Vers, próza / A túlsó part

Vaszilij Bogdanov
A túlsó part[2016. március]


A lidércfények

Padon ülök és téged várlak,
őszi fasorban, szél cibálja,
jegenyék lombját. Nem is sejtem,
hol lehetek. Lidércfény lobban,
lilán komorló alkonyatban,
utolsót villan, ki is alszik,
didergőzve a higanylámpa.
A lidércfények körülvesznek,
duruzsolnak és hitegetnek,
hogy elvesztél. Már nem is jössz meg,
elkeveredtél a világban.
Valami távoli moraj kél,
a pad lassúdan megremeg.
Villamos csörömpöl a sarkon.
Razziázó varjak kárognak,
az eső halkan elered.
És én nem tudom, mit tegyek?
Várjalak-e? Menjek haza?
De hol lakom? Van-e lakásom?
Eltévedtem az életemben,
számításaim elhibáztam,
fogalmam sincs, mit kezdhetek
a rám zuhanó szabadságban?
Mikor meghallom lépteid,
feléd rohanok az allén,
nyomomban varjúkárogás,
és esernyőt emelek föléd,
csak meg ne ázz, csak meg ne fázz,
csak meg ne hűlj, az istenért!


* Nagymama jól emlékezett az esetre, amely a verset ihlette. Valami hivatalban volt dolga, nagyapa egy padon várta a rakparton, beesteledett, az eső is eleredt, és idegeskedni kezdett, hol késlekedik? „De az is világos – magyarázta –, hogy akkor már beteg volt, ezután néhány nappal kapott szívrohamot. – Tatjána Bogdanova



A KÁOSZ

Szibéria, Normandia,
Szentpétervár, Bukarest, Párizs –
a helyszínek összekavarodnak.
A nomád sátor a Champs-Élysées-n
tűnik fel. Fejhangon ugat,
vitorlákat dagaszt a szél,
Normandiában, a Bajkál-tavon,
Baltikumban, az Adrián,
mégis a Ladoga-tavon?
Hol vagyok? Ismét nem tudom.
Nem vigyáztál rám, elveszek,
mint egy zöldülő ötkopejkás,
gurulok a párizsi tajgán,
s egy kanálisban landolok.
Rénszarvasok közül, a Néván
ragadott el egy napfelkelte,
éjszakák rémei üldöztek,
foglyul ejtett egy téli alkony,
cidriztem egy repülőtéren,
sejtettem, hogy meg fogok fagyni,
nem volt nálam köpönyegem,
amelyből, tudod, előbújtak
rémmeséim és verseim.
Elvarázsolt történetek,
metszéspontjában reszketek.
Szibériai démonok
üldöznek, és nincs már erőm
futni előlük, menekülni.
Nincs is hova. Ezt is tudom.
Valahol utat tévesztettem.
A hinta kilengett. Megállt.
Te nem jöttél, én fogvacogva
vártam Káront, nyelvem alá
dugott római pénzérmével,
készültem a nagy utazásra,
az utolsó tutajozásra.
Fújta már a szilencionet,
a jamaicai trombitás.
Szirénázva rohant a mentő,
szorítottad a kezemet.
Világom széthullt darabokra.
„Tartsál ki! Itt ne hagyj! Vigyázz!
Könyörgök, ne hagyj egyedül!"
És én azóta reszketek,
s te szorítod a kezemet.
Egy normandiai állomáson
a vogul sámán integet.
Kezében ketyeg aranyórám.
Magával hív, de nem megyek.
Mint egy kiradírozott rajzon,
derengenek a részletek.
A vérrög megáll valahol.
Álarcosbálon medveorcám
feléd fordítom. Nevetek.
Káoszba fulladnak a versek
a névmás néma éjszakáján,
Léna! Léna! Léna! Léna!
Motyogva ismétlem neved.

* A vers már infarktusa után, a kórházban íródott, amikor próbálta felidézni betegsége kezdeteit, a zavart, hogy elhibázta a számításokat, eltévedt életében. A helyszínek egymásra csúsznak, s ha fel is tűnik a jamaicai trombitás, már nem segíthet a mágikus trombita hangja sem, ezért is zárul a vers nagymama imádott nevének mániákus ismétlésével. – Tatjána Bogdanova


ÁRNYAK AZ ABLAK ELŐTT

Mint rianás a tó jegén.
Mint Vé alakban szálló darvak.
Mint permanens forradalom.
Mint kert, hajnali verőfényben.
Mint sötétbe vesző sikátor.
Mint pusztán lila lidércfények.
Mint ismeretlen unokám.
Mint manysi melléknevek.
Mint elringó lány mosolya.
Mint a szivárvány az égen.
Mint a Bajkál hullámai.
Mint a szibériai tenger.
Mint Byron hírhedt Mazeppája.
Mint Pessoa heteronimái.
Mint rózsacsokor a tank csövén.
Mint Kafka bizarr Odradekje.
Mint egy garázdálkodó kísértet.
Mint egy lángra gyúló kastély.
Mint razziázó kerge varjak.
Mint egy hajnali számonkérés.
Mint egy imádkozó sáska.
Mint egy fel-felparázsló híd.
Mint a tagadás szelleme.
Mint árnyak az ablak előtt.
Mint Léna aggodalmai.

Reped a jég, szabad a tó.
A darvak kiszállnak a képből.
A forradalom is véget ér.
Sötétségbe vész a sikátor.
Kóbor lidércfények kihunynak.
Tatjánát is megismerem.
Rám talál a vogul melléknév.
A lány mosolya ellebeg.
A szivárvány velem marad.
Ringat a Bajkál, míg úszom,
a tajga hullámokba vész.
Lefordítom a Mazeppát is,
és Reist, Álvaro de Campost.
Tank csövén kivirul a rózsa.
Odradek is nyugton ül.
A kísértet mélán tovalebben.
A kastély újra porig ég.
A varjak kábán zsolozsmáznak.
És végül igazolom magam.
Tovatűnik a buzgó sáska.
Rádöbbenek, nincs mit tagadni,
az Izsák-híd ég, Névába hull.
Az ablakból eltűnnek az árnyak.
Eszem. Megnyugszik Léna is.

Állítások kergetik egymást.
Kérdés körözi le a választ.
Lassan összeáll a történet.
Léna nevetve betakar,
siettetve a gyógyulást,
és elhagyva a verseket,
fénylő álomba disszidálok.

* A vers már a kórházból való hazatérése után íródhatott, 1977 kora őszén, a kerti házban, kedves hársfája árnyékában. Megpróbált rendet teremteni a betegsége alatt nyugtalanul fel-feltörő témái és élményei között, meg akart gyógyulni, élni akart! Hihetetlen erőfeszítést tett racionálisan feltérképezni az irracionalitást, az elhúzódó betegsége alatt is kísértő, nyomasztó rémálmokat, le akarta írni a káoszt, hogy uralhassa, és ismét megtalálja régi önmagát. – Tatjána Bogdanova



A TÚLSÓ PART

haikuk, tankák

Közel

A túlsó part már
közel volt. Csalogattak
angyali árnyak.

A hívás

Anyám is hívott,
Oszip, Marina, Borisz.
Apám és Andrej.
Anna, Zoscsenko. Gyere!
Tartjuk a helyed. Várunk.

A vízirigó

A patak partján
féltékeny vízirigó
hívta a párját.

Szibériában

Szibériában
voltam megint. Remegett
szélben a sátor.

Az óra

Fejem fölött
hatalmas órát láttam.
Időm mutatta.


A kivégzés

1

Egy vízmosásban
ásatták meg az árkot.
Itt lőttek főbe.

2

Hiába vártam,
a felmentő ítélet
nem érkezett meg.

3

Vörös katonák
emelték rám puskáik,
pusztuljál, burzsuj!

4

Nem búcsúzhattam
senkitől el. Tőled sem.
Sehol se voltál.

5

Egy felhőt néztem,
akár delizsánsz suhant
ónszínű égen.
Bulgakov integetett.
Ne félj! Megszabadítunk.

6

Szélörvényben
tűntek el a vörösök.
Vacogva álltam
ásító gödör szélén,
ismét láttam az órát.

7

Léna sírása
ébresztett. Mi van veled?
Foszlott az álom.

Lábadozás

Lénát ölelve,
botomra támaszkodva
megyek az ősznek.

Ősz

Kiszámítható
utak az alkonyatban.
Merre? Semerre?
Cinkék, feketerigók
örök táncát figyelni.

* A rövid, lebegő könnyed haikuk és tankák szintén lábadozása alatt születtek, ezekben az őt mindig is izgató, törékeny japán versformákban idézte fel betegségét és nyomasztó rémálmait, sokszor megálmodott kivégzését például, a káoszt, amely elnyeléssel fenyegette. – Tatjána Bogdanova



KÓMA

Infúzió, perfúzió,
amnézia, látomások,
a helyszínek összekeverednek,
egymásra csúsznak menthetetlen,
eltévedek az életemben,
nem segít már a vízió.
Bolyongok kopár fennsíkon,
az ágyam fölött felragyog,
akár égen a telihold,
az ijedten fölém hajló
Léna, haragvó tengert
igéző zöld szemében,
mindaz, amit még nem tudok.
Kósza árnyak kerengenek,
hívnak magukkal, hitegetnek.
Miért maradnék? – vacillálok.
A névmás örök éjszakáján,
a rémálom mélyéről kikelnek,
lapályon vesznek üldözőbe,
szibériai démonok.
Ó, ha fénysugár lehetnék
egy angyal szemében. Hallgatok.


Fordította: BOGDÁN LÁSZLÓ

* Ez az utolsó leszámolás a betegsége alatt fenyegető árnyakkal, hiszi, hiszen mindig is a felvilágosodás neveletlen gyermekének tartotta magát, hogy ha racionálisan írja le a káoszt, úrrá is lehet rajta. – Tatjána Bogdanova







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Vaszilij Bogdanov


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.