Téka / Emlékek regénye (Bogdán László Hutera Béla utolsó utazása c. kötetéről)

Tóth Miklós
Emlékek regénye (Bogdán László Hutera Béla utolsó utazása c. kötetéről)



BOGDÁN LÁSZLÓ: HUTERA BÉLA UTOLSÓ UTAZÁSA.
MENTOR KIADÓ, MAROSVÁSÁRHELY, 2007.


A regény főhőse, Hutera Béla, „öregedő, iszákos erdélyi borbély” utolsó utazása Budapestre vezet. Ez az utazás a regény kerete, ennek az utazásnak eseményeibe illeszkednek bele az emlékek egyfelől, másfelől a térséget érintő társadalmi és történelmi események. 1990-ben vagyunk, így aztán szóba kerül a marosvásárhelyi fekete március, a magyarországi politika, a közép-kelet-európai térséget megrengető sokféle fordulat. Hutera személye köré csoportosul minden, az ő múltja az a zsák, amelyből az elbeszélés részei előkerülnek, a személyes múlt a tükör, amelyben önmagára tekint a kor. Felismerhetők konkrét helyszínek, Sepsiszentgyörgy, Budapest, de a képzeletbeli helyszínek is ismerősök, legyen szó akár a Felsőtábor nevű faluról, ahonnan a korábbi Bogdán-regényekhez köthető Boticselli Tóbiás is származik, valamint Hutera elhunyt szerelme, Piros, akit a szekuritáté beszervez az ’50-es évek elején, majd ügynökként kijuttat külföldre, hogy végül tragikus halála a távoli Alexandriában érje. Ismerős alakok, vagy mert régebbi Bogdán-regények szereplői, illetve azok leszármazottai, vagy azért, mert a kor jellegzetes figuráit testesítik meg, mint Sasvári Ede, őrnagy, aki Budapesten él, mint az a falusi párttitkár, aki a néphatalmat szolgálja, mint a népet másként, más eszmék vonzásában szolgáló pap.


A regény szerkezete is az utazást követi, amennyiben az utazás megteremti a keretet, amiben lejátszódik a történet, illetve amennyiben az epilógussal, azaz a megérkezés (a halál) pillanatával zárulnak az események, a megfelelő személyes, ám általános tanulságokat felmutatva. Hutera Béla kisember, élete „elbaltázott”, másmilyen szeretett volna lenni, másmilyen eseményekre vágyott, de végül mégis vállalja mindazt, ami történt vele, hiszen ezzel a tanulságos utazással, az emlékezéssel azt bizonyítja, hogy az élet megélése, a reflektált élet maga a helytállás, a sors vállalása. Még akkor is így van, ha a tanulság nem más, mint hogy a változtathatatlanság maga a sors. Ezt a változtathatatlanságot jellemzi a regény tagolódása, az előkészületek, a történet, amely hiába hordozza magában a nagyszabású fordulatot, ugyanabba a változatlanságba torkollik, amely akkor is bekövetkezne, ha semmi sem szándékozná átformálni a világot, ha egyetlen szereplő nem akarna másképp élni.


A regény Hutera Béla utolsó tíz napját meséli el, ez a konkrét regényidő, de ennél sokkal tágabb az elbeszélt idő, benne van a régmúlt, benne van Trianon és a háború, de benne van az időtlen örökkévalóság is, az idő feletti képzelet, amelyből megholt alakok lépnek elő, és benne vannak az egyszer éltek emlékei és szavai.
Hutera közeledő halálának jelei, rosszullétei, vívódásai, szenvedése, kínlódása személyessé teszi ezt a tíz napot, mintegy beköti a közösségi szenvedésbe, az időhatárokat nem mutató létezésbe.
A nagy változás nem lehet más, csak az e világból való kilépés, vagyis a halál. Az a sorsa minden embernek, hogy egyszer meg kell halnia. Ez az igazi nagy utazás: átkelés élet és halál határán. Ez kalandosabb és kiismerhetetlenebb vállalkozás egy országhatár átlépésénél. És Huterának is van kísérője, akár csak az élet kapuját átlépő Danténak, azaz Vergiliusnak. Méghozzá egykori szerelme, illetve szerelmének túlvilágról megidézett alakja. Ő biztatja, hogy menjen, tegye meg az utolsó lépést is, ő vigasztalja, hogy ne féljen, nem is olyan rossz a túlvilág. Végre találkozhatnak, végre beteljesülhet szerelmük.


Fontos alakítóeleme az elbeszélésnek a mese. Meseszerű a történetmondás is, amennyiben a képzelet játékos és könnyed eszközeivel él, és amennyiben a közvetlen mese, a szereplők kalandos meséi szövődnek egymásba. Akárha egy borbélyműhelyben ülnének, melynek kuncsaftjai mesélnének, illetve hallgatnák egymást, beleszőve ki-ki a magáét, a maga életét az épp elmesélt történetbe. Kalandok és végzetes fordulatok, a nagy történelmi események leképzése az egyén szintjére, és persze a túlzó, dicsekvő kis hazugságok, ahogy az lenni szokott ilyen alkalmakkor.


Túlzás és vallomás minden részletmese, de az egészből összeszőtt elbeszélés mégsem túloz, mégsem hazudik.Mert sodró és eleven. Ugyanazt mondja, amit egyébként az egyéni életutak is, hogy tudniillik bármilyenek is legyenek az elbeszélők, kemény és tudatos életharcosok vagy rejtekező gerillák vagy csak sodródó porszemek, végül ugyanaz a sors ragadja el őket. Nem a sors megváltoztatásának a lehetősége adott, hanem csupán annak a lehetősége, hogy vállaljuk ezt a sorsot vagy sem. Emlékezünk-e rá, vagy inkább elnyomjuk, elföldeljük, és siránkozunk egy meg nem élt élet fájdalmában. Legizgalmasabb és legtitokzatosabb történetei természetesen Huterának vannak, az ő emlékei a kor mély és bejáratlan bugyrait mutatják.


Minden valóságossá válik, minél inkább valótlannak látszanak az események, a víziók, az emlékek, annál életszerűbb az a világ, amelyben megtörténhettek. A Rossz világa ez. A zsarnokságé, a diktatúráé, amely megrontja az emberek közti viszonyokat. Ezért morális kérdés, hogyan mesélünk róla, hogy egyáltalán: mesélünk-e róla? Van-e bátorságunk mesélni? Van-e felelősség bennünk, van-e még erőnk szembenézni vele?


Ez az új Bogdán-regény látszólag nem tűnik újnak a Bogdán életműben, tematikailag, formailag, anyagát, szereplőgárdáját, mesélés-technikáját tekintve. De mégis új: könnyedség az elbeszélésben, az emlékezésben. Könnyedség, ami mélységgel és intenzitással párosul. Könnyedség, ami derűt és emberséget sugároz.


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Tóth Miklós


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.