Téka / Akkor, ott, ágyig és ágyékig - Gittai István: Érzelem(szó)tár c. könyvéről

Czegő Zoltán
Akkor, ott, ágyig és ágyékig - Gittai István: Érzelem(szó)tár c. könyvéről



GITTAI ISTVÁN: ÉRZELEM(SZÓ)TÁR


Számtalanszor kerül szemtől szembe az olvasó, a kritikus az Új Könyvvel, olvasni kell, eldobni vagy hordozni-hurcolni, mert nem tudsz szabadulni tőle. Ilyenkor könnyű az olvasónak, nehezebb a kritikusnak, kinek véleményt kell írnia a könyvről, most és nevezetesen épp egy alanyi költő alanyi, szerelmes könyvéről.


Mindenki másképp csinálja. És mennyi mindenen túl, Istenem! Hol van már az a század, melyben el kellett hitetni azzal a forró párral, házas- meg szerelmes felekkel, hogy ami történhet és megtörténik…, szóval minden megtörténhet abban a tiszta kohóban, ami két test és lélek, meg minden további…


Újabb időkben a lányok, fiúk korábban érnek, s mintha későbben a költők. Kritikusokról nem is beszélve, és nem ám prófétákról sem, csőszökről meg osztályfőnöki kiruccanásokról.
Akkor miről? Mégis csak a könyvről, Gittai István válogatásáról. Kezdjük a hátsó fedőlap (fül)szövegével. Mert így indít a költő, hátulról. Népességi mutatókat említ, és „orvoslásul szerelemre, gyermeknemző cselekedetre bujtogat”.


Szerintem semmi baj nincs a gyereknemző cselekedetekkel, illetve nem azokkal van baj, hanem – ezt a költő is megfogalmazza – az áldásos, célszerű cselekvéssorozatokkal…, szóval így, így is. Mert ha volt hempergő időszak az ógörögöknél és az órómaiaknál, akkor az kismiska ehhez a maihoz képest. Mert ma, amikor már tizenhárom éves korban…, és a tanári intelmeket a mondat felénél ki- és szemberöhögik. Hát nehéz, nehéz idekeverni a demográfiát meg a célszerűséget. Nem is beszélve arról, mennyire célirányos és célszerű maga a műveletsor is, de úgy ám!


Most már a teljes könyvet lapozom előre és vissza, lerázva magamról a hátsó gondolatokat, pl. „Ne tessék már úgy félni az örömtől!”


Ami a szerelmes könyvben benne van, arról lehet beszélni, azt olvasni lehet, gyönyörködni és kutatni, a könyvben is, ki-ki magában is.


Félve szólok arról, ami nincs benne ebben a szerelmes könyvben. Természetesen vállalva a szubjektív cselekvések és vélemények ódiumát. Nincs benne a katarzis. Az az érzelmi gömbvillám – és ezt költőként és a költő részéről hiányolom –, melynek izzásában megrendül a páros csontváz is, a föld is a térdek, hátak alatt. És megrendül az olvasóval is, és benne is minden, ha – ha benne van a könyvben.


Hogy akkor, ott és hogyan –, szóval lehet olvasni számtalan szennyet a Kaviártól máig, Apollinaire hírhedett Tizenegyezer vessző című fércéig, Cicciolináig. Ám sokkal nehezebb művészi módon megidézni azt a páros, emotív Kánaánt, mint megélni, a másik számára e (a) kettősben megteremteni.


Fogadásodra. „A megváltás / jöttöddel / bekövetkezett / még sincs / egy fogadásodra / méltó-találó / metaforám.”


Hát ez baj. Mármint nekünk baj, mert akkor jobb lett volna a fogadással foglalatoskodni, el ágyig, szőnyegig, csillárig, hogy majd csak bejön az a metafora is a képtelenség-izzásban!


De íme a vigasz is rögvest: ha különös látványban lesz részem, gondoljalak tovább, mondtad…


Hát ez az a csönd. Mert a gömbvillám nem mindig dübörgés, főként nem akkor, ha belülről robbant, dönget, sodor!


Én magam sosem voltam így könyvvel: szeretném látni azt a nőt, férfit, amint végigolvassa. Mert férfias balladává komorul sok helyen, akkor is, ha nem tudom, mit jelent az a cím, hogy HALÁSZONOS, sőt ZÖLDÖNÖS, GYÜMÖLCSÖ- NÖS… A költő és író dolga és joga, szabadsága művelni és gazdagítani a meglévő nyelvet, de lehetőleg a nyelvújítás lovának innenső oldalánál.


Nem is lenne igazi, ha nem csilingelne–takarítna–igazodna be a népköltészet hangja is néhol. Kevésszer, de akkor igazán. (Ártatlan ráolvasó)


A Tűzcsapda olvasásakor fogam koccan: „Kezes bárányként / együgyűen / bégeted néki / hogy mindörökké / csakis övé vagy! / Amiközben / lángsírba tartsz.”


Szóval az a (ez a) helyzet emiatt is, hogy kékes ragyogást is össze lehet kuszálni a pongyolaként lebegni látszó szabadossággal. Most a költői esztétikai szabadosságtól intek, nem a párnáktól.


Kártalanítja az olvasót Gittai a Körúti epizód hasonlatával: kikerült s elillant, miként a csecsemőillat, a színpad szó.
És be-, belém hurrázik az igaz természetimádattal az igaz prózavers még, az igaz líra. Csak két sort másolok ide e természeti, emberlakta himnuszból: „A komponista mögött elmosódva, messzire, mintha egy piktor is ücsörögne, és sejtelmes színeket keverne valami békebeli harmóniához. Merthogy igenis békebeli e virágmenyasszonyok bája és babonája…”


Ne csodáljuk, hogy újból és újból ölelkezni kél kedve költőnknek. És lépked a kalandok során, Szindbád másként csinálta, de néha ugyanígy, és pajzán illanásban sem marad el költőnk és könyve Casanovától. De hát más a díszlet, kevesebb a cicoma.


Ezen a könyvön nem szabad átszaladni, mert akkor – ha egyszerre magunkévá tesszük – szegényebbek leszünk. Maradunk a megmunkálatlan – na nem a mindenkori hölgy megmunkálatlan, hiszen a hölgy azé, aki megműveli (C. Z.) –, a megmunkálatlan kaland prózájával. Márpedig a költő nem ezt és nem így akarja.


Más kérdés, hogy igen sokszor így sikeredik.


Hogy miért tartom második olvasáskor is annyira szépnek az Akár a többi hárs című verset? Hosszasan tudnám magyarázni, de ez a vers, ez a könyv, melyet nem magyarázni, olvasni (is) kell!


Vitézeknek való dévaj balladák címen jelent meg a Zrínyi Kiadónál Döbrentei Kornél szerelmes verseskönyve (tavaly a Masszi Kiadónál újból), de fordulhatunk Weöres Sándor felé is arccal és páros epekedéssel, mert gazdagok vagyunk, lám.
Gittai István is „penget, egyre csak penget / s nem is ismer más rendet”. (Nagyvárad, 2006, Europrint Kiadó)



Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Czegő Zoltán


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.