Disputa / Az unoka mesefájának folytatása. Hozzászólás Horváth Sz. Ferenc: Az unoka mesefája, avagy hogyan ne közöljünk szövegeket című írásához

Paál Gábor
Az unoka mesefájának folytatása. Hozzászólás Horváth Sz. Ferenc: Az unoka mesefája, avagy hogyan ne közöljünk szövegeket című írásához

[Látó, 2010. január]

A Látó márciusi számában jelent meg a fenti írás. A véleményformálás joga mindenkit megillet, de ha ez a vélemény csak címében vonatkozik a tárgyra, ám ennek ürügyén személyes sérelmeket próbál orvosolni, az már vitatható. Mivel az említett írás véleményem szerint ilyen jellegű, személyes érintettségem jogán kell hozzászólnom. Nem kívánok reflektálni a személyemet érintő gúnyos megjegyzésekre, jelzőkre, melyek a szerzőt magát minősítik. Azonban reagálnom kell több olyan részére az írásnak (mindegyikre helyszűke miatt lehetetlenség), melyek valóságtartalma vagy mondandója ezt megkívánja.
Megtisztelő (még ha idézőjelben használja is), hogy a kötet szerkesztőjének tart a cikk írója, de erre semmi nem utal a könyvben. Csupán válogatója voltam a közölt írásoknak.
Egyes észrevételek (tendenciózusan, egyoldalúan és apologetikus alapállásból, szenvedéstörténeti szemlélet alapján összeállított válogatás; a tudományos apparátus teljes hiánya; kihagyott részekre való utalás kérdése; feljegyzések dátumainak hiánya) vonatkozásában mindenre magyarázatot ad az előszó. Nem aláhúzva ugyan, de rögzíti a válogatás célját: egy kortárs, a Trianon utáni változások egyik elszenvedőjének feljegyzésein keresztül tájékoztatni az olvasót arról, hogy ez nem egy lényegtelen, lekicsinyelhető folyamat volt, amilyennek újabban igyekeznek bemutatni egyesek. Terjedőben van a felfogás, miszerint nemzeti történelmünk fájdalmait nekünk, magyaroknak, nem szabad felemlegetnünk. Természetesen kitalálhatnak a történészek újabb és újabb, európai szemszögből is divatos elméleteket (melyekre a szerző rávilágít írása befejező részében), de Paál Árpád kortárs feljegyzései is azt mutatják, hogy az ezeréves haza elvesztése és annak minden következménye igenis szenvedés volt az erdélyi magyarság számára. Sokak számára még ma is az, ahogyan az sem vitatható, hogy következményei a magyarság számára ma is tragikusak.
Szép és hangzatos a szándék, hogy a kisebbségi élet hétköznapjait a „nemzetközi politológiai és szociológiai eredmények és nyelvezet felhasználásával” elemezzük, és ne az elszenvedett sérelmek és igazságtalanságok felsorolásával. De míg ez utóbbit nem hozzuk minél teljesebben nyilvánosságra, addig az előbbinek sincs sok értelme – még ha divatos, európai és modern is. Horváth Sz. F. fiatalemberként, szinte gyermekként hagyta el Erdélyt, feltehetően nem sok emléke maradt a romániai kommunizmus kisebbségi politikájából, melyben Trianonról, az utána következő magyar sorsról még a látványos nyitások időszakában sem lehetett beszélni. És mivel a kilencvenes évek eleji, általa elmaradottnak tartott kisebbségi történetírás időszakában ez a válogatás még nem volt kész, csak most jelenhetett meg, az időközben bekövetkezett történészi szemléletváltás ellenére. Ezt lehet kritizálni, de hiánypótló mivoltát és eredetiségét nem lehet megkérdőjelezni.
Az előszóban kiemelt célt követve csak a tényeket, magát az eredeti szöveget kívántam közölni az olvasóval, a közvetlen információt. Az érzést, gondolatot, amit egy akkor élt ember még aznap (vagy a közeli napokban) papírra vetett. Nem a „háttérinformációkat”, a jegyzeteket és magyarázatokat készítő szakember óhatatlanul szubjektív véleményét, meglátásait. Így „tudományos apparátusra” sem volt szükség. Ezt persze lehet helyteleníteni, támadni (főleg ha valakinek oka is van erre). De úgy is fel lehet fogni, mint Paál Árpád egy most megjelent kötetét, amihez maga a szerző nem fűzött magyarázatokat. Mert valójában az is! Volt és lesz is rá példa. De ezért elmarasztalni egy kiadót, egy kiadást, nem méltó egy magát valamire tartó szakemberhez.
A „kihagyott részekre” való utalás kérdésében tudni kell, hogy Paál Árpád naplóinak gépelt formája több ezer oldalt tesz ki. Ezeket 58 szakaszban gépelték le, mindig újrakezdve a számozásokat. Hogy utalni lehessen a kihagyott részekre, a teljes anyagot újra kellett volna gépelni. De mi értelme lett volna ezen utalásoknak? Mennyivel lenne tájékozottabb az olvasó, ha megtudná, hogy például az 1928. évből idézett két feljegyzés között kimaradt 149 sor? Jelezni kellett volna több száz alkalommal, hogy a téma szempontjából érdektelen feljegyzések maradtak ki?
Ehhez kapcsolódva jegyzem meg, hogy furcsának tartom a forrásközlés szabályaira történő hivatkozást. Hiszen Horváth Sz. F. volt az, aki Paállal kapcsolatos tanulmányaiban folyamatosan megszegte a forrásközlés egyik alapszabályát, a nyomtatásban meg nem jelent írásoknak a jogutód tájékoztatása és hozzájárulása nélküli idézése által, amit ebben a vitatott írásában el is ismer („… írásainkban minden kétség kizárására elegendő Paál-idézettel támasztottuk alá”). Tette és teszi ezt annak ellenére, hogy írásában is elismeri: magánjellegű, „legintimebb” feljegyzésekről van szó. Tudomásom szerint a szerzői jogok egységes védelemben részesülnek az Unióban, így a Németországban végzett szerző számára is bizonyára ismertek, de be nem tartottak.
Ugyancsak az előszó ad magyarázatot a bejegyzések dátumainak elmaradására, melyet csak fontosabb eseményeknél tartottam lényegesnek megadni. Úgy véltem, az olvasót nem viszi előbbre az akkori állapotok megértésében, ha megtudja például, hogy az adott év melyik napján született a feljegyzés a szentsimoni székelyek papjának elűzéséről és görög katolikus pap meghívásáról. De arról tudnia kell, hogy ilyesmik is történtek akkoriban.
A fejezetekre osztás kérdésében kínosan precíz, de értelmetlen boncolgatásának végén a szerző ráhibáz az igazságra. A felosztás és címadás önkényes, nem tudom, miért kell tudományos, szakirodalmi elveket keresni benne? Meg lehetett volna oldani ezt száraz, évszámos periodizálással is, de bizonyára az sem osztotta volna a szakmai elismerést. Mivel – ismétlem – nem történészi szemléletű a válogatás, annyi szabadságot talán kaphat a válogató („szerkesztő”), hogy bármilyen részekre bontsa a terjedelmes anyagot, és bármilyen elnevezéseket adjon fejezeteinek.
Érdekes, hogy írásának III. fejezetében, melyben a korábbi formai kifogások után állítólag tartalmiakra tér át a szerző, egyetlen szó nem esik magának a könyvnek a tartalmáról. Az I. kötet 15–296. és a II. kötet 5–281. oldalai közötti írások tartalmáról. Horváth Sz. F. összességében 5,5 oldalnyi írásának innen következő nagyobbik része, azaz 3,5 oldal nem más, mint a majd hatszáz oldalnyi válogatáshoz mellékelt 11 oldalnyi életrajz minden sorát kiveséző kritikája, vissza-visszatérő vádakkal, ide nem illő részletekkel. Az írást olvasva az a benyomásom támadt, hogy szerzője végül teljesen belebonyolódott a tucatnyi támadási felület megnyitásába. Hiszen van itt politikai program, melyhez a naplók csak az apropót adják; van szakmaiság hiánya, dilettantizmus; elavult történetkép és túlhaladott szemlélet; a rehabilitációra kihegyezett tendenciózusság; családi legendárium; nagyapa unoka általi tisztára mosásának rejtett szándéka; ideológiai rehabilitáció kísérlete; félrevezető hivatkozások; célzatos szöveggondozás stb., no és a minduntalan viszszatérő antiszemitizmus vádja.
Az előbbiek mindegyikével értelmetlenség foglalkozni, a legutóbbihoz pedig annyit, hogy az a válogatás tartalmát nem érintő kérdés. A téma, a válogatott szövegek nem a magyar–zsidó viszonyról szólnak, hanem az erdélyi magyarság és a többségi nemzet viszonyáról. Így természetes, hogy a hagyatékból nem is válogathattam az előzőre vonatkozó részleteket. Sajnálatos, hogy a szerző ezt „utalás nélküli szándékos kihagyásnak” minősíti. Talán ő még azt is meg tudná magyarázni, mit kerestek volna ebben a tematikájú könyvben az általa hiányolt részek. Vagy azt is, mit ért volna az olvasó egy olyan bejegyzéssel: kihagyva 4 sor elmélkedés az erdélyi zsidóságról.
Ehhez a kérdéshez kapcsolódva – a holokauszt utólag megismert minden borzalmának elítélésével – csak egyetlen óvatos kérdésem lenne a vádló sorokra. Ha Paál Árpád a „harmadik zsidótörvény” vitájában nem terjeszti be módosító indítványait, hány lélekkel több került volna a túlvilágra? Ha a törvény elutasítása mellett szavaz, a halhatatlanok csarnokába kerül, és bizonyára nem érné ennyi támadás. De azt tette, amire igenis megtanította a 20 évnyi kisebbségi élet: kompromisszumot keresett – és talált. Nyilvánvaló volt, hogy a törvényt megszavazzák, de megtalálta, hol lehet javítani rajta. Persze, lehet most azon lovagolni, hogy milyen indokolással. A végeredmény azonban csak emberéletekben mérhető, és nem egy-kettőben. Szomorú, hogy a Paál Árpádot elítélők meg sem próbálják felmérni az elfogadott javaslatnak megmentett életekben mérhető hatását. Vagy megbecsülni, hogy másik, sajnos, el nem fogadott javaslatának (mely szerint nem 2, hanem csak 3 zsidó nagyszülő esetén tekinthető valaki zsidónak) hány életet érintő hatása lett volna.
Egyáltalán nem tudok egyetérteni azzal a megfogalmazásával a szerzőnek, hogy Paál és az erdélyi magyar politikusok – „irgalmatlanul megbuktak” a kisebbségi létben szerzett tapasztalataik „egyetlen komoly vizsgáján (tehát 1940 és 1944 között)”, pusztán azért, mert a magyar kormány javaslatait, így a zsidóelleneseket is, támogatták. Bár Horváth Sz. F. adandó alkalmakkor eldicsekszik vele, hogy „Paál munkásságának egyik, ha nem a legjobb ismerője”, fel kell őt világosítsam arról, hogy még sok olyan dokumentum van a hagyatékban, aminek a létezéséről sem tud – így állítása kissé eltúlzott. Így nem olvashatta azt az 1941. május 29-én született, következő feljegyzést sem, mely talán hasonló kormánytámogató vádak magyarázatára született.
„Támogatjuk a kormányt, de nem azért, mert a Magyar Élet Pártja áll mögötte, se nem azért, mert Teleki Pál vagy Bárdossy az elnöke, hanem egyáltalán azért, mert – magyar kormány. Nekünk 22 évig kellett idegen kormányok alatt nyögnünk. Most örvendünk, hogy magyar kormányunk lehet. Örvendenénk még akkor is, ha csupa szalmabábokból és üres fejűekből volna összeállítva. A nemzeti színű szalag és zászló is lehetne csupa rongy, de azért mégis kedvesebb nekünk minden más-színű selyemnél, bársonynál és ragyogásnál.”
Nehéz ezt megértenie egy nemzetközi légkörben nevelkedett fiatal szakembernek, aki az ezeréves haza elvesztésének folytonosan visszatérő fájdalmait elavult mártírológiának tartja, és azt „… az utódállamok nemzetépítő kisebbségpolitikájának nemzetközi politológiai nyelvezetet használó elemzésével…” kívánja helyettesíteni.
Érdekesnek találom, hogy nem kéri számon a kiadás egy valóban meglévő, sajnálatos hibáját, melynek az Erdélyben még mindig működő papírhiány (vagy a kisebbségi könyvkiadás alacsony támogatottsága) az oka. A feljegyzések keletkezési időpontjának elhagyása is részben helytakarékosság miatt történt, de elválasztásuk érdekében egy-egy sorköz lett volna közöttük. Sajnos ezek elmaradtak, így gyakran kerülnek egy tömbbe teljesen más témájú feljegyzések, míg egy-egy megadott időpont véget nem tesz a sorra. Úgy tűnik, mintha ezek mind azon a napon íródtak volna. Nem vette ezt észre a szerző, de a csapdájába belecsúszott. Felrója ugyanis, hogy oldalakon keresztül idézem „... az 1939. június 4-i (és nem 6-i, amint a kötetben tévesen szerepel) bejegyzést”. Bár sok jel arra utal, hogy Horváth Sz. Ferencnél az anyag jelentős részének (ha nem a teljesnek) a másolata van, én az eredetikkel rendelkezem, így ebben nem tévedhetek. A már említett hiba (sorköz elmaradása) miatt a többoldalas idézet, mely igenis június 4-én íródott, egy június 6-i, és fontossága miatt már dátumozott idézettel zárul. Ha olvasta volna a szerző az előszóban erre vonatkozó részletet, ezt az újabb hibát (mely ezúttal a „megdöbbentők” közé van sorolva) nem róhatta volna fel nekem. A Kacsó Sándorral kapcsolatos, általa idézett megjegyzést valóban nem szerepeltettem ebben a részben, nem is lett volna miért – ahogy ezt már indokoltam. De ugyanebből a június 4-i feljegyzésből helyszűke miatt olyan részleteket kellett kihagyjak, melyek igenis a témába vágóak. Például a Kacsó Sándorral folytatott beszélgetés leírása így zárul: „Kerestük a találkozó pontokat. Kaptunk is a székely érdekek iránti közös szeretetben… A csíki beszélgetés után ez a brassói beszélgetés nemcsak ellentétes szemszögekre adott megvilágítást, de kiegészítően is hatott. Csíkban megtudtam, hogy az erdélyi mai magyar vezetőséget az anyaországból erőltették ugyan ránk, de ott is elégedetlenek velük. Brassóban megtudtam, hogy az új magyar vezetőség az itteni, a romániai kormányzattal szemben is feszült helyzetbe került. Szász Pál az erdélyi magyarság helyzet-rosszabbodását azzal a figyelmeztetéssel vetette szemére Cãlinescunak, hogy az elégedetlen magyarság a Regáttal szemben az erdélyi elégedetlen románsággal fogja megkapni a kapcsolatot…”
Döntse el a tisztelt olvasó, hogy a könyv deklarált témája szempontjából melyik szövegelhagyás volt a jogosabb! És ennek alapján mérlegelheti Horváthnak azt a javaslatát is, hogy a fentiekre alapozott vád miatt inkább az eredeti szövegeket keresse fel az olvasó.
Ennyi hamis vád, csúsztatás, félrevezető kijelentés olvastán joggal merül fel a kérdés, miért ragadtatja el magát ennyire egy pályája elején álló, magas képesítésekkel, rangos egyetemek papírjaival rendelkező kutató? Hol van a történészi objektivitás, a tényekhez, dokumentumokhoz való ragaszkodás? Ami írásából kicseng, az csak tömény rosszindulat és mellébeszélés. Paál Árpád naplói kordokumentumok, és közlésük – még akkor is, ha nincsenek egy szakember (óhatatlanul szubjektív) lábjegyzeteivel és magyarázataival teletűzdelve – képet ad az akkori idők állapotairól, hangulatairól, terveiről és csalódásairól. A szerzőnek tudnia kell, hogy az előszóban is kiemelt cél: azaz az erdélyi magyarság 1920–1940 közötti kisebbségi életének szemszögéből végzett válogatásom igenis tartalmazza az ebből a szempontból legfontosabb feljegyzéseket. Tudnia kell, de el nem ismeri, értesülve a válogatás tervéről felajánlotta szakmai segítségét a kiadónak. Hogy erre nem mutatkozott készség, ezzel magyarázom a kiadót, a kiadást kritizáló (ám éppen a Pallas-Akadémia Kiadó esetében egyáltalán nem helytálló) epés megjegyzéseit.
Hogy személyemet miért részesíti „méltatásban”? Arra is van magyarázat, de a precizitásra és objektivitásra igényes szerző ezt sem árulta el, így én vagyok kénytelen megtenni. Korábbi levelezésünk zárszavaként 2007 elején jeleztem, hogy nem járulok hozzá nagyapám publikálatlan írásainak általa történő idézéséhez, jogtalan felhasználásához. Lehet, hogy éppen erre reagálva jelentette meg A Hét folyóiratban a Paál Árpád gondolatvilágának fejlődését, átalakulását megérteni vélő tanulmányát, melynek gyakorlatilag 20–25%-át a naplókból vett idézetek alkotják. A minden bizonnyal „biográfiai esettanulmánynak” szánt műben olyan állítások, kitételek és következtetések is olvashatók, melyeknek gyakran maguk az idézett szövegek, vagy a kihagyott szövegrészek, naplókon kívüli dokumentumok, vagy
a Horváth Sz. F. által „családi legendáriumnak” tartott kortársi, rokoni visszaemlékezések is ellentmondanak.
Ezt követően kérte hozzájárulásomat egy Paál Á. publicisztikai írásait tartalmazó válogatás megjelentetéséhez, melynek felvezetője ez a bizonyos tanulmány lett volna. A válogatás és a tanulmány összekapcsolásához természetesen nem járulhattam hozzá, és mivel a szerző sem akart megválni tanulmányától, a kiadás elmaradt. A Pallas-Akadémia tervéről értesülve azonban sietve figyelmeztette a kiadót, hogy bizonyára saját nevem alatt próbálom kiadni az általa válogatott anyagot. Sajnos, nem bizonyultam méltónak ehhez a feltételezéshez, saját munkám került kiadásra, és Horváth Sz. F., megtudva a valóságot, már csak az epés kritika megírására készülhetett.
Ez a kiegészítés az „unoka mesefájához”. Különben frappáns, de nem helytálló ez a cím. A mesefák történetei gyermekeknek valóan kedvesek, szépek. Az erdélyi magyarság XX. századi története sajnos nem ilyen.


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Paál Gábor


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.