Téka / Egy kritikusi ész kritikája (Borsodi L. László Hermész visszhangjai c. kötetéről)

Tamás Dénes
Egy kritikusi ész kritikája (Borsodi L. László Hermész visszhangjai c. kötetéről)

[2022. április]



 
Borsodi L. László: Hermész visszhangjai. Sétatér Könyvek, Kolozsvár, 2017.
 

Van valami perverzió a kritikakötetek olvasásában. Önálló recenziót, kritikát még olvas az ember, sok minden indíthatja erre. Előzetes tájékozódás, az írói műhelyben való nézelődés, az olvasmányélmény kiegészítése, megsokszorozása – mind okot szolgáltathat erre. Na de kritikakötetet olvasni? Egyvégtében? Miért is? Egy kritikakötet az sugallja, az irodalmi mező uralható. Hogy valóban vezetnek utak benne, hogy létezik hatás és visszahatás, hogy a korszak, a hely valóban tud meghatározó lenni, ami pedig érték, azt leginkább a begyökerezettség révén lehet felmutatni. De leginkább arra utal, hogy egy mű komplex mivolta gondolati összefüggésekre redukálható, a mű­vek olvasása és legszemélyesebb feldolgozása pedig kiváltható kritikák olvasásával.
Csupa téves, vagy legalábbis elnagyolt illúzió.
Pedig, elárulhatom, megvan ennek is az izgalma. Mert egy idő után a szövegek nem csupán könyvekről szóló kritikai beszámolóknak tűnnek, hanem egy kritikusi elme működésébe is betekintést nyújtanak. Ennek az elmének a szerkezete pedig, ahogy haladunk előre az olvasásban, egyre jobban kikristályosodik, egyre pontosabban felfedi olvasói és értelmezői érzékenységének természetét, elméleti elköteleződésének a mélységét, ahogy technikai apparátusát is pontosan megmutatja. Amikor Immanuel Kant megírta a tiszta ész kritikáját, akkor a megismerő ész infrastruktúrájának leírására vállalkozott. A kritikusi ész kritikája ebben az esetben sokkal szűkebb lép­tékű. Egyetlen könyvből, egyetlen kritikusi műhelyre fókuszálva próbálja kiolvasni a fentebb jelzett sajátosságokat. Ugyanakkor, nem szabad elfelejteni, aki a kritikusi működésről ír kritikát, az szintén kritikus. Ez pedig akaratlanul megsokszorozza a szempontrendszereket. Ha ebben a szövegben nem is feladat, de azért ilyenkor a saját szempontrendszer kikérdezése is megtörténik. A hasonlóságok és a differenciák érzékelése termékeny tud lenni. S habár azt gondolom, ma már semmilyen egységes ész kritikáját nem lehet elvégezni, mégis más elmék érzékelése és feltérképezése a tágabb kultúra vérkeringésébe kapcsolhat be bennünket. Még ha a részlegesség fénytörésén keresztül is.
A Csíkszeredában élő Borsodi L. László vaskos kritikakötete már a kinézete révén is tiszteletet parancsoló. Az apró betűkkel szedett négyszáz oldal négy alfejezetre bontva tulajdonképpen tíz év termését tartalmazza. A borítón található szürkén komor, konstruktivista jellegű festményrészlet József Attila Eszmélet című versének két sorát juttatta eszembe: „Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ.” A szoros determinációk, nehezen szétszálazható összefüggések világába léphetünk be – ígéri a borító. A könyv pedig nem hazudtolja meg az első benyomásunkat. Valóban súlyos, többszörösen összetett szövegeket olvashatunk benne. De mit jelenthet a súlyosság egy kritika esetében? Az értelmező figyelem aprólékossága, részletessége teszi súlyossá a szövegeket. A körülírásra vállalkozó többszörösen összetett mondatok jelenléte. A rákérdezés konoksága. A következte­tések egyensúlyozó jellege.
Különben is, a szerző már a könyv első oldalán felfedi teljes fegyverzetét. Elek Tibor irodalomtörténész és kritikus egyik munkájáról beszél, de akár önvallomásnak is tekinthetők mondatai. Hosszasabban idézem: „…a kézikönyv személyes hangon beszél tudományának tárgyáról, az irodalmi szövegről. Ez a személyes hang azonban nem jelenti a tudományosság támasztotta elvárások (az objektivitásra való törekvés, a kritikai álláspont) feladását. Éppen ellenkezőleg: azt mutatja meg, hogy a szerző mint kritikus, mint értő olvasó otthonosan mozog abban a (szöveg)világban, amelynek alkotóelemeit (regényeket, költészeteket, kritikaköteteket) kiváló felkészültséggel, szaktudással és jó ízléssel választotta ki, olvasta el, a »személyes szű­rőn« pedig saját olvasattá, saját olvasói világgá lényegítette.” (11. o.)
Sajáttá tevés a személyes szűrőn keresztül, amit a felkészültség, a szaktudás és a jó ízlés ad ki. Úgy gondolom, ez a receptje egy Borsodi-kritikának is. Olyan szavak jutottak eszembe róluk, mint alapos felkészültség és szakmai tisztesség. Nem összecsapott, elsietett szövegek ezek a kritikák, hanem legtöbbjük szinte tanulmányértékű, nagy filológusi precízióval megírt szemrevételezés. A szakmai tisztesség azonban ennél is többet jelent. Ki­merítően utánamenni és minél pontosabban felmérni egy könyv tartalmát. Megtalálni az irodalomtörténeti, a szerzői életműben fellelhető kapcsolódásokat. Nem engedni az elfogultságoknak. Ítélkezés helyett inkább mérlegelni. Ezek az elvárások tulajdonképpen szakmai mércék, amelyeknek a legtöbb szöveg meg akar felelni.
Azonban a tisztesség is lehet korlát. És ez az első kritikai megjegyzésem. Ezt a korlátoltságot leginkább a kötet első két fejezetében érzékeltem, ahol Borsodi igazságot akar szolgáltatni a nemzeti elkötelezettségű kánon szépíróinak és teoretikusainak. Nem egyszerű a feladat. A nemzeti kánon képviselői ugyanis úgy próbálják opponálni a magukkal szemben állított posztmodern, balliberális (tipikus magyarországi szószörnyszülemény) kánon képviselőit, hogy egy valós vagy csak vélt ideológiával szemben egy másik, korlátozó ideológiát állítanak fel. Itt a már említett Elek Tibor és Papp Endre kritikaköteteire gondolok. Bennük sok esetben nem a művek esztétikai sikerültsége, hanem egy elvárt és irodalomon kívüli szempontrendszer válik az alkotások megítélésének mércéjévé. Még akkor is, ha ez a mérce sok esetben kiegészül a tolerancia üres szólamával. Hisz már maga a szembeállítás is alapvetően elhibázott. Borsodi természetesen tisztában van ennek a szemléletnek a hibás, sőt káros jellegével, többször is hangot ad ennek, de úgy gondolom, számos meglátással, megfogalmazással szemben elnéző, pont a kiegyensúlyozó, kibékítő szemléletmódja miatt. Vagy ha észleli is korlátoltságukat, mégis megtalálja bennük azt az integratív mozzanatot, amely elfogadásra készteti őt.
Ugyanezt a felmentő attitűdöt érzékeltem számos lírakötettel kapcsolatosan. Most azokra gondolok, amelyek az értékválság, az erkölcsi degradáció, a humánus-közösségi hanyatlás, a kiúttalanság állapotait helyezik lírai beszédük középpontjába (lásd. Nagy Gáspár, Péntek Imre, Páll Lajos, Gál Éva Emese, Ferencz Imre műveiről írt kritikákat). Ezek a témák számomra sok esetben egyszerűen sémáknak és a sémákra tapadó lamentációknak tűntek, amelyek korlátozzák az esztétikai tapasztalatok sokrétűségét, behatárolva az írói műhelyeket.
Egymás után olvasva a kritikákat feltűnik, hogy bennük végső soron egybemosódnak, eltűnnek az esztétikai egyediségek teljesítményei. Valahogy mindegyik mű ugyanazon a szinten helyezkedik el. Ezt szintén a kiegyensúlyozó szemléletmód számlájára írom, amely számos kritikai észrevétel ellenére is megtalálja a kötetekben azokat a lírai törekvéseket, amelyek kompenzálják a gyengébben sikeredett részeket. Még elfogultságnak sem nevezném ezt az attitűdöt, hiszen az értelmezések végső soron szervesülnek abba a világlátásba, amely egységesen és természetesen bontakozik ki Borsodi szövegeiből.
Egy idő után világosan látszik, hogy Borsodi számára a legtöbb irodalmi mű egy kettős vonatkozási rendszerben helyeződik el. Ezek közül az el­ső, a megalapozó, az esztétikum, az esztétikai sokrétűség, ami minden igazi mű sajátja. Ennek a szintnek a beazonosítása azonban nem vezet formalizmushoz, ugyanis az interpretatív munka az esztétikumon keresztül feltáruló metafizikai-transzcendens tér bejárásához vezet, amely nem más, mint az ember létviszonyainak végső vonatkozása. Ez minden emberi alkotótevékenység végső horizontja, legalábbis Borsodi számára. És természetesen legtöbbször e koncepció szerint válogat a szerző. S meg is találja igazolását. Elolvasva a könyvet, úgy vélem, Borsodi számára Fekete Vince költészete a legeklatánsabb példa arra, amiről szeret és tud beszélni. A három Fekete Vince-kötetről íródott szövege világosan jelzi ezt. Ezek közül egyik legalább szaktanulmány értékű, de a másik kettőben is tetten érhető a már jól ismert alaposság. Fekete Vince költészete a regionális elköteleződés fe­lől indulva, tágas irodalmi hagyományra támaszkodva, a költői személyesség erejével hozza szóba azokat a metafizikai témákat (idő, halál, veszteség, valahová tartozás, Isten, hit stb.), amelyek Borsodi számára is fontosak. És ide kapcsolnám második kritikai megjegyzésemet. Ugyanis nem tagadva ezeknek a témáknak a fontosságát, univerzalitását, azt azért ki lehet jelenteni, hogy számos mű létezik, amely pont ennek a metafizikai-transzcendens térnek a kikérdezése, destruálása érdekében jött létre. S ha ez a szándék nem ideologikus, egyszempontú, akkor igenis legitim műveket és ezekhez a művekhez kapcsolódó olvasatokat tud eredményezni. Én hiányoltam ezeknek a műveknek az értelmezését a kötetből, ahogy kevés igazán formabontó poétika került terítékre a könyvben, kíváncsi lettem volna, rajtuk keresztül hogyan jött volna játékba a kritikus világlátása, értelmezési keretrendszere.
Konzervatív kritikus volna Borsodi L. László? – tehető fel a kérdés. Ha igen, mindenesetre olyan, aki mindig a legszigorúbban próbál utánamenni elköteleződéseinek, aki sohasem feledkezik meg arról, hogy, legyen bennük szó bármiről, az irodalmi művek esetében mindig az esztétikum az elsődle­ges, amely egyszerre forma, játék, nyelviség, kifejezőerő. Ahogy a gyűjte­mény előnyére írom azt is, hogy Borsodi mer kevésbé ismert vagy regionális jelentőségű életművek nyomába eredni. Ahogy az is kiemelendő, hogy habár a metafizikus témák előnyt jelentenek számára, azért van füle a játékos, kísérletező alkotásokhoz is (lásd. Kovács András Ferenc, Muszka Sándor, Molnár Vilmos ironikus-humoros verseiről, írásairól írt szövegeket). S habár jól érzékelhetően a lírai művek képezik érdeklődésének középpontját, prózai művek értelmezései sem maradtak ki könyvéből.
Az esztétikum elsőségét szem előtt tartva, vastürelemmel építi fel Borsodi a műközpontú, egzisztencialista hangoltságú értelmezéseit. Ezeknek az értelmezéseknek hasonló az irányultsága: a művilágokon átvonuló rész és egész, véges és végtelen, elmondható és elmondhatatlan végpontok között kife­szülő dialektika felfejtésére törekednek. Ez a felfejtés legtöbbször az emberi lét tragikumának a felmutatásához vezet, de ha már dialektika, ugyanez a vonatkozás válik a remény hordozójává is. És ez már szinte önálló filozófia, ami azonban nem a levegőben lóg, hanem, a kritikusi működésnek kö­szönhetően, írói művekbe és életművekbe szervesül.
 
 
 
 


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Tamás Dénes


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.