Vers, próza / A kertész leánya (2. rész)

Tóth Mária
A kertész leánya (2. rész)


(Folytatás előző számunkból)

Aztán egy másik péntek reggelre virradtak. A Diktátor pár rezidenciájában zajlott a pontosan beverklizett hétköznap.


– Gyizi, hozzám! Gyizi, hol a csudába vagy? – harsogta Paula elvtársnő.


És ezen a napon Gizike végre megfejtette, hogy mi is az a végtelenül furcsa a Paula nevű nőben, ami zavaró és idegesítő is, soha, egyetlen percre se volt szinkronban a hangja meg az arcvonásai, mindkettő, mintha párhuzamos sínen gördülne, ám sose találkoztak. Egyik se passzolt a másikhoz. Hát csak így festett ő.
– Eridjél le rögtön a virágszobába, meghozták az orchideákat. A Nagyságos Elvtársnő egészen odavan ezektől a virágoktól, ott akarja látni őket a hálószobában, de nem egy-két szálat, hanem egy csokrot.


A kertész leánya csak állt a házvezetőnő előtt, és egyáltalán nem sietett az épületsor végébe, ami most már az ő birodalmának számított.


– Hanem mondanék én valamit – s itt aztán el is hallgatott.
– Már megint okoskodsz? – koppantott a lány orrára a házvezetőnő, és egy görcsös rándulás mozdult meg az arcán, mintha fájdalmat álcázna.
– Én csak azt mondom, amit tudok, tessék elhinni, jót akarok, nem egyebet.


Paula elvtársnő testre szabott, szürke ruhájában impozáns jelenség volt, a magyar lány bejelentésére megvonta a vállát. És nála ez már az engedékenység jelének számított.
– Na, halljam! Ki vele!


– Szerintem a hálószobába sose szabad orchideát, tubarózsát vagy liliomot tenni, ezek a virágok olyasmit lélegzenek ki, ami káros az idegrendszerre, a légzésre, ezek a virágok ölni is képesek. Tessék elképzelni, hogy minden liliomnak tizenhárom szirma van, s ez mind lélegzik… Ezt az apámtól tudom, márpedig ő nagy kertész.


– Nafene – pihegte Paula szokatlanul halkan. Most pont ott tartott, hogy nem tudta, miként is reagálja le a bozgorajka legújabb figyelmeztetését. Mert, tételezzük fel, hogy csakugyan igaza van, s a Nagyságos Elvtársnő megbetegedhet. Nyűgös beteg, olyan, aki idegesíti magát s a környezetét, arról már nem is szólva, hogy az idegei mindig pattanásig feszültek. Paula a végén kibökte:
– Hát akkor most mi legyen…?
– Tessék ide hallgatni, az orchideákat majd elhelyezzük a nappaliba, a hálóba pedig rózsákat teszünk, nem sokat, hét, legfeljebb tíz szálat, és azt is ezüst vagy Gallé vázában. A rózsák akkor szépek, ha nyújtózkodnak.


Coana Lenca, miután hazatért, perceken belül észrevette, hogy nincs orchidea a hálóban. Ordenáré kiabálás, Paula leteremtése, ez zajlott le mindenki füle hallatára. Mikor aztán végre a házvezetőnő is szóhoz jutott, szinte alázatos-halkan suttogta:
– A bozgorajka azt mondta, hogy egyáltalán nem javallt orchideákat tartani a hálószobában, mert nem is olyan ártatlanok ezek a gyönyörűséges virágok. Van nékük egy leheletjük, s az bizony rossz hatással lehet az idegrendszerre. Tetszik érteni?


Coana Lenca, aki meglehetősen babonás volt, rettegett minden betegségtől, szemveréstől, rontástól, szóval olyasmiktől, ami valamikor náluk, falun szép számmal előfordult. A rontás elűzésének kultusza volt. Állt ott és meditált. Nála ez meglehetősen ritka állapot volt, mert ő szinte rögtön, visszakézből reagált le mindent. Neki mindig és mindenben igaza volt.


– Na, helyben vagyunk, hát megint a bozgorok oktatnak ki bennünket! Nekem ez egyáltalán nem imponál. Értve vagyok?
Paula álnok módra támadott.
– Az orchideáknak a leheletük halálos is lehet.
– Na, baszd meg! Pardon…
És Paula most már semmi szín alatt nem hátrált meg.
– És, ha a magyar lánynak igaza van, akkor mi lesz?
Coana Lenca nem ismerte el, de a lelke mélyén igenis félt ettől a belső lánytól, akit még sose látott.
– Kérem, majd utána fogok nézni ennek a dolognak…
Paula elvtársnő felsrófolt optimizmussal mondogatta:
– A hálóba ezentúl majd rózsákat teszünk, az szép, nemes, elegáns virág…
– Én sose rajongtam a rózsákért, tüskés virágok…


Az igazság az volt, hogy náluk, otthon, a ház melletti kiskertben csak futórózsa volt, de ő azt sosem tépte le, sose tette vázába. A futórózsával az volt a baj, hogyha letépték, órákon belül el is hervadt. Az elvtársnő még egyszer felszisszent:
– Igen, és miféle vázákat hoztál a házba?


Paula lehajtott fejjel állt, és holtszerényen mondta a magáét, nehogy Isten ments, a nagyságos Elvtársnő kioktatásként fogja fel:
– Most a jobb házaknál ezüst- vagy Gallé-vázákban tartják a virágot…
Az Elvtársnőnek volt holmi logikája, paraszti logika, ami állandóan dolgozott benne, és most is kibukott belőle.


– Mi az, azok egészen idióták? Ilyen drága és finom vázákra van szükség a munkásnők otthonában?! Megteszi azoknak az uborkásüveg is. – Coana Lenca ideái holmi átmenetet jelentettek az Assisi Szent Ferenc s a kommunisták prédikálta tökéletes szegénység között. Szerinte a munkások otthonában egyáltalán nincs szükség virágokra, az ugyanis már luxuscikk.


És elérkezett a pillanat, hogy Paula úgy döntött:
– Kérem, ha úgy tetszik gondolni, én kivitetem az ezüst- meg a Gallé-vázákat, és uborkásüvegekbe rakom át a virágot.
– Ó, te pimasz perszóna! Na, eridj az anyád kínjába, lódulj a szemem elől!


Ezen a napon Coana Lenca elhatározta magában: rövidesen megnézi az okoskodó bozgorajkát, alaposan a képébe fog nézni. Hadd lássa, mitől több a nála szolgálónál. S erre azon a napon került sor, amikor Coana Lencának kedve támadt kikocsizni a szamártelepre.
– Paula, a bozgorajka, az a Gyizi, ahogyan te hívod, az kísérjen el a szamártelepre…
Paulán remegős ijedtség futott át. Tetőtől talpig. Eddig a napig kizárólag ő lehetett a kísérő.
– De hát nekem most nincs semmi dolgom – akadékoskodott.
– Pihenjél, tartsad rajta a szemedet mindenen és mindenkin! Nehogy lopjanak!


Paula sértetten és némi féltékenységgel eltűnt a szobájában.
És elindultak. Az első autóban ült Coana Lenca, mögötte egy másikban a testőrök meg Gizike. Nem mentek túl gyorsan, nem mentek túl lassan, elvegyültek a forgalomban. A sofőr könnyed hangon csevegett, gondolta, jót tesz majd Gizikének, ha egy s másról felvilágosítja. A hangjában volt azonban némi ugratás is.


– Szép hely a szamártelep. Tudja, van, aki a lovakat szereti, azokban gyönyörködik, a nagyságos Elvtársnő a szamarakat részesíti előnyben. Aztán maga, Gyizi, ne menjen túl közel hozzá, csak álldogáljon kezében a pléddel, a hűsítővel, ha megszomjazna… Majd ő bent. Ó, néha órákig is elüldögél a szamártelepen… Kedves, szelíd állatok azok, maga, Gyizi, szereti-e a szamarakat?


Az autók, szám szerint kettő, mintha óriási zöld tölcsérbe csúsztak volna bele, úgy haladtak előre, vágtak utat maguknak a Baragán akácerdeiben, a legszebb akácerdőkben a világon, ugyanis ezeknek a nem túl magasra nőtt fáknak, amúgy karcsú, elegáns fáknak alig van levelük, s a virágok óriási fürtökben lógnak le az ágakról. Itt, a Baragánon ez az egyetlen fa, ami megköti a majdnem sivatagi homokot.


Gizike útközben a lelke mélyén telve volt szorongással, fogalma se volt róla, hogy ezen a napon miért pont őt szemelte ki az Elvtársnő kísérőnek. Ez a raplis, nehéz természetű nő vajon miként fog viselkedni vele? Egy biztos, semmi jót nem várt el tőle. A sofőr kérdésére, hogy szereti-e a szamarakat, semmilyen választ se adott.
– Eddig nem gondoltam ilyesmire, én a mai, szent napig nem is kerültem szamár közelébe… Én a lovakat kedvelem, ha azokat nézegethetem, engem az mindig nyugalommal tölt el. – Azt csak magában fűzte hozzá, hogy ő ló és lovas közelébe is ritkán került.
A sofőr nevetgélt, s azt még a lelkére kötötte:
– Hallgasson rám, ha netán az Elvtársnő ezt megkérdezné magától, legyen okos, szemrebbenés nélkül hazudjon neki, mondja azt, hogy gyönyörűek ezek az állatok, hogy maga egyenesen imádja őket. Külön-külön és valamennyit.


Beértek a telepre. A csinosan megépített, fehérre meszelt istállóból az emberek éppen terelték kifelé az állatokat az udvarra. Lehettek vagy húszan. A kerítés előtt karosszék, s az Elvtársnő anélkül, hogy valakire ránézett volna, valakinek köszönt volna, letelepedett oda. Nádfonatú, finom ívű karosszék volt. A Baragánon enyhe szél fújdogált, s az állatkák ott vágtáztak nagy vidáman a kertben, a sűrűn nőtt füvön. Látszott, hogy a fűszőnyeg is gondozott volt. Múltak a percek, csordogált az idő, és Coana Lenca hirtelen elkiáltotta magát:
– Gyizi! Ide hozzám…


Gizike most jutott első ízben a nagyságos Elvtársnő közelébe s mivel az öregedő nő hallgatott, gondolta, neki kell szólnia valamit.
– Fúj a szél, talán fázni tetszik…?
Coana Lenca legyintett, hogy ugyan, de szólni még mindig nem szólt egy árva mukkot se. Nem volt se beszédes, se kedves nő.
– Talán parancsol egy kis hűsítőt…?
S az öreg nő újból intett, hogy nem kíván semmit.


Az egyik szamár egészen a kerítésig merészkedett, és közelről bámészkodott az úrnő arcába. Coana Lenca végre felkiáltott:
– Hát nem gyönyörű?! – és várta, mert hozzá volt szokva, hogy a mellette álló személy nyomban és sietve helyeseljen neki, mert hogy vele mindenki és mindig egyfolytában egyetértett.
Palágyi Gizike kitartóan hallgatott. Ő egyáltalán nem látta gyönyörűeknek a szamarakat.
Ez a némaság enyhén irritálta az Elvtársnőt.
– Mi van veled? Mi bajod van neked ezekkel az állatokkal? Ezek, ha akarod tudni, hasonlítanak a virágokhoz, illat dolgában, igen, illatuk van.


Gizike merte vállalni önmagát, s ehhez, az adott helyzetben, azért némi bátorság szükségeltetett.
– Nem is tudom, én még soha nem töprengtem el ezen, én jobban szeretem a lovakat. Szerintem azok elegánsabbak meg okosabbak is.
Az Elvtársnő olyan mozdulatot tett, mintha el akarna magától hessinteni valami koloncot.
– Á, azokat egy napon se lehet említeni az én szamaraimmal! Arról nem is szólva, hogy milyen gyöngéden udvarolnak, milyen szépen szerelmeskednek. A fülüket nézd meg, mintha a fülükkel lélegzenének.


Gizikében hirtelen a következő villant át: vajon, ha ez a nő a szamarak szerelmeskedésében gyönyörködik, agyilag normális-e? S ahogyan ott álldogált, eszébe jutott:
– Tetszik tudni, régebben olvastam én egy könyvet, jó könyvet, Apuleius írta, Az arany szamár volt a címe. Az igazán jó olvasmány volt, érdekes is…
Az Elvtársnő végre egész testével a bozgorajka felé fordult.
– Ezt komolyan mondod?
Gizike bólintott.
– Én ezt hótkomolyan mondom…
– Gyizi, idehallgassál, hozzad el nekem holnap azt a könyvet a szamarakról, elolvasnám én is…


A magyar lány lelke mélyén újból diadalra jutott, ám ezt jól kellett álcáznia, nehogy a másik leolvassa az arcáról.
– Én elhozhatom azt a könyvet, csak annyi, hogy az magyarul van…
Az Elvtársnő arca ettől a közléstől menten vörösre gyulladt.
– Isten verjen meg benneteket, ez a ti nagy bajotok, magyarkodtok!


Gizike sértett volt, egy lépést hátrált.


– Mindenki az anyanyelvén gondolkozik, imádkozik, olvas…
Coana Lenca úgy döntött, hogy kiiktatja a látószögéből a bozgorajkát, ezen a napon többé nem foglalkozik vele, mert igenis majdnem szemtelen válaszokkal szolgál neki, s ezzel újból átadta magát a szamarak szemlélésének. Nem fogja megengedni, hogy ez a bozgorajka elrontsa a mai napját.
Egy hét múlva, amikor takarított, Palágyi Gizike ott látta Apuleius könyvét a hálószoba éjjeliszekrényén. Elmosolyodott.


A szamártelepen tett látogatást követő napon, jókora reggel Paula, a házvezetőnő maga elé rendelte a bozgorajkát.
– Tessék parancsolni!
Paula a teraszon ült nádfonatú fotelben, és nagy csészéből török kávét ivott. Firtatón végignézett a bozgorajkán, és direktben megkérdezte:
– Na, hogy volt?
– Micsoda?
Paula elvtársnő felszisszent:
– Te velem ne űzzed az eszedet! Érted? Arra vagyok kíváncsi, hogy volt tegnap a telepen?


Palágyi Gizike menten alázatba mártotta az arcát, felfogta, hogy ő végső soron mindenben ettől a nőtől függ.
– Ja, hát normális volt… – S ez a „normális” úgy hangzott, mint a sztálini idők szovjet filmjeiben, amikor az emberek egyáltalán nem voltak jól, nem voltak rosszul, beérték az átlagos normalitással. És Gizike most egy kérdéssel közeledett a házvezetőnőhöz: – Tessék mondani, a Nagyságos Elvtársnő sose mosolyog?


Paula halványan, de mosolygott, csak úgy, maga elé, nehogy túl evidensnek tűnjék, nehogy a másik azt higgye, ő vigyorog.
– Mosolyogna ő, de nem bír…
A magyar szobalány menten megérezte, hogy a hangsúly most a bír szócskára tevődött.
– Nem bír vagy nem tud…?
Paula megismételte:
– Tudni tudna, de nem bír, egyáltalán nem sikerül neki. Érted már?
– Nem, nem értem.
– Na, ide figyeljél, de ez közöttünk maradjon, miután külföldön másodszorra is felvarrták az arcát, eltrafálták a műtétet. Az igazág az volt, hogy megmondták neki, még várnia kell a második műtéttel, de ő hamar akart újból szép és fiatal lenni, kiadta hát az értékes utasítást: én most és azonnal akarom! Hát, attól a naptól kezdve valami merevség volt az arcán, gondolom, zsenírozhatja nagyon…


Gizikében volt emberség, ez abból is kiderült, ahogyan felsóhajtott:
– Ó, a szerencsétlen… Ki hitte volna…
És ettől a naptól kezdve kialakulóban volt a házvezetőnő meg a bozgorajka között valami cinkoskodó intimitás. Ehhez a kapcsolathoz pozitív lökést adott, hogy a személyzet közül a magyar lány volt az egyetlen, aki sose pletykált senkiről, nem áskálódott, nem is irigykedett. A házvezetőnő szerint ezek olyan jellemvonások voltak, amelyek előtt ő meg tudott hajolni.
Egyik reggel a bozgorajka azzal lépett a házvezetőnő elé:
– Tetszik tudni, mire gondoltam én, a hálóba fekete rózsákat kellene tennünk. Még csak azok mutatnának jól…
Paula elvtársnő ennek a képtelenségnek a hallatára kellő eréllyel felcsattant:
– Mi van veled, te egészen eszedet vesztetted?!


Gizike nyugodt és rendíthetetlen maradt.
– Nem, nem vesztettem el az eszemet, komolyan beszélek…
– Fekete rózsa nincs is… – vetette ellen a házvezetőnő.
– Már hogyne lenne! Aradon az én apám keresztezte ki, a szirmok sötétbordó színűek, szinte feketébe játszanak, de azért nem egészen feketék. Aradon a párttól csakis az én apám kertjéből visznek virágot. Tessék egyetlenegyszer tíz szálat kérni tőlük, s ha majd látja a saját szemével, hát dönthet…
Paula kevéske mérlegelés után rábólintott.
– Jól van na, kérni fogok abból a híres rózsából, de ha rosszul sül el, én az orrodra koppintok, megmondom a Nagyságos Elvtársnőnek, hogy ez kizárólag a te ötleted volt.


S a következő pénteken dobozban, szépen elrendezve, nedves, fehér vászonba csavarva, megérkeztek a fekete rózsák. Gizike azon nyomban szétnyitotta a szirmokat, és bibének nyoma se volt. Azokat a mama, ez esetben is, a Sollingen kisollóval mind kinyeste onnan. Paula elvtársnő a virágok láttán lehuppant a Nagyságos Elvtársnő ágyára, és mély hallgatásba merült, majd kezét az ajka elé vonva felsóhajtott:
– Atyaisten, ezek a virágok tényleg csodaszépek, én még nem is láttam ilyesmit soha, soha… Hogy mik vannak!
Gizikét átmelegítette a dicséret.


– Na, ugye, igazat mondtam? Híres kertészember az én apám…
És a virágokat nyomban észrevette Coana Lenca is. Maga elé rendelte a házvezetőnőt, és kifaggatta.
– Hallod, miféle rózsák ezek, honnan valók? Külföldről hozták nekünk? Mert, hogy az ő elfogásában neki mindenből a legszebb járt ki. Legyen az virág is.
Paula lesütött szemmel álldogált, arról faggatta a ház úrnőjét:
– Tetszik vagy nem tetszik? Erre vagyok én kíváncsi.
– Ilyesmit én a mai napig még nem láttam, persze hogy tetszik, de kérdeztem tőled valamit, honnan valók?
Paula most már végérvényesen megnyugodott, ilyen pozitív lelkiállapotban az úrnő nem fogja őt megszidni.
– Ezeket a virágokat a bozgorajka apja tenyésztette ki ott, Aradon. Állítólag híres kertészember.


A Nagyságos Elvtársnő hirtelen irritáltan felcsattant:
– Nafene! Hát ezek a bozgorok már mindenhez értenek?
– Az Osztrák–Magyar Monarchiában kikupálták magukat, ez a helyzet. Alkalmuk volt tanulni, s ők tanultak is, nem voltak restek.
– Hol mondod?
– Arad az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott, azokhoz bőven jutott nyugati kultúra.
– Jaj, azok a disznók! Mindig mondtam én, hogy ezekre a bozgorokra vigyázni kell, ezek mindig fennhordják az orrukat.
S mivel Paula elvtársnő nem mondott ellent az úrnőnek, Coana Lenca még odaszúrta:
– A nyugati kultúra is jó volt valamire.
Paula helyeselt:
– Úgy, úgy, azok tudnak élni, értik a módját.
– Ne pofázz vissza nekem, megértetted? Eridjél a dolgodra!


És Gizike az egyik folyóiratban, ami a személyzet kezében forgott, döbbenetes dolgot olvasott: egy olasz nő egy olasz kisvárosban szamármenhelyet hozott össze kivénült állatok részére, de gondozásra is befogad állatot, ha a gazdák történetesen vakációzni mennek. Fogta az ollót, kivágta a cikket, s utána besurrant a hálószobába, letette Coana Lenca éjjeliszekrényére. Legyen neki is jó napja, ha már a bolondulásig szereti a szamarakat – gondolta magában.


Két nap múlva Paula vállkendőt nyújtott át a bozgorajkának, és csak úgy röhögcsélt maga elé.
– Ezt a Nagyságos Elvtársnő küldi neked, fogalmam sincs róla, hogy mivel érdemelted ki, de úgy látszik, rászolgáltál. Szó se róla, ti, magyarok értetek hozzá az ember bőre alá bújni, mert egy szentbiztos, mióta én itt szolgálok, a Nagyságos Elvtársnő soha, de soha nem adott senkinek semmit. Nagy kitüntetés ez…
Palágyi Gizike átvette a finom kasmírkendőt, és azt hebegte:
– Nagyon szépen köszönöm – meghatódott.
Paula számára pedig világossá vált, hogy a bozgorajkának becsülete és hatalma van. Jó lesz szemmel tartani.


És a péntek Gizike számára a mese napja is lett. Becsengetett hozzá a barátnője (az előszobában ott voltak az óriási szatyrok, telve virággal, s ettől tündérkert-illata lett az egész lakásnak), ültek a csendben, teáztak, s a kertész leánya lehunyt szemmel hallgatta, hogy a virágok, amelyeket ő a boldogtalan, szenvedő emberiségnek szánt, hová is kerültek, kikre mosolyogtak rá. Gizike ezeken a napokon olyanfajta boldogságot érzett, hogy már szinte szégyellte, de nem tehetett ellene semmit. Olyan lelke volt neki, ami termelte a boldogságot. Ha úgy vesszük, egy csodát élt meg, anélkül, hogy fogalma lenne a csoda mibenlétéről. Palágyi Gizikének a mesés pénteken olyan volt a lelkiállapota, mintha jó előre megsejtené, hogy jönni fog a posztmodernizmus, amikor az írók mindent többször és megismételve mondanak majd el nekünk. És Blankácska alaposan felkészült ezekre a napokra, ugyanis az előadás kifogástalan kellett legyen. Blankácska, miután jó pénzért eladta a virágokat, halkan, pipiskedve besurrant a Szent Péntek-temető ravatalozó-kápolnájába, a koporsók szemfödéllel letakarva ott álltak közszemlén, s a gyógyszerésznő nem finnyáskodott, egészen közel ment az elpihentekhez, alaposan az arcukba nézett, hogy vonásaikat memorizálja. Már ami a halál után még megmarad a vonásokból. Ezek voltak ugyanis a várományosai a virágoknak. Magát így nyugtatta meg: azok, akik itt vannak kiterítve, szenvedtek annyit, hogy kijárjon nekik a szép virág. Ha Gizike nem egy, hanem két szatyor virágot hozott haza a rezidenciából, Blankát néha elővette a nagylelkűség, karján virágokkal végigsétált a zsúfolt városi temető alléin, s azokra a sírokra, amelyen fotóval ellátott sírkő állt, letett néhány szál virágot. Ez idővel föltűnt a temetőőrnek, de nem jelentette senkinek, se az igazgatónak, se a szekunak, mert a szekunak itt is volt besúgója, magában úgy okoskodott: járkál itt, a Szent Péntek-temetőben egy dilis perszóna, aki ismeretlen halottak sírjára helyez el virágot. Na és? Egy jó idegzetű, edzett lelkületű temetőőrnek ezen aztán nem szabad fennakadnia. Keresztényi gesztus ez, semmi több. És Blankácska nyitott két, jeligés betétkönyvet, az egyiken az állt: Gizi, a másikon Blanka, és minden hónap végén letette a virágokért járó pénzt a könyvekre. Hát csak ennyit hajtott végre Blankácska.
Az évek teltek, és Palágyi Gizike gondolt egy nagyot, beiratkozott a temesvári kertészeti főiskolára. Sose álmodozott olyasmiről, hogy mérnöki karriert fusson be, hiszen akkor elveszti a belépőjegyét a szocializmusba, lőttek az egészséges származásának. Arról már nem is szólva, hogy a mérnöki fizetés kevesebb lenne, mint a szobalány havi bére. Tudta jól, hogy amikor a származás az egyetlen kritérium az emberi értékek megítélésében, ott megölik a tehetséget. S az ő tehetsége, ami a virágokhoz kötődött, az életerősnek bizonyult, az sok mindent kibírt. Ezt viszont titokban kellett tartania. A baj ott és akkor kezdődött, amikor vizsgázni kellett mennie. Kénytelen volt Paula elvtársnő elé járulni.


– Paula elvtársnő, kérem, el kell utaznom Temesvárra.
A házvezetőnő felvonta a szemöldökét.
– Aztán miért pont Temesvárra? Én úgy tudom, hogy te aradi vagy.
– Tényleg aradi vagyok, most is ott élnek a szüleim, de én Temesvárra vizsgázni megyek…
A házvezetőnő szeme kerekre nyílt, rögtön le kellett ülnie az első, keze ügyébe eső székre.
Aztán miből vizsgázol?
– Beiratkoztam a kertészeti főiskolára.
– Ne mondd! És mitűl jó az neked? Mérnök akarsz lenni? Tán derogál a szolgálás?


Palágyi Gizike hallgatta a vele szemben lévő nő ágálását. Tudta, neki mindvégig nyugodtnak és békésnek kell maradnia.
– Eszem ágában sincs, hogy felmondjak, nekem az egyetem attól jó, hogy többet tudjak meg a virágokról. Tessék elhinni, nekem ez hobbim…
– Na végre, szóval neked már hobbid is van!
És Paula szólt a nagyságos Elvtársnőnek, akinek történetesen rossz napja volt, hogy a bozgorajka Temesvárra akar utazni.
A ház úrnője felkapta a fejét.


– Üsse meg a guta a bozgorajkát! Mi az, mi van vele, kimutatja a foga fehérjét, lófrálni akar?
Paula amolyan csendes, semmilyen hangon folytatta a tájékoztatást:
– Nem mutat az ki az égvilágán semmit, az a helyzet, hogy beiratkozott a kertészeti főiskolára és vizsgáznia kell. Hát ez van…
Némaság. Hosszúra, nagyon hosszúra nyúlt.
Coana Lenca Dior márkás kiskosztümjében, azokban szeretett grasszálni, állt az előszobában, dőlt belőle a francia parfüm illata is. Mindenre számított, de erre aztán egyáltalán nem. Maga elé nézett, azaz inkább meredt. Hirtelenjében fogalma se volt róla, hogy mitévő legyen. Aztán váratlanul megenyhült, elszelídült, ami ritkán fordult nála elő.
– Hát ez dicséretes, igen, igen, dicséretes… Én mindig becsülöm azokat, akik tanulásra adják a fejüket.


Paula bólogatott, és biztosította róla a nagyságos Elvtársnőt, hogy a bozgorajka éjjel-nappal magol, és vizsgázni is fog.
Coana Lenca sárgás bőrű, elaggott kezére felhúzogatta a kesztyűjét, ami szintén francia darab volt, eredeti, mert még csak azok értenek hozzá kesztyűt gyártani. Váratlanul úgy döntött:
– Na, ha a bozgorajka beiratkozott az egyetemre, én elengedem vizsgázni, és ezeket a napokat ne vond le a szabadságából.
Ezt a fordulatot aztán nem értette és nem is vette jó néven a házvezetőnő, aggályoskodott.


– Nem fog jó vért szülni a többi lány között, tessék elhinni, nekem lesz igazam. Majd a többiek is el fognak kérezkedni…
A Nagyságos Elvtársnő rekedtes hangján ordibálni kezdett:
– Jöjjenek hozzám, elibém jöjjenek ezek a retkes tramplik, ha kifogásuk van a döntésem ellen! Majd én válaszolok nekik. Miért, ők tán tanulnak, egyetemisták? Buta seggfejek, ez az, seggfejek! Szót se halljak! Agyő!


A villában mindenki, akinek füle volt, hallotta az eszmecserét, és csodák csodája, meg se nyikkantak. Nem volt bennük nyoma se az irigységnek, inkább a rácsodálkozás bizonyos fajtája, amikor az ember tudja: ő bizony képtelen arra, amire a másik. Ezzel aztán a bozgorajka legyőzhetetlenné vált, senki nem mert és nem is akart rivalizálni vele. De egyáltalán senki. Ők jól megvoltak saját bőrükben.


Egy szép napon aztán Coana Lenca nagyot gondolt, ünnepséget rendeznek az egykori börtön, a Doftána udvarán, hordjanak ki oda, a Kárpátok völgyébe perzsaszőnyegeket, azokat szórják telides-tele rózsákkal, s ők, mármint a diktátor pár azon majd dicsőségesen bevonul. Ők, az egykori, bebörtönzött áldozatok. Ezt legalábbis így írták a párttörténetben, amit a politikai és ideológiai oktatáson kellett biflázni a dolgozó népnek. Volt, továbbá, egy olyan íratlan, első utasítás is, hogy aki nem jár el ezekre a szemináriumokra, az év végén nem kaphat jó minősítést, annak nem ütheti prémium a markát. Virágokról lévén szó, a nagyságos Elvtársnő maga elé rendelte a bozgorajkát.


– Gyizi, te hogyan képzeled el a virágszórást Doftánán?
Palágyi Gizike amúgy tejfehér arcát elfutotta a vér. Jó sokáig hallgatott.
A Nagyságos Elvtársnő kezdte türelmét veszteni.
– Mi az, mi van veled? Megkukultál?
– Gondolkoztam…
– Aha, te olyasmit is szoktál…
– Szoktam…
– Na és mire jutottál…?
– Hogy ezt nem lenne szabad. Nálunk, otthon Urunk mennybemenetele napján szórnak virágot a szüzek. Az úgy van, hogy a pap viszi az oltáriszentséget, s a leánykák szórják feléje a rózsa- meg a bazsarózsaszirmot… Ilyesmi szerintem csak Istennek jár ki. Ha ezt meg tetszik csinálni, nem lesz a dolognak jó vége. – Ez már fenyegető jóslásként hatott.


Coana Lenca mélységesen elámult, hogy ez a bozgorajka milyen pimasz lett, már beleszól az ő elképzeléseibe is.
– Na, eridjél a dolgodra, még nem vagy politikailag eléggé érett, te nem vagy eléggé marxista, te még csak ateista se vagy. Ezt én megjegyzem magamnak…


És néhány nap múlva, délután, amikor Palágyi Gizike otthon volt és bekapcsolta a tévét, hát mit látott. A tévé direktben közvetítette a doftánai parádét. A diktátor pár majdnem térdig állt a virágszirmokban, és rangos, patinás kórusok énekeltek előttük, nyilván a személyüket dicsőítő dalokat. Ez így volt kiadva minden kórusnak, ergo, apelláta nem volt. Palágyi Gizike, miután alaposan szemügyre vette az egész jelenetet, kezét az ajka elé kapta, és kicsordult a könnye is.


– Jaj, ez már égre kiáltó, ez már vétek! Kegyetlenül letapossák azokat a gyönyörű virágokat…
Napokig levert volt, munka közben nem dalolt, a finom ebédet is csak turkálta. Csöppnyi étvágya se volt. Nem volt képes pontosan körülírni érzéseit, ugyanis az nem volt gyűlölet, megvetés, inkább fájdalmas tiltakozás a virágok letaposása miatt. Szenvedett a szenvedő virágokkal. És pont egy ilyen pénteki napon ismerte meg a testi szerelmet. Ajándékot küldött neki a sors.


Doru, az új sofőr, aki a virágokat szállította a mosókonyha melletti kis szobába, miután lerámolta a szatyrokat, föltűnt neki, hogy a belső lány, a híres bozgorajka, akiről már hallott, csak ül ott a pléddel borított padon. Nem fogadta a köszönését se, egyáltalán rá se nézett. Ült ott egyhelytében, és bámészkodott maga elé.


Doru, a sofőr, amolyan fekete hajú, fekete szemű fiatalember, Gizike szerint törökösen frivol és mutatós, állt a nyitott ajtóban. Sapka volt a fején, vászonból való, olyan second hand árú holmi, külföldi csomagból való.
– Halottam, hogy maga is…
– Mit, hogy én is…?
A férfi egyszerűen, nyílt módon volt közvetlen.


– Szóval, hogy maga is egyetemista, tehát magából is mérnök lesz? Tudja, anyám tanítónő, nem képes a fizetéséből egyetemre járatni engemet, mert az úgy van a szocializmusban, hogy két személy fizetéséből lehet fenntartani egy háztartást. Tehát nekem is sürgősen munkába kellett állnom. S ez a munka a pártgazdaságnál ínyemre van. Estin járok műegyetemre.


Gizike bólintott, jelezte, hogy eljutott hozzá, amit ez a férfi közölni óhajtott vele.
– Hallja, igaza van, én is csak nehezen jövök ki a fizetésemből. És magamban élek.
Doru, a sofőr figyelmesen elnézegette a lány csúnya, elnagyolt arcát, az orra vonala kissé hajlott volt, olyan görögösen hajlott, az alsó ajka duzzadt, kissé túl piros, viszont a haja s a szeme kimondottan szép. Amikor például megindult feléje, jött vele a mosolya is, mintha a mosoly egy lépéssel mindig előtte járna, megelőzné. Az alakja izmos, hajlékony volt, szinte tökéletes. S a Doru nevű sofőrnek eszébe jutott, amit a férfiaktól hallott: még csak a magyar nők jó szeretők. Kibukott belőle:
– Tudja, Gyizi, hogy magában van valami, ami mellett nem lehet közömbösen elmenni, úgyis lehet mondani: varázslat, szóval, valami ehhez hasonló.


Gizike most már figyelmesebben nézte meg magának a férfit.
– Úgy gondolja? Szerintem nincs rajtam semmi különleges… – és felnevetett. Nem volt hozzászokva az udvarláshoz, s ezért nem ismerte ennek a játéknak a veszélyes üresjáratait se.


A sofőr a nőnek ezt a lelkiállapotát kihasználta. Nagyvárosi fiú volt, csibészes, nőfaló.
– De bizony van, ajaj, de mennyire van. Nekem elhiheti.
S miközben a villában zajlott a rendes, napi menet, beszédfoszlányok jutottak el hozzájuk, a konyhában javában főztek, itt, a virágok szobájában viszont hűvösség meg virágillat töltötte be a mikrovilágot. S a virágok pozitív kisugárzásától vagy másvalamitől a fiatal férfi bátorságra kapott. Felperdült benne a hím vágyakozása.


– Gyizi, maga lefeküdne velem?
– Pardon? Jól hallottam? – Gizike nem hitt a fülének.
– Jól hallotta, én úgy gondolom, hogy mi ketten csinálhatnánk egy kis szerelmet… Igaz, meg se kérdeztem, van tán valakije, egy férfi, egy barát az életében?


Gizike, jóval túl a harmincon, bevallotta:
– Nincs nekem senkim… Későn érek haza, nem járok el sehová.
Doru, a sofőr közelebb lépett a kertész leányához, de nem érintette meg, nem sietett el semmit, annyit tett, hogy a kérdést ismételte meg:
– Szóval akkor lefeküdne velem?
Palágyi Gizike pedig úgy nyilatkozott, olyan bátorkodó, fenséges nyugalommal, mintha nem is éppen róla lenne szó.
– Lefekszem magával…
– Köszönöm – mondta Doru, a sofőr, s ezzel kezénél fogva felhúzta Palágyi Gizikét a padról, fogta a takarót, és leterítette a parkettára. – Így, ni… Na most, vegye le a bugyiját, feküdjön le a pokrócra, és tegye szét a lábát…


Gizike nem gondolkozott, nem szégyenkezett, nyikkanás nélkül engedelmeskedett, s ami számára a legfurcsább volt, csöppnyi zsént se érzett. Még csak az se háborította fel, hogy ez az idegen férfi így rendelkezik az ő testével. A jelenet könnyebb konzumálása érdekében, lehunyta a szemét, és mélyre szívta a levegőt. Biztos volt benne, hogy ebben a tömény virágözönben vele nem történhet semmi rossz. Érezte, hogy a férfi ráfekszik, dédelgetni kezdi a mellét. S mindez olyan volt, mintha a világmindenség ősanyjával akarna összefonódni. S aztán a férfi teste könnyedén lejjebb csúszott, s az a kőkemény valami igyekezett beléhatolni. Ez az, főleg igyekezett, de nem nagyon sikerült neki.
– Hát ez meg mi? Ilyesmit még soha nem tapasztaltam…
Gizike végre kinyögte:
– Én még soha…
A férfi, amint ott könyökölt Gizike válla mellett, hirtelen abbahagyta a döfködést, felsóhajtott.


– Atyaisten, én még soha nem defloráltam senkit – s ezután végre valami szánakozással megsimogatta a vénlány haját. Törékenynek, esendőnek érezte, olyannak, akit szánnia kell.
– Gyizike, ide figyeljen, eressze el magát, és még jobban tegye szét a lábát, lehet, hogy egy kicsit fájni fog, lehet, hogy egy kicsit vérezni is fog, de ez így van minden lánnyal.
Gizike kezdte türelmét veszteni.
– Jaj, hát már csinálja egyszer…
És Doru, a sofőr csinálta.


És Gizike hirtelen azt érezte, hogy minden mozdulattal jobban és jobban élvezi a szexet, s erre aztán meg is szólalt, kedveskedő, magyar szavakat mondogatott a férfi fülébe, s amikor azt érezte, hogy a belsejét valami forró önti el, a meglepetéstől felkiáltott. Orgazmusa volt.


Doru felfedezte, hogy leteperte, de egyetlen pillanatra se birtokolta ezt a lányt. Gizike megmaradt magának. Ez volt az izgalmas az egészben. És Doru teljességgel belenyugodott abba, hogy a bozgorajka az anyanyelvén habrikáljon neki. Ehhez igazán joga van. Elmenőben megsimogatta a bozgorajka szép, illatos haját.
– Legközelebb hozok majd kondomot, nem akarok barbárkodni magával, nem akarom teherbe ejteni.


Így tehát Palágyi Gizikének lett egy pénteki titka is, de akkora titok, hogy azt még Blankával se osztotta meg. Eszébe jutott, amit Dosztojevszkijtől olvasott: a szerelem egy isteni titok, nem lehet róla beszélni, de attól még titok marad. S ő már régen igényelte az érzéki élményt, s most, végre, megkapta.


Paula elvtársnő figyelmét viszont semmi nem kerülte el, ami a házban történt. Két nap múlva maga elé rendelte a magyar lányt.
– Szóval ficánkolsz? – nézett egyenesen az arcába.
Gizike állt ott, megsemmisülten.
– Én igazán nem tudom, hogy miről tetszik beszélni…
Paula a világ legtermészetesebb hangján józanította ki a bozgorajkát.


– Tudod te jól, hogy mire célzok én. Lefeküdtél a Doruval, a sofőrrel. Így van?
– Honnan tudja?
– Ott kávéztam a teraszon, és hallottam, hogy magyarul turbékoltál… Máskor jajgassál halkabban! Ide figyelj, védekeztetek?
Palágyi Gizike, miután így, pőrére vetkőztették a titkát, mélyen elpirult.
– Nem, nem védekeztünk… Olyan váratlanul jött az egész, én még soha…
Paula bólintott.
– Gondoltam, hogy szűz vagy, biztosra vettem.
– Miből gondolta?
– A mozdulataidból, az alakodról. Egy szerelmi életet élő nőnek megváltozik a teste is. Az asszonyok szemében ott van a szerelem árnya, a szüzek szeme, gyerekszem, ártatlanka. A kettőt nem lehet összetéveszteni. Aztán jó volt-e?


Gizikéből kibukott:
– Megjárta…
Paula felajánlotta a segítségét:
– Na, most ide figyeljél, ha nem jön meg a ciklusod, rögtön, de rögtön szóljál nekem, s én majd elviszlek az orvoshoz, szépen leszívnak… Csak annyi, hogy rögtön kell menni.
Minden komplikált, titokzatos s egy kicsit félelmetes is volt, Gizike kellőképpen bepánikolt.


– Köszönöm szépen – s magában arra gondolt: nem is olyan embertelen ez a Paula elvtársnő, amilyennek hitte, de egyáltalán nem az.


És teltek a napok, a hónapok, az évek. Gizike annyira boldog volt, hogy szinte még az arca is megszépült tőle. A virágai között élte életét, pénteken ráborult a Doru nevű sofőr, ennek is volt vonzásértéke, hogy várja ezt a napot. Arról nem is beszélve, hogy péntek délután becsengetett hozzá Blankácska, s mesét mondott neki azokról, akiket boldoggá tett a virágözön. És Blankácska egyáltalán nem siette el a dolgot, részletesen ecsetelte azoknak az arcát, akikhez eljutott a virág.


És amikor a Romániában élő emberek már végleg feladták a reményt, hogy sorsukban valami változás álljon be, amikor már olyan csapások érték őket, hogy Isten is szégyenkezhetett volna tőle, amikor a „majd valamikor” úgy hangzott, mint a sose teljesített, rossz hírű ötéves tervek, vagyis semmi jót nem ígértek, beütött a forradalom. Egyik napról a másikra. S a tévé direktben közvetítette. Ott volt látható a Diktátor pár villájában lévő tévén is. Paula, a házvezetőnő egy pillanatra se vesztette el a fejét, józan, higgadt maradt, s magához rendelte a személyzetet:
– Mindenki elébem, mindenki hozzám! – kiáltotta el magát, s ott állt a nappali szoba közepén. Arcán nyoma se volt döbbenetnek, ijedelemnek.


– Na, gyermekeim, itt a játszma vége. Fogjátok a motyóitokat, minden ruhátokat, és eredjetek Isten hírével. Igen, a munkakönyvet majd később oda fogja adni nektek a pártgazdaság, ha a forradalom lármája kissé elül… Remélem, nem voltam se rossz, se kegyetlenkedő hozzátok. Na, gyorsan, gyorsan tűnjetek el!


A személyzet úgy, a helyzethez illő halk, kissé szomorkás hangon helyeselt, hogy minden úgy volt jó, ahogyan volt. S a személyzet mindent, ami a keze ügyébe akadt, a táskájába gyömöszölte, s eltűntek a hátsó kapun. Palágyi Gizike bement a Diktátor pár hálószobájába, fogta az ezüstvázát meg a tata rózsáit, és követte a társait. Az elülső bejárat felé akkor már közeledtek a forradalmárok, a cigányok, az arctalan, felizgatott csőcselék, akik annak rendje és módja szerint kifosztották az egész villát. Finita la comedia.


Gizike otthonról telefonált Aradra, hogy öreg szüleit megnyugtassa, ő jól van, neki kutya baja sincs. A fővárosban a terroristák, akikről sose derült ki, hogy kicsodák is voltak, javában lövöldöztek. Éjszaka a lövedékek vörös golyóbisa ott röpködött a város felett. Szerencséjére, Palágyi Gizikéről a szomszédai semmit se tudtak, úgyhogy neki félni-, rettegnivalója nem volt. És csodálatosan jó étvággyal evett, éjszaka jól aludt, minden életfunkciója normálisan működött. Aztán egy héttel a forradalom kirobbanása után, amikor már nem volt veszélyes közlekedni az utcákon, becsengetett hozzá Blanka.


– Na, mit szólsz hozzá? – kérdezte köszönés helyett.
– Én már attól féltem, hogy mi ezt sose érjük meg, de lám, csak ránk virradt ez a nap is…
Péntek lévén, teáztak a szobában, és Blanka váratlanul megkérdezte:
– És veled, csillagom, most mi lesz?


– Már átgondoltam mindent. Ezt a kis lakást elcserélem egy aradira, s leköltözöm oda. A szüleim már nagyon öregek, még bírják valahogy magukat, de már fáradtak. Kertészkedni fogok, azt csinálom majd, amit szeretek s amihez értek. Amíg virág nő ezen a Földön, addig én nem vagyok elveszett ember. – Telve volt higgadt derűlátással.


Blankácska helyeselt, majd rövidke hallgatás után, igaz, kissé félve, kibökte:
– Hanem én mondani szeretnék neked valamit, de kérlek, hallgassál végig, ne szakítsál félbe! – S ezután elmondta Palágyi Gizikének, hogy ő már évek óta hová is vitte a virágokat. Blanka érvelése logikus volt: – Miért, a holtak nem szenvedő emberek, nem szerencsétlenek? Igazam van-e?


És Palágyi Gizike előtt felsejlettek azok a péntek délutánok, amikor ő szép meséket hallgatott végig azokról, akik boldogok lettek az ő ajándékától. Tehát világos, mindez Blanka részéről egy végtelen hazugság-lánc volt.
– Hogy tehettél velem ilyesmit, hogy…?
Blanka kissé felcsigázottan felnevetett.


– Várjál csak, csillagom, mert a pláne ezután következik. A virágokért kapott pénzt minden hónap végén jeligés takarékkönyvre tettem, felét neked, felét nekem. Itt van a te könyved, benne a neved, vagyis a jelige. – És ezzel retiküljéből elővette a takarékkönyvet, és letette az asztalkára. Várt valamire, s az bizony késett.


Palágyi Gizike sokáig nézte a betétkönyvet, majd későre, amikor megszólalt, arra kérte a másikat:
– És most menj, eridjél! Soha többé nem akarlak látni… – Nehézkesen felállt, és kitárta az előszoba ajtaját. Lelkében ekkor sarjadt ki a harag.
Blanka nem kéricskélt, nem magyarázkodott tovább.
– Ha te így gondolod – ennyit mondott és távozott. Halkan tette be maga után az ajtót.


Palágyi Gizike ült a fotelben, és nagy, végtelenül keserű fáradtságot érzett, leverte a lábáról, akár egy ijesztő és ismeretlen betegség, ami halálos kimenetelű is lehet. Első haragjában össze akarta tépni a könyvet, de valamiért nem siette el a dolgot. Már nem volt fiatal, és kissé, bizony, félt a jövőtől. Mint mindenki a forradalom napjaiban, aki gondolkozott. Gizike már tisztázta magában, hogy a forradalom sokak számára olyan volt, mint amikor a Machbetben meghal a király, és hirtelen mindenki nyerészkedni akar belőle.


Már jócskán estébe hajlott az idő, amikor eszébe jutott, és ki is mondta:
– Hiszen ma péntek van, az ortodox románok szent napja… – S egy pénteki napon vele semmi rossz nem történhet. A románok mondják, amikor nem remélt pénzhez jutnak: fehér pénz, fekete időkre. Hát ez történt vele ma.


– Ó, én szerencsés péntekem!


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Tóth Mária


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.