Vers, próza / Boldogság

Bencsik Orsolya
Boldogság[2016. május]



Beírtam Szegeden az elletőkanász OKJ-s képzést (ingyenes volt), de már az első alkalomkor láttam, hiába a fene nagy igyekezetem, ez mégsem nekem való. A tata azt mondta, nem kell külön képesítés, ha nagyon látszik rajtam a munkakedv, bármelyik sertéstelepen alkalmaznak mint gondozót. A szerb kapcsolataim kiépítésére, attól függetlenül, hogy már négy éve Magyarországon élek, komolyan odafigyeltem, a határ melletti telep tulajdonosát és a kanizsai nagygazdaság főnökét is ismerem, az egyiket egy helyi, de évekig Franciaországban is tevékenykedő táncművész, a másikat egy írón keresztül. Az íróról most csak annyit mondanék, neki köszönhetem, hogy apám múltbéli tevékenységét figyelembe véve rájöttem, a disznókkal való foglalkozás az én vágyaim netovábbja. Pedig a tata, aki 89 éves létére még most is a falu rádióamatőr klubjának az elnöke, azt szerette volna, ha az elektromérnöki pályát választom, hogy végre egy (itt a családom neve következik), mégha lány is, a világban igaz, dicső férfimunkát végezzen. Igaz, idővel a tata, jóllehet még mindig Antalnak szólít, megbékélt. Ebben többé-kevésbé apámnak is szerepe volt.
Apám, amikor a katonai behívó elől átszökött a határon, összeszedett egy köszvényt, és amikor véget ért a háború és hazajött, a jugoszláv (akkor már csak szerb) állam progresszív sertésszülészetén kapott munkát. Elment éjjeliőrnek, és miközben anyám, a nővérem, a tata, a mama meg én az igazak álmát aludtuk, éberen figyelte, hogy a miloševic´i érában felnőtt, ám már a szabadság égisze alatt fedeztetett honállatok ellése, ha épp a nappali felügyeleten kívül esik, rendben zajljon. Csakhogy apám, a jó munkásember napközben sem tudott nyugton maradni, és ahelyett, hogy lefeküdt volna, az ólakban segédkezett. Hordta a moslékot, vakargatta a vemhes állatok hátát, de a köszvénytől olyan gyenge volt a szíve, hogy majdnem gutaütést kapott. Az üzemorvos eltiltotta a disznóktól, így lett, a család nagy bánatára, 2002-ben újra munkanélküli. A tata, aki szerint a rádiózás akkor élte Szerbiában ismét a fénykorát, azt mondta neki, ha az elektromérnöki pályát választotta volna, soha nem kellett volna miatta szégyenkeznünk.
Pedig anyám akkor volt apámra a legbüszkébb, amikor hétköznapi, de mégsem átlagos munkahelyéről hazaérve (a ruhájából áradó szúrós szagok közepette) a szerb gazdaság állományának gyarapodásáról szónokolt. A nővéremnek is ilyenkor nőtt meg az étvágya: tudta, nyugodtan ehet, lesz még miből. A családomban valójában csak a tata volt azon a véleményen, hogy a technika megbízhatóbb, mint a természet, a gépek, készülékek kiszámíthatóbbak, mint az élőlények, pedig a tata 89 éves létére még most is csak egy amatőr, aki egész életében a rádiózáson túl semmi mást nem csinált, csak a falu állatorvosára irigyekedett. Az állatorvost én is ismertem, ahogy a mama mondaná, nagy pernahajder volt, aki, miközben a tanyasi férfiak a földeken dolgoztak, az állatok megvizsgálásának ürügyén az otthon maradt asszonyokat gyógyítgatta. „Volt rá lehetősége”, ezt a tata mondta egy őszintébb pillanatában, de ezt azóta is tagadja.
A tata vagy hatvan éve rádiókat bütyköl, meg egy külön füzetben (ez nem a rokovnikja) vezeti, a világ melyik távoli pontján van ismerőse. Beül a fürdőszobába, és miközben a bidén trónol, kanadai, amerikai, új-zélandi, horvátországi, magyarországi és romániai magyarokkal beszélget. Amíg apám a sertésszülészeten éjjeliőrködött, a vállalattól mindig kapott újévi naptárakat, amiket anyám, mivel nem volt hajlandó a házunkban megtűr­ni őket, a tatáéknak ajándékozott. Ezeken a naptárakon hiányos öltözetű, buja és elszánt tekintetű nők reklámozták a Szerbia sertésállományából származó, különböző, étkezésre szánt termékeket, és jóllehet a tata soha nem támogatta apámnak az elletés (a természet nagy csodája) körül végzett munkáját, de ezek a naptárak minden évben csak kikerültek a tatáék fürdőszo­bájának a falára. Azokra a falakra, ahol a technika csodájának köszönhe­tően az amerikai magyar elmondhatta, `56-ban hogyan disszidált, vagy az új-zélandi magyar, hogy `93-ban a családjával a bicskei menekülttáborban várta a papírjait, hogy továbbállhasson Aucklandbe, miközben az unokatestvére Eszéken lőtte szét az ellenség házait, annak az ellenségnek, akinek ugyanannyira nem volt köze ehhez az egész lövöldözéshez, mint neki. Nem értettem, hogy anyámmal szemben a mamát miért nem zavarják ezek a naptárak, miközben most, évekkel később, be kell látnom, apám, a jó munkásember (aki Jugoszlávia széthullása után egyedüliként, köszvényes, gyönge szíve ellenére is, meghaladta a régi állami terveket) igenis megérdemelte (mégis, csak lopva, a tatáék fürdőszobájában, a tatával rádióamatőrködve nézhette) ezeket a virsliből, kolbászból, disznósajtból, tokaszalonnából, jó kis füstölt oldalasból falatozó, ragyogó tekintetű nőket. Szerbia nőit, akik majd kicsattantak az egészségtől.
Anyámnak van egy könyve, aminek az a címe, hogy Képek és írások Jugoszláviából. A nővéremmel a háború után fogtuk, és egy kicsit átjavítottuk. Apám ott ült mellettünk, és azt mondta, a volt tagköztársaságok közül még mindig Szerbiának vannak a legprogresszívebb sertéstelepei, sertés­szülészetei, sertésüzemei, sertésvágóhídjai. Ha Szerbia EU-tagállam volna, tőle importálnák a legtöbb disznóhúst. Azt a húst, amitől boldogan dolgozik a szív, hízik a mellkas, elszánttá válik a tekintet. Apám, az ellések sikeres zajlásában felelős, a hadkötelesség elől elmenekült, majd a békébe, a jólétbe visszatért 2002 után egészségében megrendült. A tata szerint, ha az elektromérnöki pályát választotta volna, a teste még ötvenéves létére sem vált volna vacakká, aszottá, jóllehet a tata, a technikáért lelkes, de örök amatőr a hús romlásából valójában semmit sem ért. Akárcsak a rádiózásból, hiába trónol már hatvan éve a bidén, nézi csöves rádiójának zöld fényeit, vagy hallgatja a kanadai, amerikai, új-zélandi, horvátországi, magyarországi és romániai magyarokat, a háborúk véget értek, az országok széthullottak, de a nők, jóllehet 2001 is már rég elmúlt (igaz, kicsit fakóbban), még mindig egészségtől kicsattantan, elszánt tekintettel eszik a virsliket, kolbászokat, disznósajtokat, tokaszalonnákat, jó kis füstölt (kicsit kopottas) oldalasokat.
Miután az első tanóra után otthagytam az elletőkanászi OKJ-s képzést, felhívtam a határ melletti sertéstelep tulajdonosát, akinek a biztonság kedvéért megemlítettem a helyi, de egy időben Franciaországban is tevékeny­kedő táncművészt mint közös ismerőst. Az állásinterjú két hét múlva, kellemes hangulatban zajlott le. A telep tulajdonosának olyannyira elnyertem a tetszését, hogy a beszélgetés után nagyokat mosolyogva, egy aranyszegé­lyű porcelántányéron főtt disznófület és egy darab fartőt (ott voltak rajta még a kemény sörték) tolt elém, hogy hatalmas tormaporciókkal betemetve magamba faljam. A főtt hús illatából biztonságérzet áradt, és miközben a zamatos szaft lecsordogált a gyomromba, arra gondoltam, volt idő, amikor a tata minden hónap első vasárnapján a bidén ülve nem a rádiót bütykölte, de nem is a világ minden pontjának magyarjaival társalgott, hanem a Vajdasági Rádiót hallgatta. És mindig kikiabált a fürdőszobából a mamának, amikor meghallotta a nevem. Utána még azt is mondta, hogy egy (itt a családom neve következik) ennyi zöldséget soha nem hordhat össze, pláne nem a rádióban, mert az embereket, ezt főleg nekem kellene tudnom, nem lehet palira venni. Majd áttekert a Bartók rádióra. És miközben alámerültem a zsír és a szaft gyönyöreiben, a torma csípős ízében, odakint sertések röfögtek, visítottak, hencseregtek és dagonyáztak a sárban, és én olyan jól éreztem magam, mint még korábban soha. Még akkor sem, amikor a Vajdasági Rádió ifiműsorában a tata szerint egy rakás zöldséget összehordtam. Vagy még akkor sem, amikor rájöttem, még ha Antalnak is hív a tata, és nehezen bocsátja meg, hogy akárcsak az apám, úgy én sem lettem elektromérnök, ha egy nőcsábász pernahajder a közelembe jönne, ő 89 évesen is kirúgná az életemből.


A Varázsszem pályázatunkra érkezett novella.








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Bencsik Orsolya


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.