Nézőtér / Amerikai színházmenü 3.

Patkó Éva
Amerikai színházmenü 3.

[Látó, 2009. június]

Georges Feydeau: Sauce for the Goose (Le Dindon)
Department of Theater, Dance and Performance Studies, UC Berkeley (California)
Rendezte: Christopher Herold

Többször tapasztaltam amerikai előadások esetében, hogy a nem-amerikai történeteket amerikanizálják, nyilván azért, hogy a közönség megérthesse, miről van szó. És a nézőtér rajongott az amerikai Feydeau-ért és a fellépő színis diákokért.
A történet korabeli díszletben és jelmezben játszódott, egyes mellékszereplők viszont más világból érkeztek a színpadra: a francia Vatelin házaspár Jean nevű komornyikja a The Addams family Lurchjaként jelent meg, a szálloda inasa bőrszerkós sztriptíztáncosként, Madame Pinchard pedig spanyolul beszélő transzvesztitaként. A főszereplők a farce stílusában játszottak, a mellékszereplők amerikai filmekből és rajzfilmekből ismert figurákat és típusokat alakítottak, mindezt pedig Edith Piaf és Michael Jackson tarkította zeneileg. A két zenei világ társítását a közönség felettébb értékelte. Saját elmondása szerint, a rendező éppen azért hozott be egy Freddy Mercuryhoz hasonló szereplőt a korhű szereplőgárda közé, hogy bizonyítsa: a színpadon mindent lehet, csupán fantázia kérdése, mit mivel társítunk. A többnyire egyetemistákból álló közönség állva tapsolt az előadás végén, egy része még táncolt is a fináléra.
A négy diákelőadás közül (Shakespeare: Measure for Measure, Caryl Churchill: Top Girls, The Dentist – commedia dell`arte) az egyetemista diákság tetszését a Feydeau á la Americain nyerte el.

William Shakespeare: Two Gentlemen of Verona
The Guthrie Theater, Minneapolis (Minnesota)
Rendezte: Joe Dowling

Chicagóban Mircea Eliade volt irodája mellett tanulhattunk, Ionesco járt oda vendégségbe, ugyanazokat a lépcsőket koptatva, melyeken évtizedekkel később a mostani diákok járnak. A minneapolisi Guthrie Theaterben Liviu Ciuleire1 emlékeznek ugyanolyan tisztelettel, mint Chicagóban az ott járt mesterekre. A Guthrie régi épületét már lebontották, de az új épület új alkalmazottai (közel 900) örökölték a mester iránti tiszteletet. A megemlékezés e formájával ritkán találkoztam Amerikában ittlétem alatt.
A Thrust színpadon, mely a régi színpad hasonmásaként épült, Shakespeare-t vitt színpadra a mostani művészeti igazgató. A shakespeare-i komédia happy endjére téve a hangsúlyt, a rendező az 1950-es évek világába helyezte a történetet. A sztori így rögtön amerikai lesz, a színpad széli fehér-fekete tévékben az akkori reklámokat látjuk, a jelmezek, a tánc- és dalbetétek ismerősek a néző számára, a színpad tiszta Hollywood. A színészek az ötvenes évek tévészereplőinek stílusában játszanak, és közben shakespeare-i angolt beszélnek, főképp amerikai hangsúllyal. A dramaturg2 és a rendező első látásra/hallásra egymásnak idegen játékstílust és nyelvezetet ötvözött találóan össze.
A happy end után úgy tűnik, minden úgy folytatódik majd, mint régen volt. Nincs szükség önreflexióra, a szereplők nem mennek át nagy változáson.
Ez a végkifejlet gyanúsan megfelel a mindennapi valóságnak, amiben a megannyi csőd és munkanélküliség ellenére az emberek mégis igyekeznek a jólét látszatát megtartani, a bajokat szőnyeg alá seperni. A nehéz gazdasági helyzetben az előadás csupán szórakoztatni igyekezett, olyan minőséget és színészi játékot kínálva, mely minden nézőt nevetésre fakaszt. Az elgondolkodtatás ezúttal felvállaltan nem volt cél egy shakespeare-i szöveg kapcsán, és pont így lett „valóság közeli”.

Conference of the Birds
Farid Ud-Din Attar szufi költeménye alapján
Pangea World Theater, Minneapolis
Rendezte: Dipankar Mukherjee

A szufi történet az utazásról szól, a madarak elindulnak istenüket megkeresni, hosszú utat tesznek meg, sokan bele is halnak, míg végül rájönnek, hogy amit kerestek, mindvégig bennük volt.
Az ismert történetet megannyi országból és kontinensről származó színész mutatta be. A nyelv használata által mindegyik színész be tudta emelni saját kultúráját, múltját, anyanyelvét az előadásba. A belső utazás nem csupán a szereplővel, hanem a színésszel is megtörténhet, sőt a nézővel is. A megszólaltatott afrikai törzsi nyelvek, a spanyol, japán és francia szövegbetétek egy-egy vallomásként hangzottak el. A színpad hátsó felében két zenész egészítette ki mind a képi, mind a zenei világot. Az Amerikában született énekesnő szülei országában, Iránban tanulta meg a dallamokat, zenésztársa pedig kívülről fújta a magyar népzenészek és együttesek neveit, mikor előadás után megtudta, hogy magyar vagyok.
A többnyire társulatként működő színház tizenhárom éve a világszínház fogalma köré szervezi bemutatóit, fajok, etnikumok, nyelvek, kultúrák találkozását szorgalmazva előadásain keresztül. A színház nyíltan beszél a bevándorlók problémáiról, a színes bőrűek, a muszlimok kirekesztéséről, a diszkriminációról, az imigráns kultúrák elnyomásáról stb.

George Packer: Betrayed
Aurora Theater, Berkeley
Rendezte: Robin Stanton

Az Aurora játszóhelye egy 150 férőhelyes stúdiótér, a nézőtér három oldalról veszi körül a játékteret, az előadásoknak így kötelező intimitása van. Az iraki-amerikai háborús történetet majdhogynem zavaróan közel hozta a nézőhöz az alkotócsapat. Az előadás kényes témáról beszél: hogy is van ezzel a háborúval? Milyen hatása van a napi teendőjüket végző, egyszerű emberek életére? George Packer újságíró dokumentarista jellegű darabot írt a Zöld övezetben dolgozó irakiak mindennapjairól. Annyit biztosan lehetett tudni előadás után, hogy a látottak igaz történeten alapszanak, ezt a műsorfüzetben olvasottak is alátámasztják. A háborúban olyan dolgok történnek mindennapi emberekkel, melyeket nem lehetne csak úgy kitalálni, azokat valaki(k)nek át kell élnie előbb.
Az amerikai katonai ellenőrzés alatt levő Zöld övezetben (Green Zone) dolgozó irakiakat honfitársaik árulóknak kiáltják ki, mert az amerikaiaknak dolgoznak, főnökeik pedig egyik napról a másikra kirúgják őket, miután az időszakos kötelező hazugságteszten stresszhatás alatt előbb-utóbb megbuknak. A darabban bemutatott személyes történetek mindkét oldal igazságát igyekeznek felmutatni, de főleg azt, hogy jót akarni háború alatt nehezebb, mint békeidőben.
Az Aurora színház nem az egyetlen, amely Amerika politikai és gazdasági jelenét viszi színpadra, a közönség informálásának és a probléma tudatosításának céljával. A nézőtéren veteránok, szabadságon levő katonák is ültek, az előadás után pedig kényelmetlen csend volt a taps előtt és után is. Az elgondolkodtatás ebben az esetben felvállaltan célja volt az alkotóknak.

Martin McDonagh: The Lieutenant of Inishmore
Berkeley Repertory Theater
Rendezi: Les Waters

Az előadást két hét múlva mutatják be, a próbák még a próbateremben zajlanak. A próbaterem napfényben úszik, a falak és a padló majdnem fehér, a menynyezeti lámpák még világosabbá teszik a helyiséget. A falon hatalmas óra mutatja a pontos időt. A színészek, a rendező, az asszisztensek ugyanabban a fényben és térben vannak, a jelenetet nem lehet a sötétből figyelni. A nézőteret jelző fal mellett folytonos a halk mozgolódás: van, aki gépel, másvalaki kávét tölt, van, aki az időt méri, és van, aki csak a szöveget követi, másvalaki ki-be járkál egy ajtón. Ennek ellenére a jelenet zavartalanul megy, a színészek nem is vesznek tudomást az alapzajról, a rendező fel-alá járkál alig pár méterre a színészektől, hogy különböző szögből figyelje őket. A jelenet után a biztonságos és „esztétikus” fegyverforgatásért felelős koreográfus jelzi észrevételeit, a speciális hatások szakértője (vér, fegyverek elsütése, játékmacska felrobbanása stb.) tanácsokat oszt, két asszisztens a díszletet állítja vissza, a harmadik a szöveget pontosítja a színészekkel, és a sor folytatódik.
Eközben a párhuzamos utcában, a színház játszóépületében a díszletet állítják fel a színpadra. Az elkövetkező két hétben nincs előadás a színpadon, a díszletet építik, az utolsó héten pedig a színészek teljes díszletben próbálnak majd egészen a bemutatóig. Az előadás stábja megközelíti a húszat, mindenki pontosan tudja, mi a feladata, és természetesen egész apparátus áll rendelkezésére, ahhoz, hogy azt el is végezhesse. Mivel ennyi ember munkálkodik az előadás körül, az idegeskedésnek nyoma sincs, majdhogynem hiányzik már valami adrenalin. Ha a próba közbeni szünetek túl hosszúra sikerednek, az elképesztően türelmes színészek kivárják, és ismét energikusan lépnek be a jelenetbe. A próba hatórás, napi egy próba van, a színészek legtöbb alkalommal váltják egymást, így nem kell végigülniük a hat órát.
A próbafolyamat legelején a színészek füzetnyi információt kaptak kézbe a darabról, annak világáról. Ez esetben az ír IRA és INLA szervezetekről, Inishmore szigetéről, valamint a szerzőről. A próbaterem egyik falán pedig a darabhoz kötődő képek, a díszlet- és jelmeztervek kiragasztva. Az előadáshoz kötődő információk nyilvánosak, és minden kérdésre valaki, még ha nem is tud, de legalább megpróbál készségesen válaszolni.

1 Liviu Ciulei 1980 és 1985 között volt a minneapolisi The Guthrie Theater művészeti igazgatója.
2 Az előadás dramaturgja Michael Lupu volt, aki Ciulei asszisztenseként működött először közre a Guthrieval.



Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Patkó Éva


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.