Vers, próza / Foxtrott helyett

Tóth Marcsi
Foxtrott helyett[2016. május]



Szerinted a Tibi is tudja ezt?, kérdezte Henike teli szájjal, és késével a tévé felé bökött. A falból kilógó vasra erősített képernyőn, földet súroló ruhában pucér hátú nők és izmos fenekű, pingvinfrakkos férfiak siklottak tova.
Olyan szép, tette még hozzá, és álmodozva vajazta tovább a zsömléket a gyógyszertár majszos plexifallal elválasztott pultja mögött. Dini kijött a raktárból, és gondterhelt arccal megállt a felesége mellett. Kifogyott a Seduxen meg a Frontin, mondta, és leplezetlen csodálattal bámulta a nő dekoltázsa fölött tarkálló szeplőket. Jó, akkor rendeljél, kit érdekel, mondta Henike ingerülten, és beleharapott a zsömléjébe. Peregtek a morzsák fehér köpenyére, mint a korpa, ingerült mozdulattal lesöpörte őket, és csücsörített egyet a szájával. Mondjuk az hétszentség, hogy kitör a parasztlázadás, ha nem lesz nyugtatónk, mosolyodott el szórakozva, és megkutyulta kávéját a zöldikés bögrében. Nagyon szerette a madarakat, hortobágyi lány volt.
Tuti, hogy Tibi ezt a foxtrottot is tudja, kár, hogy csak Ózdon tart klubot, miért nincs itt soha semmi? Én eljárnék, mondta, és a képernyőre révedve szórakozottan mutatóujjára csavart egy gesztenyebarna tincset a füle mellől. Foxtrott, ja, mondta Dini, azzal megállt a pakolásban, és ő is felnézett a tévére. Nem tudom, milyen férfi az, aki így tud vonaglani, morogta összevont szemöldökkel, és egy tapétavágóval felszakította a fertőt­lenítőszeres kartondoboz tetejét. Kicsit szuszogott a műveletben, pedig nem volt öreg ember, épp csak kopaszodni kezdett negyvenes éveire, világos­zöld, rövid ujjú inge alatt ártalmatlan dombba gömbölyödött a hasa, rendezett körszakálla olyan finoman fonta körbe húsos ajkait, mintha csak rajzolva lett volna, a keze tömzsi, az ujjai tömpék, mindez nem is számítana, az egész ember nem lenne említésre méltó, ha nem volna a szeme ilyen gyilkoskék, a nézése is éppen ennyire kegyetlen, hogy azonnal úgy érzi az ember, legalább tízezer méter magasságból fúj át bordái közt a jéghideg, metsző szél, végleg kopogósra dermesztve a szívét, kopogósra, mint a fagyott almát, hadd guruljon ki az udvarra, hogy ettől kezdve az focizhasson vele, aki csak akar. Jaj, Dini, maradj a kenőcseidnél, semmi érzéked az ilyesmihez, mondta lenézően Henike a férfi tekintetét kerülve, és végigsimított a nyakában lévő kinyithatós, arany szívmedálon, amiben a kutyaütő gyerekei fényképét hordta.
Lívia nagyobbik fiának megint csúnyán kijött az ekcémája, mondjuk, nem csodálom, folytatta, iszonyú ez az egész. Tiszta roncs az a gyerek, hány éves is, húsz? Szegény Lívia. Dini állig hipógőzbe burkolózva már a hátsó labort mosta fel, és csak hümmögött, leginkább olyasmiket, hogy „keverek rá krémet”, meg, hogy az „ekcéma nehéz ügy”.
A patika nyári nyitva tartása a turistainvázió miatt későbbre módosult, nem ritkán még este kilenckor is egymást nézték a megkopott C-vitamin reklámok, memóriajavító készítmények, vízköves, csorba poharak, és az évszázados, mégis derűs filodendron társaságában. Henike szájába vette egyik hullámcsatját, majd fél szemmel hunyorítva, oldalról újra beletűzte a hajába. Csinos, vékony alakján úgy hatott a fehér köpeny, mint egy tüchtigen szabott farsangi jelmez, még fehér zoknis lába is ellenállhatatlan volt a kopogós orvosi papucsban, a hűvös hegyvidéki nyarakban mindig lábról fázott fel, ezért a zoknihoz kiváltképp ragaszkodott. Szeplős arca tinédzseres bájjal ragyogott, ha mindenki más öregedett is körülötte, ő szűnni nem akaró naivitással mosolygott ki a majszos pult mögül. Kézkrémmel puhított ujjai között a receptek is hamar levendulaillatot kezdtek árasztani, ha nevetett, apró fogai úgy ragyogtak, akár egy hegyikristályfüzér, egyedül a szeme volt fénytelen, szomorú mindig, mint a csupasz erdő.
Egy pillanatra fejét elbillentve, lehunyt szemmel hallgatta az ablakuk alatti bokrokból jövő tücsökciripelést, nem törődve férje ormótlan sertepertélésével. Egymásnak felelgető kutyaugatás hallatszott a szomszéd házakból, hamarosan csilingelve nyílt az ajtó. Misi lépett be rajta, a pisztrángtelepes.
A nő lehalkította a tévét a távirányítóval, és mosolyogva bólintott. Szia, Henike, mondta a férfi. A hangja olyan volt, mintha halálesetet jelentene be, vagy csak épp restelkedne valamiért, egy ember, aki titokban jár gyógyszerért, és lehajtott fejjel váltja ki az orvosságot, pedig nincs miért szégyenkeznie, gondolta a nő, és a férfira emelte barna szemét. Szia, Dini, emelte meg hangját a férfi, és távolabbra nézett, a pult mögé, egy darabig a választ várva. Nem hallja, mondta a nő, pakol, és vágott egy grimaszt. Láttam, hogy még benn vagytok, tette hozzá Misi szabadkozva. Szokásos, felelte a nő, és legyintve felállt a székből. Copaxone, Betaferon, Avonex, ugye? Fecskendőket is viszel? Vagy az még van?, kérdezte, és feltette csinos kis szemüvegét, hogy szétsimítsa a gyűrött recepteket, amiknek édeskés halszaguk volt, mint a férfinak.
Gréti hogy van?, kérdezte a nő anélkül, hogy felnézett volna a papírokból. Misi beletúrt a zsebébe pénzért, és amíg a papírköteget elválasztotta az Agip-kutas fecniktől, kifejezéstelen arccal felelt. Ugyanúgy. Az nem jó, sóhajtott a nő, mondanám, hogy hozd át, de tudom, hogy nem akar kimozdulni. Nem akar, felelte a férfi, ahova tudom, elviszem, de nem ugrálhatok el a telepről állandóan. Bélapátra hordom fodrászhoz, azt az egyet szereti. Hát legyen is szép, ne hagyja el magát, évődött Henike. Gyerekek?, kérdezte Misi, szemmel láthatólag hajlandó volt egy kis beszélgetésre. Tűzrevaló­an rosszak, nem bírok velük, mindig mondom nekik, hogy kimosom a szájukat, olyan ocsmányul beszélnek, de mit tudok csinálni, mondta a nő, és megvonta a vállát. Tieid? Hajni sokat segít, Hédi meg féktelen, remélem, Liza nem fogja utánozni. Három lány az ilyen, csillagom, készülj fel a legrosszabbra, mondta a nő, és széttárta a karjait. A gyógyszerekkel megrakott zacskó mögül egy pillanatra lopva a tévére pillantott. A férfi a pultra tette a pénzt, és mellé a kezében himbálózó pisztrángemblémás nejlonszatyrot is. A múltkoriért, mikor éjszaka kiadtad a gyógyszereket. A nő zavartan elmosolyodott. Ne hülyéskedj, Misi, ezt most miért kellett? Tedd csak el, mindig rendes vagy hozzánk. A nő hosszan nézett rá, aztán lejjebb tévedt a tekintete, volt egy apró lyuk a férfi gallérján, ahol kikopott az ing. Jól van, akkor megcsinálom fokhagymásan. De ne úgy, hogy betömködöd a szájába a gerezdeket. Itt minden hülye úgy csinálja. A nő elnevette magát, csi­lingelő hangja volt a nevetésének, mint a kínai pagodák ajtaja fölé aggatott csengő-bongó hangszereknek. Akkor mentem, szia, Henike. A férfi arca közlékenyre váltott, megkönnyebbültség áradt szét rajta, furcsa cinkosság. Misi, szólt utána a nő. A férfi úgy fordult meg, mintha csak várta volna, hogy mondjanak neki még valamit. Hívd fel Melindát, mondta neki bizalmasan, és elmosolyodott. Néhány percig hallgatta még a gumicsizma távolodó cuppogását, a terepjáró felzúgó motorját és az alászedett kavicsok vízsugár spricceléséhez hasonlító hangját.
Visszahangosította a tévét, és dudorászni kezdett, a lámpa körül fonnyadt, barna szárnyú éjjeli lepkék szálldostak. Dini neszezése fenyegetőre váltott, csak a morgását lehetett hallani a raktárból. Kijött, és mosolytalanul a halas szatyorra nézett. Ezt minek hozta?, kérdezte, és vékony bajuszkája megrángott a szakálla fölött. Henike lemondóan sóhajtott egyet, és behunyta a szemét. Megköszönni a múltkori kedvességünket, mondta. A te kedvességedet, akarod mondani, mondta Dini fújtatva, körbedong ez minden nőt, de most szagot kapott, mert te mindenkire vigyorogsz, mint a vadalma. Ajándékba hozta a halat, ahogy más libát visz a háziorvosának, mit csinálod a fesztivált, felelte ingerülten a nő, és még hangosabbra állította a tévét. Mer’ köldökig kigombolt köpenybe’ kell itt állni, a Pokol Drinkbár pultja ez?, bassza meg az ég! Megint kezded, Dini, mondta Henike, és a gyűlölettől elvékonyodott a szeme, egészen ázsiaias lett így az arca. Csak egyszer állnád meg, mondta remegő hangon, és a kihúzott fiókok fölé hajolt. Most hirtelen nagyon sürgős lett valami, ugye, mondta Dini, és ahogy hergelte magát, eltűnt mozdulataiból a lomhaság, lépései pattogóssá váltak, hangja ércesen zengett. Megszámolom, mennyi Valeriana van itt elöl, hátha holnapig kitartunk legalább azzal, mondta a nő idegesen. Egész napod itt volt, ahelyett, hogy kokettálsz, végezted volna rendesen a munkád. A munkaidő letelt, mondta a felesége, és gombolni kezdte fehér köpenyét, mára befejeztem, Dini. Dehogy fejezted, a kasszát majd én számolom le, mi?, mondta a férje, és csípőre tett kézzel megállt a felesége mellett, gyilkoskék szemében mérges hullámok hánykolódtak. Kifiléz két perc alatt, ha hagyom neki, gondolta Henike, és megköszörülte a torkát, vészhelyzetben mindig elment a hangja. Kurvára nem érdekel a kasszád, meg az egész szar gyógyszertárad se, csattant fel, elegem van, azzal férjéhez vágta a köpenyét, és melltartóban ellejtett a svédcseppes polc előtt. Meg vagy te húzatva, mondta Dini, ahogy elkapta a feléje dobott ruhadarabot, finom illata volt, mint a feleségének. A zokni meg a papucs nem kell?, kérdezte a nő. Esetleg a melltartó meg a bugyi? Nem a legszexisebbet vettem ma fel, mi tagadás, és végigsimított a pamut fehérneműn, aminek az elején Monday felirat volt, mint a kislánybugyikon. Ha azt leveszed, én megcsaplak, mondta a férfi.
A nő most a sarokban lévő naptejreklám hatalmas plakátja előtt pózolt csábosan, pont mint a képen látható modell, Dininek még dühében is az járt a fejében, hogy a felesége egyetem óta alig változott valamit, ugyanaz a sudárság, ugyanaz a mosoly, csak a hanghordozása cinikusabb, és mióta ideköltözött a faluba, állandóan a puszta, a rajta lakó madarak meg a kibírhatatlan, nagypofájú nővére után sóvárog. Hiába minden, úgy tűnik, őt már csak ez a nő fogja a sírba vinni, ha így húzza az agyát, még az ő hidegkék szemében is megjelenik egy alig látható, rozsdás ragyogással teli, szabálytalan szélű apró kör, éhség és félelem van benne, húsz éve kerülgeti ez az érzés, mert Henikéért odavolt az egész gyógyszerész évfolyam, de még a medikusok is, mindig fekete melltartót hordott a fehér pólója alatt, most meg már a köpeny alá sem hajlandó felöltözni, azt mondja, akadályozza a polcra nyúlkálásban, ha sok a holmi rajta. A nőnek meg pont ő kellett, nemcsak azért, mert a folyton méricskélő kék szemek állítólag egy életre megigézték, hanem mert csak ő tudta úgy megnevettetni, hogy az egyetem portájától a villamosmegállóig csak azt kiabálta, hogy ne már, Dini, bepisilek, és egyszer a harisnyáján folyt végig, tényleg, de még akkor sem bírta abbahagyni a gluggyogást. A patika is azért lett sárgára festve kívül-belül, mert a felesége éjszakánként egyre csak a pusztával álmodik, az olvadozó napban homokot fúj a szél, a végtelen láthatáron ritka madarak köröznek, Henike a nővérével burukkol, és pettyes tojások után kutat, reggelre vizes a párnája, vizes az arca, és ő úgy csinál, mintha nem venné észre, pedig, hogy a nőnek izzó napsütésből fojtó ködre kell ébrednie, jól tudja, nem bocsátja meg neki soha.
Henike már a karját kulcsolja a melle előtt, a pánt félig a vállára eresztve, nekiiramodik, aztán rekedten csúszkál a hangja, mintha részeg volna. Fenyegető lassúsággal megy el a vény nélkül felirattal ellátott polc előtt, borvörös, festett körmei finoman pöckölik le a köhögés elleni szirupokat, velük gurulnak az arckrémes tégelyek, lebucskáznak a samponos flakonok, aztán mintha száz keze volna, a fiókokból secperc alatt dobálja ki a katonás rendbe rakott gyógyszeres dobozokat, sziszegnek és csattognak a papír téglalapok, hengerek és kockák, igen, utoljára a gyerekek vitték be őket ilyen örömmel az oviba, Quarelin- és Paxirasol-várak magasodtak a játszósarokban, de a templomot Risperdalból építették, a gyerekek ösztönösen ráéreztek, hogy Isten házát antipszichotikumból kell felépíteni, az óvónő meg úgyis csak a Calcium Sandozos és Plusszos hengerekre koncentrált, amibe kavicsokat szórt a kicsiknek, hogy azzal zenéljenek, mikor afrikai törzsest játszottak. Itt olyan egyszerű lenne végleg álomba merülni, kiszabadítani a pirulákat, a színesek felfalásával kezdeni, és várni, hátha megnő­nek a lábaim, mint Alíznak, vagy lufivá válok, és kirepülök Dini kezéből, most is milyen unalmasan hápog itt, el lehetne mázolni az arcát, mint egy buta kifestőben, gondolta a nő, és egy pillanatra megtántorodott a vizionált szabadság gyönyörében. Magadnál vagy, Heni?, üvöltötte a férfi. Az istenit a fajtádnak, hogy teveled nem lehet beszélni, de akkor Henike már úgy kacagott, mint egy bolond szirén, mint egy gyönyörű és megkergült nimfa, akit lehetetlen utolérni. Dini is csak kapdosott utána, mintha szállongó szösz volna, és azonnal meg is botlott a földre vert kanalas orvosságokban, recsegve lépett tovább a szilánkokon, de Henike még könnyedén ellejtett a raktár felé, egy elegáns mozdulattal a hipós vödörbe dobta a melltartóját, és a kertbe kilépve már félpucéran nézett farkasszemet a szomszédban lakó hollandokkal, akik a győzelmi jelet mutogatták felé. Szökellni kezdett a gyepen, futott vígan és boldogan, mint egy legelőre eresztett póni, kis mellei hófehéren lobogtak a fülledt éjszakában, Dini darabosan, de elszántan kocogott utána. Aztán mellé ért, és megrázta a vállainál, de Henike csak röhögött rajta. Mekkorra egy hülye fasz vagy, te Dini, visította, és csukott szemmel hátravetette a fejét a nevetéstől, míg kezei a férje mellkasát tolták el magától.
Kokettálok? Én? Bárcsak azt tenném. Vagy tudod mit? Misivel épp nem, de kefélek Konyakos Gabival, az állatorvossal, sőt még Tatussal is, ez így jó? Itt a világ végén mi más szórakozásom lehetne, na? A gyerekeid ki viszi iskolába? Az anyád végtelen telefonjait ki hallgatja? Ki ad el többet, ha beáll a pult mögé? Gondolkozz csak, aztán szövegelj. Nem férfi vagy te, hanem egy gólyatöcs, mondta, és újra kirobbant belőle a nevetés.
Pofonszag volt a levegőben, de nem lendült a férfi a keze, csak durván megfogta a nőt a karjánál, és erőnek erejével próbálta magával visszacibálni a gyógyszertárba, mintha egy zabolázhatatlan örömlányt akarna jó modorra tanítani, de Henike törékeny termete ellenére szívós volt, kiszakította magát férje szorításából, és a szája elé lógó hajtincsei közül sziszegte neki, hogy hagyjál már. A férfi idegesen méregette a feleségét, a hollandok is jobbnak látták már behúzódni a balkonra rakott napernyők alól, csak néhány parázsló cigaretta pislákolt utánuk az éjszakában. Henike leengedett karral állt a kert közepén, és a csillagos nyári égboltot bámulta a távoli teliholddal. Magán érezte Dini mohó pillantását, érezte, hogy lehetetlen nem engednie neki, és eszébe jutott, hogy a gyerekei szemében is ugyanez a kíméletlen ragadozótörvény csúcsosodik, ahogy prédájukká válik újból és újból, és szabadulni ettől nem lehet, mert hiába hidegebb ez a kékség, mint az egész vigasztalan, éleskék égbolt, mégsem ereszt. Még kitart a pillantása, de létezik, hogy aztán már csak a férje ártalmatlannak tűnő, cammogó járására fog emlékezni az egész incidensből? Állt az égbolt alatt, az öklét a szájához emelte, sírt volna, de minden figyelmét lekötötte a fára repült fekete rigó. Sárgarépa színe volt a csőrének. Férje lépteinek gyűlölt neszezése hallatszott a fűben, és újra ott állt előtte, mintha soha el sem ment volna. Az eldobott fehér köpenyt nyújtotta felé. A nő csak nézett rá, nem vette el, mire a másik gépies mozdulattal leejtette a fűre. Azt csinálsz, amit akarsz, mondta, és sarkon fordult. A nő lehajolt a köpenyért, és a vállára terítette. Mikor belépett férje után a patikába, Dini négykézláb a törmelékeket söpörte.
A késő esti tévéhíradóban a 4-es főút karcagi és kisújszállási szakaszát mutatták a Hortobágyi Madárkórházból elrepült gyöngybaglyokkal az út közepén. Még eljutott hozzá a szó, hogy áramütött, és az, hogy végtagjaikat valószínűleg amputálni kell. A nő a szája elé emelte a kezét, és azt mondta a férjének, Dini, nézd! Az összes az úton fekszik.
Tollas lebernyegek hevertek az út közepén, mint szétlapított vattacukorhalmok, a helyszínelő riporter mögött néhány overallos madármentő szorgoskodott. Anélkül, hogy levette volna szemét a képernyőről, Henike közelebb lépett a férjéhez, karja libabőrös lett. Belebújt a köpenyébe, és síráshoz készülődve szipogni kezdett. Dini feltápászkodott és a lapáttal kezében szánakozva nézett a nőre. Pár bagoly miatt azért nem kell így kiborulni, na, mondta. Meg fogják őket gyógyítani, ez ma már nem téma, de mintha gúnyosan csengett volna a hangja. Főleg nem a Madárkórházban, tette még hozzá, és óvatosan a nőre pillantott. A megjegyzés célt ért, a nő halványan elmosolyodott, a gúnyt se bánta. A férfi odalépett hozzá, és esetlenül átölelte.
Ringtak néhány másodpercig, mint egy atomkatasztrófa utáni labor fehér köpenyes túlélői, mellettük ragyogott a filodendron, és hirdette a békét. A nő állát a férfi vállára ejtette, bánatosan mosolygott, mint a gyerekek, mikor aludni viszik őket.








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Tóth Marcsi


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.