Vers, próza / A néma vizeknek halott városai

Czapáry Veronika
A néma vizeknek halott városai



A nő, aki ír és a pszichoanalízis

A nő, aki ír és állítólag virágokat ír benne, kotorászhatunk a gyermekkor rejtelmeiben, vagy a szerkezetekben, emlékszem, akkoriban nem volt énem, és mindig is tudtam, hogy meghalok. Elvesztettem, suttogod, mély fájdalom, a kislány, aki olyan lassan emlékeztet a tükrökre és a gyermekkorra, meg arra, hogy szövegeket állítólag nem lehet gyártani, a nyugvópont és végtelen számú monoton ébredés, a csend, megtalálás és fagyok, azt akarod-e, hogy történjen valami, elszégyellte magát, ahogyan utazunk, a képzeletbeli olvasó, sárga köd, a tükrök, lilára és feketére festettek, egy film, amiben nagyon érzékeny városok vannak, párnák és ájulások, maga a fehérség, az elvesztett fehérség, mondják majd a tükrök, azt mondta rá, nincsen arca, várunk még egy évet, még egy év, pont ennyi, ennyit álmodtam csak, hogy egyszer nem adom vissza többé, a kopogtatás és fájdalom, a könnyek, az utána következő csendek, kinyomtatom

magam, aztán nem adom vissza, a belépés és fájdalom a néma elhagyatott tájon, nem akarok emlékezni, maga a fájdalom, nem akarok emlékezni, vörös és szép kiáltozások, csend, csak a csend borít be halkan, suttog, csak a csend van itt, és nagy fülek, a szörnyeteg, a test maga az élet, feltámadás, és az élet, a testek, amik jönnek, elviselnek, a testek összevegyülnek, undorítóak, egy üldözés nélküli fájdalom, behúz és egy óvatlan párnán megkefél, a megtalálhatatlan történet álma halkan elélvez és lassan, az otthagyott eltemetett vizek, az évtizedek, évekig kérdezed, úgy érzed, nem kell rá válaszolni, olyannak szereted, amilyen ő, lassú, fáradhatatlan halott, mindig megtalálós, akaratos, akarja, hogy megbasszák újra és újra, olyannak tartja, amilyen, lassú, fáradhatatlan halott, egy váratlan szobában találtál rá, ő volt az, aki megvédett, csak lassan és némán szereted a halottakat. Az évek, elfeledett néma vizeknek halott városai, minden ugyanarra a

mechanizmusra épül, az évek az elfeledett néma vizek, fizetheted az életedet, tudod már a választ, mielőtt kiejtenéd. És továbbra is csak a rettegés marad, a megtalálhatatlan történetek tárháza. Sikoltozol, milyen is vagyok én, egy meg nem talált történet lánca, halott passzivitás, csend, utána csak a csend, miért teszed velem mindezt, a néma vizeknek halott játéka, az érzékeny városok előtt, minek jöttél ide, nem kellett volna idejönnöd, minek kellett oda is elmennem, lassú fáradhatatlan halott, meg kell kérdeznem, mondják, suttogom, hogy előtte is, utána is árva, a csendtől, amibe ágyaz, undorodom, a halott passzivitás, nem akarom, hogy idejöjjön, nem akarom látni, nem akarom, kérdezi még, hogy miért, nem kérdez semmit, a történetekből összerakni magam, hiába is minden, a néma vizeknek halott városai alatt hiába kérdezem, nem akar beszélni, összefüggéstelen szavakat mormol, mondod, nem akarok beszélni, mondja, csak a csönd, ami elámít halkan, és megkarcolja az arcom. Ne félj, a rettegés rettegés marad, már mindegy minden. Fáj, suttogja a fülembe, nagyon fáj, és

megkarcolja arcom. Így lettem árva, és halott is, a magány is itt van, lát engem, megőrjít, ahogyan lát engem, mintha egy rohadt kislány lennék, néma vizeknek halott városaiban élnék, be lennék zárva az elfeledett múlt üvegkoporsójába, az életre kelésben minden pillanat előtti szomorúság az, ami eláraszt, mászkálva az elfeledett városok redői között, megsimogatom az arcom, az üvegfalakat is, hozzájuk dörgölöm kis testem, érzékelem is őket, ezeket a jéghideg falakat, amik elárasztanak, hiába dörgölöm magamat hozzájuk, nem olvadnak fel. Felcsúszva rájuk, megbasznám ezeket az oszlopokat, de nem tudom. Így lettem árva, sikerül visszaemlékezni a traumára, a lelki megerőszakolás minden mozzanatára. Az elviselhetetlen csöndben egyedül állok, a kristályos tájon világít minden, és eltart egy darabig, mire felébredek, mire felismerem magamat a jelenetben. Te beléptél halkan, és nem kérdezted meg, hogy szabad-e. Csak mindig csak ölelget, meg a puncimat fogdossa, amikor aztán nagy lettem,

közölte, látszik rajtam, hogy nem vagyok kezelésben, hogy nem basznak minden nap, és ez nagy hiba. Te gyűlölted és üvöltöttél vele, hisztiztél, és sírtál, minden hiába volt, ő már uralta a tested, ő már uralt benned mindent. Ő az apám volt. Az üvegkoporsókban megkínzott kislányok vannak, olyanok, amikbe tű van szúrva, és már régen elfeledettek, bármiféle szerelemtől elfeledve vannak bezárva hosszú, fehér hálóingben, látom rajtuk a tű szúrásait, a beléjük vésett rendszereket, bevert szögeket, mindez maga a rózsaszín hús, a rózsaszín álom, amit a kislányok szoktak kislánykorukban álmodni. Nem éled fel, hiába rázom. Csak ő tudja feléleszteni, ő az üdvözítő, de nem jön ide sohasem. Én ülök és sírok ebben a városban, ahol megtalálom. Várom, hogy egyszer csak majd fel tudja támasztani, idejön és megcsinálja, és hogy akkor minden újra élni kezd, és fénnyé válik. Túl sok ideig kell várni, nem jön ide semmi, ami segítene, nem olvasztja ki őket, és beszélni se lehet hozzájuk, üvegfalba vannak rakva, és hiába látni őket, milyen szépek, és kristályosak lehetnének, olyan gyönyörű a bőrük, ha nem lennének agyonszurkálva, kedves lenne a mosolyuk, ha csak egyszer tudnának felszabadultan nevetni az elfeledett történetben. Fáj nekik, hogy képzeletbeli halottak, hogy a képzeletben fiatalok, kristályosak és ragyogóak, hogy minden sikerül nekik, és boldog életet tudnak élni. El tudnak csábítani

minden fiút, és a fiúk is szeretik őket. Sok barátjuk van, népszerűek és mindig eljárkálnak mindenhova. Amikor megérkeznek, a lények köszöntik őket, örülnek az érkezésüknek. A valóságban magányosak, mindenkit gyűlölnek, nem tudnak közel engedni senkit. Kiolvasztásuk sok időbe telik és közben mindegyiket gyógyítgatni kell, élesztgetni, megkérdezni tőlük, hogy mi a bajuk, hallgatni őket évekig, órákig, hogy borzalmasabbnál borzalmasabb történeteket meséljenek, a pszichoanalízis hallgatja őket évekig, igen, ezt meg kell tenni. Élesztgetem, tűk vannak beléjük szurkálva, a vékony rózsaszín bőrbe, emlékszem, beszéltem hozzájuk, és elképzeltem, milyenek lennének egészségesen, például egy sítáborban, kérleltem őket, ne haljanak meg, emlékszem erre a mozzanatra, mielőtt mindegyiket eltemettem volna. Fel kell fejteni a láncot, a fájdalom újjáéled, még az eltemetések előtti csend is, a magány, amiben el lettek temetve. A láncolaton mindent az elejétől kell kezdeni, így lesz megaláztatott és árva. Egyre több szétroncsolt kislány, olyanok is, akik fagyosak és halottak, olyanok is, akikbe tűk vannak szurkálva, mindegyik tönkretett és megalázott teste

előkerül a rettegésben. Emlékszem a könyörgésre, hogy ne haljanak meg évekig, hogy ne kelljen őt is az elérhetetlen és megnevezhetetlen fájdalomba beletenni, ám ők mégis meghalnak. Kérleltem őket, ne fájjon nekik a tű, ami beléjük fúródik, amilyen tűk beléjük szúródnak, ők nem tudnak mit tenni a rettegéssel, mondják, csak arról beszélnek, hogy ez a kiszolgáltatottság, ami a kislányokkal történik, akikkel ilyenek történnek, mindig meghalnak, hogy ez a kegyetlen test, nem menti meg őket semmi, a fájdalom sem, ami beléjük olvad. Az olvasztott tükrök melletti úton ott állnak égve minden reggel, amíg a víz nem öleli fel őket egészen szépen, a néma vizeknek halott városaiban, a koporsók előtti csendben. Könyörgök, élesztgetem őket, én megtettem mindent, mondom később, sírok, mielőtt csodálkozom, odaadom őket a hűvösségnek, az elviselhetetlen sötétségnek, mielőtt lett volna mindegyik árva halott. A kiszolgáltatottság, egy zavaros

gyermekkor rémületei, sírjál, sírjál csak reggelig, mint a fények, sírjál, naphosszat, mondja, megaláz, nem tud vele mit kezdeni, a passzivitást látja, nem tud szeretni, érzi, képtelen rá, csak a csend, csak a csend, ami ölel, nem tudok szeretni, mondja, aztán zokog, megölelik halkan a kezek, és olyankor jó lesz minden. Nem tudok mit kezdeni veled, mondja, te csak sírjál a mondatokra, egy újabb elfeledett tetem, de őt ez nem érdekli, sírjál csak bele a fájdalomba, ismételgeti a rohadt mondatait, halkan, nem tudok veled mit kezdeni, nem érted, nem érted, kislányom, gyűlölöd is, a néma vizeknek halott városaiban állsz, a magányosság kap otthont, és egyedül próbálod kihúzkodni a tűket, amiket ő okozott, egyedül ráncigálod ki mindet, de nem sikerül, benne maradnak, fáj. Arra gondoltál, hogy ő, az üdvözítő ki tudná húzkodni őket, hogy meg tudja tenni, de nincsen sehol, biztos, lesz olyan idő, amikor itt lesz. A tér és a találkozás, néma vizeknek halott városaiban a csöndek, meglesz megint minden, újra itthon lesz, megint. A néma vizeknek halott városaiban nem jó nézni a nőket, a tűk által beléjük szurkálva, lassan halnak meg, lesznek néma tetem,

kiszolgáltatottak, mindig minden reggel egyedül vannak, fáj nekik ez a halál. És akkor elmúlik persze, a többiek utáni csend, suttogod a fülébe, és meg is karcolod az arcom, odáig, amikor már nem tudom elviselni. Egyedül vagyok, de ez mindegy, mert a kislányok mindig egyedül vannak, csak basszál reggelig, és ő megtette, amire kértem. Nem voltam közel hozzá, nem voltam sehol, csak nagy melleim lettek, megnőttem, mondta, már felnőttél, kislányom, suttogta, kacagta és karcolta az arcom, már felnőttél, kislányom, nagy vagy, nem vagy kislány többé. Égtem, égek egy szalmaszálon, aztán azt mondta, nem érek semmit, csak a testem, és hogy most, hogy már megkapta, nem is vagyok érdekes, úgyhogy a legtöbb, amit tehetek, hogy most elmegyek. A lakásban forró a levegő, az egyetlenegy lakásban, ami létezett, soha nem érdekelte semmi, nem érdekelte, végül is mindegy, emlékszem a piros szobákra, gyűlölöm a lakásokat, érted ezt, üvölti, ezt a halott csendet, fehér és sárga, sír, nem tud elmúlni, álmos, meg sem érintett, pedig vágyakoztam rá. Arra, hogy érintsen meg megint. Nem baj, ez Doborgaz-szigeten történt, suttogod, a gyereknevelési stratégiák, ezt

ábrázoltam, undorodom a szeretkezéstől, attól is, amikor a kórházban fekszem, életre kelnek az arcok, mindenhol ott vannak körülöttem a lények. Kórház, és fájdalom, mintha nem lenne kezem, se énem, valami vészes fehérség, vágyakozik a fehérségre, a nem megtalált fájdalom terhe, mondja egyáltalán, hogy megtalálta, elolvasta, szép volt, a kislányokkal folytatott küzdelemben, csak a gyűlölet marad, a néma egyedüllét, a csöndekkel kirakott szobákban, úgy védekezik, hogy aztán ő sem, mert undorító, félek oda bemenni, mert nagyon sokan vannak, elájultam, nem akarok velük beszélni, még emlékszem rá, tudod, emlékszem a fájdalomra, a tépések csendjére, csak aludni, aludni halkan, megint az elárvult szobákban, meg a babákra is közben, akiket meg kell szoptatni, a halálra, hogy csak így történhetett, az elhagyatott kislányokra, mindegyiket eltemettem rendesen a néma vizeknek halott városaiban, rendes temetést rendeztem nekik, késztetés és fájdalom, a csöndekkel kirakott szobákban, mielőtt még tűket szurkáltam volna beléjük, és tönkretettem volna mindet, anélkül, hogy bármit is tudtak volna védekezni, hiszen mindennap megvert, volt olyan, hogy szíjjal, nem bírtam védekezni, olyan nagy volt és erős, arra kényszerített, hogy vele lakjak, és olvadjak bele az

örökkévalóságba halkan, amit majd ő ad oda, jó erősen, csak őrüljek meg megint. Kislányom, te bolond vagy, mondta is minden nap. Így lettem értelmetlen halott, és eltemettem őket halkan, bevágtam őket az üvegkoporsóba, egyre jobban gyűlt belém és kapart ki bennem mindent a gyűlölet, a fájdalom néma teteme, az őrület, de eltemettem őket, szépen, rendesen, és halkan, a csöndekkel kirakott szobákban, aztán nézegettem is, most már nem tudom újra kiszedni, most már itt vannak, és ő is, őt is eltemettem, fájt megint minden, a tehetetlenség, a halott kislányok arcai, a megkarcolt tűk, testek és eledelek, a bőr lilássá változott fénye, drága és édes arcaik, én mindet eltemettem, mindet, szép temetést rendeztem nekik, vizsgálgattam is, hogyan lehet ezek után élni. Az ájulás, a hazugság, az évek a vak elhagyatott tájon, a halott ideológia, mert ott egy csomóan vannak, állítod, idegesség, terhesség, némaság és az olvadás csöndje, megnyugtatás, megaláztatás és csönd, az egyedüllét, nem bírom elviselni, nem voltam képes kijönni, mondja, hiába is mondtam neki, te hülye, az apám elhagyott, nem hallgatott meg, pedig azt mondja, nagy dumás voltam, undorodom magamtól közben, meg magamtól, a kislányoktól, mindentől, ő tudja, miket beszél velem minden

éjszaka, mindig is úgy tett, mintha nem történt volna semmi, mintha nem vert volna meg minden éjszaka, közben elmondja a kizárási hadműveletet, nem is tudja, hogy mit beszél, álmodom, vele vagyok, mondja, kislány vagyok, kislány, és az orgazmus, folyamatosan csak beszél, fényes és terhes, az áthidaló hadműveletekről, a kísérlet, hogy a csöndekkel kirakott szobákban mennyi hulla van, tudok-e róluk, és hova rejtetted őket, üvölti, mint ahogyan a koporsómban legalább magány van, állunk, nem lehet bolyongani, de mégis mindegyik, gyűlöli a fákat, közben keres valami fogódzókat, a kislány áthidalására tett hadműveletek, azt mondja, keresse meg, ne érezze a dolgokat, érezze a fájdalmat, érezze az esőt, telet és magányt, hiszen a be nem ismert érzésekért, suttogod, megbüntet minden, más, mint mikor érzem, és más, mint mikor átérzem, más, mint mikor gyűlölöm, és más, mint mikor gyűlöletes érzés velük lakni, velük létezni, élni, aludni, a gyűlölet

eláraszt és suttog, újult erővel tör fel a rémület, de én rendes voltam megint, eltemettem, eltemettem mindet, a gyűlölet hangja az élet, a gyűlölet éve, adjál választ a magányra, adjál választ rá, a rohanás, az apa teste, néma falak között újult erővel feltörő rossz, az apa teste, az érintés, minden belépés fáj, suttogod, el kell fojtani, a rosszat is, és őt is, mindenkit, aki szép, az apát és őt, emlékszel, olyan volt, mint az éden, a csöndekkel kirakott szobákban, a néma vizeknek halott városaiban, mint mikor nem létezünk, mint mikor nem létezünk, emlékszel, csak a fájdalom, vagy a hiány, a csapda és rá, őket is kikészítik a családok, mondják, a családok, amiben laknak, és akiket csak gyűlölni lehet, mindig rendesek voltak a halottak, kedvesek, ezekért a kései percekért éltünk, a kései és keserű percekért, a lila csöndért, mindazokért, amikor

megkarcolod az arcom. Én bezártam mindet, mondja, én bezártam, a lila és kékes üvegkoporsóban ott nyugszanak, legyen örök béke rájuk, én meglátogattam, de aztán egyre kevésbé, visszamentem a barlangba, néma vizeknek halott városaiba, mert fáj a visszatérés, inkább elzártam mindet a szimbolikus térben. Ő újjáélesztette, ő az üdvözítő, de fájt újjáéleszteni mindet, fájt minden év, hét és óra, már régen elfelejtettem őket, eltemették bennem az évek, mégis újjáélesztette, azt mondta, anélkül nem lehetek boldog, ha nem élesztgetem őket újjá, és ki kell húzkodnom mindegyikből a tűt, de ő most már itt van, nem hagy egyedül, nem kell félnem tőle, csak tőle nem, de akkor is ki kell húzkodnom a tűket, ő elkísér engem, segít abban, hogy ne fájjon, sőt nem is tudja megígérni, hogy nem fog fájni, mert nagyon fog fájni, de ez a fájdalom a gyógyulás jele, mondja, ő segít újjáéleszteni őket, és akkor minden jó lesz, mert elönt minket a végtelen fény, és boldogok leszünk. Magadnak kell lenned, suttogja, de ha magam vagyok, egyedül vagyok, a belépések terhe, soha nem akartam vele találkozni, mondod, soha, hogyha önmagam vagyok, suttogod, félek, hogy elborít a feltörő hiány, kiáltod, egyszer akkoriban önmagam voltam, és az most van, hogy olyankor mi van, kiáltod, miket tudunk tenni a gondolatokkal, amik feltörnek, és újult erővel jönnek, kiáltod, valami teher, valami teher, miközben érzel, a kislányt érzem közben, suttogja, a kislányt, és azokat, amik el vannak temetve a néma vizeknek városaiban, a koporsóban lévő hullák tönkretesznek, minden napomat újra

tönkreteszik, üvöltenek és enni kérnek, már nem is kékek, hanem halottas-kékes fehérek, és minden nappal vissza kell térnem oda, meg kell vizsgálnom az állapotuk, meg kell néznem őket, melyik félhalott, és melyik döglött már meg egészen, melyik van olyan állapotban, hogy dolgozni lehet vele, és némi élet lehelhető bele, közben megsimogatom az oszlopokat, ezeket a vöröses-kékes oszlopokat, néha megint szeretkezem az apámmal, de csak úgy felfűzve erre a néma falloszra, csak úgy, hogy megint megerőszakol a kékes és sárgás fényben, minden olyan nyilvánvaló, hogy neki is farka van. Emlékszem, mennyire vágyódtam rá, megmutattam neki az összes halottamat, mindet ő tette halottá, megölte őket szépen sorban, de aztán azt mondta rá, őt mindez nem érdekli, hagyjam már békén ezzel, hogy már megint túlérzékeny vagyok, mint egy mimóza, és csak kacagott, kacagott azzal a nővel, hogy már megint mit zaklatom őket, hogy nem értem meg, hogy őt mindez nem érdekli. Mikor érted már meg, nem tudom visszahozni az anyukádat, mondja, kislányom, unom már, unom a történeteidet, nem érdekel, nem érdekel, mondja el mindig rendesen, mint egy rendes ödipális apukához illik. Csak őzikecombjai miatt vettem el őt, a második nőt, csak az őzikecombjai miatt kúrtam meg őt, semmi másért. Olyanok a nyílások, mint a nagy felhők, fájnak és vérzenek. Élvezni akarnak valamit közben és megértőnek

mutatkozni, de amennyiben annak mutatkozik, téved valamiben, mondod, mindig csak téved és ennyi az egész, ez a tévedés a rossz gondolatok terhe, a gondolatoké, amik önmaguk ellen fordulnak, és nem hagyja, hogy megértse őt, nem akar tőle semmit, csak sikítani, és sikítani újra, nem akarok tanulni, mondja, a néma vizeknek halott városaiban, nem akarom, hogy a mindig feltörő fény hiányt kapjon bennem, valami test csak, az anya, laza történet, és test, fény, megváltozás a régi fényben, nincsenek városok, nincsenek olyan helyek, ahol érzékeny városok vannak, a gondolatai, csak a test van, az élet után, meg kell felelni, nem akarok élvezni, mert az élet könnyebb, az életben létezni kell, az élet maga a keménység, mondja, ki kell mennem az utcára, és közben mindegy, szilárdan kell létezni, olyannak látja mindezt, mint ami egyetlen, suttogja, a teljesítménykényszer, meg a múlt, a teljesítéskényszer, meg a múlt, hogy meg kell felelni, egyedül van, lát valami falakat, a csöndekkel kirakott szobákban a magány elviselhetőbb lenne, sokkal elviselhetőbb, ha nem lennének arcok, ha nem kéne mindennap visszalátogatni a halott vizeknek néma városaihoz, mondja, az elviselhetetlen, de a pasiaim nem az apám, mondja, és én mégis úgy viselkedem velük, mintha azok volnának, hagyom magamat rángatni általuk, mindig olyan történetben vagyok, amiben csak veszíthetek, és tízszer megyek neki ugyanannak a falnak, üvölti nekem, mikor értem már meg, hogy ne menjek neki ugyanannak a falnak megint, mert egyszer azt remélem, hogy megváltozik, hogy nem az lesz, mondom, de amúgy addig csinálom, amíg az nem lesz, a magány elviselhetőbb lenne, és a falak is, meg az érzések, a falakra

emlékszem, suttogja, a falak, meg a tárgyak, a néma vizeknek elhagyatott városaiban ott vannak eltemetve a sárga kislányok, nem kell már őket előszedni, hiába is próbálgatom, sírok és élesztgetem őket, üvegkoporsóba vannak zárva. Annyiszor éget el a tested, a néma vizeknek városaiban hiába rohansz lélekszakadva őket megkeresni, a halott vizeknek néma városaiban csak a csend van és magány, minden a vízzel van összefüggésben. Annyiszor keresed a testet, nem akartam oda elmenni, suttogod, ez nem vezet sehová, a semmi, találkozik vele megint, mert olyan folyamatosan beszél, hányszor akarsz még ugyanannak a falnak nekimenni, csak annyit mond, hogy a fájdalom maga az élet, és a test is, belehalok, megbánok mindent, minden mondatot, adjál választ az évekre, a tieid, válaszol, ott vannak az üvegkoporsóban, azt akarom, hogy választ adjál, kérleled, csak ennyi, szétesem, folyamatosan nem én voltam, a csöndekkel kirakott szobákban csak a fény ez, a fény érez, elmondom neki az éveket, a hisztiket, a csöndet, kutat valami viszonyítási pont után, de az nem volt meg, a csend, azok az évek jönnek, mindig-mindig megkeresnek, azok, ezrével jönnek, nem érdekelnek, a néma vizeknek halott városaiban nem érdekel, ott van üvegkoporsó is lezárva, de ez a semmi, mert olyankor

mindenkivel akar beszélni, mindenkivel, azt kérdezgetik tőle, hogy mit érez, hogy a megtalálhatatlan történet az őrületből jött-e, valami vágy az apa után, a kopottas emlék, kettesben a buszon, és a fájdalmat akarom érezni, a sírásokat magát, Budapest néma torkait, csak a sírás, álom, és jelenség, suttogod, ekkor és azt, hogy a fájdalom a távolság iránt, olyan nagy az otthagyatás utáni években beállt csönd, a rosszullét, védekező mechanizmus, meg minden, maga az akaratosság, nem jön el értem, sikítod, fáj, és a nagyi is, visszahajlik a tükörben, a kínzások maga, a fürdés, némi lepedő és kevés víz, erotika, aztán Oidipus-komplexus, kérdezgeted, akkor hát fürdünk, nem leszünk kislányok, csak az elérhetetlen vágyakozás, a néma vizeknek halott városaiban olyan szépek a kislányok mindig, maga az élet, a feltámadás és az élet, a tűk beléjük vannak szurkálva, még mindig kékek, sikít, biztonságban van, nem sikítoznak a hajnalokon, nem lehet ellene tenni semmit, sírni, emlékszel, nem jön el értünk, nem jön el értünk semmi, várunk rá annyit. Közeliek a házak, sokszor és sokat mindig csak várunk a csöndekkel kirakott szobákban, a koporsó olyan valóságos, nagyon is érdekesek a tájak, a néma vizeknek halott városai, hogyan szeretkezik, hogyan öleli magába a fényt, hogyan baszatja

meg magát minden nap, a kettéhasítás művészete, megőrjíti, megőrjíti ez az álom, ahogy ez a lárma, hangtalan üvöltés, fény és rózsaszín félelem, a kislányok félnek, már nem lehet őket kiszedegetni az üvegkoporsókból, hiába is olyan szépek, a fájdalom maga az élet, feltámadás és az élet, az üvegkoporsók hazudnak, elmaradnak, maguk az angyalok is, az a furcsa benne, hogy él, emlékszel rá, a határtalan lét, egy határtalan város, emlékszel rá, a képekre is, amik nem segítenek visszahozni.

Néma vizeknek halott városaiban tündérálmok.


A nő ír, néma vizeknek halott városaiban felélednek a tetemek, és életre kelnek az álmok.


Az álmok, amelyek rózsaszínűek, és amelyeket a csöndekkel kirakott szobákban kislányok szoktak álmodni.

Részlet az Őrültek Városa című készülődő regényből.


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Czapáry Veronika


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.