1956 / Az esszé mint szellemi magatartás

Szilágyi Júlia
Az esszé mint szellemi magatartás


Bretter György: Temetés Zsögödön

Mit ígér a cím Bretter György esszéjében? Egy meghatározott helyen végbement szertartás kulturális antropológiai leírását. És mit nyújt az első mondat? Nem azt, amit szakembertől vár az olvasó. Megszólal, nem személytelenül, nem szenvtelenül, hanem vallomásos hangon a reflexió alanya, aki aztán bemutatja a temetés színhelyének szellemét, és értelmezi ezt a helyszínt:
„Mostanában sokat gondolok a székelyföldi kis népi gótikus templomokra (…)”


A Csíki-medence a gótika legkeletibb pontja. És mit sugall a gótika? Monumentalitást. „A középkor még plasztikus és naiv szelleme látható alakot akar adni minden fogalomnak” – írja Huizinga A középkor szellemében. Nyolc évszázaddal ezelőtt a gótikus katedrális volt Nyugat-Európa reprezentatív épülete, a hit és az építészet mesterműve, az anyag átszellemülése. Nemcsak az. Umberto Eco írja az Új középkorban: „a középkor látványon nyugvó civilizáció, katedrálisa kövekkel írott óriási könyv, szabályszerű plakát, tévéképernyő, misztikus képregény.”

Csakhogy Bretter a népi gótikára gondol sokat. Éppen 1968-ban, miközben „testvéri tankok” leverik a Prágai Tavaszt, és Párizstól az amerikai campusokig diákok tüntetnek a vietnami háború ellen, és a jóléti társadalom (korántsem általános, de a tudatosabb rétegek, az értelmiség által éppen ekkor és így észlelt és kifejezett) rossz közérzete ellen. Az erdélyi népi gótika pedig minden, csak nem monumentális. Hogy miért nem, azt Kós Károly mondja el Beszélgetéseiben Benkő Samuval: „A gótika itt, Erdélyben sokkal egyszerűbb, mint nyugaton /…/ Mi mindig szegények voltunk /…/ az erdélyi népi építészet a korai gótikát vette alapul, azt fejlesztette tovább egészen a barokk korig. Itt nem is volt idő a díszes gótikára, arra, amilyenné nyugaton fejlődött. Jött a török.” És még hozzátesz valami fontosat: „/…/ az építőmesterség alapját itt széles népi méretekben a gótika vetette meg. A nép beleélte magát.” Így látja az építész, aki író is, és ugyancsak beleélte magát táj és ember sajátos – Kós Károly értelmezése szerint transzszilván – kapcsolatába. A művészi alkotásban, így az irodalomban is, a táj nyelvként is tud viselkedni. De hogy milyen üzenetet hordoz, az nem ritkán az üzenet megfejtésétől függ. A megfejtés pedig a megfigyelő közvetítői szerepén múlik, a megfejtés irányzatosságán. Elképzelhető, hogy kinek-kinek mást mond. Nem mindegy az sem, hogy ki mikor faggatja.


Bretter Györgyről, közvetlenül korai halála után, de még évtizedekkel később is, egyéniségét és szerepét elemezve, majd rendre elmondják a tanítványok, hogy „ Mindent gyűjtött, tájat, gondolatot, tárgyat, látomást és absztrakciót egyaránt” – emlékezik és összegez Ágoston Vilmos. Hogy „Az ő esetében hiteles, megélt élményeken alapul minden leírt sor… Ő ezt érvényesnek érezte a filozófiában is” – állítja Molnár Gusztáv. Hogy „Mivel Bretter filozófiájának – állapítja meg egy évtizeddel a Temetés Zsögödön megírása és nem közlése után Egyed Péter – kimondottan erkölcsi a kiindulópontja” –, a szerzőre, aki a marxizmusból éppen kifelé tart, de nem a megtagadás, hanem az öncenzúra által visszafogott, ám mégis radikális kritika útját járja, az eszméltető korszellem erejével hat az egzisztencializmus: a személyiség és a szabadság kérdései foglalkoztatják. Barát és ellenség egyaránt érzékelte ekkor Bretter szakítását az ideológia rituális nyelvével. A szakítás műfaji is volt. Éppen ekkor és éppen az esszében találja meg a kritikai önvizsgálat, a vívódás, a mindent újratanulás, az óvatos merészség, az egyszerre burkolt és nyílt, egyszóval a fortélyos filozófiai beszéd műformáját.

Az esszéíró filozófusnak pedig feltűnik az is, hogy a Csíki-medence lakói nem az utókornak építették templomaikat, hanem maguknak, a jelennek: „Ez az évszázados vidék, amely gyakorlatilag elkerülte a jobbágysors mélységeit is, szinte nem rendelkezik műemlékekkel templomain kívül.” Az ilyen szigorú, a lehetőségekre és szükségletekre figyelőn valóságelvű, mindennapi használatra való életfilozófiát is kifejezik a székelyföldi kis népi gótikus templomok, a maguk ugyancsak szigorú ökonómiájával. „/…/ csak a világon felülkerekedni akarók építenek a természetet túllicitáló épületeket: aki elfogadja a világot, abban nem támad fel a méretmonumentalitás vágya.” (Ma már nem tűnik lázításnak az a gondolat, amely akkor – ha egyáltalán eljutott az olvasóig, és ez az esszé szerzője életében nem jutott el – a totalitárius rendszerek megalomán építészetére irányította a figyelmét.) A valósággal, a környezettel, a lehetőségekkel számolni tudó, azokkal arányos emberi szándék valósul meg itt. Kivitelezői „… a monumentális nagyságot nem álmodják meg, nem versenyeznek a hegyekkel”. Remény és furfang, naivitás és életösztön pátoszmentes világa ez, az ember itt „létezni akar, erőszakosan, mint maga a természet”, ezért a templomaiban sincsen semmi „a félelmetes nagyság önvizsgálatra ébresztő kontrasztjaiból”. Aki néha odalép, egészen közel, egy hat-hétszáz éve álló gótikus templom falához, de úgy, hogy a kő hidege érintse homlokát, és felnéz, tekintete követi a magasba szökkenő falat, érti, hogy ez mit jelent.


A székelyföldi kis népi gótikus templomok funkciója a vidék népének védelmén kívül, mondja Bretter György, „a vidék csalódásainak összegyűjtése is”. Miben csalódtak, csalódnak e vidék lakói? Egymásban, mint a boldogtalan szerelmesek? Vagy a történelemben, mint a magukat sorsüldözöttként, sértődötten szemlélő népek? Annyi bizonyos, hogy ebben az esszében mint hiányérzet szerepel a történelem. Nem szólal meg, mint antik kórusok, hogy értelmezze az emberek sorsát. Hogy megítélje vagy dicsőítse, sajnálja és sirassa őket. „A fenyők tanulsága” sem romantika, nem is mítosz, hanem kapaszkodástan: „Csak a Hargita fenyői tudják ezt a titkot: kapaszkodni, a lehetetlenbe fogózni, megfoganni és élni még akkor is, ha nincs termőföld, csak szikla van.” A városi tanárember, aki inkább a Székelyföldről, mint a Székelyföldre nősült, látogatóba jár ide, esküvőre, temetésre: egy személyben rokon és idegen, egyszerre látja kívülről és belülről ezt a világot. Talán beleviszi a magával hozott szellemi poggyász értelmező eszközeit is, és magába fogadja a hely és a helyzet sugallatát. Észreveszi az ismétlődő helyzetek sorát, amint tagolják a nemzedékek életét. Az időt. Észreveszi tárgyak és szimbólumok szövetségét a mindennapi életben:


„A zsögödi templom gyakran zárva van ugyan, de a kulcsot mindenki megtalálhatja a templomajtó melletti kereszt e célra készült kis tartólapján…” A kulcs a civilizáció legbeszédesebb eszközeinek egyike, tilt és megenged, befogad és kizár. Itt még közösségszervező meg kirekesztő is! Az idetartozás vagy ide-nem-tartozás tesztje. A templom zárva van az idegen számára. De aki itt honos, az tudja, hol keresse, hol találja meg a kulcsot: „a hívő ember, ha szörnyű álmok gyötrik, akár éjjel is odatalál istene elé”. A kulcs titka és hozzáférhetősége itt azt is jelenti, hogy Isten és ember közvetítő nélkül is, személyesen és bizalmasan bármikor együtt lehet. Éjjel vagy nappal, hétköznapokon is, nem kell megvárni a piros betűs ünnepet.


De hogy kerül egyazon esszébe ez a világ és Jackson Pollock világa? Lehetséges, hogy éppen az esszé, a kísérlet mint műforma szeszélye – szabadságnak is nevezik meg eszmetársításnak – szervezte meg ezt a váratlan találkozást? Vagy Bretter tanár úr közismert érzéke a bizarr, a groteszk iránt? Vagy valami más? „Nem tudok ellentmondásosabb érzést”, mondja a szerző, amikor bevallja, ezekben a kis templomokban Pollockra kell gondolnia. Miért? Megírása után közel négy évtizeddel a Zsögödi temetés úgy is olvasható, mint kétféle (erdélyi) dialógus a nyugattal. Az egyik dialógusnak, mint láttuk, Kós Károly is krónikása. A gótika Erdélyben eszmék és stílusok vándorlásáról is szól. Bretter a fogalmi tisztázásokban jártas elme biztonságával jelöl ki egy lehetséges viszonyítási pontot „az ősi önellátás ügyességei” és „a pollocki eszme” között, az azonnaliságot: „a spontán önkinyilvánítás, a kéz gesztusain keresztül megkerüli a magasabb elvonatkoztatásokat, és elmondja a fogalmakon kívüli cselekvésben mindazt, amit az életről csak tud.” Ezzel az önkinyilvánító erővel a látványkultúra hatalmas érzelmi kapacitása jut szóhoz. Szóhoz? De hát itt éppen azt vesszük észre, ami a szón innen és túl van! A középkor írástudatlan embere nem latinul, nem is görögül vagy héberül, és még nem az anyanyelvén, hanem a gótika fogalmakon túli nyelvén élte át a metafizikai borzongást. A gótika volt az az erő, amely egész Európát valamilyen kozmopoliszban egyesítette. Kis népi gótikus templomaival a nem városi Erdély is a maga módján felzárkózott az európai építőművészet nagy áramlataihoz, anélkül, hogy erejét meghaladó szellemi és anyagi kalandokba bocsátkozott volna.

Bretter esszéjének központi gondolata egy kontrasztban megvalósuló összefüggést érvényesít. Pollockot, aki az „action painting”-gel, méltatói szerint, bevitte nemcsak – ahogy Bretter nevezi – a maga „rémült önkeresését”, hanem az amerikai festészetet a művészet egyetemes történetébe, európai műhelyek inasának tekinthetjük, aki idejében lázadt fel mesterei ellen. Idejében, vagyis miután már megtanulta tőlük azt, ami egyáltalán megtanulható, a látásmódot, a technikát. Idejében, vagyis miután felismerte saját célját és temperamentumát, és egy nem európai közeg életérzését. Mindkét eset a tanulásról és az eredetiségről szól és a kettő sajátos viszonyáról. Ezt ismerheti fel Bretter olvasója, aki, mi mást tehetne, körülbástyázza magát tájjal, könyvvel, látvánnyal, és eszmecserét folytat a szöveggel. A gótika is, Pollock is nemzetközi idiómaként szólítja meg a rá figyelőket. Azokat is, vagy elsősorban azokat, akik időről időre – úgy mint Bretter, vagy másképp, de – újragondolják provincia és központ viszonyát. Modernitás és hagyomány helyét, valamiféle többirányú folytonosságot a kultúrában. Akik – mint Bretter – nemcsak az Életet, hanem az egyes emberek életét is a filozófiai gondolkodás tárgyává teszik, mi több, „életté változtatják a szorongást”.
Fontos adat, hogy a szerző életében, sem folyóiratban, sem kötetben nem jelent meg a Temetés Zsögödön! Tíz évvel később, Magyaroszágon jelenik majd meg először, a szerző halála után, emléke előtti tisztelgésként, az Új Írásban. A 68–69-es esszésorozat többi darabja, például az Eszményeink és a világ, Ikarosz legendája, Laokoón, a néma, Kronosz, a kegyetlen közlését vállalta a Román Írószövetség Kolozsváron megjelenő hetilapja, az Utunk. Szerkesztői óvatosság vagy cenzori beavatkozás állhatott a Temetés Zsögödön publikálásának útjába? Az 1968-as döntés tényleges okait az utólagos értelmezés, találgatás, magyarázat, indoklás aligha tárhatja fel mozzanatról mozzanatra, tárgyszerűen, hitelesen. Már csak az azóta eltelt idő miatt sem. Az olvasói – és a szerkesztői – tudatban azóta sok minden elmozdult egykori helyéből. Maga a hely, az egykori hely tűnt el, szinte nyomtalanul. Hiába keresi kortárs, kutató, utókor: csak körbenéz mindenki tétován, és másfelé, mások felé mutat.
És a temetés? Az elmélkedésnek ürügye csupán vagy annál jóval több? Nem is a temetés, inkább a gyászolók, a gyászuk, amely „gyors és ellobban a munkában”, de ”/…/ amikor csendes méltósággal elvonulnak a ravatal előtt, van bennük valami a természet ősi rendjéből: nem panaszkodnak, hiszen a hegyek sem panaszkodnak”. Íme, a természet mint viselkedésminta. És íme, a városi ember, az értelmiségi, a maga bűntudatával, mert hogy neki nem kell „egy egész napig kapaszkodnia a kaszálóig, és a begyűjtés után egy egész napig (…) tűrnie a leereszkedés izomgyötrő fáradalmait”. Ám azért ő sem tétlenkedik: építi és elemzi a mítoszt. És közben kritikus szemmel figyeli önmagát.


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Szilágyi Júlia


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.