Vers, próza / Csak tetők

Markó Béla
Csak tetők
(2020. december)


Máshonnan látni jó. Vagy mégsem. De már
lehetetlen ugyanonnan nézni. Építettek nemrég
egy többemeletes szállodát az Állomás utca
elején. Nem tudtam, hogy ott fogunk megszállni.
Ilyen sűrű programmal mások gondja ez. Testőrök,
újságírók, gépkocsivezetők, szervezők. A stáb.
Ez az épület nem emlékezhetett rám, hiszen
akkor még nem volt. Pedig ebben a városban
éltem. Most is elérzékenyülve idézem fel
a körülöttem levőknek vacsoránál, hogy úgy
ismertem gyermekként, mint a tenyeremet.
Hallgatnak nagy tisztelettel. Itt vannak a nálam
jóval fiatalabb helybéliek is. Tisztségük terhétől
roskadoznak máris. Reggel korán kell kelnünk,
felmegyek harmadik emeleti szobámba, kinyitom
az ablakot. Kihajolok, innen még nem láttam a
környéket. És akkor pontosan alattam az a ház.
Nem én laktam benne, valaki más, de sokszor
jártam itt. Szégyellem, hogy eddig nem figyeltem,
a holnapi beszédeimen gondolkoztam, mert lesz
több is. Igen, lent a kopott cserepek alatt a bejárat.
Kiszámítom, viszonyítom, elhelyezem az egészet.
De áthatolhatatlan. Ha felmegyünk a mennybe,
ott is ilyen lesz? Nem látom az ajtót, ablakot,
semmit. Hogy van-e ott valaki. Akit ugyanúgy
magam mögött hagytam, mint annyi mindent.
Egy kéz, egy blúz, egy szoknya. Illatok, hangok.
Nem jó itt fent. Szeretnék lent lenni ismét. Ahol
belépés, kívánság, megtorpanás, míg arra vágyunk,
hogy eljutunk. Feljutunk. Odaérünk. A képzelet
segíthetne, de ott emlékezés lesz csupán. Fentről
nincsenek részletek, csak cserepes tetők. Holnap
lemegyek. De hova? Miképpen? Aranyeső-e?
Hattyú-e? Ugyanazt nem láthatom már. Ilyen lesz
az öröklét? Csak tetők mindenütt. És semmi más.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Markó Béla


A szerzőtől még

   Előjáték


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.