Fórum / A háromnyelvű sárkány születése (Az Echinox 1968-as indítástörténetének rekonstrukciója)

László Szabolcs
A háromnyelvű sárkány születése (Az Echinox 1968-as indítástörténetének rekonstrukciója)

[Látó, 2010. november]

„Amellett, hogy csodával határos módon jelent meg, az Echinox ráadásul még ritka, háromfejű »egyednek« is számított, amolyan három szájjal, három nyelven tüzet okádó sárkánynak. És egy fej sem bóbiskolt, egy sem aludt, ellenkezőleg… egyre csak kötekedtek és lökdösődtek. Így hát, összekeveredve, összeméretkezve, megismerhettük egymás igazi természetét.” (Aurel Şorobetea)

Az Echinox nevű kolozsvári egyetemista lap 1968-as indulása óta érdekes és egyedülálló jelensége a romániai összkultúrának: különlegessé teszi egyrészt az, hogy mindig többnyelvű formája volt (hajdan román, magyar és német, ma csupán román és magyar), másrészt pedig az, hogy (diáklap lévén) létmódját állandóan az átmenetiség és a folytonos változás jellemezte. Helyi érdekű diáklap státusát túl­nőve, országos szintű és minőségű kulturális lappá alakították az egymást négyévenként váltogató kolozsvári egyetemista-szerkesztők, ugyanakkor szerkesztősége megmaradt egy félhivatalos és félnyilvános pozícióban, ami számtalan előnnyel járt a totalitárius rendszer kultúrpolitikai kontextusában. Ezért is lehetett az Echinox az 1989 előtti román, magyar és német irodalmi és tudományos élet egyik kiváltságosan szabad műhelye és közlési felülete.
Ám annak ellenére, hogy a lap és főleg annak háromnyelvű formája mind a történelmi, mind az irodalomtörténeti vizsgálat szempontjából érdekes és ígéretes jelenséget képez, sem a magyar, sem a román, sem a német irodalomtudományi szakma nem foglalkozott oly módon a kérdéssel, hogy az Echinoxot és sajátos formáját összességében elemezze. Magyar és román oldalról megszületett ugyan a diáklap története (Martos Gábor Éjegyenlőség, Petru Poantă Efectul „Echinox” sau despre echilibru, Traian Vedinaş Echinoxismul című könyve, vagy a jelenlegi Echinox-főszerkesztő, Horea Poenar által szerkesztett Dicţionarul Echinox), de az átfogó vizsgálatok csak a saját kultúrájukban helyezték el az Echinoxot és az abban közölt szövegeket – háromnyelvű formáját pedig vagy teljesen figyelmen kívül hagyták, vagy általános, felszínes, illetve személyes, de minden esetben (tudományos értelemben) megalapozatlan kijelentésekkel jellemezték.
Továbbá az Echinoxszal foglalkozó szakirodalom és az írott visszaemlékezések ugyancsak hiányosan, hárítóan vagy helyenként túlzott sarkításokkal tárgyalják a lap 1968-as indításának és a háromnyelvű forma létrejöttének történetét és körülményeit. Jelen tanulmányban arra teszek kísérletet, hogy a létező források összevetésével, ugyanakkor, ha szükséges, bírálatával minél teljesebben és objektívebben rekonstruáljam a „sajátos” indulás mozzanatait, anélkül, hogy a történteket vagy a résztvevők döntéseit erkölcsileg értékelném.

Kontextus

Az 1960-as években megkezdődött a romániai totalitárius rendszer szigorú megkötéseket és előírásokat működtető apparátusának az „enyhülése” (vagy „kiolvadása”: „dezgheţul ideologic”), ami a romániai értelmiségi rétegnek szabadabb mozgáskört és új szereplehetőségeket biztosított. Ám ez az enyhülés a diktatúra természetében komoly, mélyreható változásokat mégsem jelentett – amint azt Vladimir Tismăneanu2 okfejtése is mutatja, aki végkövetkeztetésként kijelenti, „hogy inkább a reformok paródiájáról volt itt szó”3.
Az Echinox indulása és az általa létrehozott jelenség tehát ebben a kultúrpolitikai kontextusban magyarázható hitelesen. Tismăneanu is kitér a vázolt „enyhülés” pozitív következményeire: „az egyetemeken a diákok saját periodikákat indíthattak, és irodalmi vagy filozófiai köröket szervezhettek. A művészetben és az irodalomban a tabutémák és -stílusok napról napra fogyatkoztak. Az a korszak volt ez, melyben olyan diáklapok, mint az Echinox, Universitas vagy a Dialog egyenrangú felekként vették fel a versenyt a domináns kulturális folyóiratokkal.”4
Általánosabban fogalmazva: a komoly változások helyett létrejött annak az individuális függetlenedésnek a lehetősége, melyet a román kultúrtörténeti diskurzusban „kulturális ellenállásnak” (rezistenţă prin cultură) hívnak. Ismét Tismăneanu szavaival élve: „a civil társadalom – nemzeti viszonylatban értelmezett – történelmi lehetőségként kezdett ismét életre kelni Romániában. Pontosabban fogalmazva, ez a szubjektív létezés terének autonómiáját jelentette a hivatalos határozatok és kezdeményezések területén belül.”5 Eme szubjektív kulturális létezés egyik félhivatalos, „szélvédett” formáját képezte az Echinox, és ennek a létezésnek az európai viszonylatban ritkaságnak számító háromnyelvű formája.

Két „civil” kezdeményezés

A lap genezisét két irányból kell megközelíteni: a magyar és a román eredeti kezdeményezés irányából – mert csak így rajzolható valamelyest tisztább kép arról, hogy miért is lett háromnyelvű az Echinox. Sajnos annak dacára, hogy a jelenlegi erdélyi román illetve magyar politikai és világszemléleti diskurzus pontosan a „mul­tikulturalizmus”, illetve „interkulturalizmus” szlogenjeit propagálja, őszinte érdek­lődés, szakmai felkészültség és/vagy nyelvismeret hiányában, egyik román vagy magyar forrás sem alkalmazza ezt a kettős szemléletet.
Román részről minden írás, amely a lap indulásával foglalkozik (pl. Petru Poantă6 vagy Traian Vedinaş7 a könyveikben, Ion Pop interjúiban8) megemlíti, hogy az Echinoxot indító diákszerkesztők és -szerzők előtti román írógeneráció (amelyet olyan egyéniségek alkottak, mint Ana Blandiana, Nicolae Prelipceanu, Ioan Alexandru, Romulus Rusan és nem utolsó sorban a későbbi, „legendás” Echinox-főszerkesztő, Ion Pop) ugyancsak próbálkozott a lapindítással 1965–66 tájékán, de az akkori bürokratikus rendszer ellenállása miatt kísérletük kudarcba fulladt, és (persze csak részben emiatt) a csoportosulás nagy része el is hagyta Kolozsvárt. Ezért jegyzi meg Petru Poantă, hogy amikor anno a lapot készítették elő, „a Böl­csészkaron egyfajta elegáns tartózkodással viszonyultak ehhez a kezdeményezéshez. Úgy tűnik, hogy Ion Pop nemzedéke sikertelennek bizonyult egy hasonló próbálkozásban, s így holmi másod- és harmadéves egyetemisták vállalkozását csakis nevetséges utópiaként láthatták”.9
Az akkor „utópikusnak” tartott vállalkozás csírái egy román egyetemi irodalmi kör kialakulásában keresendők: ez 1967-ben keletkezett három filológus hallgató, Eugen Uricaru, Marcel Constantin Runcanu és Marian Papahagi hetenkénti találkozásaiból – és az immár híres Echinox nevet az olasz szakos Papahagi adta a körnek. A találkozókon részt vevő más, fontosabb diákok névsorából pedig látható, hogy ők képezik a későbbi lap szerkesztői és szerzői gárdáját: Dinu Flămând, Petru Poantă, Ion Maxim Danciu, Ion Mircea stb.
Poantă visszaemlékezéseiben a kört, különleges hangulata miatt, „privát klubnak” nevezi, és leírja működését, szokásait: különböző kávézókban találkozgattak eleinte, majd törzshelyükként a Horea úton levő Metropol kocsmát választották, melynek segítőkész, kultúrapártoló főnöke, Remus Pop, a „Mongolu” becenévvel vonult be az Echinox-kör és, közvetve, a lap történetébe. A találkozókon „szigorú szabályok” működtek: a tagok rendre vezették a kört, melyen először egy teoretikus problémáról beszéltek, nem túl mélyrehatóan, inkább lelkesedve (változatos témákban: pl. a strukturalizmus, egzisztencializmus, új kritika, francia új regény stb.), és nem ittak alkoholt a kör végéig, egyfajta elhatárolódási, különválási önfegyelemből. Poantă szerint abszolút mintaképnek, még ha ez a résztvevőkben akkor nem is tudatosult, mindenképp a Szebeni Irodalmi Kör számított. Az irodalmi találkozások fokozatosan népszerűbbek lettek, s bevonultak a kolozsvári kulturális köztudatba – ennek köszönhető, hogy később külön termet adott nekik a Bölcsészkar, és Ion Pop (a későbbi főszerkesztő), friss tanársegédként, elnöke és toleráns irányítója lett a körnek.
Amint ez irodalmi berkekben természetes, a felolvasásokat és vitákat logikusan a publikálásnak kellett követnie, amint azt Rostás Zoltán meg is jegyzi a kör egyik vezető egyéniségéről, Eugen Uricaruról: „neki az volt fontos, hogy végre az Echinox-kör tagjai a »nagyok« engedélye nélkül közölhessék verseiket, novelláikat, esszéiket”.10 Poantă így ír a lapindítás közvetlen előzményeiről: „A diáklap ötlete a Marian Papahagi, Eugen Uricaru, Adrian Popescu és Marcel Runcanu által alkotott csoportban született. Kezdetben ez csak játékosan öltött testet egy bizonyos »lapocska« formájában, melyben – apróbetűs írással – különböző nyelvi tréfákat, nagyvilági beszámolókat, karcolatokat stb. »közöltek«. Ezek a »mozgó lapok« amolyan gyermekes szamizdatként terjedtek a diákok között, meglepő publicisztikai hatással – és Eugen Uricaru volt az első, aki megértette, hogy a játékot komollyá lehetne tenni, ha tudatos kulturális gesztusként művelnék.”11
A lap tervének és megvalósulásának bonyolult, tisztázatlan történetét azonban már nehezebb rekonstruálni a visszaemlékezések halmazából. Martos Gábor, tágasabb szemszögből vizsgálva a jelenséget, a következőképpen indítja az Echinox történetéről szóló írását: „1968. szeptember 20-án kelt Bukarestben az a határozat, melyet a román Oktatási Minisztérium és a román Diákszövetség képviselői írtak alá, s amely kimondja, hogy a romániai felsőoktatási intézmények diákjai idő­szaki sajtókiadványokat indíthatnak a Diákszövetség orgánumaként. Ez a határozat nyitotta meg az utat a különböző romániai egyetemek, főiskolák diáklapjai előtt, melyek a diákok számára nehezen »bevehető« hivatalos, »profi« sajtó mellett saját közlési fórumot biztosítottak a fiataloknak.”12
Ennek a határozatnak köszönhetően vált lehetővé az, hogy az 1966-ban indított, és az ország egyedüli diáklapjaként működő, bukaresti Amfiteatru mellett 1969 folyamán megjelenhetett Kolozsváron az Echinox, Temesváron a Forum studenţesc és Iaşiban az Alma Mater (melyből 1972-ben Dialog lett). Ami az Echinoxot illeti azonban, a határozat csak a megvalósulás lehetőségét hivatalosította azáltal, hogy jogi keretet adott neki, de nem volt a lapindítás ötletének kiváltó oka. Ugyan­akkor a központi szervek által kihirdetett határozat valójában csak az első (természetesen legfontosabb, de merőben szimbolikus) kaput nyitotta meg a megvalósulás útján, a konkrét, Echinox „névre szóló” engedély megszerzése kitartó utánajárás és sokszori tárgyalás, kérelmezés révén valósult meg.
A sikerhez lényegesen hozzájárult, hogy a román filológushallgatók terveikhez erős protektorokat kerestek és találtak is. Többek között megnyerték Constantin Daicoviciu, a „hírhedt”, nagy tekintélyű történész támogatását, aki egyes visszaemlékezések szerint külön miniszteri kihallgatásokon kérelmezte az indításhoz szükséges legfelsőbb engedélyt. Más oldalról pedig a fiatal Ion Iliescuval, az akkori ifjúsági miniszterrel kötött ismeretség lendítette előre a lap ügyét. Miután a direkt ellenőrzés alábbhagyott, saját maguk alakították ki a szerkesztőséget és az el­ső szám anyagát. Jól jellemzi a szerkesztőség koncepcióját, hogy már kezdettől országos érvényességű lapnak szánták, nem a kolozsvári egyetem körében terjedő zárt publikációnak, mint ahogy az engedély azt előírta volna.
Az Echinox indítását tehát, az adott kultúrpolitikai körülmények kontextusában, kivételnek számító „civil” kezdeményezésként lehet felfogni. Ezzel összhangban Petru Poantă úgy ítéli meg könyvében, hogy a lapindítás mögött teljesen spontán lelkesedés volt, és semmiféle külső vagy belső ideológiai, netán politikai „mozgósítás”, diskurzus nem befolyásolta: „a lap megjelenését nem fogom sem a Prágai Tavasszal, sem a kommunista párt Nyugat felé történő nyitásával kapcsolatba hozni. Ezek minden bizonnyal kedveztek a lap indításához szükséges adminisztratív döntés megszületésének, de nem határozták meg az Echinox-jelenség eredeti lendületét”.13
Hanem az elvi és konkrét függetlenségnek ezt a formáját mégsem tarthatták meg maradéktalanul, hiszen a lap indulása végül is nem az Echinox Irodalmi Kör elképzelései szerint történt, hanem – amint azt látni fogjuk – az egyetem ideológiai vezetőinek szabványait követve.
Magyar részről a lap keletkezésének történetét két „tanúvallomás” segítségével lehet rekonstruálni: Ágoston Vilmos és Rostás Zoltán (egymástól néhol lényegesen eltérő) visszaemlékezései nyomán. Rostásnak a Korunkban14 közölt megállapításai alapján Martos Gábor így foglalja össze a magyar kezdeményezést: „A román nyelvű diáklap alakulásával párhuzamosan az egyetemen megindultak egy magyar nyelvű lap indításának a munkálatai is. A munkatársi gárdát Szabó Zsolt, Csáky Zoltán és Máthé Éva kezdték szervezni. Őket azonban a – még csak tervezett! – lap élén hamarosan Molnár Gusztáv, Ágoston Vilmos és Bíró Béla váltották fel. Terveik szerint az Új hajtás címen induló lap – »deklaráltan« – »diákmagatartási« fórum lett volna. Rostás Zoltán azonban figyelmeztette őket, hogy »a Diákszö­vetség és a rektorátus soha ilyen lapot nem fog támogatni«, és inkább figyeljék a román kollégák lépéseit, mert ők tudják már, hogy ’68 ősze után sokkal célravezetőbb, ha azt írják a fejlécre, hogy »diákművelődési« folyóirat.”15
Maga Ágoston Vilmos pedig így ír erről egyik könyvének16 hosszabb lábjegyzetében: „A Ceauşescu-féle nyitás korszakában, amikor azt olvastuk a lapokban, hogy a diákok önálló diáklapokat indíthatnak, Molnár Gusztáv és Bíró Béla az Akvárium baráti asztaltársaságából megszerezte az engedélyt egy magyar diáklap alapítására. Az újjászervezett Diákszövetségnél – amint mondták – annyira meglepődtek ezen a szokatlan kérelmen, hogy szó nélkül megadták az engedélyt.”17 Az önálló magyar diáklap tervét azonban magasabb szinten, az egyetem vezetőségénél nem engedélyezték, de a lap merészebb megnevezése csupán az egyik oka volt a sikertelenségnek, hiszen a rektorátus az önálló román (és megfelelő fejléccel ren­delkező) lap ötletét sem támogatta – csakis egy háromnyelvű folyóirat létrejöttét hagyta jóvá. Rostás Zoltán szavaival: „az önálló lapok tervét nem fogadta el az egyetem vezetése. Vagy háromnyelvű kiadvány születik, vagy semmi (noha a német diákok nem is kérték a részvételt!)”.18

Háromnyelvűség: kompromisszum?

Látható tehát, hogy a lap egyik meghatározó sajátossága, a háromnyelvűség, külső nyomás által kikényszerített forma. Azonban a források és visszaemlékezések alapján problematikus tisztán látni, miért és hogyan jött létre ez a hatalmi megoldás. Martos Gábor könyve szerint a külső kényszernek a megtestesítője és végrehajtója nem más, mint az egyetem akkori rektora (az ugyancsak „hírhedt” történész), Ştefan Pascu. Ágoston Vilmos kétségkívül indulatos írásában célzatos nacionalista lépésként értelmezi a jelenséget: „Ştefan Pascu, a rektor, megtudta, hogy a magyar diákok – tanáraik, Antal Árpád, Bretter György, Láng Gusztáv bevonásával – önálló lapot akarnak kiadni, behívta a román diákok egy csoportját, helyiséget ajánlott fel nekik, írógépet, páncélszekrényt, íróasztalt, és megtiltotta nekünk, hogy külön lapot adjunk ki. Csakis olyan lapról lehetett szó, amit román vezetéssel jelentetünk meg, »itt nincs helye semmi szeparatizmusnak« – mondták.”19
Az idézett vallomásban tett megállapításokat persze nem áll módomban elle­nőrizni, ellenben két vonatkozásához szükséges megjegyzést fűzni. Egyrészt biztosra vehető, hogy a rektorátusnak mint a hatalom képviselőjének, mindenekelőtt gyakorlati okokból felelt meg az egyesített diáklap megoldása, hiszen egy szerkesz­tőséget és egy folyóirat anyagát könnyebb ellenőrzés alatt tartani, mint kettőt vagy hármat. Másrészt valószínű az is, hogy ezzel a (totalitárius rendszer korszakában oly gyakori nacionalista, tehát asszimiláló) lépéssel a magyar egyetemisták nyilvánossági felületét akarták leszűkíteni, román fennhatóság alá helyezni, magyarán szinte felszámolni. De egyben jeleznem és cáfolnom kell az idézetben található valószerűtlen torzítást is: Ágoston Vilmos mondatait olvasva azt gondolná az ember, hogy az Echinox ötlete és létrejötte egy sovén rektor ellenlépésének, megszorító intézkedésének köszönhető, és semmi köze a román egyetemisták kezdeményezéséhez és utánajárásához – márpedig, amint a fentebb leírtakból kiderülhet, ez korántsem volt így.
Továbbá pedig: ez a kétségtelenül politikai döntés szervesen beleillik a Ceauşescu-rendszer brutálisan megsemmisítő kisebbségpolitikájába. A rendszer asszimiláló stratégiájának egyik hatékony eljárását a különböző kisebbségi intézmények román intézményekkel való összevonása képezte, melyet természetesen a „nemzetek közti együttműködés” retorikája hitelesített, és ami valójában a kisebbségi intézet lép­csőzetes felmorzsolását eredményezte. A kolozsvári Bolyai Egyetem vagy a marosvásárhelyi színművészeti főiskola emlékezetes esete mellett a magyar egyetemisták lapkísérletének az Echinoxba olvasztása is egyértelműen ennek a stratégiának volt a része.
Ám az a tény, hogy a lap háromnyelvű formájának születése a hatalmi kényszer lépéseinek köszönhető, korántsem egyértelmű az Echinox történetével foglalkozó román forrásokban. Ion Pop 2003-ban, az Echinox egyik visszaemlékező számában közölt, és ténylegesen hitelességre törekvő interjúválaszait20 kivéve, a retrospektív vizsgálatok egyáltalán nem említenek semmit a háromnyelvű forma keletkezéséről. Petru Poantă könyvében is meglehetős csend övezi az indulás eme aspektusát, teljesen megszelídítve az eseményeket – visszatekintése szerint a háromnyelvű folyóirat ötlete a Megyei Pártbizottság „szimpatikus” első titkárától származik, de arról nem ír, hogy ez az ötlet kötelező elvárás lett volna, és arról sem, hogy a lapindító csoport ezt a „javaslatot” miként fogadta volna.
Azonban azt, hogy a román források hallgatnak erről a kényes körülményről, szerintem hiba lenne a rosszindulatú hamisítás vagy netán a szégyenkezés számlájára írni, mert véleményem szerint a hatalmi szervekkel (támogatóik révén) jó viszonyba kerülő román egyetemisták számára a kötelező háromnyelvűség semmiképp nem jelentett akadályt vagy komoly bökkenőt, inkább amolyan – lényegében jelentéktelen – protokolláris fogásnak láthatták és látják, illetve pontosabban: nem-látják a mai napig. Olyan adaléknak, melyből rossz nem származhat, sőt, amelyet idővel pozitív adottságként kezdtek értelmezni. Eladdig, hogy az egyik alapító tag, Ion Mircea, tíz évvel az indulás után a háromnyelvű formát már büszkén a kezdeményező csoport saját ötletének tartja, és „érett lapkoncepció eredményeként” könyveli el.21
A döntés tehát megfellebbezhetetlen volt, ám ez nem változtatott azon, hogy a hatalom által javasolt megoldás egyik félnek sem felelt meg. Rostás Zoltán kategorikusan kijelenti: „maga Eugen Uricaru is sokkal jobban örvendett volna egy, az Echinoxszal párhuzamosan megjelent magyar lapnak, mint egy vegyesnek...”22 De az önálló, párhuzamos lapok tervét (sem a román, sem a magyar egyetemisták szempontjából) nem holmi nacionalista szeparatizmus szülte, hanem egyszerű és érthető pragmatizmus. Rostás Zoltán ezt így magyarázza: „Nagyon fontosnak tartom ma is leszögezni, hogy már akkor Uricaruval egyetértettünk abban, hogy a háromnyelvű lap publicisztikai nonszensz, legfeljebb protokolláris célra jó, de nem lehet vele olvasótábort építeni. De ha ez az ára a közlésnek, ám próbáljuk meg.”23
Látható tehát, hogy az Echinox Irodalmi Kör egyetemistáinak semmiféle elvi, ideológiai kifogása nem volt a háromnyelvűség ellen – az az erős akarat, mellyel szövegeiket publikálni, hangjukat hallatni akarták, elnyomta azt a (pragmatikus okokból kedvezőtlen) mellékzöngét, hogy más hangok is megjelennek majd ugyan­abban a lapban. A magyar lap kezdeményezői azonban épp ellenkező módon fogadták és értelmezték a hatalom döntését, s eredményképpen teljesen eltávolodtak az induló háromnyelvű és az Echinox nevet viselő diáklap előkészítésétől, szerkesz­tői magjától. Ágoston Vilmos így mesél erről: „A rektor utáni, szűk körű megbeszélésen már én is jelen voltam. Csáky Zoltán mellett ültem, amikor E. Uricaru, a későbbi Echinox kinevezett főszerkesztője, … igen diktatórikusan viselkedett, kijelentette, hogy nem kötik meg a kezüket azzal, hogy bizonyos állandó oldalszámot vagy mellékletet adjanak a nemzetiségeknek, annyi oldalunk lesz, amennyit majd ők adnak, és amikor észrevette, hogy már nem is érvelünk, elhallgattunk, odatette a széket az ajtó elé, azzal fenyegetőzött, hogy onnan ki nem megyünk addig, amíg meg nem ígérjük, hogy kéziratot adunk nekik. Ezt a diktatórikus hangot nem fogadtuk el, mindnyájan lemondtunk az induló lap szerkesztéséről…”24 A radikális elhatárolódás mutatja, hogy a magyar egyetemisták a rektori döntést mélyen zsarnoki gesztusnak érezték akkor, és csak évekkel később értelmezték át pozíciójukat a döntés révén született folyóirattal szemben.
A retrospektív vizsgálat számára módfelett problematikus, miként értelmezzük és ítéljük meg azt az egyértelműen kompromisszumos megoldást, mely egy háromnyelvű Echinox létrejöttét eredményezte. Eugen Uricaru csoportja szempontjából egyértelműen jelentéktelen mozzanatnak számított, hogy engedtek a hatalom akaratának, az „Új hajtás” tervezői szempontjából pedig nyilvánvalóan a magyar egyetemisták szabadságának és önrendelkezésének a durva lefaragását jelentette az a döntés, mely őket egy román szerkesztői gárda ellenőrzése alá helyezte. Az addigi román kultúrpolitika elnyomó gesztusait ismerve és megtapasztalva, Ágoston Vilmos és társai nem is gondolhatták vagy remélhették, hogy a kialakulóban levő Echinox mennyire kivételszerű jelenséggé válik majd a román és a romániai magyar kultúrában, mintegy ellenállva a hatalom asszimiláló tendenciájának, és hogy a lap későbbi román főszerkesztői (Ion Pop vagy Aurel Codoban) mekkora tisztelettel és toleranciával fogják a magyar munkatársakat kezelni. Ellenséges magatartása és véleménye mellett ezt a későbbi fejleményt, vagyis a Szőcs Géza és Egyed Péter szerkesztette Echinox magyar oldalainak sikerét és minőségét még Ágoston Vilmos is elismeri: „Ők [mármint Sz. G. és E. P.] már adottságként fogták fel a szűkre szabott keretet, és színvonalas írásokkal töltötték meg. Ami nekünk kudarc volt és nemzetiségi tapasztalat – a kor úgy nyitott, hogy felénk zárt! –, az számukra adottság, új kihívás volt és néhány kitöltendő üres oldalnak a lehetősége.”25
A rektori döntést követő időszak kontextusában ugyanilyen ambivalens, nehezen elfogadható gesztusnak számított a kortársak számára, hogy miután Eugen Uricaru a magyar lap tervezői közül sem Molnár Gusztávot, sem Ágoston Vilmost nem tudta meggyőzni (vagy felszólítani – Ágoston Vilmos emlékezése szerint) a háromnyelvű szerkesztőségben való részvételre, egy kávézás alkalmával Rostás Zoltánt kéri fel erre, aki pedig, kis gondolkozási idő után, elvállalja a főszerkesz­tő-helyettes szerepét. Rostás tíz év múlva a Korunk által rendezett kerekasztal-beszélgetésen így mesél döntéséről: „Gondolkodási időt kértem, tehát nem utasítottam vissza ajánlatát. Elmentem az örökifjú Jordáky Lajoshoz tanácsért. Jordáky azt mondta, a tenyerét felmutatva, hogy ha csak ennyi papírt is adnak, azt is tele kell írni. Én pedig vállaltam a szerkesztést abban a gyerekes hitben, hogy ha nem én csinálom, más csak rosszabbul csinálja. Ma [1980-ban] tudom, hogy ez kényszerképzet volt.”26
Jól jellemzi az akkori fiatal magyar értelmiség egy részének a rendszerellenes nézeteit Bretter Zoltán reakciója: „Ezt annak idején Rostás elmesélte nekem és engem mély fölháborodás töltött el, hiszen ezt megalkuvásként értelmeztem.” A korszak ellenálló szellemiségének kontextusából kikerülve, történelmi perspektíva birtokában, Rostás döntése és a háromnyelvű lap indulása azonban már pozitív fényt kap: „Azóta radikálisan átértékeltem véleményemet. A háromnyelvű lap el­sősorban nem is a régió multikulturalitását fejezi ki – természetesen azt is! –, de óriási érték a három kultúra egymásra gyakorolt hatása is.”27
Összefoglalva tehát, az Echinox indításának (természetesen csak részben rekonstruált) története jól ábrázolja, hogy miként találkozott a két egyetemista csoport által párhuzamosan indított „civil” kezdeményezés a totalitárius rendszer hatalmi apparátusával, amely nem megszüntetni akarta ezeket a terveket, hanem ellenőr­zése alá vonni, saját eszközévé tenni őket. Ennek eredményeképpen – egyértelmű asszimiláló stratégiát követve – a két kezdeményezést összevonták, és a kolozsvári egyetemisták kulturális igényeire egyáltalán nem figyelve, zsarnokian aránytalan lapszerkezetet határoztak meg (a 24 oldalból csak 3 lehetett magyar és 1 német).
A hatalmi döntés (morális és kultúrjogi értelemben vett) problematikussága ellenére (vagy éppen ezért), a későbbi román szerkesztők és munkatársak önértelmezéseiben, visszaemlékezéseiben szinte egyáltalán nem kap visszhangot (Ion Pop a kivétel). Magyar részről pedig – kezdeti felháborodás és elhatárolódás után – a lap státusa átértelmeződik, és a következő generációk számára mindinkább ritka publikálási lehetőségként mutatkozik. Az átértelmezés ezen természete annak tulajdonítható, hogy: egyrészt a lap élére a hatalom által kinevezett tanárok (előbb Ion Pop, majd 1983-tól Aurel Codoban) csak minimális mértékben szolgálták a hatóságok akaratát; másrészt, az eleve baráti, ízlésbeli és világnézeti alapon kialakult, és új tagjait ugyanígy toborzó román diákkör (noha persze nem szállt síkra például a lap szerkezetének igazságosabb felosztásáért) nem viszonyult diszkriminatív módon a magyar szerkesztőkhöz, hanem sikeresen együtt tudott működni velük egy valóban értékes lap létrehozása érdekében.


JEGYZETEK

1 E tanulmány szakdolgozatom első fejezetét képezi: Fordítás, átjárás, együttműködés – Az Echinox háromnyelvűségének olvasatai, témavezető dr. Balázs Imre József, Babeş–Bolyai Tudomány­egyetem, Bölcsészettudományi Kar, Kolozsvár, 2009.
2 Tismăneanu, Vladimir: Arheologia terorii. Editura Alfa, Bucureşti, 1998, 235.
3 Uo.
4 I. m., 240.
5 I. m., 241.
6 Poantă, Petru: Efectul „Echinox” sau despre echilibru. Biblioteca Apostrof, Cluj-Napoca, 2003.
7 Vedinaş, Traian: Echinoxismul – Dicţionar sintetic şi antologic. Editura Grinta, Cluj-Napoca, 2006.
8 Interviu cu Ion Pop, Echinox, 2003, 4–6, 20.
9 Poantă: i. m., 26.
10 Az idézet a szakdolgozatom mellékletében szereplő ankétból származik, 122.
11 Poantă: i. m., 93.
12 Martos: i. m., 28.
13 Poantă: i. m., 16.
14 Echinox-alakzatok, Korunk, 1980, 1–2, 65–72.
15 Martos: i.m., 29.
16 Ágoston Vilmos: Az érvelés ideje. Noran, Budapest, 2000, 17.
17 Uő: i. m., 18.
18 A szakdolgozatból idézett ankét, 122.
19 Ágoston: i. m., 18.
20 Interviu cu Ion Pop, Echinox, 2003, 4–6. sz.
21 Mircea, Ion: O pasăre crescută din azur, Echinox, 1978, 10–12. sz., 16.
22 Echinox-alakzatok, 68.
23 A szakdolgozatból idézett ankét, 122.
24 Ágoston: i. m.,18.
25 Ágoston: uo.
26 Echinox-alakzatok, 68.
27 Bretter Zoltán: Echinox Memento. Echinox, 2008, 11–12. sz., 19.


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

László Szabolcs


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.