Vers, próza / Apró fogak őrölnek

Székely Csaba
Apró fogak őrölnek

[Látó, 2008. július]


Mondják, meleg égövi népek érzékenyebbek a holdtöltére. Ramzi úr ilyen népvolt, jobbról balra író, dús szénbajusszal, nagy kávébarna szemekkel. Jó alvó voltamúgy, csendben szuszogott, mint egy leeresztett matrac, nem horkolt soha, pocakjalassan emelkedett-süllyedt reggelig.


Ha nem lett volna telihold, a legrosszabb, felhőkbe ki-bemászó, és emiatt nemaludt volna nyugtalanul, takaróját gyűrve, talán fel sem riad arra a motoszkáló hangra,amitől azonnal kiverte a veríték. Azt hitte előbb, betörők piszmognak a házban,s reflexből az éjjeliszekrény fiókjához nyúlt, noha mióta hazáját elhagyta,nem tartott lőfegyvert a lakásban. Azóta szép arcú testőrét is szélnek eresztette, kocsijánnem feketéllett golyóálló üveg, egyáltalán nem gondolt életveszélyre szekérideje, igazából most sem, inkább nyilallásnyi érzés volt ez, villámgyorsan lezúdulóadrenalin-lavina, amitől nyomban beindulnak a védekező reflexek, mint ahogygombnyomásra előugrik a rugós kés pengéje.


De értette már a következő pillanatban, hogy a hang nem az alsó szintről jön,ahonnan elemelhettek volna tán ezt-azt, hanem a padlásról, ahol csak ládák hevertekvajszerű porréteg alatt, lenge pókhálók himbálásai közt, de semmi ellopnivalónem akadt. Könyökre támaszkodott, majd nehéz testét recsegve-ropogva felemelte,s ült mozdulatlanul. A Hold segített látni a szobában, Ramzi úr körülnézett,megnyalintotta cserepes ajkát, és feszülten fülelt.


Ismét hallotta a hangot.


– Mina! – rázta meg a mellette fekvő nő vállát. – Mina, hallod?
Ijeszteni semmiképp se akarta őt, de a bárgyú tanácstalanság, a száradt, riadtnyeldeklések, s még ki tudja, mi, rávitte, hogy felébressze. Legalább hadd legyenbizonyos, hogy nem a képzelet műve. A nő szerencsére nem ijedt meg, ténylegesenfel sem ébredt, csak a takarót fejte le meztelen felsőtestéről, s laposan, lustaharcsaként tekergő nyelvvel kérdezte, hogy Ramzi úr mégis mi a halált akar tőleéjnek idején.


– Nem hallod ezt a kaparászást? – bökdöste tovább a férfi.
– Nem hallok semmit – nyögte álmosan Mina –, hagyj aludni!
Ramzi úr nem tágított:
– A padláson kapar. Hallgasd csak!
– Biztosan valami egér. Tedd a fejedre a párnát, ha zavar.


Hátat fordított, fenekét beriszálta mélyen a takaró alá, emígy adva a férfi tudtára, hogy ha legközelebb hangokat hall, valamelyik közeli felmenőjét ébresztgesse.


Ramzi úr gyámoltalanul bámult dundi lábfejére, mert hiszen a szív volt az, ami nem engedte, hogy feleségére ráparancsoljon, nem az itteni szokások. Nagy ballonosat sóhajtva visszahanyatlott az ágyba, egyik fülét a matracra tapasztotta, másikra ráhúzta a párnát. Szemét lehunyni viszont nem tudta, mert folyvást zaklatta a gondolat, hogy az ő házában egér van. Az övében. Hát hiába tart büszke rendeta házban, hiába hogy nem kerüli el figyelmét a legkisebb őszi pihe a drapérián, a leghalványabb cigarettapor a konyhaasztalon? Fertőtlenít, pucol, sikál, szellőztetés megint fertőtlenít. Nem ő, hanem a fizetett bejáróasszony. Így kerüli el az élősködőket, vagyis hát azok kerülik el őt, neki a házában ne legyenek atkák, se atkakukacok. Se rovar, semmi. Nem beszélve az ilyen szörnyetegekről, amelyek egyre rágnak.Mert azt csinálják, most is hallja, így a párnán keresztül is, ritmikusan, valósággal hersegve rág az a nyavalyás.


De vajon nem marja ki a falat, és nem költözik be a hálószobába? Vagy már meg is tette, ő meg csak fekszik párnával a fülén, s ennek okán nem hallja az apró lábak matatását a szekrényben, ne adj’ Isten az ágy alatt?


Párnáját ledobta fejéről, mozdulatlanul fülelt. Csak arra tudott gondolni, mennyire mélyen gyűlöli ezeket a rémes kreatúrákat, másfél mázsás testének minden sejtjével, szinte elfogja a remegés, ha arra az ocsmány szóra gondol, hogy „egér".


A rágás folyamatossá vált, ő pedig átfordult a másik oldalára, mert érezte, igen ráizzadt a lepedőre. Visszaaludni képtelenség, még csakugyan berágja magát ide a szörnyeteg, és felsurran az ágyba, míg ő nem veszi észre.


Imádkozni kezdett, hogy mielőbb megvirradjon, és elmehessen otthonról, de az idő, mint olvasztott gyanta, csak nyúlt egyre, messze volt még a hét óra. Jobb híján terveket szőtt délutánra, hogy majd hívja ő a rágcsálóirtókat, és azok majd adnak neki, az egérnek. Némi vadászos nyugalommal töltötte el a gondolat, és nem kis kárörömmel képzelte el a jelenetet, miként vánszorog elő a nyeszlett rém a padlás deszkái közül, vergődik egy-két rövidet, aztán a méreg mindenestül lebénítja az idegrendszerét, lábai megmerednek, végül kiadja azt a büdös kis egérlelkét. Azt. A rágcsálóirtó diadalmasan emeli majd a tetemet, a vastag kesztyű kaucsukujjai közt lecsüng a halott farka. Ő pedig mindezek végeztével zavartalanul végighever az ágyon, és alszik, békésen, mint a tej.


Eme paradicsomi állapotok víziójának hatására reggel felé sikerült elszenderednie, ám ez csak nehezítette az ébredést. Vörös, püffedt szemekkel kelt, átkozta magát, hogy éppen aznapra kellett neki értekezletet összehívni, ki sem menthetné magát, ha lázfelhőkben támolyogna, akkor se, mert a cég jövője ugye, annál fontosabb. Két részvényes távozni készül, és meg kell vitatni, hogy a vállalat mennyiért vásárolná fel azt a tizenkét százalékot, nehogy már egy idegen jöttment kezébe kerüljön.
Minának indulás előtt meghagyta, egyet ne feledjen, a rovarirtót, hogyhogy minek?, akkor az izét, a rágcsálóirtót. Keressen egy megbízhatót, hívja ki, intézze el. Hagyott készpénzt a konyhaszekrényen, abból kijön a borravaló is, a maradékból meg vegyen magának rumos-kókuszost.


Ezzel az egér- és csokoládé-problematikát megoldottnak tekintette, nem is gondolt rá egész nap, igaz, ideje sem volt, kellett koncentrálni a munkára. A tárgyalások elhúzódtak, és ami azt illeti, kézzelfogható eredmény nem volt, az egyik társtulajdonos ugyanis vihar miatt Svédországban rekedt, hiányában pedig nem hozhattak érvényes döntést.


Ramzi úr késő délután ért haza, arcán bozontos kimerültség. Tett-vett az íróasztalánál, aztán leverte magát a tévé elé, a fotelbe, várta, hogy megjöjjön Mina a konditeremből. A lehető legsüppedősebb pozitúrát választotta, hogy belealudhasson A Sziget hírfolyamába, de szeme nem akart lekoppanni, előbb mert túlságosan is érdekelte a hazájáról szóló anyag, utóbb pedig túlontúl szurkálta valami komisz nyugtalanság, hogy vajon miért nincs már itthon ez a nő. Fanyarkásan, bajszát lefelé simogatva bámulta a képernyő alján futó hírcsíkot, de olvasni nem olvasta, csak nézte. Éppenséggel feltápászkodni készült, odahozni a telefont, mikor vasaltszőke hajzuhatag hullott a vállára, s szájára húsos ajak tapadt.


– Nem is hallottam, hogy bejöttél – mondta lecuppanva az ajakról. – Merre voltál ilyen sokáig?
– Tudod, hogy hétfőn szolizok is, macim – csicseregte Mina, és a férfi ölébe ült. – Azt akarom, hogy olyan szép bőröm legyen, mint neked.
Megcirógatta Ramzi úr szépnek titulált, amúgy eléggé ripacsos orcáját, és újabb csókot nyomott a bajsza alá. A férfi kivillantotta tejföl fogsorát, párnás kezével megragadta Mina derekát, és közelebb vonta magához, már amennyire pocakrugózása engedte.
– Honnan rendeljünk vacsorát? – kérdezte. – A pakisztániból, az indiaiból vagy a Sirázból?
– Sehonnan, szerelmem – húzta ki magát Mina –, délben készítettem neked egy kis meglepetést, csak be kell tenni a mikróba. Mi jut eszedbe, ha azt mondom: ma’aluba?
– Te tényleg…?
– És ha azt mondom: kashta?
– Imádlak!


Az est további része hasonló turbékolmányok közepette telt, minek következtében Ramzi úr minden cudar hangulata elpárolgott, lefekvés után pedig kedve támadt barna vesszejét bevezetni Minájába. Hanyatt fekve szuszogott, más pózok túl fárasztóak, vagy testméretei okán túl lehetetlenek voltak számára. Elégedetten, boldog remegések közepette merült álomba.


Éjféltájt azonban rágcsálásra riadt. Fejét felemelte, úgy hallgatózott. Nem hitt a fülének. Nem is egy, hanem két hersegést sikerült megkülönböztetnie, a plafon két különböző irányából jöttek. Aztán az egyik megszűnt, kis lábak dobogtak át a feje fölött, majd újrakezdődött egy másik helyen.
– Te nem hívtad ki a rágcsálóirtókat?! – rivallt feleségére, miután magához tért a meglepetéstől.
A nő álmosan kinyitotta a szemét, nem értette, miről van szó. Ramzi úr megismételte a kérdést.
– Jaj, ne haragudj! – csapott a homlokára Mina. – A nagy főzés-sütésben kiment a fejemből. De a telefonszámukat kikerestem, ott van valahol a konyhában egy cetlin. Holnap elintézem, ígérem.
A férfi harapósan, csattogva kikászálódott az ágyból, és az ajtó felé indult.
– Most meg hova mész? – kérdezte a nő. – Csak nem éjnek idején akarod felhívni őket?
– Nagyon könnyen veszed – fordult meg Ramzi úr. – Neked mindegy, téged nem érdekel semmi. De ez az én házam! És nem akarok egereket a házamban!Mi vagyok én, köles? Nekem ne jöjjenek ide rágcsálók!
– De hát én nem is hallok semmilyen rágcsálót, gyere, feküdj vissza, kérlek – nyúlt utána Mina, ám Ramzi úr visszalökte a kezét:
–Mondtam már neked, nem? Elmeséltem. Hogy gyerekkoromban mit kellett elviselnem, amikor a családommal egy hónapig abban a pincében bujdostunk, amit hombárnak használtak. Utálom az egereket! Tiszta szívből!
– Pedig olyan aranyosak – próbálta békíteni a nő. – A kis lábacskáikkal meg a kis orrocskájukkal, meg azokkal az édi fogaikkal, amikkel folyton rágniuk kell.


Ramzi úr megborzongott, kilépett a hálóból, és becsapta maga mögött az ajtót. Levonult a nappaliba, bekapcsolta a tévét, morcogva, szájmozgatva helyezkedett el a fotelban, lábak keresztbe a sámlin. Itt legalább nyugton lesz. A pornócsatornára kapcsolt, de rájött, hogy nincs hangulata hozzá, filmet keresett hát inkább. Az ott Rutger Hauer, kezében a fegyverrel hova megy, bazinagy mordály, tejóég, ez a 2008, a Patkány Éve, tovább kell kapcsolni. Foci nincs sehol, a sportcsatornán snooker-világbajnokság, ismétlés, de jó lesz ez, most úgyis csak a szem vánkosául kell. Ronnie O’Sullivan százas brékhez készülődik, valami rág, istenem. Már itt is?


Mintha a szoba sarkából jött volna, egyenletes, érdes rágicsálás. Ramzi úr felugrott, felkapcsolta a villanyt. A hang abbamaradt. Lekapcsolta a lámpát, lehalkította a tévét is, közben figyelte, amint O’Sullivan előredől, nagy hidegbarna szeme akárha vadat lesne, beméri a rózsaszín golyót, menten eljut a száznegyvenhetesig, ismét rágás. Villanyt fel. Kicaplatott a konyhába, előkeresni azt a cetlit a telefonszámmal. Tenyerébe gyűrte, tétován állingált egy darabig, majd tohonya léptekkel elindult fel a hálószobába.


A párnával kipockolta a hátát, így ült, szinte csempefehér vacogással, ébren várta ki a reggelt. Kezében a telefonszámmal, fülében a szűnni nem akaró, őrlő hanggal. Öt óra magasságában a rágás megszűnt, de Ramzi úr nem akart elaludni. Megvárta, míg a digitális óralap 6:59-ről átvált 7:00-ra, ekkor lement a nappaliba, és tárcsázta a számot, amit a gyűrött papírdarabról olvasott le, de nem vette fel senki. Újra próbálkozott, semmi.


Álláról lekaparta a borostát, felöltözött, reggeli és sziadrágám nélkül fogta az aktatáskáját, átment a garázsba, és beült olivazöld terepjárójába.Nyújtózkodott egyet a krémszín bőrülésen, roppantak a meszes csigolyák, és arra gondolt, hogy itt kellett volna aludnia, ide biztosan nem másznak be az egerek. Kesernyéset ásított, majd ellenőrizte a tükörben kifogástalanul megkötött nyakkendőjét. Feje, mint egy rossz vaskemence, amiben sehogy se gyúl be a hasábfa, kormos, szikrátlan gondolatokkal vágott neki a városnak. Reflexei lassúak,mozdulatai ügyetlenek voltak.Nem fog ma csillogni a többiek előtt, az szent, de meggyőzni bárkit képes, ha álmából keltik, akkor is, ebben bízott. És pumpálta így magába az önbizalmat, mialatt az autók tétován maradoztak el mellette.
Aztán egy kereszteződésnél nekikoccant az előtte haladónak.


– Kus umak! – kiáltott fel, tenyerét rácsapta a kormány hasára.
Pechére az útelágazásnál rendőr irányította a forgalmat, el is indult nyomban a terepjáró felé. Ramzi úr messziről látta, hogy csillog az értelem a forgalmista szemében, mint egy díszhaléban, tartott hát tőle, mi lesz. A rendőr megvizsgálta az ütközést, konstatálta, hogy látható nyoma nem maradt, ezért a másik sofőrt elengedte, neki pedig intett, hogy húzzon le az út szélére. S kérte a forgalmit, jogosítványt. Ramzi úr szótlanul,magában dohogva nyúlt a kesztyűtartóba,matatni kezdett az iratok után. Valami puhát érzett a keze alatt, kíváncsian kihúzta.


Csikorogva üvöltött fel, kezét elrántotta, s ösztönösen nadrágjába dörgölte. Egy döglött egér fityegett ki a kesztyűtartóból, s mintha zavarában tenné, kibucskázott az ülés előtti gumiszőnyegre. A rendőr, követve Ramzi úr riadt tekintetét, szintén a gumiszőnyegre nézett, majd vissza a férfi arcába, amely mintha szivaccsá vált volna, pipogya grimaszok tucatja hullámzott át rajta. De a torokból hang nem jött egy csepp se.


Ramzi úr végül egy figyelmeztetéssel távozott, ujjai remegtek a kormányon, voltaképp mindene remegett, sípolva szívta a zsíros levegőt, inge átizzadt, alig várta, hogy nyugalmasabb helyre érjen, ahova leparkolhat. Közben folyton a tetemre sandított, hogy biztosan döglött-e, nehogy még felébredjen, és felmásszon rá.


Végre megállhatott. Ideges reszketéssel pattintotta fel az aktatáskáját, fehér lapot húzott elő belőle. Nézte a mozdulatlan szürke állatot, begörbedt lábait, két kiálló fogát. Azokkal rág, ni. Rajzfilmben, meglehet, szórakozott volna rajta, ám így mintha a Sátán megtestesülését bámulná, elborzasztotta a levegőbe karmoló állat látványa. Hosszú percekbe telt, míg rávette magát, hogy a papírral megfogja, és kidobja a kocsiból.


Miután ekképp megszabadult tőle, nyomban a telefonjához nyúlt, és hívta a rágcsálóirtókat. Ezúttal felvették, álmos férfihang köszöntötte. Ramzi úr megadta neki a lakcímét, és kérte, azonnal küldjön ki valakit, végezzenek teljes irtást, a pincétől a padlásig.
– Sajnos ebben a pillanatban nincs szabad emberem – mondta a hang.
– A dupláját fizetem, ha most rögtön kiküld valakit. Sőt, a tripláját.
– Nem ezen múlik, uram. Nem tudom, mi történik mostanában, nagyon elszaporodtak az egerek. Állandóan hívnak, több a munkánk, mint amennyit el tudunk vállalni. De mondok én valamit. Szólok az emberemnek, hogy ha végzett a
mai melóval, menjen át Önhöz. Ez munkaidőn kívül lesz, ugye érti?
– Mondom, hogy a tripláját fizetem, csak jöjjenek.
– Mindent megteszünk.
– A pincétől a padlásig…
– Persze, persze.
– Köszönöm.


Tíz perccel később már az irodaépületben volt, de úgy lépett be, mint aki romok alól támolyog elő. Beosztottjai rögtön látták, hogy ez nem az a kimért, tökéletes megjelenésű Ramzi úr, akit megszokhattak, a szemfülesebbek pedig azt a kis körömfeketényi vörös csíkot is észrevették a tokáján, ami annak jele volt, hogy borotválkozás közben megvágta magát, és persze egyikőjük sem emlékezett, hogy ilyen korábban előfordult volna. Ami pedig esőfelhős ábrázatát, tüskés, szigorú tekintetét illeti, az mindenkiben félelmet keltett. Nem is merték zavarni, még titkárnője sem pisszent, míg ő maga be nem hívatta az irodájába. Csak Antos, a cég egyik társtulajdonosa, egyben Ramzi úr egyetlen barátja ebben az országban, csak ő vette a bátorságot, hogy megkérdezze, mi baja.Mert egyből látta ő is, amint belépett hozzá, mennyire fakó és törődött. Ám Ramzi úr csak legyintett, semmi komoly, előző nap csúnyán elrontotta a gyomrát, de már javul a helyzet, s ha a Liverpool továbbjut, még rózsásabban érzi majd magát. Ezt mondta, noha furdalta a lelkiismeret e szivarvégnyi hazugság miatt, hiszen hálával gondolt felesége tegnapi meglepetésére, az is eszébe jutott, milyen cuppanós élvezettel falta a fokhagymás bárányhúst, de ha konkrétan az ételre gondolt, vagyis hogy netán ennie kéne valamit, valóban úgy érezte, menten felfordul a gyomra. De a teljes igazságot, azt szégyellte volna bevallani. Őt mindenki tiszteletreméltó, erős, önmagával is szigorú üzletembernek ismerte meg, aki átvészelte a legnehezebb éhínséget, a szaggató háborúkat, kinevetnék, ha elmondaná, mennyire retteg a rágcsálóktól.


Valószínűleg nem ismerte eléggé barátját, Antos ugyanis nem nevette volna ki, sőt komolyan aggódott érte, próbálta is győzködni, menjen már haza, pihenje ki magát, és csak akkor jöjjön be, ha teljesen talpra állt, de ő erről hallani sem akart. Egy igazgató testi nyavalyája nem állhat fölötte a cég problémáinak, mondta. Antosnak annyit mégiscsak sikerült kialkudnia, hogy a tárgyalásokat halasszák következő hétre, és most csak a legsürgetőbb kérdésekkel foglalkozzanak.


Emiatt Ramzi úr a szokottnál korábban hajtott haza. A kertben fiatal férfit talált, csontos, színészarcú, kékvászon mellesnadrágban,Minával beszélgetett. Amint meglátta Ramzi urat, szélesre húzta a száját, sapkáját feltolta hajvonalig, és sietett felé kinyújtott kézzel:
– Koller vagyok, a rágcsálóirtóktól.


Ramzi úr utoljára akkor örült ennyire, amikor a kádi kimondta a válást előző feleségétől. Beinvitálta a férfit, kávéval, aprósüteménnyel kínálta, az szerre visszautasította ezeket, de a házigazda leültette, ragaszkodott hozzá, hogy elfogadjon egy szivart a legfinomabból, és faggatni kezdte a méreg felől.


– Nincs méreg, mi másként dolgozunk – magyarázta Koller. – Spéci műanyagdobozokat helyeztem el a ház különböző pontjain. Ezekben olyan szer van, ami becsalogatja az egeret. Szagos. Amint Jerry bebújt a dobozba, elektromos sokk éri, és kampec, tetszik érteni. Piros fény jelzi, hogy az áldozat besétált a csapdába, maga nem is látja a kis szarost. Már bocsánat.
Ramzi úr kissé elszontyolódott, mikor megtudta, hogy két-három napig tart az ilyesmi, ő azt hitte, azonnal végez velük, de Koller azt mondta, ez a leggyorsabb módszer. És hogy ne aggódjon, feltehetőleg már első nap végük lesz, aztán ő majd három-négy nap múltán visszajön begyűjteni a dobozokat.


Elbúcsúztak, Ramzi úr ígéretéhez híven busásan megfizette, majd elindult átöltözni.
– Most már vége lesz – mondogatta magában –, hamarosan vége.


De hasztalan győzködte magát, a fürge remegés a bőr alatt, a folyékony hideg valahol a csigolyák közt, nem szűntek meg. Feleségéhez nem igen szólt, mosolygott rá csak, de azt is úgy, mint amikor ráng az ideg.


Éjszakáját, hiába hogy fogyni kezdett a Hold, ébren töltötte, párnákkal a lapocka s a tarkó alatt. Hallgatta az apró fogak őrlését, a pergő futkározást a padlás felől. Mintha a plafon minden szegletéből jött volna a rágás, s a kis lábak folyamatos dobogása is behálózta az egész mennyezetet, Ramzi úr már képtelen volt felbecsülni, hányan lehetnek. Reggel aztán bement az irodába, de csak azért, hogy bezárkózhasson, s szundítson az asztalra borulva. Antos csóválta a fejét, de nem szólt.


Így telt a következő éjszaka is, és az azután következő. Harmadnap be sem ment dolgozni, csak ült a fotelben, és fényes szemekkel nézte a tévét. Nem sokat érthetett belőle, fátyolos, vizenyős pára lebegett a képernyő előtt. Minden fényforrás körül ködfelhőket látott. Étvágya nem volt, kevés mandulát ha ropogtatott, inni kizárólag gyümölcsleveket tudott.Mina hasztalan sürgött-forgott, csicsergett körülötte, nem volt képes felvidítani.
Végre kijött a rágcsálóirtó, begyűjteni a csapdákat. Koller aranydalos kedvében volt, arcára napsütést rajzolt a vidámság, úgy festettek egymás mellett Ramzi úrral, mint a fény és a sötétség.


– Elkaptuk őket – dörzsölgette a tenyerét, s mutatta a vörös led villogását. – Tízből hét fogott valamit, nem semmi. Legtöbb kettő-három szokott lenni. Szerencse, hogy időben hívott, mert ezek úgy elszaporodnak, hogy berágják magukat mindenüvé, aztán majd éjszaka a szájába szarnak. Már bocsánat.
Ramzi úr szédült.
– Biztosan nincs több? – kérdezte.
– Mi, egér? Ami volt, azt mind összefogdostuk, higgye el. Na, Isten áldja!


Hitte is, nem is Ramzi úr.Minának azt mondta, ha megint hallani fogja a rágcsálást, felmegy a padlásra, és saját kezűleg, illetve hát lábilag fogja szétreccsenteni a nyavalyásokat, őt nem érdekli. Nem bízik ő már senkiben. Este át sem öltözött lefekvéshez, nappali ruhában ült be a hálószobába, és várt.


Odakészített maga mellé egy pár túrabakancsot, egy vízhatlan munkaruhát, vas13 tag kertészkesztyűt meg húsklopfolót. Tíz óra elmúlt, tizenegy is, rágást nem hallott. Felesége ott szuszmákolt mellette az ágyban, mondogatott is álmában ezt-azt, nem lehetett kivenni, mit. Ramzi úr időnként rápillantott, egyébiránt csak nézett maga elé, gyűjtötte az erőt.


A rágcsálások éjfélkor kezdődtek. A férfi odahajolt Minához, megrázta a vállát.
– Hallod? Hallod őket?
Nem riadtan kérdezte, elszántan inkább, képére kaján vigyor ült ki. A nő kinyitotta a szemét, körülnézett, majd feltekintett a férjére, és szinte sajnálkozva mondta:
– Nem hallok semmit.
– Akkor aludj tovább! – pattant fel Ramzi úr.


Sebtében felöltötte a ruhát, nadrágszárát belegyömöszölte a bakancsba, és kiment a szobából. Falépcső vezetett a padlásra, a plafonon lehajtható ajtó, pácolt cseresznyéből az is. Csak ekkor jutott eszébe, hogy a villanykörte rég kiégett a padláson, akarta is cserélni többször, de minduntalan elhalasztotta. Leszaladt hát a garázsba elemlámpáért, csípőjén rengtek a zsírpárnák futtában, talpa alatt döngött a padozat. Visszafele tett még egy kitérőt a konyhába, hogy hozzon kést is, aztán mégis otthagyta, mit kezdjen vele, nem lenyúzni akarja az egeret.
Patakzott róla az ürmös veríték, mire a padlás lépcsőjéhez ért, sűrűn szedte a levegőt, mintha gázálarcon keresztül venné. Állkapcsát összeszorította, kesztyűs kezét ökölbe. Hirtelen csapta fel a padlásajtót, s hallotta, hogy a cincogó sereg trappolva szertefut. Felkapcsolta a zseblámpát, és már benn is volt, lábával visszalökte az ajtót, ne tudjon arrafelé menekülni egy se.


Körbevilágított szájtátva, hátában szegecses borzongással, és majdnem kiejtette kezéből a lámpát: egerek százai nyargaltak szerteszét a fény elől. Visibálva, tülekedve, egymásra mászva kotródtak, keresték a menedéket. Ramzi úr idegesen lihegett, haja csatakos volt a félelem levétől. Felemelte a klopfolót, hezitált, hova csapjon, hiszen bárhova lehet, tele van velük minden. Közben megállás nélkül topogott, nehogy rámásszanak. Éppen lesújtani készült, mikor háta mögül szokatlan hangot hallott, mintha valaki öblöset köhintene, dohányos torokkal.
Megfordult, és a rémülettől megbicsaklott a térde, földre hullott a húsklopfoló, utána a lámpa is. A sarokban, egy láda tetején, burnuszba burkolózott alak kuporgott. Mintha halovány, meszes fény világítaná valahonnan. Feje lesütve, arcát kendő takarta, és úgy nevetett, akárha szája tele volna száraz homokkal. Zsivajgott körülötte a tengernyi egér, ide-oda cikáztak. Az alak enyhén felemelte állát, kezét széttárta, aszályos, suttogó hangon szólalt meg:


– Látod, millió arca van a halálnak. Hosszú éveken át menekültél előlük, mégis ők fogják elrágni puha torkodat. Belülről már napok óta rágnak, hiszen nemrég egeret vacsoráztál. Mi jut eszedbe, ha azt mondom: ma’aluba?


Ramzi úr a gyomrához kapott, és mielőtt egészében elsötétült volna előtte minden, még hallotta a burnuszos hersegő kacaját.
A száguldó mentőben tért magához, és az első dolog, amit látott, az Mina aggodalom-szürke arca volt.
– Kinyitotta a szemét! – kiáltott fel a nő. – Hallasz? Hallasz engem, édesem?
Az orvosra nézett, aki vele szemben ült, majd vissza Ramzi úrra.
– Mi történt? Mit kerestél ott a lépcsőn?


Ramzi úr bágyadtan megfogta Mina kezét, a nő közelebb hajolt, szabad kacsójával simogatta a beteg cseppkősárga homlokát. A szorítás egyre erősebb lett Mina csuklóján, kezdett már fájni.
– Mit adtál te nekem? – súgta rekedten Ramzi úr. – Mit tettél az ételbe?
– Ne izgassa fel! – szólt rá szigorúan Minára az orvos.
A nő sírva fakadt. Nem értette, miről beszél a férje. Tán azt hiszi, megmérgezte? Próbálta csitítani, arcára kedves csókokat lehelt, suttogott neki virágos szavakat, de az csak görcsösen szorította a kezét.
Másnap engedték haza Ramzi urat a kórházból. Magas vérnyomás, mondták, meg a koleszterin, egyebet nem találtak. Feltöltötték vitaminokkal, nyugtatót adtak neki, de otthon sokat kell pihennie, tanácsolták, utazzon el valahova, kényeztesse magát, és legyen sokat szabad levegőn.


Ramzi úr erőtlenül zuhant az ágyába, megszólalni nem volt hajlandó egész nap. Semmit sem evett, éjszaka nem aludt, csak bámulta a plafont üvegesen, beletörődve az őszülésbe. Másnap Antos jött meglátogatni, az ő arcának sem tudott örülni.
– Szétrágnak. Belülről rágnak szét! – csak ennyit mondott neki.
Antos kérdőn nézett Minára.
– Folyton azt mondja, egereket hall – magyarázta csendesen a nő. – De csak ő hallja őket. Én nem tudom…


Sírva fakadt, és kiszaladt a szobából. A tehetetlenség vastag damasztként ereszkedett a házra, súlyosabbak lettek a léptek is, a szőnyegek beszürkültek a tehertől. Ramzi úr megragadta barátja könyökét, magához vonta, és fejét megemelve odasúgta:
– Kérdezd meg a rendőrt a nagykórház melletti kereszteződésnél. Ő is látta.


Ernyedten hanyatlott vissza a párnára, többet nem szólt.
Antos szomorúan indult haza, belül dörzsölte az önvád, hogy biztosan segíthetne valahogy, csak nem képes rájönni, hogyan. Aztán gondolt egyet, és útját a nagykórház felé vette. Tudta, kevés esélye van, hogy éppen azt a rendőrt találja ott, akiről Ramzi úr beszélt. És mégis. Ott lengette a karját egy alacsony forgalmista, fekete pontszemei félénken vizslatták az elhaladó kocsikat. Antos megszólította, leírta neki barátja külsejét, kérdezte, emlékszik-e rá esetleg. A rendőr emlékezett, zöld Land Rover, ugye?, az az. Furcsán viselkedett, azért maradt meg.
– Mi volt a furcsa?
– Valamit nézett az anyósülés előtt, és reszketett.
– Mit nézett?
– Gőzöm sincs.
Antos látta, hogy most már igencsak zavarja a forgalmistát, indulni készült, de azért fordultából még megkérdezte bátortalanul:
– Nem lehet, hogy egy egér volt az?
A rendőr bután nézett rá.
– Egér?
– Igen, tudja, rágcsáló. Kis szürke.
– Lehet – vigyorgott a másik, s megigazította tányérsapkáját –, de az is lehet, hogy a százegy kiskutya volt. Na, menjen szépen, nem érek rá egész nap.


Még akkor is vigyorgott, mikor Antos már a kocsijában ült, és csatolta be a biztonsági övet. Méghogy egér. Mit keressen az egy olyan kocsiban.


Ramzi urat egy héttel később eltemették.


Felesége nem sokkal ezt követően eladta a házat, az autót, és mindent, ami néhai férjére emlékeztette. Ramzi úr részvényeit Antos vásárolta meg tőle. Utána összepakolt, és feltehetőleg külföldre utazott, de hogy hová, azt senki sem tudta, az ismerősök, barátok nem látták többé, hallani sem hallottak felőle. A házba háromgyerekes család költözött be, olaszok. A gyerekek egyik nap találtak a padláson egy burnuszt, de az anyuka nem engedte, hogy felöltsék, végtelenül egérszagú volt, így elégették. Hogy fenn, a padláson túlságosan sok volt az egérpiszok, és hogy Mina egy napon tűnt el nyomtalanul az egyik rágcsálóirtó cég alkalmazottjával, Kollerrel, az nem tűnt fel soha senkinek.



Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Székely Csaba


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.