Vers, próza / A huszonharmadik óra

Czegő Zoltán
A huszonharmadik óra

Csak semmi önpusztítás. Magam pusztulok.
Az úszni képtelen nyakában vízhurok.

Itt nem védi meg azt sosem az értelem,
ki a rendnek háttal kaszálni képtelen.

E bőrzsákba zárva, világom viselem.
Sírni? vagy kacagni kellene, istenem?

Milliárd sejtem már százszor cserélődött.
Fölösleges volt e szívzsilipre lőnöd.

Gondvisel. Vak őrangyal egy részeg utcán.
Bírákkal szembeköpősdi, kurtán-furcsán.

A táborban minden rongy gerinc egyenes.
Gábriel kürtöl: Ma mise lesz, ingyenes!

Oldozás, kötés, áldás. Kegyetlen setét.
– Abban megtalálja ki-ki istenét.

Vak világ megvakított őrangyalai
ríják: Mintha hiányzott volna valami.

A Nagy Játékos kacag a „hasonmásra”,
játékszere voltam, sosem játszótársa.

Csak öngyilkos lázadt ellene. S a költő.
Én pusztulok. S az Úr büszke, hogy megölt – Ő.


Szenvedő igékbe bugyolált. Fogantam.
De értem dobog a szív, az édes katlan.

Fölfedi titkát a kőnek, a kalásznak –
– Enyém a mindenség, tiéd csak a látszat.

Jó lenni eleven embernek – azért is!
– Enyém a termés, a tiéd a katarzis.

Teremtem fájdalmat, dalokat, unokát.
Csöppet sem izgat: hogy mázsálnak odaát.

Imára szédültem és nőre idelenn.
Te szívemre lőttél. Beh olcsó győzelem!

Örökre enyém ő, harangoz, kalimpál.
Nem kérdezte sosem, mit ettél, mit ittál.

Nincs immár hozsanna. Pusztulok egymagam.
Az áldás is jogom, áldható hogyha van.

Ercsi, 2005. júl. 16.


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Czegő Zoltán




Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.