Vers, próza / Full contact

Gáspár-Singer Anna
Full contact[2016. május]



Egy hétfő reggeli értekezleten kezdődött, február legelején. Aznap nyolc negyvenötkor mindannyian ott gyülekeztek a nagyelőadóban, Zsuzsanna korallszínű kiskosztümben utolsónak esett be, kissé zihálva. Azonnal elfoglalta helyét a pulpitus mögött, és végigjártatta tekintetét a jelenlévőkön, akik a félkörívben elhelyezett hosszú asztaloknál ültek. Igen, ők az én embereim, gondolta ilyenkor mindig, és kellemes melegség áradt szét benne. Legalábbis mostanáig.
Több mint egy éve dolgoztak együtt, a tíz nő és a nyolc férfi, az átszervezések után szerencsére hamar összerázódtak. Projektvezetőnek az igazgatóság Zsuzsannát jelölte ki, a szervezetet érintő komolyabb ügyekért pedig Konrád, az osztályvezető tartotta a hátát. Zsuzsanna korábban jó nevű biztosítótársaságnál dolgozott, ahol megbecsülték, a leépítés váratlanul érte. Tisztában volt azzal, hogy közel az ötvenhez nemigen rúghat labdába a munkaerőpiacon, ismerősei azonban ebben a nehéz helyzetben sem hagyták magára. A minisztériumba, félévnyi kényszerpihenő után egyik régi ügy­fele ajánlotta be. Zsuzsanna itt végre újra azt csinálhatta, amihez a legjobban értett.
Sokat várt az új pozíciótól, bízott benne, hogy a versenyszférában szerzett tapasztalatait ebben az új, hivatali közegben is kamatoztatni tudja. Ha minden jól megy, reménykedett, nemsokára újabb szakmai csúcspontra ér, s akár a nyugdíjig is kihúzza itt. Azokban a hatvan-hetven percekben, mikor előadott, mintha kicserélték volna, még az évek óta húzódó válásáról is elfeledkezett, meg a rendszeres esti veszekedésekről kamaszkorú ikreivel.
Az utóbbi időben azonban semmi sem úgy alakult, ahogyan azt korábban eltervezte. Kedvetlenül járt be a munkahelyére, fiatal kollégái sem lelkesítették. Úgy érezte, a hatalmas épület, amely úgy terpeszkedett a hosszú utca közepén, mint valami különös szentély, minden igyekezete ellenére észrevétlenül szippantja ki belőle az éjjelente gondosan elraktározott életerőt.
Most is a sajtósok referálásával kezdtek. Zsuzsanna fáradtan intett a két huszonéves, hosszú combú lánynak, osszák meg velük legutóbbi tapasztalataikat, s ők engedelmesen léptek a pulpitushoz. Mondandójuknak azonban hamar vége szakadt. Zsuzsanna pár perc múlva felpattant, tett néhány ideges kört a táblára rajzolt folyamatábrák előtt, majd matatni kezdett az előtte heverő vajsárga mappában. Azután felegyenesedett, és egyetlen mozdulattal összecsapta az összekuszálódott irathalmot.
– Ti nem vettétek észre, hogy az utóbbi időben teljesen rám mászott? – fordult váratlanul kollégái felé, s a kérdés úgy robbant közéjük, mint egy eltévedt meteor. Zsuzsanna a szokásosnál is sápadtabbnak látszott, a karcsúsított kosztümkabátka pedig, ha lehet, még törékenyebbé tette kislányos alakját. Eszelős tekintettel gyűrögette a ruháját, döbbenten bámulták. De ami a leginkább zavarba ejtette őket, úgy tűnt, Zsuzsanna tőlük, beosztottaktól vár választ. Egyértelmű volt, hogy az osztályvezetőről, Konrádról beszél, akiről azt suttogták, a nőt egyik alkalommal, minden előzmény nélkül, váratlanul leteremtette. Mit tehettek volna? Hallgattak. Az előadóban most csak egy eltévedt légy zümmögését lehetett hallani és időnként egy-egy halk koppanást, ahogy az állat elkeseredetten próbált kijutni a zárt ablaksoron keresztül.
Zsuzsanna kifakadását végül senki sem kívánta kommentálni. Kollégái jegyzeteikbe mélyedve várták, mikor vált végre témát, az értekezlet után pedig megkönnyebbülve álltak fel az asztaltól. De a csalódottság, mint a pestis, rájuk is átragadt. Egyedül Konrád volt az, aki minderről semmit sem tudott. Reggelente a folyosóról nyíló belső teraszon üldögélt, komótosan eregette a cigarettafüstöt, s közben figyelte a beérkezőket. Beosztottait semmilyen körülmények között nem engedte magához közel, egyetlen bizalmasát, Jágait nemrég az egyik közeli minisztériumban helyezték fontos pozícióba.
Egyesek azt is tudni vélték, a férfi hosszú ideig az oktatásügyön dolgozó csinos osztályvezetőnek udvarolt, mostanra viszont megrögzött agglegénnyé vált, kizárólag motorjához fűzi bensőséges viszony. Azt szereli éjjel-nappal, nősülni esze ágában sincs. Mindez azonban egyszerű találgatás volt, valójában alig tudtak róla valamit. A női alkalmazottak között mindenesetre állandó beszédtéma volt ez a mogorva, a hivatali évek alatt je­lentős pocakot eresztett harmincas, aki úgy járt-kelt a szőnyeggel borított márványfolyosókon, mintha folyton halaszthatatlan teendője volna. Hegyes orrú cipőinek csattogását már messziről hallották. Mikor száját kissé elhúzva mosolyogni próbált, az embernek akaratlanul is olyan érzése támadt, mintha Konrád a következő pillanatban harapni készülne. A körü­lötte állók ilyenkor zavartan néztek egymásra. A nők még maguknak sem vallották volna be, hogy vonzotta őket a férfit körüllengő titok. Talán az egykori katonatisztet látták benne, holott egyenruháját már rég öltönyre cserélte. Egyedül pattogós stílusa maradt változatlan. Vajon az ágyban is csak parancsolgat? – találgatták kuncogva, miközben rettegtek tőle, s igyekeztek nem kihívni haragját. Zsuzsannát is meglepte, hogy nem sokkal azután, hogy idekerült, a férfi bizalmat szavazott neki, és feletteseivel egyet­értve kinevezte projektvezetőnek.
Az új lehetőség a nőt büszkeséggel töltötte el, Konrád döntését magában azzal magyarázta, hogy a férfi legalább a tudását elismeri. Mikor a folyosón egymásba botlottak, főnöke rendszerint csak mogorván biccentett, de az is előfordult, hogy egyszerűen keresztülnézett rajta. Legelőször egy közös értekezleten állt szóba Zsuzsannával, aki Konrád kedvéért, jobban mondva a projekt sikere érdekében akár a tű fokán is átmászott volna tűz­piros körömcipőben és tigriscsíkos mezben. Szinte vallásos meggyőződéssel hitt a főnök–beosztott közötti sikeres, asszertív kommunikációban, emellett kez­dettől fogva szívén viselte munkatársai problémáit.
Konrádot más fából faragták, ő a következetesen betartott hierarchiában látott fantáziát. Pontban nyolckor elnyomta a csikket, váltott néhány szót a titkárnőjével, Marával, azután magára csukta a főnöki szoba ajtaját, és csak órák múlva dugta ki a fejét újra. Köztudott volt, gyűlöli, ha munka közben illetéktelenek zavarják, ebbe a kategóriába pedig, osztályvezetői szint alatt, kivétel nélkül mindenki beletartozott. Legutóbb kerek perec megmondta Zsuzsannának, feletteseit nem keresheti meg csak úgy, kizárólag a titkárságon keresztül, s ezt a nő zokon vette. Motyogott valamit a megalázó hangnemről, azután se szó, se beszéd, távozott főnöke szobájából. Az ügy azonban ennél a pontnál még korántsem ért véget, néhány nappal később ott folytatódott, ahol előzőleg abbamaradt. Zsuzsanna ezután is igyekezett Konrádot az osztály ügyes-bajos dolgairól azon melegében tájékoztatni, ő viszont idővel inkább letagadtatta magát. Úgy tűnt, sem a gyeses kismamák sirámait, sem a földszinten dolgozó vénlány, Anika továbbtanulási ambícióit nem kívánja Zsuzsannával megvitatni. Titkárnője is hajthatatlan volt, a küszöböt senki emberfia nem léphette át a jelenlétében. A duplapárnás ajtó mögül ilyenkor csak a férfi mobilján felüvöltő rammsteines csengőhang szűrődött ki.
Konrád a problémákból, mielőtt a tettek mezejére lépett volna, csupán annyit érzékelt, hogy a csapat munkatempója az utóbbi hetekben kissé megtört. Ráadásul Zsuzsanna sem jelentkezett. A férfi ezt rossz előjelnek vette, így mindenekelőtt kifaggatta Marát, mondván, mégiscsak ő érintkezik a kollégákkal legtöbbet. A titkárnő, megszakítva a gépelést, hebegve csak annyit mondott, Zsuzsanna bizonyára otthoni gondok miatt feszült, ezt pedig a többiek is megsínylik. Az egész múló állapot, tette hozzá sietve, Konrádnak nincs miért aggódnia. De a férfi nem hagyta annyiban a dolgot. Addigra már, egyelőre fejben, azon a feljegyzésen dolgozott, amit egy alkalmas pillanatban felettesei elé tárhat, s melynek témájául a csoport munkájának hatékonyabbá tételét jelölné meg. Amikor elkészült, főnökétől telefonon kért időpontot.
A megbeszélést egy hét múlva tartották a főigazgató szobájában Konrád felettese, Konrád, valamint Zsuzsanna részvételével, zárt ajtók mögött. A nőnek, mikor belépett a régi festményekkel, tekintélyes mahagóniasztallal, antik bútorokkal berendezett szobába, mely sokkal inkább tűnt rezidenciának, eszébe jutott, ide az embert kizárólag nyomós okból hívják. Például, tűnődött, mikor kitüntetik, vagy, fűzte hozzá magában, ha épp a kivégzésére készülnek. Önkéntelenül is összerándult.
A hófehér falakról a történelem nagyjai tekintettek le rájuk. Rég halott miniszterek, híres államférfiak figyelték minden mozdulatukat, a dolgozóasztal fölül pedig díszbe öltözött hadvezérek csattogtatták feléjük kardjukat, miközben ők a hatalmas bőrkanapén feszengtek, s lélekben a referálásra készültek. A főigazgató, aki maga is olyan volt, mintha csak az imént lépett volna ki az egyik embernagyságú festményből, a nő legnagyobb meglepetésére rendkívül szívélyesen fogadta őket, és már a megbeszélés elején leszögezte, kifejezetten hasznosnak tartja Konrád felvetését. Amennyiben a megvalósítás nem jár horribilis költséggel, támogatni fogja. Annál is inkább, tette hozzá, miközben végigfuttatta szemét Konrád feljegyzésén, hisz a csapat maximális hatékonysága, ezt Konrád kiválóan látja, mindannyiuk közös érdeke. A hosszú asztalról felemelt egy tollat, és az előtte heverő nyúlfarknyi szövegben bekarikázta az „a” jelű opciót. Utána az órájára nézett, majd elnézést kért, amiért nem tudják folytatni. Felállt, mindenkivel kezet fogott, aztán kikísérte őket az előtérbe.
Végleges döntés tíz nappal később született. Konrád a sajtósokkal s.o.s felmérette a piaci lehetőségeket, s az immár vaskosra duzzadt aktát átnyújtotta főnökének. A nemzetközi hírű kanadai–magyar coach, akire a választásuk esett, azt ígérte, a csoport hamar túljut majd a kezdeti nehézségeken, vagy, ahogy ő nevezte, csacska gyerekbetegségeken. No fear! Take it easy! – visszhangozták a falak a hosszú lófarkat és fekete keretes szemüveget vi­selő szakember téziseit, aki a Konráddal való egyeztetés során azt is elárulta, hogy az angolszász irodalom nagy rajongója, csoportos foglalkozásaihoz szívesen merít kedvenceitől ötleteket. Szent meggyőződése, jelentette ki (s ez eddig minden esetben bevált), hogy a személyközi kapcsolatok elmélyítéséhez az agresszión át vezet az út. Well, tette hozzá derűsen Mr. Korom, és védekezőn maga elé tartotta mindkét karját, beszarni persze nem kell. Emberhalál nem lesz.
Egy március eleji szombaton a csapat reggel kilenckor autós konvojban haladt a Pest környéki barlang felé, a csapatépítés helyszínére. Az ese­ményről Konrád mindenkit értesített, ő maga, mint valami különc sereghajtó, tetőtől talpig feszes bőrruhába öltözve saját motorján kísérte embereit. Anika, mikor meglátta, alig halhatóan sóhajtott egyet. Nemsokára megérkeztek. Mr. Korom már a barlang előtt állt, sötét napszemüvegben, vigyorogva integetett. Megvárta, amíg kikecmeregnek a kocsiból, csak ezután vágott bele a mondandójába. Well, kezdte nyájasan, miközben fél kézzel lehámozta magáról vastag szőrmekabátját, ami alatt lezser hawaii mintás inget s hozzá kordbársony nadrágot viselt, kezdjük akkor az alapokkal. Ti most szépen lementek oda, bökött vastag virsliujjával a barlangra, felveszitek a védőruhát, és harcolni fogtok, mint az igazi katonák. Mégpedig egymással, tette hozzá ellentmondást nem tűrő hangon. Értve vagyok?! Azzal magasba lendítette vállra akasztható fegyverét, amelyet egy nagy­méretű nejlonzsákból húzott elő. Mutatta, hogy ők is tegyenek ugyanúgy. Follow me! – rikkantotta, majd eltűnt a szűk bejárat mögött.
Odalent vadregényes környezet tárult eléjük. A csúszós, agyagos talajon óvatosan kerülgették a barlangrendszer területén elhelyezett akadályokat, a korhadt farönköket és a különböző méretű gumiabroncsokat. Vállukon egy-egy paintball puskával lassan, tapogatózva haladtak előre, miközben ügyeltek arra, hogy még véletlenül se tévesszék szem elől a többieket. A szabályok szerint két, azonos létszámú csapatba kellett rendeződniük, a győ­zelemért pedig nemcsak egymással, hanem a helyi, profi mesterlövészekkel is meg kellett küzdeniük.
– Na, mi lesz már?! Come on guys! – hallották most Mr. Koromot valahonnan egészen közelről, de hiába erőltették a szemüket, látni semmit sem láttak. Csak a festékgolyók csattanása hallatszott, meg a nyomukban felhangzó fájdalmas kiáltások. Mint titkos paraván mögül előbukkanó árnyfigurák, úgy tűnt fel hirtelen három alak velük átellenben: a coach, Konrád s mellettük egy ismeretlen, nyúlánk férfi, ahogy fegyverüket előreszegezve éppen feléjük tartottak. Zsuzsanna önkéntelenül hátrahőkölt, kis híján átesett saját emberein. Jönnek! – sikkantotta, és szája elé kapta a kezét. Hátával a nyirkos falhoz simult. Igyekezett visszatartani a lélegzetét, miközben vasmarokkal szorította fegyverét. Akkor döbbent rá, hogy egyedül maradt, a csapat többi tagja percekkel ezelőtt spriccelhetett szét a közeli járatokba.
A szíve majd’ kiugrott a helyéről, ahogy centiről centire előre araszolt. Farkasvaksága a sötétben még inkább kiszolgáltatottá tette, jobbára csak homályos foltokat látott maga előtt. Mintha egy zsákban tapogatózott volna. Zavarta a kezeslábas is, amit viselniük kellett, a védőmellényből minden mozdulatnál édeskés öblítőillat szállt egyenesen az orrába. Nem számított rá, hogy éppen itt, ebben a koszos barlangban rohanják meg az emlékek. Eszébe jutottak a régi csapatépítések, az etyeki borkóstolók, a hajnalig tartó közös danolászások. Akkori főnökei bezzeg megelégedtek azzal, hogy a munkahely minden egyes zugába vicsorgó tigrisfejeket ragasztattak ki, nehogy akár egyetlen percre megfeledkezzenek róla, miért vannak ott. A nagyméretű színes képekből még a vécébe is jutott. De lövöldözniük, na, azt nem kellett.
A csapatra gondolt, lerázta magáról az utolsó nosztalgiamorzsákat, és összeszorított foggal haladt tovább. Aztán egyszer csak megérezte, hogy van valaki a közelében. Lassan, nyugodtan szívta be, majd fújta ki a levegőt, a nő akár meg is érinthette volna, ha kinyújtja felé a karját. Az ijedtségtől Zsuzsanna végtagjai, mint egy sarokba hajított rongybabának, úgy ernyedtek el, azt hitte, menten összeesik. De mégis az a másik tántorodott meg. A csúszós, agyagos talaj lehetett az oka, vagy más, a nő ezt nem tudta eldönteni.
Az ismeretlen alak először nekiesett a falnak, azután kétségbeesett kapálózásba kezdett, igyekezett újra felegyenesedni. Végül hatalmas csattanással elnyúlt a földön. Zsuzsanna kissé bizonytalanul lehajolt, hogy felsegítse. A másik, Zsuzsannába kapaszkodva lassan feltápászkodott, a nő azonban nem tudta megtartani a súlyát. Megtántorodott, és egyenesen az ismeretlen férfi karjaiba dőlt. Az elkapta, néhány másodpercig szorosan egymáshoz simulva álltak, mint a búcsúzkodó szerelmesek. Tudod, Zsuzsa, szólalt meg ekkor Konrád szokatlanul barátságos hangon, tulajdonképpen csak egy baj van veled. Az – fűzte hozzá ünnepélyesen, mintha csak arra készült volna, hogy helyesen ejtse ki valamely különleges, ritka virág nevét –, hogy nem vagy elég geci. Belecsókolt a nő nyakába, aki az érintéstől tetőtől talpig libabőrös lett. Persze, ha mégis megpróbálnál... – akarta volna folytatni, ám Zsuzsanna nem várta meg, hogy befejezze. Kiszabadította magát a férfi öleléséből, és a következő pillanatban, mint az őrült, tüzelni kezdett.
– Hey, you’re fantastic! – hallotta most megint Mr. Koromot, de már egyáltalán nem figyelt az idétlen kanadaira. Hátával a nedves falnak dőlt, és óvatosan leengedte kezéből a paintball puskát. Jóleső nyugalom áradt szét benne.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Gáspár-Singer Anna


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.