Fórum / A kan, a kannibál, Szodoma és Gomora (Papp Sándor Zsigmond Az éjfekete bozót c. könyvéről)

Zabán Márta
A kan, a kannibál, Szodoma és Gomora (Papp Sándor Zsigmond Az éjfekete bozót c. könyvéről)

[Látó, 2006. március]

(Papp Sándor Zsigmond: Az éjfekete bozót. Alexandra, 2005.)

Papp Sándor Zsigmond legújabb könyve tíz történetet foglal magába, amelyek egy racionalizált, ugyanakkor ideológiáktól terhes levegőjű világot jelenítenek meg. Nehéz eldönteni, hogy a „környék" határozza-e meg az itt élők világszemléletét, és azt, hogy miként látják önmagukat az emberek, vagy pedig éppen fordítva, a táj csupán az ideológiáktól és mítoszoktól uralt életek értelmezéseiben telítődik jelentésekkel. A történetek színhelye egy külvárosi kerület, ahol a mindennapok hangulatát a betegségtől, füsttől és megégett gyermekek lelkeitől sűrű levegő, a kupleráj, a kocsma, a kutyamenhely nyomasztó jelenléte határozza meg.


Amennyiben feltételezzük, hogy a különböző történetek szorosan kapcsolódnak egymáshoz, a kommunizmus végének és bukásának Erdélye bontakozik ki előttünk. A periféria világa ez, ahol a társadalomból kiszorult és leszorult emberek a valóságnak hiedelmek és előítéletek által torzított képét látják. Amint az egyik történet elbeszélője megjegyzi, a kerület mássága abban is megnyilvánul, hogy egy mindenkire kiterjedő, megváltozott tudatállapot jellemző a lakosaira, azaz itt „mindenki részeg, nem is feltétlenül attól, hogy iszik, mint a gödény, hanem mert nem lehet másként elviselni ezt a helyet, csak valami örökös kábasággal, hergelt öntudatlansággal". (Ábrahám gyertyái) Ezek az emberek tehát mintegy menekülnek a külvilág realitása elől, saját ködös világuk autonóm logikája felől próbálják meg értelmezni azt, így válik egy lehetséges értelmezésben Az éjfekete bozót a félreértések sorozatának és mindenféle csoda kudarcának könyvévé.

A csoda és a legenda nem idegen Papp Sándor Zsigmond korábbi műveinek világától sem. Ahonnan a város c. korábbi kötete kapcsán Balázs Imre József írja, hogy: „A mítosz, a hiedelem, a metafizikai háttér visszatér ezekbe a bérházi novellákba, alighanem sohasem hagyta el őket – ahol emberi kapcsolatok vannak, ott van háttér is, ami előtt lezajlanak az események. [...] A bérházhoz hozzátartoznak a legendák is, amelyek vagy megtörténtek, vagy nem – de nem is ez a lényeg velük kapcsolatban. Ebből a nézőpontból, a legenda nézőpontjából válik különlegessé ez az élettér. Nem is annyira legendákról, inkább a legenda hangneméről, és időnként saját maga cáfolatáról van itt szó." Számomra ezt a legutóbbi kötetet éppen az teszi érdekessé, hogy a mítoszok, a legendák működésének hogyanját próbálja meg értelmezni. Az elbeszélt történetek olyan kérdésekre való válaszlehetőségekként olvashatók, mint: milyen lehetőségei vannak a mítoszok megszületésének, milyen szerepe lehet a transzcendensnek ebben a világban, melyek azok a transzcendens mechanizmusok, amelyek megbontják ennek a világnak a rendjét, milyen szerepe van mindebben a nyelvnek.


Tíz történetben kísérlik meg a szereplők funkciójukat és egymáshoz való viszonyukat értelmezni. Ez javarészt úgy történik, hogy világuk folyamataiba jelentéseket próbálnak bevinni, megkísérlik értelmezni azokat. Ez az attitűd két típusú diskurzust eredményez: mítoszt vagy éppen a mítosz elutasítását. A szereplők életében bujkáló tragikum éppen abból adódik, hogy bármelyiket is választják, az elbeszélői perspektíva szempontjából téves interpretációkhoz jutnak. Ez történik például A káoszban. Bajok sorozata ered onnan, hogy a posta precíz szabályok egész rendszerére működő logikáját összefirkált levelek billentik át egy zavaros, átláthatatlan és végeláthatatlan folyamatba, ahol ennek a káosznak az elemeiként mutatódnak fel a kommunista rendszer jól ismert önkényes módszerei: „Jéghideg fülkékkel közlekedtek a vonatok, és akadozott az élelmiszerellátás, az újságok mégis rekord terméshozamról írtak érthetetlen bikkfanyelven. A legjobb ételek is elveszítették ízüket, a legmegbízhatóbb szavak súlytalanul lebegtek a város fölött. Megesett, hogy mintegy varázsütésre elsötétült egynémely kerület, és hosszú percekig élettelen indaként lógtak a vezetékek." (A káosz) Látszólag itt mindenfajta értelmezési kísérlet eleve halálra van ítélve, hiszen a szereplőknek nem csupán rálátásuk nincs az őket körülvevő dolgokra, hanem nyelvük sem, aminek segítségével megfogalmazhatnák azokat a folyamatokat, amelyek így a homályos sejtések szintjén maradnak csupán.


Az olvasó számára a történetek folyamán több szempontból is láthatóvá válik a környék, eltérők az itt végbemenő események, de általában az elbeszélőnek van érvényes tudása arról, hogy mi is történik tulajdonképpen. Ha a legendák és mítoszok működésének említett logikáját a közösség és az elbeszélő tudása tekintetében vizsgáljuk, láthatóvá válik, hogy két tendencia érvényesül: vagy a közösség értelmezi csodaként a történteket, és az elbeszélő megcáfolja ezt a feltételezést egy racionális magyarázatot nyújtva, a másik lehetőség pedig, hogy a közösség nem tulajdonít jelentőséget olyan eseményeknek, amelyeket a narrátor valamiféle érzéken túli akarat megnyilvánulásaként láttat, de ami a szereplők értetlensége miatt hatástalan, feledésre ítélt marad.


Az első két történetben gyermek-elbeszélő perspektívájából hallunk Poloskár bácsi titokzatos haláláról és a világot megrontó maszlag elkészítésének kísérletéről. A nyelvhasználat már ezekben is problematikusként értelmeződik, ráadásul a félreértéseknek hatásuk van az események alakulására is. A továbbiakban a csodatévő, döghús ízű, háromfülű malac, az önreflexióra képtelen, firkáló társadalom és az „aranyat fürdő" család esetében a környezet legendásítja az elbeszélő szerint nagyon is racionális, kézzelfogható történéseket: „Nem volt mit tenni: egyetlen, önfeledt megmozdulásba olvadt az engedetlenség. Kuszán, szaggatottan írt transzparenseket lóbáltak a tüntetők, s a vezérszónokok egymás után nyögtek és vicsorítottak a hangszóróba [...] Holott csak egyetlen embert kellett volna megkérdezni, hogy minden rendbe jöjjön. Az 1-es számú postahivatal takarítónőjét." (A káosz)
A férfibreton divatdiktátorának szomorú esete után megjelenő vízköpőre éppúgy nem figyelt fel senki, mint ahogyan senkit sem érdekeltek a testmelegségű könyvekért panaszkodó olvasók: „A könyvtár látogatóinak panaszaival sem törődött senki, miszerint a Világirodalom remekei egyes kötetei természetellenesen langyosak, mintha legalábbis a kályha mellől vették volna el őket, és nem a könyvtár száraz, fűtetlen termeiből. Olyan melegséget árasztanak magukból, suttogták, amire csak az emberi test képes." (Zalbács néni albérlője) Ezekben a történetekben az elbeszélő ismeri fel egyedül a csodát csodaként, a szereplők erre nem képesek.


Az emberek útja itt javarészt a normalitásból az őrületbe vezet, és ez a téboly, a megbomlott elme a külvilág, a makrofolyamatok rendjében bekövetkező következetlenségek kíséretében nyilvánul meg. Ezért is gondolom úgy, hogy itt nem lehet igazán megállapítani, hogy mitől ilyen ez a hely: a táj alakítja-e az embereket, vagy az emberek teszik valamilyenné és látják valahogyan a környezetüket, vagy pedig egész egyszerűen arról van szó, hogy minden egy nagyobb hatalomnak engedelmeskedik. De lehet, hogy ez nem is egy ilyen típusú kérdésfelvetés felől válhat érdekessé. A történet időbeliségének és térbeliségének fontos jelentéskonstituáló szerepe van, és – a közös múltról való egységes tudás hiányában – ez a determináltság biztosítja ennek a világnak az egységességét, ez okozza, vagy, ha tetszik, ez teszi lehetővé, hogy a külvilág leválassza őket a környező világról. Az Ábrahám gyertyái c. részben például ez a következő módon jelenítődik meg: „A pékség ajtaját ugyanis be sem lehetett zárni, az egyre terebélyesedő vevőkör egymásnak adta a kilincset. A turisták azonban egyetlen délutánnál sosem ültek többet, s a perecekkel inkább a hegyek felé vették az irányt, a városiak pedig rendszerint ki se szálltak az autóból, az ablakon keresztül vették át a rendelést. Senki sem tudta, az agyagos cigányoktól tartottak-e inkább, vagy attól féltek, hogy akár a ragály, bőrükbe eszi magát az utcák torkolatából szivárgó csöndes elhagyatottság." (Ábrahám gyertyái)


A malac, azaz Ábrahám születésétől a kannibalizmusig a könyv történetei egy olyan ívet írnak le, tesznek láthatóvá, amelynek egyik tétje a nyelvvel, a jelölő-jelölt viszonyával való játék, az olvasó elbizonytalanítása. Az első két történetből ez még hiányzik, hiszen itt az elbeszélő gyermeki világképe azonnal értelmezhetővé teszi a transzcendens elemeket. „Úgy hiszem, minden Ábrahám születésével kezdődött" – mondja Az éjfekete bozót harmadik történetének elbeszélője. Úgy hiszem, egyet kell értenem vele, és úgy gondolom, hogy ez nemcsak erre a történetre, hanem az egész könyvre vonatkoztatható, amennyiben valóban releváns az általam ajánlott értelmezési szempont.


Az Ábrahám gyertyái a jel mibenlétére kérdez rá nagyon erősen. Ha arra gondolunk, hogy a bibliai Ábrahám közbenjár a Szodoma és Gomora elpusztítását tervező Istennél a városok bűntelen lakói érdekében, és kéri, hogy az igazak könyörgései meghallgatásra leljenek, az ugyanezt a nevet viselő malacnak tulajdonított hasonló hatalom a könyv által megjelenített térbeliséget egészen új jelentésekkel ruházza fel. A közösség azonban ismét téved a kan csodás képességeit illetően, hiszen a fő kérdést, a gyertyás tolvajok kilétét nem az ő segítségével sikerül felderíteni. Mikor megtalálják őket a pékség pincéjében, „Ripnyai Máté is kikecmergett a sötétből, örömében sírva és öklendezve ölelte át a lábukat [...] S nem is kellett különösebb fenyegetés vagy dörgölődző malac, mert egymás szavába vágva vallották be a rablásokat". Ábrahám végül hozzá méltatlan módon távozik az élők sorából – felfalják az agyagos cigányok.


A könyv olvasása közben megszokjuk, hogy a jelentések folyton elmozdulnak, a félreértések sorában a jel sosem arra utal, amire első pillanatban gondolni lehetett volna. Éppen ezért lehet olyan sokkoló az utolsó előtti, Apám reggelije című rész. Itt minden, amiről az előző történetek logikájának mentén azt reméljük, hogy a mítosz, a hiedelem világába fog transzponálódni, a legbizonyosabb valóságként jelenik meg. Az Ábrahám gyertyáiban a kan megevésének szimbolikus gesztusa – amely egyébként az utolsó történetben a cigányok putrisorának leégésével szintén szimbolikusan meg is lesz torolva – az Apám reggelijében emberevéssé, kannibalizmussá lesz. Ezt az asszociációt a jelentés konkrétságának itt megjelenő kitüntetett fontossága legitimálja (csak egyetlen példa erre: Zsófi bogaras édesanyja valóban bogarakat eszik). Itt már nincs mozgás a mítosz vagy a legenda irányába, semmi sem tompítja az elmondottak kegyetlenségét, az elbeszélő saját világának realitását beszéli el, mintegy tükrözi azt.
Lehet, hogy épp az utolsó előtti történet sokkoló hatására játszik rá a könyv utolsó mondata: „Talán ezért mondják errefelé, hogy aki fél az ördögtől, ne nézzen tükörbe. Mert a látás adománya azt is megtréfálhatja, aki úgy hiszi, lélekben már mindenre fölkészült." (A füst)

***

A kritikai dosszié a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszéke mellett működő informális közösség, az ún. hétfő esti kritikai szeminárium vállalkozása: havonta csoportosít egy kortárs szöveg, illetve probléma fókusza köré a kritika különféle lehetőségei szerint megszólaló értelmezőket. (T. Szabó Levente)


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Zabán Márta


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.