bármit el kell viselni, kincsem. Egyszer majd te is megtanulod ezt. Azóta Nap sincs, ég sincs, csillagok sincsenek. De a lényeg az, hogy én még mindig a grófnő szolgálólánya vagyok.
Amióta nincsenek égitestek, és nincs ég sem, itt nem teremnek növények, elpusztultak az állatok, kivéve természetesen Dénes kutyát, akit más anyagból teremtettek, ezért ki merem mondani, kincsem: ő halhatatlan. Sok munkánk volt az utóbbi időben. Én gyurmából állatszobrokat készítettem, Dénes kutya életet varázsolt beléjük. Fogpiszkálókból fákat ültettem, és rájuk repültek a gyurmamadarak. Semmi sem látszik tisztán ebben a ködben, csak drága barátom pohara, a kivájt tök világít. Most pedig, édes gyermekem, elmondom neked, hogy miért hívtunk át téged ebbe a furcsa másvilágba.

A feladatod, kincsem
Még mielőtt elmagyaráznám neked, hogy mit kell tenned és hogyan, arról a kiflibálnáról mesélek neked, akivel megjutalmazlak, ha teljesíted a feladatot. Sőt, vidékünk minden egyes lakójától kapsz majd egy-egy kiflibálnát, ha – de ne siessünk ezzel. Először elmesélem neked kiflibálna történetét.

A kiflibálna története
A tejtengertől, vízfolyótól, joghurttótól nagyon messze, az óriási tányérvölgyben egy szegény, eltévedt Kiflibálna kereste a kivezető utat. A kiflibálnák mindig eltévednek a szárazföldön, hiszen ők úszni szeretnek. A kiflibálnák a legkisebb és legegyszerűbb tányérvölgyben is képesek eltévedni.
Miközben Kiflibálna a kivezető utat kereste, a szemtelen Szalvétamadarak így fütyültek:

– Kiflibálna a fűben kúszik,
s szomorúan gondol arra,
hogy régóta nem úszik
tejtengerben, vízfolyóban,
nagyon finom joghurttóban,
s azt sem tudja, merre menjen,
jobbra, előre vagy balra,
hogy a völgyből kikeveredjen,
s hogy éjszaka ne kelljen
megint egy fa alá heverjen. –

Ezt fütyülték a Szalvétamadarak, és kuncogtak is hozzá. Kiflibálna nagyon elszomorodott, de csak egy pillanatra, mert azután eszébe jutott valami:
– Megkeresem a völgy főnökét, ő biztosan tudja a kivezető utat – gondolta, és már tovább is kúszott, hogy megkeresse.
A völgy főnökéről mindenki tudta, hogy csokoládéból van, méghozzá csokoládékrémből. Amerre jár, mindenütt csokikrém-lábnyomot hagy maga után.
Kiflibálna alig kúszott néhány métert a tányérerdőben, máris észrevett egy csokoládékrém-lábnyomot, és azonnal megértette, hogy nem is olyan régen a völgy főnöke járt ott. Lassan kúszott a csokinyomok mentén. Kúszott, kúszott Kiflibálna, míg egyszer csak megpillantotta a völgy főnökét. Szomorú, mély hangon szólalt meg Kiflibálna:
– Már jóformán egy hete nem úsztam… sehogyan sem tudok kikeveredni ebből az óriási tányérerdőből. Már a Szalvétamadarak is gúnyolnak. Vissza akarok menni a tejtengerbe, vízfolyóba, joghurttóba. Segíts rajtam, Csokoládéfőnök!
A völgy főnöke gondolkozott, morfondírozott, vakarta azt a puhány, barna fejét, majd megszólalt:
– Én vagyok a völgy főnöke, tehát egyedül én tudlak kivezetni a rengetegből.
– Hát akkor vezess ki! – lelkesült fel Kiflibálna, de a völgy főnöke csitítani kezdte:
– Nem olyan egyszerű az, Kiflibálna! Neked is kell adnod valamit cserébe… Hol szoktál te úszkálni?
Kiflibálna elmosolyodott, mert mindig felvidult, valahányszor eszébe jutott az úszás.
– Már elmondtam ezt, Csokoládéfőnök, de nem figyeltél rám: a tejtengerben, a vízfolyóban, a joghurttóban.
– Akkor nem kérek tőled egyebet, mint hogy hozz nekem egy bögre tejet, egy kancsó vizet és egy csésze joghurtot.
Kiflibálna igazságosnak találta, hogy a völgy főnöke kérjen valamit cserébe, és nem is tartotta nehéz dolognak, hogy egy bögre tejet, egy kancsó vizet és egy csésze joghurtot hozzon neki. Ezért bólintott egyet, és elindult a Csokoládéfőnök nyomában.
Cammogott Csokoládéfőnök, kúszott, kúszott Kiflibálna, egyszer csak elérkeztek az óriási tányérvölgy szélére. Ott elbúcsúztak egymástól, Csokoládéfőnök visszacammogott a völgybe, Kiflibálna pedig a tejtengerhez kúszott. Végre, végre elérkezett a tenger partjára, s lassan, komótosan beúszott a tejbe. Olyan jólesett neki, hogy majdnem megfeledkezett Csokoládéfőnöknek tett ígéretéről. Egy idő után mégiscsak eszébe jutott, gyorsan kiúszott a partra, és a lehető legfürgébben kúszva elindult bögrét, kancsót és csészét keresni.
Eközben Csokoládéfőnök nagyokat nevetett Kiflibálnán, kárörvendő kacagása visszhangzott a völgyben. Csokoládéfőnök azon nevetett, hogy Kiflibálnát becsapta. Csokoládéfőnök ugyanis nagyon jól tudta, hogy Kiflibálna megint el fog tévedni, amikor elhozza neki a bögre tejet, a kancsó vizet, a csésze joghurtot. Csokoládéfőnöknek támadt egy ötlete:
– Elbújok a tányérerdő szélén, onnan jól láthatom majd Kiflibálnát, amint engem keres – így hahotázott Csokoládéfőnök, s azzal felcammogott a tányérvölgy tetejére.
Eközben Kiflibálna már megszerezte a bögrét, a kancsót, a csészét egy régi ismerősétől, mindhármat megtöltötte tejjel, vízzel, joghurttal, és a tányérvölgy felé kúszott.

Délután volt, és a napsugarak nagyon melegen sütötték a völgy tetejét. Olyan nagyon melegen, hogy Csokoládéfőnök, aki a völgy tetején leskelődött, egyre rosszabbul érezte magát. Verejtékezett, cseppekben folyt róla a csokoládé, aztán már patakzott róla, végül pedig Csokoládéfőnök teljes egészében megolvadt.
Kiflibálna megérkezett a völgybe, egy bögre tejjel, egy kancsó vízzel és egy csésze joghurttal, és éppen oda ült le pihenni, a völgynek arra a részére, amely felett Csokoládéfőnök leskelődött. Egyszer csak érzi, hogy valami meleg krém folyik a fejére és a hátára. Amint felnéz, látja, hogy Csokoládéfőnök megolvadt, és a völgy tetejéről csokoládépatakként csorog le, éppen az ő fejére. Úgy eltátotta a száját a csodálkozástól, hogy a szájába is belefolyt a csokoládé. Kiflibálna akkor evett először csokoládét, és nagyon finomnak találta.
Szégyen ugyan, de olyan torkos lett hirtelen, hogy tetőtől talpig megette Csokoládéfőnököt. Érezte, hogy a hasa nő, egyre csak terebélyesedik, Kiflibálna már nem is hasonlított a többi kiflibálnára, olyan kövér lett. Olyan ízletesnek találta a csokoládét, hogy örvendezni kezdett, körbe-körbe szökdécselt a völgyben, és, csodák csodája, megismerte a kifelé vezető utat, s csak amikor már megpillantotta a távolban a tejtengert, akkor jutott eszébe, hogy ottfelejtette a bögre tejet, kancsó vizet, csésze joghurtot. Nem baj, majd megtalálja Csokoládéfőnök, vigasztalta magát, de akkor meg az jutott eszébe, hogy éppen az imént ette meg Csokoládéfőnököt. Ekkor nagyon elszomorodott, lassan belekúszott a tejtengerbe, és keservesen sírni kezdett, annyira bántotta a dolog, hogy megette. Amikor az első kiflikönnycsepp belepottyant a tejtengerbe, a tej föle felemelkedett, összecsavarodott, és tündérré változott. A tündér így szólt kiflibálnához:
– Szervusz, én vagyok Tejtündér. Téged hogy hívnak?
– Kiflibálna – válaszolta szepegve Kiflibálna, de kételkedett abban, hogy Tejtündér tényleg tündér. Mert ha igazi tündér volna, tudnia kellett volna az ő nevét is, anélkül, hogy megkérdezze.
Tejtündér így szólt:
– Te nem vagy Kiflibálna többé, hanem tejbe mártott Csokiskifli vagy, akit a gyerekek nagyon szeretnek. És ne szomorkodj amiatt, hogy megetted Csokoládéfőnököt, hiszen, ha nem tetted volna meg, most nem lennél olyan szép, kövér és ízletes kifli, Csokoládéfőnök pedig egy szétolvadt csokoládéfolt lenne a völgyben. Így pedig mindkettőtöknek jobb, nem igaz? Te jóllaktál, Csokoládéfőnök pedig nagyon jól érzi magát a hasadban, hiszen oda nem érnek el a napsugarak. Ti vagytok messze földön a legfinomabb tejbemártott csokiskifli – magyarázta Tejtündér, és eltűnt.
Kiflibálna elgondolkozott Tejtündér szavain. Kiúszott a tejtengerből, és ott, a parton ülve maga elé révedt. Órákon át tartó gondolkodás után végül igazat adott a tündérnek, és attól a pillanattól kezdve boldogan élt, hasában Csokoládéfőnökkel.
Kicsi kincsem, most tehát elárulom neked, hogy mit kell tenned a továbbiakban. A feladatod nem más, mint helyreállítani azt a világot, amit mi valamikor régen, amikor még a Napot és a Holdat látva, képesek voltunk mérni az időt, elrontottunk. Be kell ismerni, hogy mi mindannyian, akik itt lakunk, bűntársak voltunk az égitestek elpusztításában. Sajnos, ez történt, kincsem. Mindent megöltünk a grófnő kedvéért.
– De hát kicsoda ez a grófnő, hogy minden kívánsága teljesülhet? – kérdezed majd te, és fel leszel háborodva.
– A grófnő, kincsem: ő adja a pénzt élelemre, ő adja a cselédszobát, ahol lakhatom. Ő adja a ruháimat, ő az egyetlen, akinek ezen a vidéken kincseskamrája van, sok-sok pénzt őriz benne. Így tehát ő uralkodik a vidék felett. De most már elmondom neked, hogy mit hogyan tegyél ahhoz, hogy helyreálljon itt a rend.
– De kedves szolgálólány, ne haragudj, ehhez az egészhez nekem semmi közöm. Nem az én hibám, miért nekem kell helyrehoznom?
– Csak egy másik világ gyermeke képes helyreállítani a mi világunkat. Téged választottunk, a húgom ajánlott be.
És akkor, kincsem, haragudni fogsz rám, amiért elküldtelek a másvilágra, hogy ki tudja, miféle feladatot véghezvigyél. De ne haragudj rám: ezt írták meg számodra a csillagok.
– Megértettem, szolgálólány. Akkor tehát mi a feladat?
– Tépd ki a grófnő hajából a napsugarakat. Vágd fel a grófnő hasát, és szabadítsd ki belőle a Holdat és az Alkonyatot. Verd szét a hajcsatot, és állítsd helyükre a csillagokat. Vájd ki a grófnő szemét, és simítsd ki régi helyén a végtelen eget.
– Jól van, szolgálólány. Úgy lesz – mondod majd te, és elindulsz a palota felé. Remegni fogsz, alaposan meg leszel ijedve, de erőt kell venned magadon, az alvó grófnőre kell vetned magadat, és véghez kell vinned a feladatot. Mindent éppen úgy fogsz tenni, ahogy a szolgálólány kérte.
Első pillanatban kivájod a grófnő szemét, hogy ne lássa, a továbbiakban mit teszel vele. Az eget felteríted megszokott helyére.
Második pillanatban kitéped hajából a Napot.
Harmadik pillanatban felvágod a gyomrát, és kiszabadítod belőle a Holdat és az Alkonyatot.
Negyedik pillanatban egy óriási kalapáccsal hozzálátsz a csat szétkovácsolásához, hogy a csillagok kiszabaduljanak.
Ötödik pillanatban a grófnő rikácsolására a kincseskamra vaskapuja kinyílik, és nagy robajjal sereglenek ki onnan a pénzérmék, megpördülnek és katonákká változnak.
Hatodik pillanatban neked rontanak, és szétszedik kicsi testedet, megölnek téged, kincsem.
Hetedik pillanatban láncra verik halhatatlan lelkedet, és egy örökkévalóságig tart majd a fogságod. A grófnőnek ezeregy élete van. Így tehát nem ölhetted meg őt, kincsem. De a világ rendje egy időre helyreáll. Most pedig indulj. Azon a másik világon nagyon várják az áldozatodat. Mennem kell, a grófnő hívat. Sohase feledkezz meg arról, hogy amit te most megtenni készülsz, hőssé avat téged.

Egy kisgyerek bandukol az aszfaltúton, mély hipnózis ereje viszi előre. Egyszer csak elfogy alatta az aszfalt. Tovább baktat a fűszálak hajlongó derekán. Útjelzőket tesz a fák kérgére, de hiába teszi – erről az útról sohasem fog visszatalálni oda, ahonnan elindult. Elfogy alatta a fű, és a sivatag forró homokjában találja magát. Szomját oázis poshadt, de kellemes ízű vize oltja. Továbbvonszolja száraz, szomjas kicsi testét. Ekkor a tenger állja útját. Átússza, egy segítőkész bálna hátán. A bálna kiveti őt a túlsó partra, és ő mindörökre adósa marad azért, hogy ingyen áthozta a tengeren. És ott, a tenger túlsó partján, amikor már kifutottak feje felől a csillagok, a Nap, a Hold, és véget ért az ég is, és csak sűrű, nedves köd van mindenütt, amikor már a legutolsó fa és fűszál is elfogyott, és már mindenütt színes ceruzák nőnek a fák helyében, narancssárga gyurmából vannak a rókák (és egy cseppet sem ravaszok), akkor észreveszi annak a régi szolgálónak a nővérét, a grófnő szolgálólányát. És végrehajtja a feladatot. Örökké tartó fogsága alatt ropogós kiflibálnák után sóvárog, de a jutalmat, ki tudja, miért, sohasem kapja meg.



Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Jancsó Noémi


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.