Vers, próza / Elveszett Paradicsom (részlet az Első énekből)

John Milton
Elveszett Paradicsom (részlet az Első énekből)

[2022. május] 

 


 

 

 

A Pokolban vagyunk. A vesztes mennybéli csata után és a kilenc napon át tartó zuhanás után Lucifer magához tér a lángoló tóban, és a borzalmas csendet megtörve a közelében heverő alvezéréhez, Belzebubhoz kezd beszélni. A dialógus során a Sátán kidolgozza a bosszútervet, majd eszébe jut a hadserege, az iszonyú változásokon átesett hajdani angyalai, és ezt mondja Belzebubnak:

 

De mért is hagyjuk hű barátainkat,    

a bajban szövetséges társainkat           

ájulatban a felejtés tavában    

heverni? Mért nem hívjuk ide őket,    

hogy megosszák velünk ezt a keserves             

házat, vagy újra, összevont erőkkel    

kísérletet tegyünk, és visszanyerjük 

a Mennytől, amit visszanyerhetünk? 

Vagy veszthetünk még bármit a Pokolban?    

 

Így a Sátán, s így felelt Belzebub:         

Fényes hadak vezére, melyeket            

senki nem vert meg, csak a Nagyhatalmú!      

Ha egyszer újra meghallják a hangot –              

a legélőbb biztosítékukat         

veszélyben, félelemben a reményre, 

melyet oly gyakran hallottak, mikor  

a legrosszabb helyzetben, pengeélen,                 

a dühöngő harc frontjain kiáltott,        

s amely biztos jeldásuk volt az összes                

rohamhoz –, gyorsan bátorságra kapnak,        

felélednek, habár most csúszva-mászva,          

hevernek a lángtóban, kimerülten,     

ahogy mi is korábban; döbbenetben 

és kábulatban; és nem is csoda:            

abból az örült magasból lezúgva.         

 

Alig végzett, a Főgonosz elindult          

a part felé. Irdatlan, égben edzett,       

súlyos, kerek pajzsát hátára vetve.     

Vállán függött a széles ívű körlap,       

akár a Hold, amelynek glóbuszát         

Galileo figyeli távcsövén át     

esténként a fiesolei tetőről     

vagy Valdarnóból, hogy új tájakat,      

folyókat és hegységeket találjon          

a foltos gömbjén. A lándzsája mellett                 

a norvég hegységek között kivágott  

legmagasabb fenyő – melyből egy óriás            

vezérhajó árbócát készítették –,           

csak pálca volt; erre támaszkodott, mert         

nehezen járt az égő üledéken,                

nem úgy, mint valaha a Menny azúrján.            

Ráadásul a tűzből boltozott    

forró környezet sanyargatta fájón,     

de tűrte, míg annak a lángoló                 

tengernek a partjához ért; megállt,    

és hívta angyal-forma légióit.                 

Transzban fekszenek és olyan sűrűn,                 

ahogy az őszi levelek beszórják            

Vallombrosában a patakokat,                 

ahol az etruszk árnyak ívei     

a magasban egymásra boltozódnak,  

vagy ahogy a szétszórt hínár a vízen 

lebeg, mint amikor a vad szelekkel     

felfegyverkezett Orion letarolta           

a Vörös-tenger partjait, ahol  

hullámok nyelték el a fáraót  

s memphiszi hadát, mikor álnokul      

és gyűlölködve üldözőbe vették           

a Goshenből betelepülteket,   

 

akik már csak a biztos partra érve      

látták a harciszekér-roncsokat              

és a vízen úszó hulláikat.          

Ilyen sűrű-vastagon szétterítve,           

nyomorultul, elveszetten hevernek,  

az ocsmány átváltozásuk miatti            

döbbenetben, és az áradatot  

befedve. A Sátán olyan erővel                

kiáltott, hogy a hangját a Pokol             

egész odvas mélysége visszaverte:     

 

Fejedelmek, Hatalmak, Harcosok!       

A Menny színe-virága (amely egykor                  

a tiétek volt, de most elveszett);           

megbéníthatja-e a döbbenet  

az örökkévaló szellemeket?   

Vagy azért választottátok ki ezt            

a helyet, hogy a megerőltető  

csata után pihentessétek itt   

a megviselt nagyszerűségetek,              

s megkönnyebbülten szenderegjetek,                

ahogy a Menny völgyeiben? Esetleg  

megesküdtetek, hogy így csúszva-mászva      

fogjátok imádni a hódítót,       

aki éppen most letekint az árban,        

a széthányt fegyverek s zászlók között              

fetrengő szeráfokra, kerubokra,           

mígnem a Menny kapuiból a gyors     

üldözők észreveszik az előnyük,          

s amíg mi kornyadozunk, ők leszállnak,            

eltaposnak, vagy villámsortüzekkel   

szögeznek a szakadék fenekére?          

Ébredjetek, és emelkedjetek fel!          

Vagy maradjatok örökre bukottak!    

 

Hallották, szégyenkezve szárnyra kaptak,       

felugrottak, mint őrszolgálaton,           

akit alva talált az, akitől fél,    

még nincs teljesen ébren, de feláll,     

és próbálja rendbe szedni magát.        

S bizony, érzékelték azt, amiben          

voltak, a veszett állapotukat; 

és érezték a vad gyötrelmeket.              

Hallva a generálisuk szavát    

mégis rögtön engedelmeskedett          

a megszámlálhatatlan sokaságuk.       

Mint amikor Mózes nagyerejű               

pálcája végigmutatott a parton             

Egyiptom gonosz korában, s a sáskák                

szurtos füstfelhőjét idézte meg,            

amely a keleti szélben kavargott,         

és függött a hitszegő fáraó      

országa fölött, mint az éjszaka,              

s a Nílus vidékét sötétbe vonta.             

Ilyen összeszámlálhatatlanul sok        

gonosz angyal volt látható a fenti,       

a lenti és a környező tüzek közt,           

a Pokol boltíve alatt a szárnyán            

lebegve, mígnem – mintegy jeladásként –       

Nagy Szultánjuk, lándzsáját felemelve               

mutatja nekik az irányt, s azok              

az egyensúlyukat tartva leszállnak     

a szilárd kénkövekre, s az egész           

síkságot ellepik. Ez akkora      

sokaság volt, mint amilyet a népes     

Észak sem zúdított soha fagyott           

ágyékából a Rajnán vagy Dunán át,    

amikor a barbár gyermekei    

Délre jöttek, akár a vízözön,   

és szétterjedtek Gibraltár alatt              

a líbiai sivatagokig.                       

A főnökök és a parancsnokok                 

minden svadronból és csapatból         

azonnal odasiettek, ahol                            

a nagyságos Főparancsnokuk állt;      

isteni alakok és alkatok,                             

melyek felülmúlják az emberit;             

a Mennyben egykor trónokon ülő       

fejedelmi méltóságok s hatalmak.       

De neveiknek most már nincs nyoma                 

a Mennyek nyilvántartásaiban;             

a lázadásukkal bemocskolódtak,          

s törlődtek az Élet Könyveiből.              

 

(Fordította: Horváth Viktor)

 

 

 


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

John Milton


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.