Téka / A lélekvesztés regénye - Lőrincz György Pusztulás c. regényéről

Pieldner Judit
A lélekvesztés regénye - Lőrincz György Pusztulás c. regényéről


Lőrincz György: Pusztulás. Regény.
Csíkszereda, 2005, Pro-Print Könyvkiadó.

„A romániai magyar irodalmat »hangsúlyozottan történelmi ihletésű irodalomnak« nevezik. Hogy miként válik a történelmi tényekből irodalom, ez mindenfajta vizsgálódás szempontjából gyümölcsöző lehet, ugyanis a feldolgozott történelmi anyag nagyjából úgy viselkedik, mint folyadékba dugott pálca: a fénytörés mértéke árulkodik a folyadék minőségéről” – írja Láng Zsolt a romániai magyar irodalomról. Lőrincz György történelmi, szociográfiai ihletésű regénye egy behatárolt térséggel és egy meghatározott történelmi időszakkal foglalkozik. A beszédes név – Sajgóföld – és számos utalás a Székelyföldet írja körül, az ábrázolt történelmi időszak a román kommunista diktatúra több mint négy évtizedét, valamint a jelenünkbe belefutó közelmúltat öleli fel. A kulákok meghurcoltatását, a kollektivizálást és az ötvenes évek kommunista rendelkezéseit illető előzetes tapasztalatok megléte vagy hiánya megoszthatja az olvasótábort, a nyolcvanas és kilencvenes évekről azonban már a fiatalabb generációknak is vannak tapasztalatai. A regény nyitott a különböző elvárások irányában: olvasható referenciálisan, egy történelmi kor lenyomataként, társadalomábrázolásként, amelyben kiemelt szerepet kap a történelmi reflexió, de ugyanakkor olvasható fikcióként, a történelem „előterében” egy család története bontakozik ki. És olvasható olyan szövegként is, amelyben a valóság és fikció szervesen egymásba épül.


Századokra visszavezethető hagyománya van az Erdély metamorfózisaival, történelmi, társadalmi, kulturális átalakulásaival foglalkozó irodalomnak, a fogalom tág értelmében – gondolhatunk itt például Apor Péter Metamorphosis Transilvaniae című XVII. századi munkájára. Lőrincz György a közelmúlt metamorfózisaival foglalkozik, egy olyan időszakkal, amely talán a legerőteljesebb átalakulásokat idézte elő Erdély történetében. Ez az időszak a korábbi történelmi korszakokhoz képest radikálisan értelmeződik a regényben, abban az értelemben, hogy a román kommunista diktatúra évtizedeiben végérvényesen megpecsételődik az erdélyi magyarság sorsa, megosztódnak, felszámolódnak az emberi közösségek, az egyéni sorsok az önfeladás peremére sodródnak.


Az ötvenes évektől a kilencvenes évekig ívelő elbeszélés folyamatos és visszafordíthatatlan értékvesztésről számol be, egyre mélyülő társadalmi válságot, megállíthatatlan hanyatlást mutat be. Furcsa paradoxon éleződik ki a regényben: erőszakkal végrehajtják a kollektivizálást, ez azonban egyenes úton vezet el a „kollektív” értékek devalválódásához, a faluközösségek széthullásához. A hatalom gyakorlóinak nem közösségekre, hanem egyénekre van szüksége, mondja a regény. És ami tovább élezi a paradoxont: az 1989 decemberében bekövetkező változás, hatalomváltás nem cezúraként, hanem a pusztulás folyamatának átörökítőjeként értelmeződik, a fordulat nem teljesíti be a hozzá fűzött reményeket, a földek visszaadása egy további fázisa a válságállapotnak, egy stáció a pusztulás felé vezető úton, a társadalmi kórnak újabb tünetegyüttesei jelentkeznek. A szerző az egyik falu utolsó magyarjaként számon tartott Koncz Ferenccel mondatja ki a regény egyik kulcsmondatát  számos ehhez hasonló kulcsmondattal találkozik a regényben az olvasó , miszerint „A pusztulásban nem az a szörnyű, hogy kihalunk, hanem a folyamat, amíg végigéljük azt”.


Habár a regényt nem a Köblösök három generációjának élettörténete tagolja három részre, és bár a regény nem egyenlő súllyal és egyenlő terjedelemben foglalkozik a három generációval, ennek ellenére elmondható, hogy az európai és a magyar családregény hagyományába íródik. Az utószó írója, Pomogáts Béla hívja fel a figyelmet a hagyományosan hármas tagolású családregény műfaji konvenciójára: „az első nemzedék a vagyonszerző vagy vagyongyarapító, a második a megtartó és a harmadik az életforma-változtató”. Ezt a képletet látszik követni Lőrincz György regénye is. A hatalom beleszól a családtörténet alakulásába, mindhárom generáció életében jelen van valamilyen tragikus mozzanat, amely kibillenti életüket, megbontja a „kozmikus” rendet.


Az első rész (Az örökség őrzője) a Köblös család „őstörténetét” beszéli el: Regőczy Orsolya, a szerény családból származó tanítókisasszony szerelemből hozzámegy Köblös Ákos jómódú földbirtokoshoz, a sajgóföldi „Tarnóc” legtekintélyesebb gazdájához, és minden igyekezetével próbál alkalmazkodni a nagygazda-életmódhoz. Ákos a kulákok elhurcoltatásának esik áldozatul, Köblös Orsolyát gyakorlatilag egyedül éri a kollektivizálás rettenete, amelynek minden erejével megpróbál ellenállni, megharcolja a maga harcát, történetében felidéződnek az ötvenes évek eseményei: a kvótarendszer, az 1952-es pénzbeváltás, a foglalási jegyzőkönyvek, a letartóztatások. Erős jelleme, rátartisága, jó értelemben vett kevélysége, emberismerete az erdélyi történelem nagyasszonyaival rokonítja Köblös Orsolyát: „Hogy a nemzetépítő asszonyok sorába is tartozhatott volna egy másik időben Köblös Orsolya? Sajgóföld örök nagyasszonyai közé, akik mindig is lakták ezt a földet, s háború idején, s más veszejtő időkben, vészhelyzetben összefogtak családot, nemzetséget, rokonságot?”


A második rész (Félálomban) főhőse Kenéz esperes, aki a ’89-es fordulatot magánéleti drámaként éli meg: felesége, Kuron Anna besúgó volt a múlt rendszerben. Kenéz papnak a múlt rendszert, a megfélemlítési manővereket idéző emlékei révén ez a rész a félelem állapotrajzát mintázza meg, ugyanakkor a hiányról, a mindentől való megfosztatásról, a teljes identitásvesztés fenyegetéséről szól. A fejezet mottója, egy Kundera-idézet, a kollektív emlékezetvesztésről beszél. Nem nehéz a sorok között olvasni, ahogyan nem nehéz a prédikáció gyanánt felolvasott Ajtmatov-regényrészlet – a mankurttá tevés, az emlékezettől való megfosztás legendájának – üzenetét sem dekódolni.


A harmadik rész (Pusztulás) a második generáció története: Köblös Áron nagy lelkesedéssel lát hozzá a visszakapott földek megműveléséhez, de törekvése kétszeresen is bukásra ítélt: a gazdálkodást ellehetetlenítő körülmények mellett a fia, Árpád sem hajlandó felvállalni ezt az életformát, és áttelepül Magyarországra. Nincs feloldás a regény végén, kételyek fogalmazódnak újra, a végkicsengés a jól ismert társadalmi közérzetnek, a szkepszisnek és reményvesztettségnek ad hangot. A pusztulás képe teljes: az elnéptelenedő falvak, a romba dőlő házak állapotánál súlyosabb a lelkekben végbemenő pusztulás, önfeladás.


A családregény hagyománya mellett a transzilvanizmus hagyományát is beidézi a regény. A transzilvanizmus fogalma megszületése óta sokszorosan átértékelődött, jelentését kisajátították egymással vitázó írótáborok, nem is ideológiát találunk a regényben, hanem a transzilvanizmus jellegzetes képi elemeit, motívumait: „nem a háború, a különféle nyavalyák, a pestis és tüdővész, hanem a béke pusztította el ezeket a falvakat, az idő szelleme, amely ott virrasztott, kagylóba zártan, mint a gyöngy, a romlás csendjébe falazva” (kiemelés tőlem, PJ).


Az idő a képek szintjén, tematikusan és strukturális szervezőelvként egyaránt központi jelentőségű a regényben: „Az idő rostája, malmai szűrték, tépdesték a rend szövevényét.” Az elbeszélés folyamatosan váltogatja a régmúltat, a közelmúltat illetve a visszaemlékezés jelenét. A szereplők folyamatosan emlékeznek. A regény elején felsejlik a hajdanvolt Tündérkert, az édeni színhely: a régi rendtartó falu képe. A Sajgóföld déli részén fekvő Határ-hegyi havasok mesebeli üveghegyekhez hasonlítanak. A beszélő nevek sokasága  Sajgóföld, Határ-hegy, Apahavas, Udvard – valóság és fikció finom összjátékát eredményezi, akárcsak a Bodor Ádám által teremtett Sinistra-körzetben. Wolfgang Iser írja a fikcióképzés aktusáról: „Amint a valóságok áthelyeződnek egy szövegbe, valami más jelévé változnak. Ezzel együtt arra kényszerülnek, hogy elhagyják eredeti meghatározottságukat. Minthogy a meghatározottból a meghatározatlanba történő átalakulást a fikcióképző aktus idézi elő, kirajzolódik ezen aktus alapvető sajátossága: a fikcióképzés aktusa határátlépés, azaz transzgresszió.”


Lőrincz György regénye megteremti a referenciális olvasat feltételeit, de ugyanakkor fenntartja a helyet a fikciónak, egy lebegtetett helyszínt hozva létre. Az ősi kommúnió harmonikus világát szembeállítja a visszaemlékezés jelenével, többször visszatér a mondat: az emberek „mintha nem értenék az idők szavát”. Az egyetlen bizonyosság, amelyet az emlékezők megélhetnek, az magának az emlékezésnek az aktusa, mint önfenntartó, megtartó erő, az élet értelmének utolsó felmutatható jegye. Az emlékezők  Orsolya, Kenéz pap, Áron  folytonosan reflektálnak azokra a fordulatokra Erdély Trianon utáni történetéből, amelyek „sikeresen” hozzájárultak a közösségek szerkezetének szétroppantásához. A legmélyebben reflektáló szereplő Kenéz pap, elmélkedéseiben nemcsak gondolat és tett, vállalás és felelősség már-már hamleti kérdései fogalmazódnak meg, hanem a nyelv és valóság viszonya is kérdésessé válik. Milyen a viszony a szavak és jelentéseik között? Akkor kezd félni, amikor rájön, hogy a szavak elveszíthetik jelentésüket, amikor felbomlanak a jelhasználatot rögzítő konvenciók, átértelmeződnek a nyelvjátékok szabályai. „Ha mindenről nem szabad beszélned, akkor nincs miről beszélned” – gondolata egy kifordított és újrakontextualizált Wittgenstein-parafrázisként olvasható.


A szereplő elmélkedéseiben arra a következtetésre jut, hogy az átélt időszak különböző eseményei, legyen szó akár az ötvenes, nyolcvanas vagy kilencvenes évekről, lényegében ugyanarról szólnak. Az idő egységét, a körbeérő szerkezetet a gömbvillám metaforája hivatott érzékeltetni.


Van a regénynek egy rétege, amely par excellence a fikció birodalmát képezi, és amelyet időn és téren kívüli figurák  például a látomásos ember alakja , valamint álmok, hiedelmek, beteljesülő jóslatok, irreális, szürrealisztikus események, szimbolikus aktusok, csodák népesítenek be, Tamási prózájára emlékeztetve. Ebben a vonatkozásban is lehet beszélni valóság és fikció keveredéséről a regény kapcsán. Apokaliptikus vízió fokozza egyetemessé a pusztulás állapotrajzát: „Századok repültek, vágtató lovak patája dübörgött az égre, pásztortüzek fénye vetült behunyt szempilláira, a Holdra kutyák vonyítottak, a nap is elsötétült az égen, látta, amint a halak partra vetik magukat, tűzhányók gyúlnak a hegyek ormán.”
Végül pontosítsuk a műfaji behatárolást: szociográfiai indíttatású regény, lírai prózában elbeszélve. A képek, metaforák, ismétlődő, egymásra rímelő szószerkezetek  „a gyűlölet vize”, „a nyugalom vize”, „az emlékek oldott kék vize”, „a semmi vize” , a balladai hangnemet idéző, visszatérő retorikus kérdés  „mit tettél, Kuron Anna?”  líraivá, balladaivá teszik Lőrincz György prózáját, amely az erdélyi hagyományoknak megfelelően a Tamási vagy Sütő nyelvezetének továbbörökítője. Talán éppen a nyelvezet kimunkáltsága, „megírtsága” teszi nyitottá a regényt arra, hogy ki-ki megtalálja benne a maga olvasatát.


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Pieldner Judit


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.