Vers, próza / Boys Will Be Boys

Hazai András
Boys Will Be Boys

[2022. május]


1. nap

Olyan hülyén érzem magam ettől az egésztől. Zavarban. Na, nem mintha valaki olvasná.

Mégis, azt mondom magamnak, hogy majd valahogy, valamilyen módon, valaki megtalálja ezt a naplót. Ha ez egy napló lesz egyáltalán. És már most, előre szégyellem, hogy ilyen béna a kézírásom. Kedves Olvasó! Nézd el nekem, hogy alig olvashatók ezek a sorok, áltisi óta nem írtam kézzel. Gépelni egészen gyorsan tudok, viszonylag kevés hibával.

Magyarázkodom… Ha egyszer elhiszem, hogy ezt tényleg elolvassa majd valaki, akkor kitépem ezt a lapot, és mással kezdem. Mindegy, vegyük elő, hogy miért írom ezt a naplót, nevezzük most már naplónak. Nevezzem, nem nevezzük. Nincs itt senki, akivel nevezhetnénk. Csak Lara. Róla később. Szóval be vagyok szarva, el vagyok keseredve. Nem tudom, mi lesz velünk, de nagyon valószínű, hogy nem sokat fogunk már élni. Persze, fel kell deríteni a terepet, elsősorban ivóvizet találni, az pár nappal megtoldaná a hátra­lévő időt.

Nyomot hagyni… De jó lenne valami nagyon magvasat, valami maradandót leírni, mondjuk, egy szép verset, és majd amikor valaki megtalálja egyszer, ötven év múlva, akkor majd híres leszek. Hozzáteszek valamit az egyetemes kultúrához, tudomisén.

Egyelőre persze csak a pánik miatt írok, amibe, félek, bele fogok őrülni napokon, ha nem órákon belül. Talán segít ez. Közben Larának nyugodtnak, vidámnak mutatom magam, bár ennek sincs semmi értelme. Nem tudok rajta segíteni. Ezért írok ilyen szaggatottan, mert közben kunyhót építünk. Pont erre semmi szükség, az ő ötlete volt, legalább elfoglalja magát. Kunyhónak egyébként nem nevezném, de leástam néhány bambuszt a homokba, és pálmaleveleket terítünk rá, most is épp azt keres. Jó, mi? Úgy érzi, hasznossá teszi magát, eltereli a gondolatait, ráadásul egyedül lehetek egy kicsit, hátha összeszedem magam.

Arról, hogy hogyan kerültünk ide. Mint egy filmben. A vihar elkapta a kirándulóhajót, odaverte a zátonyhoz. Hárman keveredtünk be az egyik mentőcsónakba, Lara, én meg az egyik guide, de őt később elsodorta egy hullám. Egyik kezemmel az életemért kapaszkodtam, a másikkal Larát tartottam. Nem értem, hogy sikerült, de a csónakban maradtunk. A guide-dal nem tudom, mi lett, de azért sejthető. Három napig sodródtunk kelet felé, ezt is leírom majd, borzalmas volt. Végül partot értünk ezen a csinos kis szigeten. Tényleg szép, igazán lehetne rajta egy resort. Megoldaná a problémáimat. A Laráét nem, neki például vélhetően meghaltak a szülei, de ki tudja? Másik csónakba kerültek a kavarodásban. Egyébként nem ismerem őket, nem is igazán érdekel a sorsuk. Szörnyű ezt leírni, de a saját kétségbeesésemmel foglalkozom.

Lara viszont érdekel. Önző módon, az igaz, de mégis. Valami fókuszt ad, hogy vigyázni kell rá. Tizenegy éves és ausztrál. Azt számolgatom, hogy a csónakban talált készletekkel még van háromnapi vizünk és egyheti élelmünk. Ha ezek utánpótlását megoldjuk valahogy, akkor van akár sokkal több időnk is. Mégiscsak faszság ez a kunyhó, vizet kéne keresni. Ha van víz, van mit enni, akkor eléldegélhetünk egy darabig, amíg pl.: nem jön egy láz vagy más triviális dolog, amihez orvos sem kell, csak egy-két tabletta. Persze a filmekben ez nem hiányzik soha, pont ez a rész kimarad. Ha én sem gondolok rá, de feltételezem, hogy találunk vizet és ennivalót, akkor elvileg akár évekig is kihúzhatjuk. De minek? Életfogytig börtön egy kislánnyal… Aki viszont előbb-utóbb majd nagylány lesz, ezen érdemes elgondolkodni. Szégyellhetném magam, de hát ez van, ez jut eszembe, és ha a terápiás naplómba sem írom le, akkor minek van terápiás naplóm.

Ja, még valami. Most a jövő egy egészen kicsit rózsásabbnak tűnik, vagy ha nem is rózsásnak, de végül is kigondoltam olyan szcenáriót, ahol életben maradunk egy darabig. Kell egy tüzet rakni, mint A legyek urában, hogy egy hajó meglássa a füstöt, hátha…

Én egy segg vagyok. Egy rossz értelemben vett romantikus segg. Fel sem merült, hogy mi van, ha ez a sziget nem is lakatlan? Kész a kunyhó, és sötétedik. Reggel elindulunk vizet és az élet nyomait keresni.

2. nap

…nyomot hagyni a világban. Eddig soha eszembe nem jutott, de most, hogy karnyújtásnyi közelségben van az elmúlásom, szinte jobban foglalkoztat ez, mint a túlélés. Ma megmásztuk a sziget közepén lévő kihunyt vulkánt, Larát ott kellett hagynom egy tisztáson, nem bírta. A jó hír, hogy a kráterben van egy tó. Rossz, hogy simán mindenféle szarral lehet fertőzött a vize. Mindenesetre ittam belőle, és Larát is megitattam, nehogy itt maradjon nekem egyedül szegény, ha én kipurcanok valami fertőzéstől. További rossz hír, hogy fentről körülnézve, nagyon valószínű, hogy valóban lakatlan a sziget.

Reggel számba vettem szegényes felszerelésünket, ezekkel kell túlélnünk. Van néhány használható holmi, de nincs kedvem ezekről írni. Inkább, ami bennem van, érzéseket, gondolatokat, hátha van benne értékes. Valami, amivel nyomot hagyok a világban – ha egyszer bárki megtalálja a naplót.

3. nap

Hát rohadtul jó lett volna, ha szakmát tanulok. Nem is tudom, még vízvezetékszerelőként is jobban járnék. Bármilyen manuális szakmával. Egyébként értékesítő vagyok, életemben nem dolgoztam a kezemmel, ezért is lett ekkora szar a kunyhó. Kiderült, hogy nem rossz ötlet, mert olyan bazi nagy eső volt, hogy rommá áztunk – persze a kunyhó megvédhetett volna, ha nem esik szét az első szélrohamtól. Na, majd másodikra jobban sikerül.

Azt hiszem, berendezkedhetünk itt. Átcuccolunk a sziget másik oldalára, rengeteg gyümölcsöt találtunk ott ugyanis délelőtt. Mangót, kókuszt és a legfontosabb: banánt. Úgy tudom, tele van tápanyagokkal, bár ez a vadon élő fajtája elég gusztustalan, na mindegy. Az persze kérdéses, hogy ezek vajon szezonális gyümölcsök, vagy lesznek nekünk egész évben, de nem lehet állandóan aggódni, most egészen eufórikus hangulatba kerültem attól, hogy akár még túl is élhetjük. Ráadásul fogtam halakat, épp sülnek a tűzön. (Ezt a tűz dolgot még meg kell oldani, iszonyat mennyiségű gyufám és három öngyújtóm van jelenleg, de ki tudja, mennyi ideig lesz rá szükség. Tehát nem sürgős, de nagyon fontos, hogy tudjunk tüzet gyújtani/soha ne aludjon ki, még a tegnap éjszakaihoz hasonló esőben se.) Szóval a csónak készleteiben volt egy halászháló, és a sekély lagúnában gyerekjáték kikapni a halakat a vízből. Lara is fogott hármat, élvezte, nevetett is. Ha vadászni is sikerülne, gondban lennék, mert nem tudom, mit kell csinálni, mondjuk egy nyúllal, hogy kell megnyúzni stb., de a halakkal szerencsém van. Gyerekkoromban nyaranta rengeteget voltam a nagymamámnál, horgásztunk, aztán megpucoltuk, amit kifogtunk, és megsütöttük. Megy ez! Tudom, hogy vannak mérgező halak, de úgy vagyok vele, mint a banán szezonalitásával: nem lehet végig aggódni, örülök a kis sikereknek, és vállalom a kockázatot.

Beesteledett, Lara alszik. Tényleg sokkal jobb kedvem van. Visszaolvastam, amit eddig írtam, egy elég béna Robinson-napló. Nem ilyet terveztem, hanem valami nagyon eredetit, lényeglátót, ilyesmi. Tele finom lelki csipkékkel. Valamit, amiről emlékezhetnek rám, ha előkerül a napló. Azt hiszem, úgy emlékszem, néhány évvel ezelőttig voltak ilyen gondolataim, egyediek, érdekesek, aztán elkezdtem pénzt keresni, és inkább azzal foglalkoztam. Vagy csak azt hittem, hogy azok. Mindenesetre most, hogy nem az azonnali pusztulás elkerülhetetlensége miatt rettegek, ha körbenézek, nem mindent egy fekete árnyalat alatt látok, vagy nem is tudom, hogy mondjam, szóval más is eszembe jut, mint hogy hamarosan meghalok, sokkal jobban foglalkoztat az életben maradás, és úgy érzem, „nyomot hagyni” ráérek ké­sőbb. Segít az írás, rendezi a gondolataimat. Úgyhogy egyelőre csak belerázódom, arról írok, ami eszembe jut, amiben vagyok éppen.

4. nap

Nagyon bájos ez a kislány, tele van életerővel. Nem értek hozzá, nincs olyan fiatalabb rokonom, akit sokat látnék, de valahogy azt vártam volna, hogy folyamatos vigasztalásra szorul, pátyolgatni kell. De nem! Tud mosolyogni, nevetni is olykor, elfogadja az életet úgy, ahogy történik vele. Rengeteget segít nekem, hogy itt van, egyedül elviselhetetlen volna. Ő is ír naplót, kicsit aggódom is, mert azért olyan nagyon sok papírunk nincsen. Korai még számolni, de ebben a tempóban kevesebb mint egy év alatt kifogyunk belőle.

5. nap

Hajaj! Azt hiszem, ezt az oldalt el fogom égetni, de ha már… Szóval leírom, aztán majd eltüntetem ezt, mert szégyellem magam. Pedig nem is csináltam semmit.

Berendezkedtünk egész jól, kaja megoldva, víz van akármennyi, egye­lőre egyiktől sem lettünk betegek. Van új kunyhónk, ez már ellenáll a szélnek. Ma délután játszottunk. Bementünk a sekélybe, és a vállamról ugrott fejeseket, meg dobáltam, ilyenek. És fel sem állt semmi, de mégis… Áh, itt ül velem szemben, így nem megy.

Már alszik. Az mondjuk, elég jó, hogy nem tud magyarul, mert akkor végképp nem írnék le ebből semmit. És még eszembe is jutott, hogy megtanítani milyen jó elfoglaltság lenne mindkettőnknek. Hát lófaszt! Így titkos marad a naplóm. Kamaszkorom óta a leghosszabb idő, amíg nem voltam nővel, három hónap volt, de szenvedtem is rendesen tőle. Igaz, talán főleg a szégyen miatt, hogy nem vagyok képes becsajozni, meg nálunk otthon a maszturbálás még mindig szégyellnivaló, vagy legalábbis úgy éreztem. Most nem érzem már annak. Napokig nem jutott eszembe, de tegnap este bementem a fák közé, amikor Lara már aludt. Fiatal, egészséges férfi vagyok, és ezt tényleg nem kell szégyellni. De nem, nem rá gondoltam! Hülye vagyok, ezt miért kellett leírni? Nyilván nem rá gondoltam. Ő még egy kislány. De egyszer nagy lesz, és mi kettesben vagyunk a szigeten. Vajon hány éves korától lehet? 13? 15? 16-tól már biztosan. A régi 3 hónaphoz képest 5 évet kell most kibírnom?

6. nap

Csak leírom, mi történt tegnap, bár még most is elég hülyén érzem magam. Tényleg semmi nem volt. Ahogy ökörködtünk a vízben, az alkarjával véletlenül hozzáért a farkamhoz. Biztos vagyok benne, hogy észre se vette. És nem volt semmilyen fizikai reakció, csak mindenféle gondolatokat indított be.

7. nap

Sokkal többet kéne foglalkoznom azzal, hogy Lara hogy van. Egy kislány, aki elveszítette a családját, az összes fogódzóját. De nem megy, főleg ma nem, újra nagyon kivagyok, nagyon reménytelen minden.

8. nap

Megvan! Mégiscsak tanítani fogom Larát, csak nem magyarra. Összeszedem, amit én tudok természetről, művészetről, történelemről, és azt átadom. Ez mégiscsak értelmes, hasznos időtöltés. Közben megoldottam A legyek urá-s jelzőtűz kérdését, találtam leveleket, amikkel működik, stabil, magas füstöt eregetünk. Eltelt egy újabb nap a hátralévő 5 évből.

9. nap

Az megnyugtat, hogy nem kívánom, amikor ránézek. Viszont szeretem nézni. És szeretem hallgatni. Beleesek egy kislányba? Hát micsoda beteg állat vagyok én!?

12. nap

Mire elég idős lesz hozzá, már talán apaként fog rám tekinteni. Hogyan vezetem majd elő neki?

Azon gondolkodom, hogy ha választhatnék, hogy nyomot hagyjak vagy éljem túl, egyáltalán egy pillanatig haboznék-e most?

13. nap

Tényleg semmi más nem történik, amiről írhatnék, ez meg, bassza meg, annyira foglalkoztat, hogy megőrülök. Hal, gyümölcs, úszás, tanulás. Igen, elkezdtük a leckéket. Elég összevissza megy, de majd belejövök. Tantervet csinálok, bár az értékes papírral spórolni akarok.

Azt álmodtam, hogy rám mászik, ő akarja. De még álmomban is volt bennem tartás, magyaráztam neki, hogy nem lehet, hiszen ő még gyerek. De álló farokkal ébredtem. Nagyon ijesztő, mi van, ha mégis kiderül, hogy pedofil vagyok?

Egyébként meg alig várom, hogy elaludjon, és mehessek kiverni. A napom fénypontja! Még mindig nem gondolok rá közben. Soha. Egy pillanatra sem.

Ha egy apa és a lánya volna az utolsó két ember a világon, akkor vajon szaporodni kezdenek, hogy fennmaradjon az emberiség?

14. nap

Volt két üveg rum is a csónakban. Az egyiket elraktam későbbre, hogy majd együtt igyuk meg. Megint csak, mikor, hány éves legyen? 14? 16? 18? A másikat felbontottam. Ültem a tűznél, és ittam. Részegen attól féltem, hogy felállok, és odamegyek az alvó Larához. De persze nem mentem. Nem vagyok olyan.

16. nap

Hát persze, hogy kerestek minket! Hogy a picsába nem jutott eszembe, hogy repülőgépeket és hajókat küldenek utánunk. Így is elég sokáig tartott, mire megtaláltak, de ma egy kisrepülő elszállt felettünk. Alacsonyan jött, többször visszafordult, integetett. Tehát tuti, hogy látott. Hamarosan értünk jönnek, minden meg van oldva. Az egész két és fél hét csak egy ijesz­tő kaland marad, amire örökre emlékezni fogunk. Remélem, Lara szülei is megúszták, bár biztos zavarban leszek, ha találkozni kell velük. Larát újra egy bájos, kedves kislánynak látom, nem merül fel többé, hogy vajon mikor kezdenek nőni a mellei. Nem vagyok pedofil, és hiszem, hogy 5 évig nem tettem volna semmit. De még így is bennem van egy adag szégyen. Legjobb lenne bedobni a tűzbe a naplót, de valahogy egyelőre még nem vagyok kész rá. Hátha otthon folytatom.

Vége


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Hazai András


A szerzőtől még

   Nagymama vasalódeszkája
   Improvizáció
   Mozgólépcső


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.