Deleatur / A politikai olvasás kudarca

Antal Balázs
A politikai olvasás kudarca


Közhelyszótár Erdélyre, ügynökügyre, politikára és irodalomra


„De azt sem állítom, hogy tudom az »igazságot«, sőt, kételkedem, hogy akár a legvalóságosabb adatteljesség szavatolná azt. Mert a közzétett vagy ezután nyilvánosságra kerülő tények, életrajzi dokumentumok minden valódisága mellett is – értelmezéstől függően – más-más lenne az a bizonyos igazság." (Cs. Gyimesi Éva: Álom és értelem. 7. o.)

(Az írás elhangzott a Tranzit Alapítvány és a Láthatatlan Kollégium által szervezett Szilágyi Domokos szimpoziumon, 2007. június 9-én, Kolozsváron.)


Gondolatkísérletemben olyan kérdések körül tapogatózom, mint hogy milyen képek rögzültek a magyarországi irodalmi köztudatban Erdélyről, az Erdélyben írott irodalomról, a költő szerepéről Erdélyben, az erdélyi, illetve a romániai magyar kultúrában, de főleg az érdekel, hogy a rögzült képekhez milyen meggondolások csatlakoztak, és miért, valamint hogy mi a fenéért nem lehet ezeket a meggondolásokat és (tév)képzeteket helyükből kimozdítani, és más, aktuális tartalmakkal érvényesen feltölteni.

Felvetem a kérdést, miért érezzük egyes szerzőknél az átértékelés kényszerét állandóan, politikai, közéleti, történelmi szerepüknek, helyzetüknek látszólag mélyebb megismerése, feltárása következtében, más szerzők esetében meg nem. Közhelyeket fogok ismételgetni, melyek jó része napi beszélgetéseink témáját is megadja, de leírva, hozzászólásban kifejtve ritkán tapasztalható meg. A közhelyesség mellett bosszantó általánosságban beszélek majd, neveket nem nagyon fogok említeni. Mivelhogy egyénileg senkit sem kívánok és nem is tudok kritizálni, megszólni, beárulni stb., inkább tipikus közvélekedések tipikus képviselőiként fogom megidézni azokat, akiket megidézek. És még egy kitételt teszek: nem tudom megkerülni az „átkos" erdélyi irodalom szókapcsolatot, illetve más, szinonima-értékű kifejezéseket: ezzel nem gettósítás a szándékom, nem fenyvesek illatától párálló munkákról beszélek, hanem Erdélyben született, Erdélyhez kapcsolódó, erdélyi érdekű munkákról és szövegekről. Nem annyira szellemiségről, mint pusztán területi elvről, regionális illetőségről gondolkodom ezúttal, illetve egy olyan kánonról, amely 1945 és 1990 között itt született, és itt megjelent munkákból áll, s amelynek jelentős részét a magyarországi, centrális jelentőségű irodalomtörténeti műhelyek nem ismerik, így aztán nem számolnak velük az elmúlt évtizedek magyar irodalomtörténetének újra- meg újragondolásakor.

Barátok hátuk mögötti kibeszélésével kezdeni nem jó. Még akkor se, ha kézenfekvően adódik, hogy cinikusan és igazságtalanul azt mondjam, stílszerű. Mégis talán legjobb, ha innen kezdem. A legutóbbi ősszel egy magyarországi vándorkollokviumon ezer éve nem látott kedves ismerősömmel találkoztam. Diákkorunkban ugyanabban a tudományos műhelyben dolgozgattunk, ma már mindketten doktoranduszokként kutatjuk nagyjából ugyanazt. Vagyishogy. Ez a barátom világéletében Szilágyi Domokossal foglalkozott. Legtöbb általam ismert dolgozatát róla írta, de még a versei közül is jó néhányat ajánlott neki, másokban szövegeit használta fel. És most szinte rémülten kérdezte tőlem, hogy mi a helyzet. Mi van, mi lehet. És hogy mit szól ehhez Gyimesi Éva. És hogy őszerinte feltétlenül fontos lett az újraolvasás. Hogy olvassa újra Gyimesi Éva, és ebben nem kell cinizmust sejteni, e kedves ismerősöm feltétlen tekintélyként, Szisz legfontosabb olvasójaként tartja számon Gyimesi Évát. És hogy ő maga – hogy ő maga abbahagyta a foglalkozást Szisszel azon minutumban. Másik kedves barátommal, volt tanárommal, alig egy hónapja, egy másik konferencia előtt váltottunk pár szót.

Ez a tanárom sok évvel ezelőtt arról beszélt nekem, hogy a mai irodalomból csak az egy szem Tar Sándor az, akit úgy-ahogy olvasni bír. Nem sokkal azelőtt pattant ki a debreceni író ügynökügye, s én elkövettem azt a butaságot, hogy szóba hoztam neki. Tőlem hallott a dologról először. Akkor azonnal azt mondta, hogy ha így van, soha többé nem olvas tőle egy sort sem. Most arról beszélt, hogy megdőlt a monográfia tétele: nemigen a szocializmusban való csalódás hajszolta öngyilkosságba Szilágyit, ahogy az az Álom és értelemben szerinte írva áll. Hogy ez amúgy is butaság volna, még ilyet hallani. Bevallom, provokáltam, tudtam, mit fogok hallani, mikor a Sütő-ügyet ellentétként előhozó sajtóbeli kommentárokat szóba hoztam, hogy itt van két író, az egyiket halálba hajszolták azok, akik mellett a másik mutatkozott, és ez a másik Magyarországon és csak ott, hős, emez meg most már mindenképp utolsó aljas senki. Szóval tudtam, hogy felfortyan, tudtam, hogy kb. „na azért az nem egészen úgy van", vagy valami hasonló lesz, nem az utolsó aljas senkire gondolva, s ennél többet tulajdonképp nem is akartam. Nem hogy meggyőzni, de erőtlen mondatoknál többel még csak ellentmondani sem – éppen akkor sem idő, sem lehetőség nem adódott már ilyesmire. A meggyőzésről amúgy sincsenek illúzióim, ingereim pedig ilyesmire rég kihaltak belőlem. Bizonytalanság és merevség.

A fentebbi vélekedések, ha nem is szándékoltan, ítéletet hordoznak. Az előbbi tartózkodásban megnyilvánuló, inkább félénk, mintsem kiérlelt, de mégiscsak döntés, és így ítélkezés, az utóbbi a döntően nem esztétikai alapokon nyugvó értékrend korrekciójától való tartás újbóli megnyilatkozása. Attól a kétirányú felismeréstől való elzárkózás, hogy másként is lehet. A nem engedés mind irodalmi, mind politikai dimenziókon edződött magatartása, amelytől kevés kiváltságosok bírnak csak megszabadulni, vagy még pontosabban, nekik nem kell megszabadulniuk tőle, mert nem is érinti őket. A kétféle magatartás mögött kétféle politikai viszonyulást sejtek: az első igazából nem tudja, mit kell gondolnia a kialakult helyzetről. Mert a hasonló ügynökügyek hol így, hol úgy dőlnek és rendeződnek vagy nem rendeződnek el Magyarországon. A harcos és hangos politikai állásfoglalókat pártja, baráti köre, érdekcsoportja, sajtója megvédi. Ő akkor is a kommunizmus ellen dolgozott, amikor bebörtönöztek valakit az ő jelentéseivel alátámasztott vádpontok alapján. Aki visszahúzódik, vagy ugye, meghalt, az ki van szolgáltatva. Arról azt lehet írni, ami belefér. Merthogy ha nem áll a mi oldalunkon, akkor nyilván kommunista vagy fasiszta. A kádári „aki nincs ellenünk, az velünk van" doktrínát a demokratikus berendezkedés pártjai „aki nincs velünk, az ellenünk van" kitételre fordították el. Ennek károsságát taglalnom nem kell. Értékbizonytalanság áll elő politikai maszatolás miatt. De milyen értékek bizonytalanodnak el? Értéktelenedik-e az életmű? Hiteltelenek lesznek-e egyszerre a költészettörténeti jelentőségű mozzanatok? És, hahá, mit szól ahhoz a doktoriskolát vezető professzor, hogy politikailag-erkölcsileg megingott költővel foglalkozom.

A hatalom kérdése sok áttétellel artikulálódik. És nekem is döntenem kell végre, mit is gondolok azokról, akik jelentéseket írtak. Még akkor is, ha személyesen a legbuzgóbb olvasói közé tartozom töretlenül továbbra is. Legjobb lenne megvárni, mi lesz. Mit döntenek mások, akik értenek hozzá. A másik magatartás tanúsítója meg azt gondolja, hogy nagyon is tudja, mint kell vélekedni a dologról. A merev nem engedés alapélménye már olyan jellegű politikai meggyőződés, amelyet tökéletesen hibásan irodalomszemléleti kérdésekkel is megerősítettnek gondol vélelmezője. Mert a bezárkózáshoz hozzájárult a posztmodern szemléleti mód előidézte értékválság: a hagyományos irodalmi értékek megkérdőjeleződése a tradicionális irodalomértelmezőket azóta is tartó szerepzavarba sodorta – majd oda jutatta az „újítók" egyike-másikát is. Bár érvrendszerüket szívósan ellenpályaként tünteti fel mindkét oldal, konkrét és helytálló magyarázatot nem tud adni egyik sem a másik teljes tagadására és az elzárkózásra, igaz, a mindenkori másik oldal minden kísérletet negligál és provokatívnak avagy nevetségesnek állít be. Így míg az előbbiek a konok tagadásban, értékrendszerük helyességének immár a korábbi kritikus hozzáállásukat is mellőző makacs védelmezésénél ragadtak le, az utóbbiak a tudomásul nem vétel pökhendi magatartását vették fel, azzal együtt is, hogy úgy tűnik, egy az egyben applikált értelmezési eljárásaik minden kritika nélkül mégsem működőképesek irodalmunkban.

A védekezés mindkét oldalon belső kritikátlansághoz vezetett, kifelé pedig dölyfbe és elzárkózásba torkollott. A tradícionális irodalomértelmező nem érti, hogyha a posztmodern módszertani pluralizmusra törekszik, miért nem lehet ő akkor másféle szemléleti módjával is érvényes filológus. A konzervatív meggyőződésű ember pedig azt nem érti, hogy a sajtóban, politikában trendi liberális felfogás az ő másságát mért nem fogadja el? Vagyis, miért számítanak nevetségesnek, miért negligálódnak az ő álláspontjai irodalmi és politikai síkon is a domináns pozíció felől? És mivel mind a kettő vonalon ugyanazt a reakciót tapasztalja, egyenlőségjelet tesz a két egészen más dolog közé. És a számára ideológiai értelemben kedves és fontos szerzők kínos ügyeiről két síkon is azt gondolja, hogy úgyis hazudnak. Ilyen értelemben az olyan kampányok, mint A hét Sütő-aktái nem hogy sikertelenek, de hatásuk is másképp érvényesül, mint gondolnánk.

Olvasatomban az ügy sokkal inkább Magyarországra szólt, mint Erdélybe, de oda hiába. Réges-rég túl vannak a felek azon, hogy mérlegeljenek. A fenti bezárkózó-elutasító álláspont a domináns azok részéről, akiknek szólt az egész. Úgysem hitte senki, vagy bagatellizálták. Esetleg a szerző heroikusnak megképzett előéletéhez csatolták, mint egy kései bosszú-próbálkozásként. Érdemes megnézni a Hitel ez évi 2-es számát: Sütő halála kapcsán az egész lapszám vele illetve Erdéllyel foglalkozik, s van benne összefoglalás is A hét cikksorozatáról, természetesen néminemű kommentárral. Nos, sejthető, milyen előjel társult a „támadókhoz", és mennyiben módosult a korábbi hőskép. Tehát a korábbi vélekedés csak megerősödött, pusztán ennyire értintette meg a kérdés. És minden fél győztesnek könyvelte el magát.

A posztmodern és a hagyományos szemléletmód látványos kettéhasadásának idején és frontján, irodalomszemléletünkbe, kanonizációs stratégiáinkba a rendszerváltásokkor még teljes egészében be nem látható, új tényező épült be lassan és szívósan: a múltbeli látható szerep mellé a láthatatlan szerep kérdése is. Életművek értékelődtek és értékelődnek fel és le, attól függően, hogy az egyes esetleg politikai szimpátiákkal is illethető csoportok a diktatórikus félmúltak melyik aspektusát tartják fontosnak kiemelni egy-egy életmű létrehozójának magán- avagy közéletéből. Vagy irodalmi munkásságából. (Vagy ha nem is az övéből, a barátaiéból. Vagy a rokonaiéból. Vagy aki mellett ült egy könyvbemutatón. Stb). És mivel az álláspontok olyannyira összeegyeztethetetlenek, hogy már a róluk való párbeszédnek sincs esélye, közmegegyezéses kánonról szinte semmilyem szinten nem lehet beszélni. A posztmodern kánonban nem szerepelnek a népi szürrealisták (olyan nevek, mint Nagy László, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor), kimaradnak a Kilencek, a Hetek, a realista próza korábbi ászai, néha kétes, néha egyértelmű szerepeikkel együtt, míg a tradícionálisok provokatív gesztusként fogják fel kilencven százalékát annak, amit az utóbbi húsz évből jó irodalomnak tart a másik fél. Jellemző példa, hogy attól függően, kinek a szemináriumára jár az ember az egyetemen, a huszadik századi magyar irodalom második félévéből egészen másokat fog hallani itt és ott, és persze másként. Talán egyetlen név, nézet avagy szempont sem fog találni a másik tanár óráira járókkal.

Igazság szerint a tradicionális tábor jobban elfogadja a másik nézőpont jelentőseit, mint viszont, de mivel ez az elfogadás a győzelem tudatával tölti el a másik tábort, csak nagyon óvatosan és halkan. A népi-posztmodern ellentétpárok kiterjesztése a múlt irányába is folyik egyes szimbolikus szerzők megszerzése érdekében. A kisajátítás gőzerővel halad, éppen úgy, mint ahogy a politika részéről is. Jellemző Márai esete – hogyan lehet kihasználni az ő polgár kitételét, és ezzel szemben egyéb mondatait ide meg oda. Nevetséges vagy dühítő, mikor hogy, amikor valamelyik teljesen elszállt politikus arról vizionál, hogyha élne (és ez már nem Márai, hanem akármelyik másik szerző), ő is a mi pártunkat támogatná. Borbély Szilárd egyik írásából tudom, hogy ez megesett, Debrecenben, Csokonai kapcsán, az emlékévben. És itt lép be a képbe, hogy ilyen erős, értékválsághoz vezető szemléleti megosztottság esetén mi a helyzet pl. Erdéllyel, amelynek irodalmából a magyarországi széles közvélemény előtt reprezentatíve erősen küldetéses szövegek állnak.

Van egy olvasási mód, amelynek természetes érvrendszerébe tartozik az itt írott (és itt most döntően az 1945 és ’90 között született szövegekre gondolok) irodalmi szövegek egy része, érveinek egy része, és van egy olyan olvasási mód, amely egyedül a szöveg által hirdet irodalmi dicsőséget, de mintha éppen ezeket a szövegeket nem olvasná. Mintha a másik tábor szövegei alapján tájékozódna, és úgy jelentené ki, hogy nincsen itt semmi keresnivalója – a látványos pozícióba helyezett teljesítmények eltakarják az irodalom mélyebb, sokszor rugalmasabb rétegeit.

Az a korszak, amelyben Szilágyi Domokos élt és írt, a magyarországi irodalomtörténészek közül döntően azokat foglalkoztatja manapság, akik valamilyen ideológia alátámasztása végett olvasnak. És a számukra ideológiailag kényelmetlen szerzőket és műveket egyszerűen elfelejtik. Ebben a kontextusban például ilyennek minősül a korszakból Mózes Attila Egyidejűségek című regénye, amely megkédőjelezi a megmaradás-ideológiát. Vagy Panek Zoltán a A földig már lépésbenje, de mondhatnánk sok-sok tételt, ahol nem problematizálódik a kisebbség, a nemzetiség, a megmaradás, vagy ha igen, másképp, mint ahogy azt ezen irodalomtörténészek és publicisták megnyugtatónak tartják. És mégis, hogy az Erdélyben írott irodalom valamennyire mégiscsak ismert Magyarországon, az szinte teljes mértékben ezeknek a szerzőknek köszönhető. Más kérdés, hogy tanulmányaik hangsúlyai használnak-e avagy ártanak az Erdélyben írott, illetve erdélyi érdekeltségű irodalomnak. Mert hát hogyan reagálnak mások – előbbiek hatására más irodalomtörténészeknek a fejük megfájdul, ha határontúli szerzőkről mint határontúli szerzőkről hallanak. Olyan vehemensen hangsúlyozzák, hogy amennyiben ezeket a szerzőket olvassák, nem azért olvassák – hogy végül nem is olvassák, nem is fogják olvasni sosem. Ha jó szándékú doktoranduszként beállítasz hozzájuk, teszem azt erdélyi témával, azt mondják, nem kellene-e a vizsgálódás tárgykörébe vonni, mintegy kontrollként egy-két magyarországi szerzőt is? Nem az erdélyi irodalomból van elegük. Hanem az erdélyi irodalommal foglalkozó szakemberek szövegeiből. Mint ahogy a politikában visszavonult a balliberális oldal a nemzetiségi kérdésektől, teljes egészében meghagyva a jobboldalnak, az irodalomban a posztmodern szemléleti mód alanyban-állítmányban gondolkodása magától vonult ki a népben-nemzetben gondolkodók nagy terepéről (sietve, zárójelben, ha eddig nem lett volna világos, megint mindenkit óvnék az irodalomszemlélet és a politikai nézet közötti párhuzamok egyértelműnek tekintésétől).

Az Erdéllyel kapcsolatos vélekedések mindenesetre sorra megdőlnek. Az erdélyi kérdés tisztaságába vetett hit például megdőlt. Új helyzet állt elő a nemzetiség szimbolikus alakjainak érintetté válásával, akár tudomást veszünk róla, akár nem. Mondanám, hogy előbb-utóbb ezzel szembe kell nézni Magyarországon is, de igazság szerint azt gondolom, ha minden az eddigi mederben halad, még a szembenézés előtt menthetetlenül érdektelenné válik az egész. Magyarországon felháborodást kelt, ha a külföld a megkérdezésünk nélkül, illetve a szavunk figyelmen kívül hagyásával alkot véleményt valamilyen bennünket érintő kérdésről. Lásd például Kertész Imre Nobel-díja utáni cécót. De ugyanezt a helyzetet állítja elő a magyarországi irodalmi közélet, mikor a nemzeti kisebbségek elé helyez a megkérdezésük nélkül példát, lásd a Sütő-ügyet, ahol tulajdonképpen Erdély nélkül helyez szimbolikus pozícióba egy szerzőt, szorosabban vett hazájában több ízben megkérdőjelezett alakot.

Ne legyenek illúzióink: Erdélyt Magyarországon még rettentő sokáig Wass Albert fogja jelenteni, minden erőltetés nélkül (és persze, amikor kell, meglesz az is – bizony Magyarországon már doktoriskolai téma, itt vajon lesz-e valamikor?), és például Sütő, akik azért műveik esztétikai színvonalát illetően nem említhetők egy lapon. És ezen szövegek élménye keveredik a Tamásitól származó alaptapasztalattal: Az erdélyi magyar sértett, de furfangos és tréfás, összekacsintós népi legény, aki fortélyosan kívülmarad és fügét mutat a román társadalomnak, nem Bodor Ádám-i szükségből hatalmi kiszolgáló, nem Szilágyi István-i barlangba szorult menekülő, nem Mózes Attila-i értékbizonyságban kínlódó beolvadó, és nem Szilágyi Domokos-i szorongó, szeretetéhes nagyvárosi ember, akinek sorsa most, hogy több adat áll rendelkezésünkre, úgy tűnik, még pontosabban lemodellezi a kisebbség sorsát. Amely utóbbi félmondat, azt hiszem, inkább káros, mint hasznos. És az életben nincs példa, vers van, próza van, dráma van.

Az utóbbi évszázad arra is rámutatott, hogy nem nagyon lehet sem nemzetiségi, sem másmilyen, főleg nem több- vagy egyenesen mindenféle szempontból példaértékű életet élni emberdermesztő körülmények között. Ez pedig azért figyelemre méltó, mert az iskolai magyartanítás a szövegek mellett, illetve tanári kompetencia hiányában gyakran sajnos helyette is, életrajzközpontúak, amely életrajz példát akar sugalmazni mindenáron. Mivel pedig Wass-sal vagy Sütővel szemben elenyésző a közéleti sajtóban teret kapó kommentár, vagy konkrétan védelem Szilágyi Domokos érdekében, így bajba kerülhet az ő iskolai tanítása is. Az erdélyi és egyáltalán a határontúli magyar irodalom szeparált évtizedeinek magyarországi interpretálása jelen pillanatban tehát politikai irányultsággal, elfogultan történik, meglátásom és az ELTÉ-n szerzett tapasztalatom szerint. Márpedig a politikai színezetű demagóg kommentálás a hallgatóság jó felének kényelmetlen, és elutasítást gerjeszt. Lehet politikailag elfogultan olvasni – magánügy, de nem lehet politikailag elfogultan tanítani, a szövegeket egyetlen dimenziósakra lapítani, mindent átideologizálni –, erőteljesen lökdösve a hallgatók egy részét a csömör felé.

Nem bízható, nem hagyható olyan irodalomtörténészekre kanonizációs művelet, akik nem bírnak elszakadni politikai preferenciáitól. Így sosem lesz tiszta képe sem Szilágyi Domokos, sem Sütő András valós jelentős irodalmi teljesítményéről a közvéleménynek. De ha azt akarjuk, hogy egyáltalán téma legyen az egyetemen az Erdélyben írott irodalom ’45 és ’90 közötti számos fontos szövege, egyelőre valamiért nincs más választás – mivel a nagy irodalomtörténeti előadásból lassan Szilágyi Domokos is, Sütő András is kiszorul. Ha valakinek még számít egyáltalán valami ilyesmi.


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Antal Balázs


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.