Vers, próza / A tónál

F. Bakó Enikő
A tónál

[2022. május] 

 


 

 

 

Harmatosan csillog a pad. A békanyál, mint pókháló, rebben előttem. Beborítom kockás pléddel a hullámzó fát. A pokróc azonnal felveszi a pad alakját. Leülök, és csak pásztázom az előttem lévő tájat. A nádrengeteg meghajlással köszönt. Érzik ők, hogy régi ismerősük érkezett viszontlátásra. A nap ma a felhők mögött maradt. Az ég csíkosan és szürkén mosolyog a mohaszínt öltött víztükörre. Nem tetszik magának az égbolt képe a tóban, mert szellőt küld hozzá, így apró hullámok tánca kezdődik a felszínen. A nádak aljában négy kacsa pihen behúzott nyakkal. A növények összesúgnak fölöttük. Fény tör magának utat a szürkeségből. Ahogy nyílnak a felhők, a napsugár hozzáérinti arcát a vízhez. Egy pillanatra a sárga és a zöld találkozása ezüstszínűre festi a tavat. A nádak csak felnéznek az égre, majd lehajtott fejjel suttognak tovább. Most apró gödrök jelennek meg a tükörsima felületen. A felszínen lévő sodrás, ezer apró hullám ringása, balról jobbra, jobbról balra, mintha keringőt hegedülne a flóra, ahogy vízzel karöltve ringatózik a természet nagykoncertjén.

Az idilli csendet egy futó lihegése zavarja meg. Mögöttem halad. Úgy kapkodja a levegőt, mint aki az életéért küzd. Nem fordulok hátra, nem akarom látni, ki az, aki belezavart a természet járta andalgó tánc csodájába.

Gyönyörködöm tovább, hogyan kelleti magát a nap, hogyan festi fel az utat a tó tükrén, meghívót nyújtva át a kacsáknak a reggeli fürdésre. És mindannyian elfogadják az invitálást, egymás után csobbannak a nedűbe. Ösztönösen balra nézek, ahonnan a szürke gém kandikál ki a sás takarásából. A nádak hangos szóval biztatják a kacsacsaládot egy kis játékra. De ők már nem figyelnek rájuk, a túlsó parton lévő fűzfához igyekeznek.

Felhúzom a lábaim törökülésbe. A takarót szorosabban magamra simítom. Kezeim jóga mudrában pihennek a térdeimen. Lehunyom a szemem. A fémesen hideg szellő elemeli hajam a füleimről, majd a nyakam pécézi ki magának. Hangsúlya meglegyinti az állam és a szájam, rálehel az orromra, és a homlokomat suhintja. A fejbőröm libabőrödzik az érintésétől. Orrom megtelik vízillattal. Szerelmes vagyok minden vízcseppbe, hidegbe és melegbe, kicsibe és nagyba. Még abba is, amelyik eme pillanatban az orromra cseppen. Csak annyira szeppenek meg, hogy kinyitom a szemem, de még mozdulatlan vagyok. A nádak némán fordítják fejüket felém, a víz tükrén hullámokat ver az eső. Ráérősen futnak az esőcseppek a tó tetején.

Hallom a kerekek suhogását, négyen vannak legalább. Biciklik lassulnak mögöttem. Ekkor elér a fülemhez a hang:

– Megázol, kislány!

Nyugalmam nem mozdítható, arcom emelem az ég felé, kinyitom a szám, hát itass meg, kedvesem, ha ez a célod, vagy zuhanyozd le arcomról a szomorúságot, de meg is fürdethetsz ruhástul, ha ma ez a szíved vágya!

 

 


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

F. Bakó Enikő


A szerzőtől még

   A szivarosom
   A 80-as évek Tindere


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.