Vers, próza / Bölcs bolondok

Sándor Zoltán
Bölcs bolondok

[2010. január]


A két férfi a hatalmas vasajtó fülsértő csörömpölése közepette hagyta el az elmúlt századok valamennyi építészeti stílusának a keveredése révén létrejött omlatag palotát, amelynek nevenincs mitológiából származó motívumokkal díszített és dús futónövényekkel átjárt homlokzatáról meghatóan burukkoló galambok üdvözölték őket. Napsütéses délután volt. Az első, a sötét öltönybe öltözött alacsony teremtés, a zaj hallatán egy pillanatra kissé megrázkódott, de a következő pillanatban már, mintha mi sem történt volna, fehér sétapálcájával óvatosan kopogva indult az előtte elnyújtózó lépcsőkön lefelé. A második, a szikár, magas figura, amint a friss levegőn találta magát, szürke, magasnyakú pulcsija fölött viselt, foszlott szövetzakójának a belső zsebébe nyúlt, cigarettát kotort elő, és meggyújtott magának egy szálat. Mindketten egy-egy bőrkötésű irattartót szorongattak szabad kezükben.
A széles, macskakövekkel kirakott korzón a közeli kávéházból hallatszó zene, hermelinszegélyes szoknyába, vagy csokorként bomló, hullámzó ruhába öltözött, kenceficés hölgyek átszellemültséget mímelő bamba arckifejezése, és eme etikettező dámákkal szembejövő, kihúzott vállú és teátrális járású, szájüregükben bőséges nyálképződésről árulkodó férfiak ajakcsücsörítése köszöntötte őket. A két férfi egy röpke időre elvegyült a sétányt elözönlő tömeg tolongásának ricsajos egyhangúságában, hagyta magát vezetni a hömpölygő emberáradattal, mígcsak egy bolthajtásos oszlopokkal körülvett parkhoz nem értek. A nyúlánk alak kerek karimájú kalapja alatt összeráncolta homlokát, majd megrántotta társa karját, és a bejárat felé invitálta őt.
Az elágazó ösvények kertje! – mormolta magában megilletődve a sétapálcás, amikor a park kellős közepén szétnézett maga körül. A kalapos közben helyet foglalt egy közeli padon, és az elhaladó sokaság feje fölött a semmibe bámulva, újabb cigarettára gyújtott. Azt a benyomást keltette, mintha várna valamire vagy valakire, de ez csak látszat volt. Teljesen elszakadt az őt körülvevő világtól. Nem gondolt semmire, csak ült némán, és fújta a füstöt. Hamarosan társa is csatlakozott hozzá. Sétapálcáját maga mellé helyezte a padra, majd combjaira fektetve, szétnyitotta a bőrkötésű irattartót. Hosszasan elmerengett felette, majd barátjára nézett.
– Pontosan két évtizeddel ezelőtt jelent meg egy könyvem erről a helyről, ahol most vagyunk. Harminchét éves voltam és a kötet első kiadásából pontosan harminchét példány fogyott el. Fel akartam keresni azt a harminchét személyt, aki vett belőle, hogy köszönetet mondjak nekik, de aztán mégsem tettem meg. Akkoriban eltűnődtem afelett, vajon meddig kell még élnem, hogy végre egy tisztességes példányszámot tudjak magam mögött...
Hirtelen elhallgatott. Becsukta az irattartót, és sétapálcája mellé helyezte. Barátjához hasonlóan a parkra, annak lakóira és vendégeire összpontosította figyelmét. Előttük pazar színekbe öltözött, kokettáló kisasszonyok hada haladt el, akik testi adottságaik, buja idomaik fitogtatására igyekeztek kihasználni a vénasszonyok nyarának utolsó napjait, és akik szemlátomásra élvezték a langyos áramlattól duzzadt szellő cirógatását. A madárcsicsergéstől zajos étert a padokon összebújt, szerelmesen összecsipogó párok kisugárzása árasztotta el. A padok közti szemeteskukákban rongyokba bugyolált hajléktalanok kotorásztak a betevő falat után.
– Én először járok itt – szólalt meg a kalapos.
– Én is, de az mit sem számít.
– Igaz. Az ember mindig talál ezt-azt, aminek segítségével könnyebben elhiteti magával létezésének értelmét – jegyezte meg kurtán a kalapos, és ujjaival messzire pöccintette a csikket. – Ez a díj is – tenyerével saját irattartójára csapott – ezt a célt szolgálja. Godot-szindróma...
– Ők is, kivétel nélkül, valami hasonló után kutatnak – mondta a sétapálcás, és a körülöttük sütkérező emberekre mutatott.
– Igen, de mennyire hiteltelenek! Ezek mellett a semmiből érkező sóhajok és sikolyok valóságos anyagi dolgok! Életemben egyszer voltam a kórházban, és a mellettem lévő ágyon egy férfi torokráktól haldoklott. Nappalokon és éjjeleken át hallgattam szűnni nem akaró nyöszörgését. Sokkal elevenebbnek hatott, mint ezek itt valahányan. Abban a – köznyelven groteszknek nevezett – helyzetben döbbentem rá, hogy ez az egyetlen lehetséges forma az élet hiteles ábrázolására. Ráébredtem, hogy sohasem a haláltól rettegünk, hanem minduntalan az élet okozza szorongásainkat. Annak a szerencsétlennek a hörgése többet árult el nekem az emberiségről, mint az összes többi ember vágya, célja és intellektusa egyetemben.
– A mindenki absztrakció, és az egyes ember a valóság.
A megjegyzés hallatán a kalapos férfi kissé felemelte fejvédőjét, csontos tenyerével hátrasimította őszülő haját, majd némán bólogatva ismét a fejébe nyomta kalapját.
– De mi az egyes ember, kedves barátom? Mi vezérli cselekedeteit, egyik-másik döntését az életben? És mi az élet? Semmi más, mint hosszú utazás a nemlétbe. Az ember egy életen át tartó összes küzdelme egyetlen mondatban összefoglalható: Kilencvenéves törpe utolsó leheletével egy természetes nagyságú koporsóért könyörög. Ez az igazság. Önmagában véve viszont, mit jelent az, hogy igazság? Igazság úszni és elmerülni is. Az első nem igazabb a másiknál. Sokaknak talán értelmesebbnek tűnik, hasznosabbnak hat, vagy szebbnek látszik, de ki a megmondhatója annak, hogy mi az abszolúte értelmes, az abszolúte hasznos és az abszolúte szép? Én mélyen elvetem a humanizmus utópiáját, továbbá az egzisztencializmus didaktikai céljaival ellentétben eszem ágában sincs bármit is bizonyítani és bárkit is megtanítani valamire. Az imént elárultad magadról, hogy a számmisztika rajongója vagy, lám, amit most mondani fogok, valamilyen módon idetartozik: kerek harminc esztendővel ezelőtt otthagytam irodalomtanári munkahelyemet, mert abszurdnak éreztem olyasvalamit adni elő, amit magam sem értek. És az már csak a fondorlatos sors fintora, hogy később jómagam is az irodalommal kezdtem foglalkozni. Erre egy benső hang, aminek mibenlétét értelmetlen lenne szavakkal magyarázni, és nem kevésbé egy érdekes figura vezetett rá. Akkoriban telt be a poharam a különféle közösségi társalgásokkal, amiből kifolyólag a legtöbb időt egyedül töltöttem el – ezt a hajlamomat mindmáig megőriztem –, s ahelyett, hogy meddő trécselésekre jártam volna, rendszerint hosszú sétákat tettem a város legelhagyatottabb negyedeiben, szűk sikátoraiban, sötét zsákutcáiban. A csövesek már messziről megismertek a lépteimről, és mindig szívélyesen köszöntöttek. Kidugták fejüket a szemeteskukákból, és a lehető legszebb irodalmi szavakat intézték hozzám, amiket az életemben olvastam vagy hallottam: „Az individuum végleg eltűnt!” „Fáradt vagyok a fáradtságaimtól.” „Én vagyok a saját apám és én vagyok a saját fiam.” „Végeztem magammal. Nem használok többé egyes szám első személyt.” „Pontosan addig fogok még élni, amíg a kuka fedele kinyílik, majd ismét becsukódik.” „Nemsokára mégiscsak végképp meghalok.” Különös módon a magukénak éreztek, és én is a magaménak éreztem őket. Sokkal érdekesebbnek és valóságosabbnak találom őket ezeknél – egy hatalmas félkört rajzolva tenyerével, a parkban sétáló és enyelgő tömegre mutatott, közben gyufát sercintett, és újabb cigarettára gyújtott. – Volt köztük egy Murphy nevezetű, aki folyton ugyanabban a szemeteskukában tartózkodott, sőt, egy alkalommal még kávéra is behívott magához. Állandóan arra kért, hogy írjak róla valamit. Eleinte vonakodtam a gondolattól, de aztán mégiscsak nekiláttam: tollam alatt versek, kisebb lélegzetű prózaművek és egyéb szösszenetek láttak napvilágot, amelyekbe természetesen, hol szó szerint, hol pedig a szövegkörnyezethez idomítva, a csövesektől hallottakat is beleszőttem, és ennek a buzgalomnak köszönhetően jött létre az első regényem is, amelynek kéziratát pontosan negyvenkét kiadó utasította vissza! Irodalmi tevékenységem pozitív alakulását egy másik utcatölteléknek köszönhetem. Egymagamban sétáltam a kietlen, puszta utcán, amikor hirtelen, egy tűzhelynek használt, kialudt hordó mögül kiugrott egy idegen, és a hátamba döfte a kést. Az illetőt lecsukták, engem pedig egy véletlenül arra járó hajadonnak köszönhetően, kórházba szállítottak. Mellesleg, ezzel a nővel még ma is együtt élek. Miután felépültem, felkerestem az illetőt, és megkérdeztem tőle, miért akart megölni, amire tudod, hogy mit válaszolt?
– Hogy fogalma sincs...?
– Pontosan! Akkor tudatosodott bennem az, hogy az emberi kapcsolatok és cselekedetek terén teljesen kiszámíthatatlan, egyféle kaotikus állapot uralkodik, ahol az ok-okozati viszonyok fürkészése puszta illúzió vagy önkényes bemagyarázás. A későbbiek során ezt a felismerést igyekeztem tükrözni irományaimban, ami miatt egyes kritikusaim műveimet fekete humorral tűzdelt, könyörtelen lírai-groteszkeknek, öncélú, illetve céltalan, kaotikus betűvetésnek tituláltak, holott a káosz nem az én találmányom, az mindenhol itt van körülöttünk, és csak egyetlen esélyünk van arra, hogy ne engedjük meg neki, hogy értünk jöjjön. Ez az egyetlen esélyünk pedig abban rejlik, hogy kinyissuk a szemünket, és meglássuk ezt a káoszt!
– Az elhalálozott Isten után maradt űrt.
A kalapos egy gomoly cigifüstfelhőt fújt a magasba, majd földre dobta a csikket, és kopott cipőjével összetaposta. Mély lélegzetet vett, és egy fanyar mosolyt csikarva szája szögletébe, megszorította társa vállát.
– Kedves barátom, olyan korba léptünk bele, amikor a káosz minden pillanatban behatol tapasztalatunkba. Itt van, és mi, akár öntudatlanul, akár tudatosan, időről időre kénytelenek vagyunk ajtót nyitni neki.
– Kívülről ipari hulladék, belülről csömör.
– Apokalipszis: dramatika és keserűség nélkül, egy kevés gyűlölettel és megvetéssel.
– Godot-effektus.
– Az – helyeselt kurtán a szikár férfi. – A mű közkedveltsége is ennek az állapotnak az elterjedését támasztja alá. Az emberek a sajátjuknak érzik. Különben egy jelentéktelen dráma, amelynek egyetlen hiteles és remekbeszabott változatát hat évvel ezelőtt egy német börtönben láttam, egy elítélt rendezésében. Sokkal hozzáértőbben készítette el, mint valamennyi hivatásos rendező ez idáig szerte a világban. Tőle, a kórházban haldokló ipsétől, a támadómtól és Murphytől, valamint a többi csövestől többet tanultam meg az életről, s egyben az irodalomról is, mint a világ összes vallásos könyvéből, bármelyik irodalomkritikus és irodalomtörténész értekezéséből vagy filozófiai műből. A legutóbbiak közül, őszintén szólva, soha egyet sem olvastam el végig, mivel nem értettem őket, ezért mindig meglepődöm azon, ha valaki valamelyik alkotásomat filozofikus műnek nevezi. Miért lenne szükségem arra, hogy regényt írjak, ha a tárgyát filozofikusan is ki tudnám fejteni?! Mint már említettem, én soha senkit nem akartam megtanítani valamire, még kevésbé állt szándékomban bármit is megmagyarázni. A művészet a magány apoteózisa. Semmi köze sincs az érthetőhöz, nem foglalkozik vele, nem magyaráz semmit. Csak azt szeretné kifejezni, hogy nincs mit kifejezni, nincs mivel kifejezni, nincs mi alapján kifejezni, sem képesség kifejezni, sem vágy kifejezni, és rámutatni arra, hogy mindennek tudata a kifejezés kényszerét erősíti. Önmagában véve abszurd cselekedet. Én csupán arra törekszem, hogy megmutassam, hogyan lélegzik, él és szűnik meg élni az ember. Az egyetlen módja annak, hogy az emberről beszéljünk, az, ha úgy szólunk róla, mint egy féregről, mint ahogyan az Istenről szóló beszéd is csak úgy lehetséges, ha úgy szólunk róla, mint egy emberről, mint ahogyan az egyetlen mód beszélni a semmiről az, hogy úgy beszélünk róla, mintha valami lenne.
A szavak hallatán az alacsony férfi sejtelmesen elmosolyodott, és leemelte szeméről a szemüvegét.
– A semmi mint valami... – pusmogta magában fejét csóválva. – Tudtad azt, hogy legjobb recenzióimat, esszéimet és könyvismertetőimet fiktív, nemlétező kötetekről írtam? – kérdezte társától, közben nadrágzsebéből zsebkendőt húzott elő, és óvatosan megtörölte vele az üvegkarikákat. – Kimondottan szerettem idézni belőlük, és minden alkalommal külön kitértem a szerző életrajzi adataira – mondta, majd visszahelyezte az okulárét szemére, felállt, felszedte a padról a cókmókját, és egy fejbiccentéssel intett a kalaposnak, hogy kövesse. A magas férfi nehézkesen feltápászkodott, és lomha léptekkel nyurga társa után indult, aki addigra már jól elhaladt.
– Mire való ez az értelmetlen rohanás? És hová megyünk egyáltalán? – kérdezte tőle, amikor utolérte.
– A kezdetek kezdetére.
– Azt mondtad, hogy először jársz itt.
– Az mit sem számít! Írtam erről a helyről. Erre! – irányította a kalapost két gondosan nyírt, magas sövénnyel övezett mellékösvényre.
Útjukból eltűntek az egymás elcsábításáról ábrándozó férfiak és nők, titokban priccsrecsegtetésről álmodozó párok, de még a hajléktalan kukásoknak is nyomuk veszett. Csupán emberinek tűnő torkokból érkező sóhajok és sikolyok, régi gramofon recsegésére emlékeztető hangok kísérték őket a titokzatos ösvényen, amelynek végén három különböző irányba ágazott szét az útjuk.
– Erre! – kalauzolta társát a balra nyíló ösvényre az alacsony férfi.
Lassan már a hangok is elnémultak, és csak nagy ritkán ért el hozzájuk egyik-másik távolból érkező segélykiáltás visszhangja.
– Bődületes hely – jegyezte meg a kalapos, és zakója belső zsebében cigaretta után kezdett kotorászni. – Mintha egy kijárat nélküli labirintusban lennénk.
– Ahhoz, hogy valaminek a kezdetére érjünk, önmagába visszatérő időre van szükség, ehhez pedig megfelelő toposzra, mégpedig körkörös térre, aminek legjellemzőbb formája csakis az útvesztő.
– Kedves barátom, beszámolód hallgatva, egyre inkább arra a következtetésre jutok, hogy az ember nem más, mint rab az idő és tér hálójában. Ezzel egyébként egyetértek, de tegyük kicsit félre a teret, és összpontosítsuk figyelmünket az idő kérdésére. Mit gondolsz, létezik idő egyáltalán? S ha igen, hol van? Egy napon megszülettünk, egy napon meghalunk, egy napon ez történt, egy napon amaz történt... A tegnap és a holnap mindig az örökkévalósághoz tartoznak.
Az alacsony férfi fáradhatatlanul dohányzó társára pillantott, és válasz nélkül hagyva az előző kérdést, csak annyit mondott:
– Filozófiai művek tagadása és megvetése ide vagy oda, de le sem tagadhatod, hogy a párnád alatt lapuló A világ mint akarat és képzettel hálsz.
A kalapos, mint a gyilkos, akit lelepleztek, egy pillanatra megtorpant, kidüllesztette szemét, hangosan felköhögött – bizonyára torkára szaladt a füst –, majd miután kissé felocsúdott a váratlan megjegyzés hatása alól, a következőt mondta:
– Bevallom, mindaz, amit eddig írtam, közvetlenül Schopenhauer világlátásában gyökerezik. Évek során észrevettem, hogy amikor beteg vagyok, ő az egyetlen szerző, akit olvasni tudok.
– Nem vagy egyedüli. Ha valaki venné a fáradságot, és ennek szentelné életét, aprólékos elemzésekkel kimutatható lehetne, hogy Kafka novellái is kivétel nélkül mind Schopenhauer gondolatvilágába vezethetők vissza. Nekem különben igen különleges kapcsolatom van vele. Mármint Schopenhauerrel. Annak idején magánúton jártam filozófiaórákra, amelyeket egy középkorú asszonyság adott elő. Évei ellenére még mindig nagyon jól tartotta magát, és kimondottan szép nő volt. Az a hír járta róla, hogy fiatalkorában a tangó megszállottja, valamint a férfi képzeletvilág hőse volt. Egy alkalommal két kakaskodó vetélytárs egymásnak esett miatta, és a párbajban kölcsönösen halálra késelték egymást – mesélte, s közben sétapálcája hegyével megszurkálta a talajt, mintha csak az említett késelési aktust próbálná érzékeltetni. – A nőnek külön képessége volt, hogy rendkívül érdekessé, sőt, szó szerint izgalmassá tegye előadásait. Így, amikor Schopenhauer munkásságának boncolgatásához értünk, csípőjét jobbra-balra riszálva, egy huncut mosolyocskát kunkorítva szája szögletébe, ájtatos hangon tudatta velünk, hogy még véletlenül sem várja el tőlünk, hogy fiatalok lévén elfogadjuk a német filozófus tanait. Mellesleg, jegyezte meg, ő már kevésbé fiatal, mégsem képes rá, és kacéran, mintha tangót járna, egész testét megrázta. Páratlanul érdekes történeteket mondott el, nemcsak a filozófus munkásságáról, hanem magánéletéről is: azt, hogy mindig egy kutyával élt, amelynek kimúlta után a helyébe egy ugyanolyat szerzett, és így tovább, egészen a haláláig. Mindegyik kutyáját egyazon névvel illette, s végrendeletében minden vagyonát az épp aktuálisra hagyta. Félt az éles tárgyaktól, ezért sohasem borotválkozott, hanem időnként leégette szakállát. Hihetetlenül rettegett attól, nehogy valaki belepillantson naplójába, ezért naplóbejegyzéseit apró papírcetlikre írta héber, ógörög és szanszkrit nyelven, és hatalmas könyvtárának köteteibe rejtette el. Az asszonyság minderről, és még sok minden másról, nagyon elragadóan számolt be. Néhány évvel ezelőtt értesültem a haláláról. Szinte felfoghatatlan, hogy egy ilyen gyönyörűség, aki miatt fejek hullottak a porba, s aki ekkora intellektuális kapacitással rendelkezett, végül egymagában lehelje ki lelkét egy szegényházban. Szomorú – bökte ki mély sóhajjal. – Továbbá, életem egyik fordulópontja is ezekhez az előadásokhoz kapcsolódik. Késve érkeztem az órára, hanyatt-homlok rohantam be a lépcsőházba, s mivel már fiatalon is vaksi egér voltam, nem vettem észre egy befelé nyíló ablakot, és rettenetesen bevertem belé a fejem. Üvegszilánkok álltak ki a koponyámból, napokig lázálmaim voltak, akkoriban kezdtem írni fantasztikus történeteimet. Mindez kihatott a Schopenhauer tanaihoz való különleges viszonyulásomra. Sohasem tudtam azokat elválasztani a tanárnőmtől, és tőle függetlenül értékelni őket.
– Ezért nem nősültél meg soha?
– Lehet. De sose késő!
– Az is igaz. Viszont azt áruld el, mikor érünk már oda, ahova elindultunk.
– Máris megérkeztünk! – mondta a sötét öltönyös férfi, és sétapálcájával a keskeny ösvény végén eléjük táruló hatalmas tisztásra mutatott. – Íme az Alef, avagy a kezdetek kezdete! Az a hely, ahol a Világegyetem minden egyes helye megtalálható, és minden oldalról tisztán látható.
A két férfi kimért léptekkel sétált az ókori arénára emlékeztető tér kellős közepére. Körülöttük folyondárral keresztül-kasul átszőtt cédrusfák, csipkebokrok, kaktuszok, bogáncs, csalán, lóhere, erőspaprika és a keresztezésükből kapott nevenincs növények díszelegtek. Az egzotikus kert flórájában repülőkígyók, óriásskorpiók, hétfejű delfinek, kacsalábon forgó pisztrángok, vedlett templom-egerek, háromszemű denevérek, rövid szőrű fekete ebek, világtalan griffmadarak, kenguru módjára ugrabugráló szárazföldi medúzák, színes szitakötőket okádó sárkányfiókák, bogárlovak, gyík nagyságú aligátorok és más különleges állatok élvezték a létezést.
– Itt kezdődött minden! A legelső irodalmi műfaj: az álom; az emberhez leghasonlatosabb emberi találmány, amely minduntalan az emberrel együtt változik, s amelynek minden egyes darabja kapcsolatba hozható az összes többivel: a könyv; az egyetlen tánc, amelyet csak érzelemmentesen lehet járni: a tangó; az önmagunkat és a körülöttünk lévő világot mindig más és más módon láttató ablak: a tükör; az üvegkatedrális, ahol a megváltás csak az értelem, az erkölcs és a művészi tevékenység összjátéka által jöhet létre: a swedenborgi egyház – magyarázta lelkesen a látványtól enyhén viszolygó társának, amikor látókörében az említetteknél még különlegesebb állatpárt pillantott meg. – Nézd! Kék tigrisek! – kiáltott fel, és sétapálcájával a furcsa lények irányába mutatott. Azon nyomban odadöcögött az egyik fa alatt szelíden doromboló macskapárhoz, sétapálcáját és irattartóját a földre dobta, közéjük telepedett, és gyengéden simogatva selymes szőrzetüket, elérzékenyülten jegyezte meg csodálkozó kísérőjének: – Gyermekkorom gyöngykalárisai.
Egy ügyes mozdulattal ledobta magáról zakóját, kigombolta nyakkendőjét, és perceken belül már teljesen fesztelenül énekelt és tapsikolt barátainak. A kalapos alak megszeppenve nézte.
– Ezeknek a drága jószágoknak köszönhetek minden szépet, ami az életemben történt velem. Félénk és zárkózott kisfiú voltam mindaddig, amíg őket meg nem ismertem. Ők tanítottak meg a dalra, mások szavainak a kiforgatására, a furcsa szókapcsolatok létrehozására, s ami a legfontosabb, az ébren álmodásra. A kék tigrisek tulajdonképpen költemények, amelyeknek végtelen gyönyörűsége lehetetlenné teszi szavakba ömlesztésüket.
A magas férfi továbbra is tátott szájjal, tanácstalanul figyelte társát, míg csak az rá nem szólt:
– Eredj te is, és keresd meg a számodra legdrágább dolgot! Itt mindent megtalálhatsz, amit tested-lelked kíván. Menj!
Az alak idegesen igazította meg kalapját, majd félénken odébb sétált. Csakhamar egy puszta, kopár dombra lett figyelmes, amelynek a kellős közepén egy szemeteskuka állt. Megindult feléje. Minél közelebb ért, annál érthetőbbé váltak számára a szürke dobozból érkező hangok.
– Igen? Nem! Vagyis... Szóval, az úgy van, hogy... Ááááááá!!! Bűzlesz! Nem! De mégis... Én bűzlök. Ez lehetetlen... Úgy beszélni magamról, mint ezekről az általam létrehozott koszos teremtésekről! Hogyan mondjam el magamról, hogy ezt látom, azt érzem, így félek, úgy remélek, mit tudok és mit nem tudok? Mit számít az, hogy hét másodpercenként megnyalom nyelvemmel a szám szélét? Nem én bűzlök. De mégis... Én bűzlök. Én vagyok itt az egyetlen ember, minden más isteni teremtmény...
A magas férfi óvatosan a szemeteskuka fölé hajolt, belepillantott, majd felüvöltött az elragadtatástól:
– Murphy!
– Micsoda?! Mi?! Meghibbantál?! Én nem vagyok Murphy! Én csak egy száj vagyok, amely szakadatlanul locsog. Ha nem tetszik a mondanivalóm, akkor csókolj meg! Hehehehehehehe!!!
A férfi megrökönyödésében lassan hátrálni kezdett, megbotlott, és nagy huppanással a földön találta magát. Kalapja leesett fejéről, irattartója a domb lábához pottyant. Szerencsétlenségére, ezzel még kínlódásai nem értek véget. A földön elterülve, különleges alakzatokat fedezett fel maga körül: rúzsozott női ajkak, kihegyezett fülek, szörtyögő orrok, kacsintgató szemek és a száraz avarban kaparászó ujjak tömkelege fogta körül. Közben a szennyes dobozból folyamatosan érkezett az agysejtjeivel játszadozó felhívás:
– Csóóókolj meg!!! Csókolj meg, te tetű!
A férfi hevesen zakatoló szívvel, óvatosan lejjebb kúszott a dombról, felkapta az irattartót, majd hirtelen felpattant, és akadályt nem ismerve, társához rohant, aki még mindig a kék tigrisek vendégszeretetét élvezte.
– Meneküljünk innen! Itt semmi sem az, aminek látszik! A körülöttünk lévő világ realitása mindenestül ellentétben áll az itt lejátszódó történések irrealitásával! Ennek az istenverte térségnek a lakói már nemcsak, hogy megszűntek földlakók lenni a szó beidegződött értelmében, hanem már alig nevezhetők egyéneknek.
– Vannak dolgok, amelyeknek mély értelme az értelmetlenség megtestesítésében rejlik.
– Nem a bölcselkedés ideje ez. Azt áruld el, hogyan lehet kijutni innen!
– Vonattal.
A kalapját vesztett alak csodálkozva nézett társára, aki lezser mozdulatokkal felállt, és sétapálcájával a dombbal szemben levő irányba mutatott.
– Ott van a lejárat a földalattiba.
A szikár alak azonnal arrafelé vette az utat, társa pedig szívélyesen elbúcsúzott barátaitól, majd kimért léptekkel követte őt. A kihalt metróállomás kísérteties csendjét a két férfi cipőjének kopogása verte fel. Szótlanul lépkedtek egymás mellett, egyikük sem szólt egy szót sem. A lépcsőkről egyenesen a vágányon időző szerelvény legközelebbi kocsijába sétáltak. Amint az egyik fülkében helyet foglaltak egymással szemben, a vonat elindult.
– Mit csinálunk? – kérdezte kisvártatva a magas férfi, s közben egy óriási füstfelhőt bocsátott ki tüdejéből.
– Utazunk.
– Utazunk? És hová?
– A szállodába.
– Miféle szállodába?
– A díjkiosztás szervezői elszállásolást is ígértek – mondta az öltönyös férfi, és az ölében szorongatott irattartóra bökött.
– Ma éjszakára?
– Ma vettük át a díjat.
– Biztos vagy te abban, hogy az ma volt?
– Én soha semmiben sem vagyok biztos.
– Akkor miért pont ma megyünk a szállodába?
– Eddig nyilván nem értünk rá.
– Mit csináltunk, hogy nem értünk rá?
– Nem tudom. Bizonyára másfelé vándoroltunk.
– Hol vándoroltunk?
– Fogalmam sincs. Talán könyvtárakban.
– Könyvtárakban?! Vicces vagy! – nevetett fel a nyúlánk alak. – A könyvtárak vándorai! Jól áll nekünk ez a titulus – fűzte hozzá gúnyosan, mire társa közömbösen megvonta a vállát. – Biztos ezzel érdemeltük ki ezt a... – az irattartójára bökött. – Segíts már...
– Formentor.
– Igen, a Formentor-díjat. A könyvkiadók nemzetközi jellegű irodalmi díját. Ezek szerint olvasottak vagyunk.
– Nem igazán hiszek az olvasók létezésében. Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy azok képzelt lények.
– Akárcsak az utasok.
– Ezt hogy érted?
– Nem vetted még észre, hogy rajtunk kívül senki sincs a vonatban?
– Csak mi nyertünk díjat.
– Igazad van.
Elhallgattak. A végállomásig, amelynek közeledtét egy géphang jelentette be, mindketten saját gondolataikba mélyedve ültek. Amikor a szerelvény megállt, felkeltek üléseikről, és csendben kisétáltak a vonatból. Sötét éjszaka volt már, amikor a kietlen állomásról egy mozgólépcső segítségével feljutottak a földszintre, ahol egy ormótlan, a szivárvány minden színében kivilágított épület köszöntötte őket. Egyenesen a bejárat felé vették az utat. Közös erővel belökték a hatalmas üvegajtót, és a néhány méter hosszú folyosó után egy óriási, kör alakú teremben találták magukat. A helyiséget körülzáró falak előtt, a padlózattól, ameddig csak a szemük ellátott, könyvek hevertek egymás hegyén-hátán. Rajtuk kívül a terem keleti és nyugati végében egy-egy ágy várt a bennük megpihenőre, a helyiség kellős közepén pedig egy kisasztal állt, rajta egy világító éjjelilámpa, mellette két karosszék. A halvány fénycsóva egy kötet címoldalát világította meg. A két férfi meghökkenve nézett szét maga körül, majd a kisasztalhoz sétált. Az öltönyös felemelte a kötetet, és a lámpa fénye alatt közelről megvizsgálta.
– Nézd! – mutatta társának. – Munch híres festménye van a címoldalán! Nem látom elolvasni a címét.
– Add nekem – mondta a magas alak, és átvette a kötetet. – Képzelt írók könyve – olvasta hangosan.
– Mi ez?
– Antológiának tűnik – válaszolta a szikár teremtés, ahogyan fellapozta a könyvet. – Mégpedig műfordításokról lehet szó, mert a fordítók neveit is feltüntették. Figyeld, egy helyen meg van jelölve – mutatta társának, és a keskeny papírfecnivel megjelölt oldalhoz lapozott. – Valami Bölcs bolondok című szöveg kezdődik itt. És a mi képeinkkel van illusztrálva!
– Érdekes. Ha nem esik nehezedre, olvasd fel. Tudod, hogy én nem látom elolvasni...
– Igen. Miért ne tenném meg? Különben sem vagy az első, akinek ezt teszem. Annak idején a Finnegan ébredésé-t az elejétől a végéig nekem kellett felolvasnom és kijavítgatnom a szerzőjének, mert az már szinte semmit sem látott.
– Véleményem szerint Joyce önszántából vakult meg, akárcsak Milton. Elegük lett a külső világból, s talán azért is, mert mindkettő a kezdetektől fogva tudta, hogy nagy irodalmár lesz. Érdekes jelenség, de ez valamilyen módon másokkal is előfordult. Például Coleridge és De Quincey is tudta, még mielőtt egyetlen sort is írt volna, hogy az irodalom lesz a sorsa; és én is tudtam, ha szabad itt magamat említenem. Én mindig is úgy éreztem, hogy nekem mindenekelőtt az irodalom a sorsom; vagyis, hogy sok jó és sok rossz fog velem történni, de mindig tudtam, hogy előbb-utóbb minden átalakul szavakká, főleg a rossz dolgok, hiszen a boldogságot nem kell átalakítani: a boldogság öncélú.
– Ha megengeded, kezdeném.
– Nyugodtan – ezzel hátradőlt a karosszékben, és a lámpa fényéhez hajló társának olvasására összpontosította figyelmét.
– „Sokáig vártam rájuk, hogy rám találjanak. Éveken át egy orrfacsaró bűzt árasztó szemétdomb közvetlen közelében lévő csupasz fa alatt ücsörögtem, és vártam a modern idők két legnagyobb bohócának érkezését, akik csak annyiban különböznek a közismert bohócoktól, hogy lassúak, lusták, kimerültek, és nem igazán foglalkoznak mások megnevettetésével. Az a tény, hogy ezt olykor mégis sikerül nekik elérniük, a lényükből fakadó abszurditással és iróniával magyarázható. Köztudott, hogy humorra van szükség az értelem elégtelenségét érzékeltetni képes, folyton új formák kitalálásához. Olyan nevetés ez, amely a boldogtalanokon nevet. Mint a század világpolgárai általában, az emberekkel való kapcsolataikban ők is visszafogottak, bizonytalanok, üldözöttnek érzik magukat, szűkebb környezetükben kitaszítottaknak számítanak, valódi társadalmilag elfogadott vagabundoknak, akik konkrét tennivaló híján mindig a hétköznapi események felett vannak, végtelen magányosságuknak köszönhetően pedig igazi időmilliomosok, aminek következtében életük összes pillanatában megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy teljes mértékben élvezzék az élet értelmetlenségét. Ilyen kevéssé, mint ők, valamilyen csoporthoz vagy korhoz emberi szellem talán még soha nem tartozott. Egy letűnt világ olyan korában, amelyben a társadalomtudományok és a vallásfilozófiák csődjének beálltával az elhalálozott istent az irodalmi képzelet helyettesíti, semmire komponált és akasztófahumorral dúsított szövegeik a zsákutca feltérképezését szorgalmazzák. Mellesleg az egyetlen lehetséges menedéket jelentik számukra, annak ellenére – vagy talán pont azért! –, hogy a nagy többséggel ellentétben, ők mindvégig tisztában maradnak azzal, hogy minden, amit érzékelni lehet – így az írott szöveg is –, gyanút kelthet, egyetlen kijelentésnek sincs értelme, a valami épp anynyira megfoghatatlan, mint a semmi, mert amikor egy írott mű konkrét tárgyakhoz és személyekhez ér, törvényszerűen relatívvá változik, öntörvényűvé válik...”
A felolvasó néhány pillanatra félbeszakította az olvasást, megköszörülte torkát, lélegzetet vett, majd folytatta, ahol abbahagyta. Közben hallgatója az elhangzottak felett merengve, egyetértően bólogatott.
– „Sokáig vártam rájuk, hogy rám találjanak. Emberek jöttek s mentek, egyesek megpróbálták tudatosítani bennem cselekedetem hiábavalóságát, mások pedig csak röhögtek rajtam, gúnyolódva, hogy majd mire újraszületek, feltehetőleg a várva várt teremtések is megérkeznek, addig is álmodjak csak szépeket. De én nem akarok még egyszer Szultan Alexander lenni, más akarok lenni! – tromfoltam velük, mire ők tovább röhögtek. Ennek ellenére, egy pillanatra sem csüggedtem el, mert világéletemben hittem a kozmikus halhatatlanságban, abban, hogy mindannyian magunkban hordozzuk mindazokat az embereket, akik korábban meghaltak, és nem csak azokat, akiktől származunk, és valószínűleg még azokat is, akik ténylegesen soha nem léteztek, csupán egyének vagy egész nemzedékek és embercsoportok létértelmének önigazolására szolgáló fiktív kreatúrák, nélkülözhetetlen elődök voltak, akiket szükségszerűen ki kellett találni. És most, miközben a csupasz fa ágairól lóbázom a lábam, noha nem látom őket, tudom, hogy megérkeztek. Itt vannak! A két bölcs bolond, akik együtt teljes mértékben kiegészítik egymást: az első, aki minduntalan az eredetiséget tagadja, de akit a legeredettibbnek tekinthetünk; és a második, aki sokak szerint a saját útját járja, de közben még a keresztnevét is egy irodalmi személy – Lemuel Gulliver! – nevének a kiforgatásával szerezte...”
A szikár alak elhallgatott. Az asztallapra helyezte a könyvet, majd zakójának belső zsebéből egy szál cigarettát kotort elő. Meggyújtotta, és kérdő tekintettel társára nézett, aki mereven bámult maga elé.
– Nem embernek lenni, hanem egy másik ember álmából származni, van-e ennél páratlanabb megaláztatás, nagyobb szédület?! – kérdezte rövid hallgatás után az alacsony férfi.
– Van – válaszolta magabiztosan a szikár figura. – Egész életeden keresztül igyekezni oda, ahol a legjobban várnak rád, s amikor megérkeztél, rádöbbenni arra, hogy tulajdonképpen soha nem is léteztél...*

* A szövegben, anélkül, hogy külön kiemelném, Jorge Luis Borges és Samuel Beckett, valamint Karátson Endre néhány gondolatát, kifejezését és meglátását idéztem, illetve parafrazáltam. (a szerző megjegyzése)


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Sándor Zoltán


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.