Vers, próza / A pátrohai nagyhatáron

[2016. december]

---

– A VAKOND BETÉTDALA –

kókadt versek
kókadt fűzfapoétái vagyunk
a feltámadás nem a mi asztalunk
mondhatnánk okosan
hivatalnoki nyelven
miközben igazítunk a versen s a vermen
ahová beástuk magunk

kókadt versek
kókadt fűzfapoétái vagyunk
miközben hisszük
haladunk [valamerre]
pedig mindig csak önmagunk vagyunk
akár a rossz színész
kiben nem lakik Hamlet Belzebúb Mefisztó
aki azt hiszi minden szó és
minden szó elég szó

pedig hajh én a vakond
mondhatom
ezen a ködös szemetes álnok
kis napon
hogy nem haladunk
nincs előre és hátra
a felszín és a mély is ugyanaz
nincs különbség
ugyanolyan a föld Új-Delhi India
és Pátroha alatt

süket füleknek susogok
de már rég nem bánom
tegnap sütött a nap
kint a pátrohai nagyhatáron
hol letörték már a kukoricát
s boldog mezei egerek
hordták a maradék javát
s mondták a föld még egészen meleg

kopott bundánkat sütötte a nap
a lelkünk jobbik fele álom
így éreztük s jó volt
a pátrohai
sárgába hulló nagyhatáron