Vers, próza / Esetek

Vincze Ferenc
Esetek


Azon a felemás tavaszi reggelen végre rászántam magam, s elmentem fodrászhoz. Nem volt túl nagy kedvem a dologhoz, de már meglehetősen hosszú volt a hajam, ami az esetemben annyit jelentett, hogy meghaladta a kritikus két centit. Ezt már el lehetett aludni, s lassan egy fésűt is be kellett volna szerezni, amihez végképp nem volt kedvem.


Pedig rossz előérzetem volt. Korán keltem, és ez ilyenkor rányomja bélyegét az egész napra. S a fodrászhoz sem fűlött a fogam, mert egészen különös történetek keringtek mostanában a gangon. Pietrov, az ősz hajú, mindent tudó szomszéd, aki esténként egy doboz cigarettával szokott ácsorogni a folyosó végén, s mindenkihez akad néhány keresetlen szava, terjesztette a fodrásztörténeteket. Előző nap este engem is elkapott, s két cigi meggyújtása között rám zúdította rémmeséit.


Miközben hevesen gesztikulált, kijelentette, hogy ő többet nem megy fodrászhoz, mert az manapság életveszélyes, s ezután a felesége fogja megigazítani ősz frizuráját. Nemrég hallotta, hogy a belvárosban egy páciens fejébe hosszú csíkot nyírtak nullásgéppel.
– S mire a fazon észrevette, már jó széles választék virított a feje közepén – mondta, s közben gúnyosan mosolygott, szinte kiesett a cigi a szájából. – Na, ezért nem megyek én többet fodrászhoz, mert a végén még kopasz leszek, mint maga – s hosszú, sárgás ujjaival rábökött a fejemre.


– S mi történt? – kérdeztem, miközben megtapogattam körbe a koponyám, de jól emlékeztem, már szinte kétcentisre is megnőtt a hajam.
– Hogyhogy mi történt? Hát nem ragasztották vissza, hanem végül a főnök körbenyírta a szerencsétlen fejét, s a fazonigazítás helyett frizuraeltávolítás történt.
– S a fodrásszal mi lett?
– Na ez az, semmi.
– Mi az, hogy semmi? Dolgozott tovább?


– Igen, állítólag a mai napig ott van. Ez egy ilyen világ! Bezzeg az én időmben ilyent nem lehetett volna megcsinálni. Abban a szent minutumban repült volna a francba, s örülhetett volna, ha megússza ennyivel. Rosszabb esetben még…
– Igen?
– Mindegy.
– De mi történt?
– Ha nagyon akar, utánanézhet, akár több helyen is. Az én időmben egyetlen ilyen eset történt, s annak nyoma van. Mondjuk így, dokumentálták. Nem siklottak el fölötte, mint manapság.


Azon a felemás tavaszi reggelen rossz előérzetemmel a torkomban kiléptem az utcára. Gondoltam, hogyha a belvárosban ilyen állapotok dúlnak, akkor inkább itt, a külvárosban keresek egy fodrászt, aki remélhetőleg nem csinál elbaszott punkot belőlem. Előérzetemmel és Pietrov szomszéd remek történetével felszerelve lépkedtem a járdán, s egyre csak a cégtáblákat figyeltem, hátha felbukkan egy fodrászat.


Nemsokára ott volt. A régi cégtáblán otromba betűkel írta, hogy: FODRÁSZAT. S a kirakatban egy kis papírlap hirdette: Újra vállalunk férfi hajvágást. Ez szép, mármint, hogy újra. Vajon miért újra? Mindegy, ha vállalnak, hát vállalnak.


Csengetni kellett, s megvárni, míg csöndes berregéssel az automatika kinyitotta a zárat. Mindenesetre fő a biztonság. Ki tudja, milyen alakok járnak errefelé, akik inzultálni akarják az elhízott fodrászkisasszonyokat. Mert a fodrászkisasszonyok általában túlsúlyosak, nehezek, kövér izzadságcseppek csöppennek a fejemre, miközben párnás kezeikkel bőszen csattogtatják ollóikat.


A helyiségben félhomály uralkodott. A sarokban leghátul egy öregember gubbasztott az egyik székben, nézte magát a tükörben. Más senki. Na jó, ebből ennyi bőven elég, s már fordultam is vissza, mikor bársonyos hang szólalt meg egy függöny mögül.


– Foglaljon csak helyet, rögtön jövök.


Táskámat a biztonság kedvéért a mellettem lévő székre tettem, majd elhelyezkedtem a műbőrpárnával magasított székben.
A nő nem volt se alacsony, se magas. Félhosszú, elegáns szőke haja kicsit eltakarta az arcát, de amennyire a félhomályban kivettem, meglehetősen csinos, harmincas éveinek vége felé járó asszony lehetett. Fehér köpenye térde fölött ért véget, s így nyugodtan mustrálgathattam szoláriumozott lábait.


– Na, már itt is vagyok! Milyen legyen? – kérdezte, s közben már le is akasztotta az ollót a szegről.
– Rövid – mondtam –, az egészet ötössel kérem.
– Az egészet? Nem lesz az túl rövid?
– Nem, nem. Ilyen szokott lenni.


Elővette a fiókból a gépet, bedugta a konnektorba, és nekilátott. Lassan, óvatosan tolta végig a gépet a fejemen. Egy-egy helyen megállt, ismét végighúzta rajta a nyírógépet, s lassan kezdtem megnyugodni. Punk már nem leszek, konstatáltam mikor bele-belenéztem a tükörbe.


A nő forgatta a fejemet, egyszer egyik oldalról futott neki, aztán a másikról. Néha-néha szorosan mellém állt, s ilyenkor éreztem, amint még mindig feszülő mellei hozzáérnek a hátamhoz. Sajnos hamar végzett, s már csak a lekefélés és a púderezés volt hátra. Szőrös kis pamaccsal alaposan lekefélte a fejem, majd a púder előtt még vagy kétszer végigsimította kezével a tarkómat.
Ez meglehetősen jólesett, de abban a pillanatban eszembe ötlött előző nyiratkozásom. Az pár sarokkal odébb történt, s ott nem bársonyos hangú nő simogatta a tarkómat, hanem egy dörmögő vén kecske. A fodrász, miután végzett, két kézre fogta a fejemet, mint valami labdát vagy sárgadinnyét, s lassan, megfontoltan masszírozni kezdte. Az első két mozdulat még rendben volt, de a harmadiknál már éreztem, hogy egyre inkább kezd ágaskodni a nagy kacorbicska a táskámban. Ekkor nagyon sajnáltam, hogy már csak a táskámba hordom a félelmetes bicskát, mert erős késztetést éreztem, hogy belevágjam. Ha nem is az oldalába, de legalább a kezébe.


Valószínűleg megérezte a bennem ágaskodó, számára kellemetlen érzéseket, mert a következő pillanatban elengedte a koponyámat, s így hamarosan kiléphettem az üzletből. Sajnos, a bársonyos hangú fodrászasszony nem simogatta túlontúl a fejemet, s mire feleszméltem, már kész is voltunk. Fizettem, s máris az utcán találtam magam.


Néhány másodpercig csodáltam magam a fodrászat mellett lévő élelmiszerüzlet kirakatában, majd elindultam az újságos felé. Mindenesetre Pietrov megeheti a történeteit, meg az egész belvárost, amit csak akar. Beadtam a pénzt, s az öregasszony kiadta az újságot. Ismertük egymást. Nekem már nem akarta elmesélni a lánya betegségét, s én sem fárasztottam semmivel. Megvoltunk.


A sarokig ilyenkor már csak a lábam visz, mert addig szoktam átnézni a híreket, a sportrovatot, s kiválasztani, hogy mit olvasok el a buszon.


A nő ott állt pár méterrel előttem. Későn vettem észre, azaz inkább csak érzékeltem, hogy áll ott valaki.


– Te, az ott ki? – üvöltött rám, mikor melléje értem.


A tegezéstől és az üvöltéstől elkerekedett szemekkel álltam meg, s hirtelen azt sem tudtam, egyáltalán hozzám szól-e, vagy valaki máshoz.


– Az ott ki? – üvöltötte, szinte sikoltotta ismét, s az újságom címlapjára mutatott.
– Elnézést, hagyjon békén! – mondtam hangosan, amin magam is meglepődtem.
– De az ki ott? – süvöltötte még egyszer, s már mások is kezdtek nézni minket.
– Nem tudom, hogy ki, s húzzon innen a francba! – lettem hirtelen ideges, azonban a következő másodpercben a nő kitépte az újságot a kezemből, s a címlapot szinte teljesen az arca elé tartva, hisztérikusan üvölteni kezdett:
– Ez Pityu, ez itt Pityu!!!
– Nem érdekel – kiáltottam most már én is, visszaragadtam az újságomat, és sietős léptekkel elindultam a sarok felé. Az újság címlapján egy kopasz gyerek fényképe volt, aki kezeivel éppen eltakarta az arcát.


A nő nem adta fel. Utánam rohant, s újra kitépte a lapot a kezemből.


– Add ide! Ez itt Pityu! Jaj, Istenem, ez itt Pityu! Ezt csinálták belőle!
– Adja vissza az újságomat! – üvöltöttem most már én is, s nem érdekelt, hogy az utcán most már mindenki minket néz.
– Nem adom vissza! Ez itt Pityu, jaj, szegény Pityukám! – süvöltötte a nő, s hisztérikus zokogásba kezdett.
– Akkor bassza meg az újságot! – kiáltottam dühödten, s remegve az idegességtől, továbbmentem.


Még sokáig hallottam, amint a nő a földön ülve zokog, s egyre csak azt a nevet ismételgeti. Egy mellettem igyekvő férfi hirtelen rám nézett, s megkérdezte:
– Ki volt a fényképen?
– Ki, ki? Hát Pityu! – válaszoltam idegesen, s arra gondoltam, hogy Pietrov idejében ilyen biztosan nem történhetett meg. Fazonigazítás esetleg, de ilyen pityuzás a nyílt utcán, ilyen biztos nem.


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Vincze Ferenc


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.