BécsLátó / Erdélyiek Bécsben, Bécsről

Deréky Pál
Erdélyiek Bécsben, Bécsről


Vannak, akik Bukarestet választják. Az ötvenes években Bukarest a második legnépesebb magyar város volt Budapest után, mára azonban a magyarok száma a tízezret sem éri el. Bukarest ma rosszul működő, egykori egzotikus színeit és illatát elvesztett város, inkább település. Aki ide érkezik, érvényesülni akar. Az érvényesülés nyelve természetesen a román, ám a hangsúly most egészen máson van: a nyelvhasználaton, amely nem beszéd, hanem (Caragiale világából kölcsönözve a szót:) zsibvásár.
A többség azonban ellenkező irányba indul, és Magyarországon áll meg. Az anyaország kitárt karjai mára lehanyatlottak. A letelepedők sorsa nem fenékig tejföl. Nyelvileg is új közegbe kerülnek, ami számukra felszabadító lehetne, hiszen végre mindenki magyarul beszél, ehelyett azonban kisebbségérzetük növekszik. Különösen az új hangsúlyhoz nem tudnak hozzászokni, amit ők úgy fognak fel, mintha az valamiféle testszag volna, tehát megtanulhatatlan. Komoly terveket kovácsolnak, hogy hamarosan visszatérnek. Ám többnyire csupán egy házat vásárolnak valamely székely faluban, vagy két hold földet egy cserjés erdőszélen.
Azok, akik továbbmennek Németország, netán Kanada felé, úgy érzik, számukra megállt az idő. És valóban, alig öregszenek valamit. Kiesnek az időből. Magány: eddig csak szóként ismerték, most tapasztalatot szereznek; viszont a szót elveszítik. Birtokolni fognak valamit, amit mégsem birtokolnak.
És akik maradnak? Azokat természetesen a hova? kérdése bénítja továbbra is. A barátságok elhalnak, a szerelmek szikrája kihuny. Kapkodó tekintettel találgatják: hova, de hova jutunk?
(Mernyei Róbert: Hova. In:
Látó, 2004/7.)


Arra kértem Erdélyben született, Bécsben élő vagy hosszabb ideig élt embereket, hogy válaszolják meg röviden a Mernyei-írás címében feltett kérdést; különös tekintettel arra, hogy a „hova?" kérdésre ők végül is a „Bécsbe" választ adták – akkor is, ha legtöbbjük nem eleve azzal a szándékkal indult el, hogy itt telepedjen le. Tizenketten vették maguknak a fáradságot és a bátorságot, mindüknek köszönöm.


A. (60, *Kolozsváron): 1968 óta élek Bécsben.
Az első fecskék között érkeztem Erdélyből ide nyugatra. Ausztriára, ezen belül Bécsre azért esett a választásom, mert közel akartam maradni ahhoz a kultúrához, amelybe beleszülettem. Nagyon reméltem, hogy engem mint magyart, itt Bécsben nem fognak igazán idegennek tekinteni. Abban is bíztam, hogy az osztrákok mentalitása eléggé közép-európai, vagyis nem áll túl távol a mienkétől. Előbbi reményem maradéktalanul, utóbbi csak részben vált valóra. Igaz, hogy osztrák polgártársaimban is tetten érhető egy kis balkáni slamposság és életrevaló humor, mégis meglepő volt szorgalmuk, és az elért eredményeikből fakadó önbizalmuk (melyet sokan közülünk lenézésként értelmeznek). Sokáig érthetetlen volt számomra, hogy miközben Bécstől 60 km-re egy olyan világ kezdődött, ahol az emberek csak álmodoznak a szabadságról, addig a bécsiek órákig kedélyesen el tudtak csevegni sekélyesnek tűnő problémáikról, mintha nem lett volna nekik is csak néhány évvel korábban éppen elég bajuk. A magyarázat pedig egyszerű: Ausztriában a háború után az idegen megszállás ellenére épen maradtak a társadalmi struktúrák. Az erre épülő szabadpiac általában egészséges és igazságos kibontakozási lehetőséget tudott biztosítani az egyes polgár számára. Ennek köszönhetően sikerült kemény munkával felépíteni nemcsak a romokban heverő, kifosztott gazdaságot, de a maguk személyes jólétét is. Ezek után vált számomra érthetővé, hogy most egyszerűen csak élvezik a sikeres munka gyümölcsét. Hátrahagyott hazámban ezzel szemben a háború után ránk kényszerített ún. proletárdiktatúrának sikerült alig néhány év alatt szétzúznia a társadalom alappilléreit. Ennek eredményeképpen demoralizált, erkölcsi tartásától megfosztott és megfélemlített egyedekre bontott társadalom jött létre. Az erőszakos iparosítás és kollektivizálás, az egyéni karrierek pártfüggősége, a hiányzó anyagi motiváció a munkamorál végzetes és máig tartó lezüllését eredményezte.


Visszatérve saját életutamhoz, úgy gondolom, ha nem teszem meg annak idején ezt a sorsdöntő lépést, ma – egy nélkülözésekkel, megalkuvásokkal és megalázásokkal teli aktív életpálya végén – valószínűleg én is az „elveszett nemzedékhez" tartoznék, és a számomra legnagyobb kincset jelentő egyéni szabadságot is csak hírből ismerném. Természetesen tudatában vagyok annak is, hogy az emigráció súlyos lelki traumát jelentett sokunknak, melynek sebeit életünk végéig viselni fogjuk. Eddig tudatosan nem említettem a nemzeti elnyomás tényét, mely számunkra, a szovjet tömbön belüli, határokon túli magyarok számára az általános politikai elnyomás egy különösen rafinált (mert hivatalosan tagadott) fajtáját jelentette. Ezzel szemben itt Ausztriában, ugyancsak kisebbségben élve, nem a származásom, hanem csakis a teljesítményem és az emberi tartásom alapján ítélik meg munkámat és személyemet. Mindezeket figyelembe véve, nem bántam meg soha, hogy annak idején Ausztriát választottam új hazámnak, ugyanakkor meggyőződésem, hogy soha eszembe nem jutott volna világgá menni, ha Erdélyben az ittenihez hasonló, szabad és toleráns világban élhettem volna.

M. (59, *Sepsiszentgyörgyön): 1977 óta élek Bécsben.
Évekkel ezelőtt parafrázisként készítettem egy képsorozatot, ahol nevem kezdőbetűjét, a nehezen értelmezhető, más nyelvekben más-más módon írt, angolok és németek által leggyakrabban ’ksz’-nek ejtett CS-betűt X-szel helyettesítettem. Így alakult ki az X-UTAK című művem. Ez a mű elég jól jelzi azt a változó valóságot, ami alanyára és tárgyára vonatkoztatható. Konkrétabban: számomra adva volt egy geo-politikai útvonal (Sepsiszentgyörgy–Uzon–Marosvásárhely–Kolozsvár–Bukarest–Bécs), amin ha végigmegyünk, alapos etno-kulturális térképismeretet szerezhetünk. A térképen való munkálkodás egyébként is szinte kötelező feladata mindazoknak, akik a hova? kérdés után a hol? mikor? és miért? kérdéseket is felteszik. Na tessék, már mindjárt lehet panaszkodni, hogy emberöltőnyi idő sem elég helyünk meghatározására. Kapaszkodóként ösztönösen előkapom itt, magam és mások okulására A halhatatlanságra vágyó királyfi című székely népmeséből az egyik bölcselkedést. Így kezdődik: Eccör volt, hol nem volt, hetedhét országon, még azon is túl, még az Óperencián is túl, bédőlt kemencének kidőlt odalába, vénasszony szoknyájának a hetvenedik ráncába volt egy fejér bolha, annak a kellős közepibe volt egy… Elnézésüket kérem, hogy itt abbahagyom, legyenek szívesek önállóan tovább navigálni.

K. (36, *Sepsiszentgyörgyön): 1981 óta élek nyugaton.
Először is már maga a kérdés, hogy hova, szerintem magától értetődő. Úgy is fogalmazhatnék, hogy mindenki menjen arra, amerre – úgy érzi – mennie kell. Én gyerekfejjel kerültem Németországba szüleimmel, később Bécsbe csalogatott Ámor, ahol leragadtam. Hősiesen be kell vallanom, nekem is voltak az elején olyan érzéseim, hogy Úristen, hova kerültem, milyen rideg itt minden és mindenki, mennyivel jobb lenne otthon! A másik pillanatban arra gondoltam, milyen jó, hogy itt élek, és nem ott… Néha azt hittem, hogy itt nem lehet az idegenekkel együtt élni, vagy alattuk maradsz, vagy feléjük kerekedsz. Míg egyszer csak rá nem jöttem, hogy nem is ők az idegenek, hanem én. Különbözik az anyanyelvünk, más programot cumiztunk magunkba, ami minket meghatároz, ami szerint érzékeljük és értékeljük a körülöttünk levő világot, a mikro- és makrokozmoszt. Eleinte azt hittem, hogy ezért a magyar és a német szükségszerűen mindent másképp lát és másképp érez. Ezt most már így nem hiszem, és különösen nem hiszek abban, hogy az egyik látás- vagy felfogásmód jobb (vagy magasabb rendű) lenne a másiknál. Egyszerűen mások.


Ezen másság teszi széppé az életünket, kiránt bennünket a hétköznapok közönyéből. Szerintem mindenki azt kapja, azzal szembesül életében, amit ő maga kisugároz, s ha valaki egyszer a magányt választotta, akkor annak az embernek szinte teljesen mindegy, hogy hol él, úgyis magányos marad. Én a magam számára megtaláltam – legalábbis úgy gondolom – a helyes utat, a saját utamat, és letelepedtem éppen Bécsben, ahol nem vagyok magányos, mert egyaránt kijövök a Franzikkal és az Etelekkel. Akik pedig otthon maradtak és kapkodó tekintettel találgatják, hogy hova, azoknak azt üzenhetem, hogy nézzenek magukba, a válasz mindig bennünk rejtőzik…

Z. (41, * Székelyudvarhelyen): 1986 óta élek Bécsben.
Bécsben, a többi európai fővároshoz hasonlóan, mind gazdasági, mind kulturális tekintetben jóval bővebb az ajánlat, mint az ország többi városában. Ezért itt a bevándorlók letelepedési aránya is magasabb. A helyi politikai és kulturális döntéshozók minden igyekezete ellenére ugyanakkor eltűnőfélben van az európai világvárosok egyedi jellege, és ez alól Bécs sem kivétel. Ezen uniformizálódás egyik fő kiváltó oka aligha lehet más, mint a neoliberális gazdaság egyre kizárólagosabb érdekérvényesítő ereje (ami könnyen kimutatható a tudomány, a művészet, a mindennapi élet stb. területén). Ez a fejlődés akarva-akaratlan alapvetően meghatározza a mai migráns perspektíváját. A mai kelet-közép-európai migráns szemléletét egyre kevésbé jellemzi az idealizmus (ugyanez vonatkozik az egyelőre otthon maradó mobil honfitársára is), és egyre inkább azt vizsgálja, hogyan tudná minél jobban kihasználni a számára adott lehetőségeket. Míg az 1989 előtti, keletről nyugatra irányuló migráció lényegében a rosszból a jóba áramlott, a diktatúrából a demokráciába, addig ez a séma mára már érvényét vesztette. A mai jól képzett és sikeres romániai migráns már nem egy egyértelműen rossz országot hagy el, nem egy rossz kisebbségi vagy többségi létet hagy maga mögött, hanem a maga jól körülhatárolható szakmai tudását szeretné egy másik országban kamatoztatni, nyilván kedvezőbb feltételek reményében (sportolók, tudósok, informatikusok, ápolónők stb.). Ez az ideális migráns azt is tudja, hogy érvényesülési esélyei relevánsan alacsonyabbak a hozzá hasonló képzettségű helybeli vetélytársaihoz képest. Ennek tudatában vállalkozik a versengésre. Amennyiben sikeres lesz, marad, amennyiben nem, hazatér. Érdemes lenne egy felmérést készíteni, amely összehasonlítaná olyan Romániában érettségizett magyar fiatalok életpályáit, akiknek egy része közvetlenül a '89-es fordulat előtt hagyta el az országot, másik része pedig ma is ott él. Egy ilyen összehasonlítással ki lehetne mutatni: a. hogy ki és hol – milyen induló szellemi, szakmai stb. tőkével – úgymond objektíve mit ért el; b. és hogy ezt az elért valamit (gazdasági, szellemi potenciál, pozíció stb.), szubjektíve hogyan ítéli meg, mennyire elégedett a sorsával (a kutatás megismétlése mondjuk 2014-ben bizonyára pontosítaná az eredményt). Véleményem szerint sok jel mutat arra, hogy egy ilyen felmérés meglepő eredményeket hozhatna. Innen nézve mind az objektív, mind a szubjekív oldalt tekintve úgy tűnik, hogy a kutatás nem igazolná azt, ami a témáról jelenleg a köztudatban él – nevezetesen, hogy az otthonmaradottak minden szempontból hátrányosabb helyzetben érzik magukat az eltávozottaknál. Igaz, hogy a jelenleg érvényes beszédmódokat tekintve az otthoni „kilátástalanságról" és a külföldi „kilátásokkal teli" jövőről szóló diskurzus dominanciája egyértelműnek látszik. Ám spontán felmérésem szerint egyre valószínűbbnek tűnik, hogy sok esetben olyan beszédmód reflexszerű alkalmazásáról van szó, amely nem mindig fedi az egyén valós helyzetét.

A. (44, * Segesváron): 1989 áprilisa óta élek Bécsben.
Hova? Mindig úton. Amíg otthon voltam, mindig máshova kívánkoztam. A „máshová"-t megtaláltam, de már nem az vagyok, aki akkor voltam. Csupa mosoly, jókedv, bizalom, álom.
Emlékszem, első budapesti évemben a kollégák Napsugárnak szólítottak: „mitől olyan jókedvű mindig ez a lány?" De nemsokára jött az első rettenetes pofon. Nagyon fájt – nem vártam tőlük. Ezzel kezdődött hosszú sora a nem várt pofonoknak, amelyek egyre gyakrabban követték egymást, míg újra el nem döntöttem: el innen, tovább. Egy országgal arrébb!


Megérkeztem. Sikerült! Jaj de jó! Vagy mégsem? Még él bennem a derű. Még nem tudom kideríteni, hogy ugyanaz-e, mint egykoron, de tudom, hogy bőven van még belőle, azzal születtem, bennem van, nem olyan könnyű bárkinek is ellopnia tőlem! De a majdnem naiv, szinte infantilis jókedvemnek szomszédja került: dac, cinizmus, önirónia segít, hogy meglegyen az önbizalmam. Mégis félek: mi lesz, ha elveszítem? Az önbizalom a biztonságérzetből fakad, de én régóta kikerültem a biztonság oltalma alól. Érzem, hogy kezdem elveszíteni önmagam. Kapaszkodom. Kapaszkodnék. Kibe? Mibe? Egyedül vagyok! Hirtelen hasít belém a tudat, hogy nem így és nem ezt kellett volna tennem. Vége a nyugalmamnak, érzem, hogy beteg vagyok. Gyógyszerrel nem kezelhető. Hosszú évek harca következik.


Végre sikerül legyűrnöm a betegséget. Megint érzem a talajt a talpam alatt. Nehéz volt! Felnőtté lettem. Még mindig fog a hülyéskedés, de már nem gondtalan. A jókedv, a szeretet velem született, egyéb már nem is számít. Ez legyen az éltető erőm! Nem az álom. Az álomnak vége. Rezignálok?


Nem hinném! Megtanultam harcolni. Ennek a tudata ad ismét önbizalmat. Van néhány jó barátom, akik, ha más formában is, hasonló dolgokat éltek át, mint én. Jó velük együtt szemberöhögni a sorsot, amit magunk választottunk. Istenem! De jó, hogy vannak hozzám hasonlók szerte a világban! Jólesett a földiek gondoskodása, mert egyedül nehéz volt a harc.

M. (44, * Marosvásárhelyen): 1989 szeptembere óta élek Bécsben.
1988-ig Marosvásárhelyen éltem; utána egy évet Budapesten. Pestet nem fogadtam be magamba. Kisebbségi érzésem nem csökkent, inkább növekedett.
Bécs, Berlin, Párizs, London: mindenütt jó, de legjobb otthon. Otthonom Európa, szűkebb otthonom ma már Bécs. Bécs = biztonság, nyugalom, olajozott működés, magaskultúra elérhető áron, tiszta város, jó levegő, sokszínű társadalom; ugyanakkor lassú beilleszkedés, kemény harcok a munkapiacon, gyakran megalázó bürokrácia. Viszont, ha itt idegennek nézik az embert, azon kevésbé csodálkozik, mint Magyarországon vagy Erdélyben.
Az emberek első kérdése rendszerint az: „Honnan jön, kisasszony?" Válaszom: „Kérem, én nem jövök, hanem megyek!" Az első német szó, amit megtanultam: Scheiße (szar). Az első bécsi haverem egy hajléktalan volt, aki tiltón kinyújtotta a kezét a papírkukából, amikor rá akartam dobni a kezemben levő kartonokat: „Hagyjál aludni, te állat!" A közhelyes nyugati magányban viszont soha nem volt részem, mert először is nagyon sok barátom és ismerősöm él Bécsben, másodszor meg azért nem, mert óriási az átmenő forgalom. A világ sok országába szétszóródott barátaink igen gyakran megfordulnak nálunk. Idővel összebarátkoztam szimpatikus osztrákokkal és más nemzetiségűekkel, akikkel szívesen osztom meg akár az utolsó fél liter szilvapálinkát is.

É. (41, *Csíkszeredában); 1991 óta élek Bécsben.
Mi is számomra Bécs?
… túlélés
… mindennapok
… gyerek, család, munka
… barátok
… táncház
… romba dőlt házasság
… új lehetőségek
… küszködés
… örömök és könnyek
… színes embertömeg, utcai zenészek, bohócok
… bulik
… beszélgetések és mély hallgatások
… álmok és valóság
… pofonok
… romantika
… kávéházak, olasz fagylalt, török bazár
… opera és Kaisermühlen
… ócskapiac és Kärntnerstraße
… hatalom
… tudás és primitivizmus
… múlt és jelen
… misztikum és beleérzés
… elsuhanó évek

az életem? a sorsom? az otthonom?… magam sem tudom, de élem!

K. (33, *Székelyudvarhelyen): 1997 óta élek Bécsben.
Hét éve jöttem el Udvarhelyről, azóta Bécsben élek. Bécs nem volt teljesen ismeretlen számomra, gyakran meglátogattam az itt élő nővéremet. Hogy mi késztetett az otthonom elhagyására? Egyrészt a szerelem. Másrészt ki akartam törni az otthon érzett fásultságból, a perspektíva nélküli jövő okozta szorongásból. Spontán döntés volt: lássuk, mi lesz? Az első év nehéz volt, új világba csöppentem, a csendes kisváros után egy főváros szédítő forgatagába. De sikerült elég gyorsan beilleszkednem, munkahelyet találnom, ahol első perctől fogva befogadtak és tiszteltek. Bécsben lehetőségem nyílt a kibontakozásra, megnyílt előttem a világ. Szeretem ezt a várost, biztonságban érzem magam. Bécs nyugodt város, mentes a hektikusságtól. Elegendő zöldterülettel rendelkezik, itt kedveltem meg a biciklizést, szívesen karikázom naponta a kijelölt bicikliutakon. Ha meg éppen kultúrára szomjazom, könnyen találok programot magamnak.


Én igazán szerencsésnek érzem magam, mert egy jó magyar közösségbe csöppentem. Nem hiányolom az otthoni táncházat sem, mert itt is részt vehetek benne, ha nem is olyan gyakran, de annál nagyobb rajongással. Idegenben jobban értékelem és felfokozottabban érzem azokat a dolgokat, amelyek a hazámra, a magyarságomra emlékeztetnek. Úgy érzem, most két otthonom van, örülök, amikor hazautazom Erdélybe, és ugyanúgy örülök, amikor visszajövök Bécsbe.

S. (30, * Marosvásárhelyen) 2001 óta élek (megszakításokkal) Bécsben.
Mikor másfél évvel ezelőtt Budapesten a XVI. kerületi önkormányzaton hivatalos keretek között magyar állampolgárrá avattak, és az elügyetlenkedett ünnepség keretében egy recsegő hangszalagról, állva meghallgattuk a Szózatot, valami derűs megnyugvással gondoltam Kertész Imrére, aki naplójában a felismerés örömével jegyzi fel, hogy Márai szerint át kellene írni a Szózatot, elhagyva az „e" betűt, a következőképpen: „A nagyvilágon kívül nincsen számodra hely." Igen, így én is igazabbnak érzem. De nemcsak azért, mert magyar vagyok, vagy netán „erdélyi", hanem, mert érzésem szerint így megváltozott a világ. Ez nem panasz, még csak nem is szomorú, rezignált megállapítás, hiszen én a „nagyvilágban" egészen jól érzem magam, és csak annyira idegennek, mint Magyarországon vagy Erdélyben. 22 évesen jöttem el az államvizsga után egy PhD-ösztöndíjjal Kolozsvárról Budapestre, akkor még abban a hitben, hogy majd alkalmasint visszamegyek. Aztán nem haza mentem, hanem tovább, Bécsbe, főként szerelemből, meg hogy megtanuljak németül. A némettanulásból végül egy másoddiploma lett, már csak azért is, mert a vízumhoz kellett egy indokolható tartózkodás. Kelet-európaiként nem tartózkodhat az ember akárhol csak úgy, indok nélkül.


Hogy mit jelent számomra Bécs? Most éppen Heidelbergben dolgozom egy félévig, és innen, Németországból nézve Bécs egy kicsit provinciális, belterjes, kérkedő, magamutogató, csillogó látszatba burkolózó, néha elviselhetetlenül bürokratikus és nem mindenkivel barátságos város. Egyrészt. Másrészt viszont mesébe illően szép, varázslatos: a Ring, a vidám lovas kocsik, a lovak groteszk maskarába öltözött gazdái, a Stephansdom, a Kärtnerstrasse, a tiszta, takaros utcák, a századelőt idéző kávéházak, a tágas kertek-parkok, a királyi pompájú Hofburg meg Schönbrunn, a szobrok, a zene, a képek, a múzeumok. Tetszik Bécs közép-kelet-európaisága, a bécsiek fanyar humora. Az, amikor önmagukon nevetnek. Tetszik a bécsi akcentus, és maguk az osztrákok is, két sör után. Tetszik, hogy vannak házmesterek, hogy mindennek van valami rendje, de mégsem egészen hibátlan, németes rendje.


Miből áll tehát a város, amelyben élünk, és hogyan lehetne jellemezni, gondolkodom végül. Minden városnak van fekvése, klímája, architektúrája, vannak házai, utcái és fái. Ugyanakkor vannak emberek, akikkel naponta találkozunk, vannak barátok, van munka, jó és rossz hangulat, van siker és kudarc stb. A kettő együtt tesz egy várost élhetővé vagy kibírhatatlanná. Nekem Bécsben először két kemény évem volt, melyeknek jellemző emléke a hiányos némettudás, a vízumokért folytatott küzdelem és az ebből fakadó elveszettségérzet. A harmadik évben kezdtem magamra találni. És most, hogy eljöttem egy időre, kezdem szabadon látni és értékelni a várost magát.

O. (34, *Sepsiszentgyörgyön): 2002 óta élek Bécsben.
A „hova?" kérdés nem új keletű az erdélyi kisebbségek soraiban, nem is a kommunizmus szülte – bizonyára nagyapáink közül is feltették maguknak néhányan. Az enyéim ugyan nem, amennyiben elhiszem azt, amit nekünk, unokáknak meséltek. Sem egyik, aki a parasztság jövőjében kételkedve munkás-paraszttá vedlett, de már azelőtt, 1940-ig a bukaresti arisztokrácia csillogásáról törölgette a port, sem a másik, a cipőgyártó kisiparos, aki akarata ellenére beutazta Közép-Európát és emiatt, hazajötte után, fölöttébb értékelte az otthon szót. Lehet, hogy ez az egyik öröklött tulajdonságom (ha nevezhetem tulajdonságnak egy kérdés fel nem tevését…). Szóval Bécsben élek több mint két éve anélkül, hogy valaha is feltettem volna magamnak ezt a kérdést. Eleve gyerekség emigrációról vitát indítani ezzel a kérdéssel, hiszen amikor úgy döntünk, hogy emigrálunk, nem egy ingyenjegyet nyerünk a lottón, amivel bárhova utazhatunk a világon. Én nem utazni szeretnék a világban, hanem valahol otthon lenni benne. Ezt az otthont nem csak a hely határozza meg, de ha meg is határozza, otthonosabbá alakítani már nem tudja, a jövevény feladata, hogy otthont teremtsen magának. Na de annak a „jövevény-jelöltnek", akit minduntalan a hova? kérdés sanyargat, a „hogyan lehetnék egyszerre bőkezű, gazdag, boldog, jó hazafi, mintaapuka, perverz katolikus, nyelvújító, nemzet-összetartó, nők bálványa, star DJ stb?" mintájára, válaszul csak annyit mondhatok, hogy hovatartozásunk nem kérdés, hanem meggyőződés kell legyen! Én történetesen egy Bécsben élő erdélyi magyar-német vagyok.

O. (24, *Szentegyházán): 2003 nyara óta élek Bécsben.
Egy félévet azelőtt is itt töltöttem ösztöndíjjal. Ez volt az az idő, amikor eldöntöttem, hogy én itt fogok élni. Visszamentem Kolozsvárra, leállamvizsgáztam, és azóta itt vagyok.
Emlékszem, mindig elvágyakoztam otthonról. Semmi konkrét oka nem volt, nem találtam egyszerűen a helyem. Ezért is döntöttem egy idegen nyelv tanulása mellett. Eszembe sem jutott, hogy Magyarországra menjek. Tudtam, hogy egy idegen ország mássága felelne meg a legjobban. Itt aztán idegen volt minden, mindenki, egyedül voltam, és mégsem éreztem magam elveszettnek. Gördülékenyen haladtak a dolgaim, mindent sikerült mindig elintéznem. A bécsiek soha nem kezeltek kívülállóként, megértőek, kedvesek voltak. De igaz, hogy jó barátokat mégsem a bécsiek közül találtam.


Tudtam, hogy idegenségemet előnyként kell felhasználnom, ezért is pályáztam nemsokára magyartanárnői állásra. A lakásomhoz legközelebb álló iskolát szemeltem ki, a bemutatkozó beszélgetés után már ott tanítottam. Azóta bővítettem a kört, és mindenhonnan pozitív választ kaptam. Így történt az is, hogy most ősztől nekiállhatok a disszertációm megírásához.


A nagy csábítás nemcsak a város mivoltában keresendő, hanem egy férfi személyében is, aki miatt ezt a helyet választottam.
Bécs, úgy, ahogy van, minden, amit vártam, és ami számomra megfelel.

K. (41, *Marosvásárhelyen): 1987-től 2002-ig éltem nyugaton.
Hogy miért hagytam ott Vásárhelyt, azt a várost, ahol igazán otthon éreztem magam, csak azzal magyarázhatom, hogy fiatal voltam, ambiciózus és kalandra vágyó. Egyetemi végzettség, biztos anyagi háttér és remény híján 1987-ben nem sok biztatót jósoltam magamnak.


Nem voltak terveim, elveim, csak úgy elindultam a nagyvilágba szerencsét próbálni. Még hamuban sült pogácsám sem volt, csak a nagy elszántságom és az örök optimizmusom. Bécsről csak annyit tudtam, amennyit az iskolában tanítottak, és az nem volt sok. Mint sokan mások, sok herce-hurca és hányódás után én is Traiskirchenben kötöttem ki, majd egy segítőkész család jóvoltából bekerültem a bécsi élet forgatagába.


Hogy mit jelentett nekem Bécs? Mindent, amit egy fiatal lány kívánhat magának. Biztonságot, szerelmet, bohémságot. Sajnos, csak két évet töltöttem ebben a gyönyörű városban, azóta is nosztalgiával gondolok vissza minden percre. Ha kicsit is jártasabb vagyok a bürokrácia útvesztőiben, mai napig ott élnék. Azt mondták, mennem kell, hát én mentem tovább, New York-ba. Azt már indulásból tudtam, hogy nem maradok ott végleg, mégis eltelt 15 év, amíg eldöntöttem, hogy visszatelepülök. Család, egyetem, anyagiak, mind amellett szóltak, hogy maradjak.


Mégis: húzott vissza a szívem Vásárhelyre, de Bécsbe is. Sokszor eszembe jutott az a nóta, hogy „Két út áll előttem…" Végül is azon az úton indultam el, amelyik haza vezet. Hirtelen elhatározás volt, arra gondoltam, ha volt bátorságom elmenni, legyen merszem visszatérni is! Ugyanott folytattam, ahol abbahagytam, csak felszabadultabb, tapasztaltabb és magabiztosabb lettem. Megértem arra, hogy ismét otthon legyek. Az elmúlt évek nehézségei, igazságtalanságai, magányos percei szertefoszlottak. Most izgalommal tölt el a jövő a „régi", de mégis új hazámban. Mert nagyon fontos az, hogy az embernek legyen egy biztos fészke, és azt csak ott tudja megteremteni, ahol boldognak érzi magát.


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Deréky Pál




Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.