Téka / Amikor körülvesz a történelem… - Bányai Éva Sikertörténetek kudarcokkal c. könyvéről

Zólya Andrea Csilla
Amikor körülvesz a történelem… - Bányai Éva Sikertörténetek kudarcokkal c. könyvéről



Bányai Éva: Sikertörténetek kudarcokkal (Bukaresti életutak. Beszélgetések bukaresti magyar értelmiségiekkel). Kolozsvár, 2006, Komp-Press – Korunk Baráti Társaság.




Az utóbbi években számos, az utóbbi évtizedekre irányuló múltfeltárási kísérlet született. Ezek közül minden bizonnyal az egyik legrokonszenvesebb és legizgalmasabb Bányai Éva interjúkötete. A beszélgetésekből a rendszerváltás előtti időszak romániai magyar értelmiségének helyzete körvonalazódik. Már maga a cím is jelzésértékkel bírhat tárgyának összetettségére, az interjúk olvasásakor többszörösen is felvetődhet a kérdés, mikortól és meddig számíthat sikeresnek egy történet, illetve hol is fordulnak át ténylegesen bukásba az események, vagy más szereplők esetében hol billenhettek volna át a történések kudarcba. Olyan jelentéktelennek látszó helyzetek hozhatják a fordulatot egy-egy életút alakulásában, mint egy találkáról való pár perces késés, akár pusztán ennyin is múlhatott a meghurcolásokból való kimaradás, míg az időben érkezőket több évre börtönbe zárták.



Ceauşescu 1965-ös hatalomra kerülése után a magyarok számára is egy reményteli időszak veszi kezdetét. Pár évig tartanak ugyan az engedmények, de akkor még nagyon is ígéretes, hogy magyar kultúrintézmények jöhetnek létre a kultúra legváltozatosabb területein a könyvkiadástól kezdve a felsőoktatáson keresztül, az írott sajtón át egészen az egyre nagyobb népszerűségre szert tevő médiumig, a televízióig. Természetesen idővel egyre világosabbá vált, hogy ezek a kezdeményezések az akkori államszervezési és ideológiai irányvonalakba illeszkedtek bele, hiszen azzal, hogy a jelentősebb intézmények a fővárosba kerültek, az ellenőrizhetőség növelése és könnyebbé tétele volt a cél. Ezzel tulajdonképpen a több évszázados Erdélyben összpontosuló kulturális hagyományoknak a továbbélését is nehezítették, illetve az erdélyi értelmiségi réteg erejét kívánták csökkenteni. Az államhatalom részéről megnyilvánuló erős centralizációs törekvések jegyében tehát intézmény-átalakítások és -létesítések mentek végbe, melyek következtében a korszak meghatározó személyiségeinek jelentős hányada került rövidebb-hosszabb ideig Bukarestbe. Domokos Géza, Huszár Sándor, Bodor Pál, Beke György, Horváth Andor, Gálfalvi Zsolt, Demény Lajos, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella és Majtényi Erik nevén kívül még sokakét említhetnénk. Közülük szólaltat meg tizenhét közéleti személyt az interjúkötet. Az ő visszaemlékezéseikből bontakoznak ki a körvonalai az időszak meghatározó jegyeinek, melyek viszonylag rövidebb ideig, de mégis számos lehetőséget is hordoztak magukban mind az egyének, mind a magyar közösség szempontjából.



Igen izgalmas, ahogy ezekből az emlékképekből előtűnik az a kapcsolatrendszer, ahol minden viszonylagossá vált, így a siker is. Utólag úgy tűnik, mintha ezekbe a kezdeményezésekbe a háttérben bele lett volna kódolva a kudarc kikerülhetetlensége. Vitathatatlanul jelentős eredménynek számít az olyan kiadványok megjelentetése, mint a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár vagy a Székely Oklevéltár. De szintén sikernek volt tekinthető, amikor szerencsésen át lehetett játszani a cenzúrát, mint ahogy tulajdonképpen már maga a puszta túlélés is az lehetett, akár az egyéneket, akár az intézményeket vesszük is figyelembe. A beszélgetésekben egy-egy különálló élettörténet jelenik meg, amelyek mégis számos ponton találkoznak egymással, és egy hatvanas-nyolcvanas években játszódó bukaresti történet több nézőpontot játékba hozó megvilágításaiként állnak össze szerves egésszé.



Valójában azonban ennél is jóval többről van szó, hiszen a visszaemlékezések révén a korabeli évtizedek történelmének absztrakciói lepleződnek le. Kirajzolódnak a bukaresti életutakon keresztül a korhangulat ellentmondásos összetevői, a diktatórikus hatalmi intézmény és a velejáró politikai ideológia szövevényes működése, amelybe kikerülhetetlenül nap mint nap bele lehetett ütközni, illetve az, ahogy azok az egyes életek alakulására rányomták bélyegüket. A személyes történetek által bizonyos értelemben emberközelivé is válik a rendszerváltás előtti történelem, még ha utólag a mai olvasónak az akkor hozott kompromisszumok megértése sok esetben igen bonyolultnak és ellentmondások által terheltnek bizonyul.



A korabeli skizofrén hangulat kifejezésére egyik legérzékletesebb példa lehet Ferencz Zsuzsanna visszaemlékezésének egyik képe: „Amíg élek, nem feledhetek egy jelenetet, amelynek tanúja lettem: egy román rádióbemondó, az adáskabinból kijövet, hatalmas idegrohamot kapott. »Azt mondtam-e, amit kellett? Vagy azt, amit gondoltam közben?« – üvöltötte a folyóson, míg elvitték a mentők. Ezzel persze a karrierje véget is ért.” (172.) A kötet szerzője leszögezi, hogy sem feladatának, sem céljának nem tekinti az „igazság” kiderítését, azt inkább a történészekre hagyja. Közben azonban olyan lényeges információk tömkelegét hordozzák az interjúk, amelyek az említett korszak számos történelmi eseményének alakulására és mélyebb összefüggéseire világíthatnak rá.



A romániai magyarság számára fontos intézmények létrejövetelének momentumai körvonalazódnak a visszaemlékezésekből: a Kriterion Könyvkiadó, a Román Televízió magyar adása, A Hét folyóirat, a Nicolae Iorga Történettudományi Intézet Nemzetiségtörténeti Osztálya, a Bukaresti Tudományegyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszéke, a Szocialista Nevelési és Művelődési Tanács Nemzetiségi Igazgatósága, a Petőfi Művelődési Ház, illetve azok működésének története. De a magyar közösség történetéről is sok információt kapunk. A Beke György-interjúban nemcsak a hatvanas-nyolcvanas évek bukaresti magyar közösségének történetei elevenednek meg, hanem egyfajta rövid város- és helytörténeti áttekintést is nyerhetünk, miszerint a kelet Párizsának is nevezett városba már a tizenkilencedik századtól több hullámban is érkeztek a történelmi események kísérőjelenségeként önszántukból vagy menedéket keresve magyarok, melyek majd egy másik áramlással vagy továbbálltak a városból, vagy pedig jórészt beolvadtak.



A beszélgetések legtöbbjében láthatóvá válik egy-egy jelenet arról, hogy a diktatúra évei alatt a magyar kultúrintézmények életét milyen körülmények összjátékai alakították, és mégis hogyan lehettek azok értékteremtő intézmények, miközben egyre nyilvánvalóbb volt, hogy többnyire csak a kirakatintézmény szerepét szánták nekik, hiszen a hatalom csak azért tűrte meg őket, hogy legyen, mire hivatkozzon a Nyugatnak a nemzeti kisebbségek helyzete és támogatása ügyében. Szinte mindenik riportalany emlékezésében megjelenik néhány részlet, ahol az akkori hatalmi apparátus működése és kiszolgálóinak tevékenysége is lelepleződik a cenzúra már-már áttekinthetetlen intézményrendszerével együtt, olykor akár komikus jelenetet is villantva fel arról, hogy miként is lehetett átjátszani azokat.



A kötet interjúinak kérdésfeltevése egységes, a riportalanyok nagyjából ugyanazokra a kérdésekre válaszolnak, néhány személyre szabott kérdéssel kiegészítve. Bányai Éva könyvének egyik alapvető erényét épp a következetesen alkalmazott kérdésfelvetés módszerei adják, párbeszédbe hozza a megszólaltatottjainak akár ugyanazokról az eseményekről, olykor egymásnak szinte teljesen ellentmondó emlékképeit is, úgy, hogy közben egyiket sem emeli a másik elé vagy fölé. A megszólalások érzékletesen adják vissza a szereplők élményeivel együtt az akkori hangulatot és viszonyokat. Ezek megtapasztalása ugyanakkor szembesít az emlékezet tevékenységének egyéni meghatározottságaival. „A kérdezettek ugyanazokat a (vagy hasonló) kérdéseket járják körül más perspektívából, más hagyományból és más hozzáállással. A közelmúlt különböző olvasatai tárulnak fel, a narratívák autentikussága a megszólalótól függ” (5.) – összegez Bányai a kötet felvezető tanulmányában, miközben abból a jól ismert tézisből indul ki, hogy az emlékezet sokkal inkább konstrukciós kérdés, semmint puszta reprodukció.



Olyan személyeket sikerült még megszólaltatnia, akik már nincsenek köztünk, interjúalanyai közül már többen is távoztak az utóbbi években: Beke György, Domokos Géza, Halász Anna, Huszár Sándor, Kacsir Mária, néhányuknak a kötetbeli interjúja tekinthető utolsó megnyilvánulásukként. Természetesen sokféleképpen lehet viszonyulni a megidézett időszakhoz, az idealizáláson keresztül a számonkérésekig. Az interjúalanyok között van, aki nevén nevezi a besúgókat, mások már nem méltatják kimondásra a hatalom akkori (sok esetben jelentéktelen) kiszolgálóinak nevét. Az emlékezés és felejtés dialektikája körvonalazódik a beszélgetésekből, ahol a kimondás és hallgatás is valahol ugyanarról szól, a megidézett élettörténetekről. A kérdés pedig nyitott marad, hogy elérkezett-e a rendszerváltás előtti időszak kultúratörténeti feltárásának és szintézisének az ideje, képesek lehetünk-e higgadtan nézni a korabeli eseményeket, és egyáltalán kellő időbeli távolságba kerültünk-e attól a periódustól.



Egyetérthetünk Horváth Andor gondolataival, miszerint „a visszatekintő emlékezetben minden átrendeződik, leegyszerűsödik, ettől az erővonalak jobban kirajzolódnak, ám nehezebbé is válik a pontos és hiteles látlelet. Amikor egyszerűen körülvesz bennünket a történelem, nem könnyű felmérni, miért is történik ez vagy az.” (212.) Összetett problémát vet fel a kérdés, hiszen egyrészt generációváltás történt, nemzedékek nőnek fel a rendszerváltás óta úgy, hogy sok esetben szinte alig van tudásuk a tárgyalt évtizedekről, másrészt azok számára, akik kénytelenek voltak benne élni, talán még túl közel van.



Mindkét tekintetben meghatározó a még élő szereplőknek a megszólaltatása és egymással párbeszédbe állításuk, egyrészt az új nemzedékek számára informatív szempontból, másrészt a korszak múltfeltárásának képezhetik fontos részeit. Indokolja ezt az utóbbi évek fokozott igénye is ennek a periódusnak a minél teljesebb átlátására, mely igényt tovább táplálták a korszak meghatározó ikonikus alakjait, például a Sütő Andrást vagy Szilágyi Domokost érintő, az utóbbi években kipattant ügynökbotrányok és viták. Bányai Éva interjúkötete ennek ad teret, miáltal szervesen hozzájárul a múlt megértéséhez is.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Zólya Andrea Csilla


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.