Vers, próza / Galamb a kalitkában

Dér Adrienn
Galamb a kalitkában[2018. november]




Galamb úr már nem az a galamb volt, aki egykoron. Szelíd lelkét a nejével együtt veszítette el, immáron öt hosszú és a fájdalmak színezte hete.
A titokzatos, ideges, idősebb úr vadonatúj aktatáskájával és nyírott bajszával ott ácsorgott a tócsáktól hemzsegő út mellett, és saját tükörképét fürkészte. Egy esőcsepp zavarta fel a kis víztükröt, szabályos, koncentrikus köröket hozva létre a felszínén, és ahogy azok egyre nagyobb távolságra vándoroltak a középpontjuktól, Galamb úr izgalomtól és idegességtől re­megő arca úgy rajzolódott ki egyre élesebben. Felesége körvonalai is sokkal tisztábbá váltak, ahogy tüneményes mosolyával nézett vissza rá a tó kék vizéről, ahol lapos kavicsokkal kacsáztak, és hatalmasakat nevettek. Micsoda boldog idők is voltak azok! A csónak úgy suhant a vízen, akár a fiókáit vezető vadkacsa, és a virágillatú langyos tavaszi szellő úgy simogatta Galamb úr tarkóját, mint ahogyan ujjai cirógatták galambocskája selymes karját. Neje kacagva fröcskölte le őt a tó hűs vizével. Hűs víz. Hideg víz, mely nedves pöttyöket szórt Galamb úr vadonatúj, fekete öltönyére. Bajsza alatt morogva vette elő ugyancsak fekete zsebkendőjét, és mogorván törölte le a cseppeket. Megigazította vékonykeretes szemüvegét, szorosan megmarkolta aktatáskája bőrburkolatú fülét, és átkelt a zöldutat adó zebrán. Ifjúkorában számtalanszor bebarangolta a zöld növényekkel benőtt erdei ösvényeket, hogy jobb rálátást találjon a gallyak és levelek között megbúvó madarakra. Távcsöve sorra felfedte előtte a trillázó apróságokat, és gyakorta röptüket is megcsodálhatta, ahogy egyik ágról a másikra rebbentek, hogy megvitassák a legújabb dalszerzeményeket, az időjárásjelentést, a százéves tölgy szúproblémáit, vagy hírt adjanak arról, hogy egy veréb ismét Cirmos áldozatává vált. A nagyítólencse sokszor érintésnyi távolságra hozta a tollgombócokat, néha viszont olyan messzire űzte őket, hogy napokba tellett volna, míg utoléri bármelyiket is.
A madarak színes ruházatának tanulmányozásánál – mely nemcsak a hobbiját, hanem az életet is jelentette számára – csak egy piros tollazatba burkolt szépség megfigyelése szerzett sokkalta nagyobb örömet. Ez a szépség főként éjszaka tűnt fel, egy halovány fénybe vont, kényelmetlen, fából ácsolt székekkel, asztalokkal, valamint cigarettafüsttel betöltött helyiségben állt a színpadon. Előtte mikrofon nyújtogatta a nyakát, hogy elérje szép vonalú száját, ahonnan a trillák legszebbike szállt ki, amelyet Galamb úr füle valaha is hallott. Megbűvölten ült ott, szemét le nem vette a csodálatos csalogányról. Napkeltétől napnyugtáig távcsövén keresztül leste apró szerelmeit, éjszakánként pedig a holdat hívta társául, hogy kísérje el másik, legnagyobb szerelme előadására. Minden este elment meghallgatni, fáradhatatlanul csüngött dallamain, egyik hangjegytől a másikig sétált, felmászott a szárán, vagy lecsúszott rajta, néha megpihent a hangjegyek sötét, ovális fején vagy kackiás farkincáin, hogy lelke legapróbb darabját is átjárja a varázsos szimfónia. Ám sokáig sehol nem ülhetett egy helyben; a zene haladt, az énekhangok sodorták magukkal. Olykor fal állta útját, de mindig fürgén átugrotta, hogy az út túloldalán ballagjon az újabb hang felé. Az út hosszan és még hosszabban nyúlt végig az esőáztatta utcán, és egyetlen hangjegy sem bújt meg rajta, alatta, felette vagy a házak mellett.
Egy bár előtt sétált el, és úgy gondolta, ráfér némi erőt adó ital, amely előcsalogatja a bátorságát, és ott tartja mindvégig, ameddig el nem intézi, amire már oly mohón vágyott. Minden előkészületet megtett, és egyedüli barátja, aki néma beleegyezéssel támogatta tervében, ott lapult a táskája mélyén, gondosan bebugyolálva múltja és jövője puha ölelésébe. Egyszerűen csak úgy nevezte: „Cimbora”.
Egy pohárka. Cinegéje a cseresznyelikőrt kedvelte, rendelt neki is egyet. Lassan kortyolgatta a sötétpiros italt. Akár a vér – gondolta Galamb úr. Az ő pacsirtájának lüktető vére. Azt a szívet tápláló vér, mely kevéssel ez­előttig őérte dobogott, de a dobogás az évek múlásával együtt halkult, végül teljesen elhalt, majd máshonnan hangzott fel ismét, és galambocskája – az ő dalos pacsirtája – követte a dobpergés irányát. Szárnya a tam-tamok ütemére hullámzott fel és alá, míg olyannyira eltávolodott, hogy nem látta többé.
Újabb pohárka. A csapos szó nélkül tette elé, de közben alig észrevehe­tően ráemelte tekintetét. Azok a szemek! Oh, hogy hiányoztak neki azok a szemek. Olyan sötétek voltak, akár az éj, mely megmutatta neki, hogy nemcsak a nappali madarakat lehet csodálni, hanem némelyik, éjszaka életre kelőt is. Olyan sugárzóan tekintettek rá, hogy Galamb úr eltévedt aranyló vonalaik végtelen útvesztőjében, és soha nem szabadulhat. Még egy kortyintás az életet adó édes nedűből.
– Kér még egy pohárkával? – Nem kért. Letörölte a bíbor cseppek alkotta gyöngyfüzért a bajszáról, és kisétált. Az ital bátorsággal töltötte el a lelkét, és érezte, hogy készen áll.
A járda kanyarba fordult, ahogy az élete is azon a bizonyos kanyargós napon, amikor az oltár elé vezette rigócskáját, aki erre az alkalomra bájos hattyútollait öltötte magára. Milyen gyönyörű volt! Mosolya úgy ragyogta be a zord, hideg épület falait, akár az ólomüveg ablakokon beszüremkedő napfény, mely körbefutott a padsorok között, ellibbent az oltár előtt, majd odatáncolt elé. Ujjait a tenyerébe fogta, majd a hűség és összetartozás jelképét húzta rá. A gyűrű jelezte, hogy immáron az övé – mindörökké. A pap is ezt mondta. A mindörökre azonban nem tartott tovább harmincnyolc szerelemben szárnyaló évnél, mígnem egy lendületes fordulónál, melyet a szél segített, lehullt a gyűrű, és madárkája mással röppent tovább. Átkozott gyűrű! Átkozott pap! De ma más lesz! A mai napon más tölti be a pap szerepét, más adja össze őket, és valóban az örökkévalóságig siklanak együtt a lágy szellőkkel és szélrohamokkal megrajzolt ösvényen. És ez a szél csak nekik fúj, nem lesz olyan álnok, gonosz árulóvá, mint az a másik, amelyik lefújta pacsirtája kalapját, hogy annak a mihaszna fráternek a lába elé sodorja. Az a szél elfújta addigi életét, és bárhogy is lebegtette madárkája felé a szárnyait, bárhogy is erőlködött, nem bírt újból mellé sodródni.
Megállt a szerelmi fészek előtt, ahol galambocskájával éldegélt. Az otthon most más, idegen dallomoktól volt zajos. Mit dallamok? Rikácsolás verte fel a régen elmúlt boldogságot, hogy darabjai szétröppenjenek a szélrózsa valamennyi irányába, és soha többé ne lehessen összerakni őket. A ház hússzínű teteje a felhőkig magasodott, csúcsával kegyetlenül hasította ketté a turbékoló felhőgalambpárt. Ragyogó cseresznyefájukon ezernyi rubin csillogott. Oh, hányszor aggatta imádott gerlicéje fülére az ékköves fülbevalókat, melyek teste melegétől lédús gyümölcsökké szelídültek, és szerelmes harapásokkal szabadította meg fülkagylóját édes terheitől.
Szürke foltos kutya szaladt a fogadására, vidáman csóválta a farkát. A csengő nem működött, hát benyitott. Az eb, rég volt kutyája örömmel ugrálta körbe. Vajon az új gazdáját is ugyanilyen örömmel köszönti? – morfondírozott. – Minden bizonnyal. – Vicsorszerű mosollyal megsimogatta az áruló fejét, de a ház meghittségéből kirekesztette.
Neje a konyhában szorgoskodott, a friss kávé illata keveredett mámorító parfümjével. Észre sem vette jöttét. Hát már meg sem ismeri a lépteit? Nem hallja lélegzetvételét, heves szívdobbanásait? Teljesen megszűnt létezni számára?
– Drágám, ilyen korán hazaértél? – jött a kérdés, és vele együtt a remény, hogy mégis emlékszik rá, mégis szereti. A kedves fülemülének azonban abban a pillanatban megszűnt, amint forrása megfordult. Most dühös szavakat szórt felé, útvesztős, gyönyörű szeme egyenes úton penderítette volna kifelé. Galamb úr bánatosan csüggesztette le a fejét, de egy tapodtat sem mozdult. Nem azért jött, hogy elmenjen. Nem így!
– Nézd, hoztam neked valamit – mondta, és kinyitotta az aktatáskát, mint egy nagy, értékes könyvet. Hagyta, hogy az apró betűk a tenyerére másszanak, és szeretetteljesen emelte őket imádottja felé. A betűk szavakká rendeződtek, eseményeket írtak le, képekké formázva őket. A képek filmkockákként vonultatták végig régmúltjuk megannyi gyönyörteli emlékét, ahogy a csónakban ültek, szenvedélyesen tekintettek egymás szemének feneketlen mélységébe, és ugyanilyen feneketlen mélységű, tova nem tűnő szerelmet ígértek egymásnak esküvői fényképükön, vagy ahol kis fiókájukat tartották a karjukon, aki azóta már felcseperedett, és kiröppent a fészekből.
Cinegéje egy varázsos, végtelennek tűnő pillanatig ellágyult, az emlékek csendesen kúsztak fel hosszú, virágos ruhája redőin, de a pillanat hamar tovaröppent, és az emlékek is fájdalmasan hullottak le kezének legyintésétől.
– Lehet még jövőnk – kezdte Galamb úr, hátha visszaengedi a fészkükbe, de a madáranyó kérlelhetetlen maradt. Elutasította könyörgését, az ajtó felé mutatott hosszú, karmos ujjaival. De nem ő a sas, én vagyok a ragadozó – emlékeztette magát az idős, nyírt bajszú úr, és segítségül hívta „Cimborát”, bízva abban, hogy az ő szava meggyőzőbben hat gerlicéjére. A feketén csillogó fém elhallgattatta a rikácsolósba átcsapó dallamot, és hangjegyeit olyan magasra repítette, hogy a kecsesen nyújtózó üvegváza is megriadt tőle. Majd melódia lágy hullámai szóltak, és Galamb úr úgy érezte, jól tette, hogy elhozta „Cimborát”. Nagyobb meggyőzőerővel bírt, mint a madarász, akitől már a verebek is szűkölő vérebekként hátráltak vissza odújukba.
A zenéről azonban tudvalevő, hogy gyorsan változik a ritmusa, így rövidesen elpárolgott a kellemes dallam, akár a szerelem rózsaszín köde is tette volt. Helyét hamis szólam vette át, pacsirtája nem énekelt olyan szépen, mint régen. Ezen változtatni kell – döntötte el az öreg. „Cimborának” csupán egy bátorító érintésre volt szüksége, hogy tubicája felé küldje meggyő­ző érveit, melyeket súlyos fémbe burkolt, hogy véletlenül se tévesszenek célt. A meggyőzés hatott. Madárkája már nem énekelt hamisan. Nem énekelt sehogy. Szeme labirintusát őrző rácsait hol lezárta, hol felnyitotta, de Galamb úr már nem szabadult, örökké a fogságába zárta önmagát. Az édesen éneklő száj kinyílt, hogy még egy utolsó, csilingelő hangot hallasson, de a próbálkozás torz hörgésbe fulladt. Kell neki még a győzködés – vélte az úr, ezért újabb golyót küldött felé, ami szívrepesztő visítással hatolt mellkasába. A cseresznyelikőr hívogatón csorgott végig csalogánya szája szegletén, és mellkasából ugyanaz a vér sarjadt, amely egykor őérte dobogtatta a szívét. Ez a dobogás most messziről hangzott fel.
– Ideje követni – tátogta Galamb úr. Aktatáskájából most előkerült jö­vője, sötét fátyol formájában. Bevonta vele szajkója gyönyörű, mozdulatlan fejét.
– Most igazi pap ad össze bennünket – mondta neki, mintegy megnyugtatásként, hogy ezúttal tényleg semmi nem választhatja szét őket.
A fekete „Cimbora” halkan, hangtalanul suttogta Galamb úr fülébe a kérdést: „Akarod őt?” A válasz határozottan és élesen hangzott: „Mindörökké!”
A harang kondulását már csak a fejében hallotta, és többé már semmi más dallam nem hatolt be a fülébe. A golyó olyan erővel szakította szét emlékeit, mint a csipegető galambok közé hajított kő. Csupán a szertehullott morzsák jelezték valaha volt létüket.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Dér Adrienn


A szerzőtől még

   Randevú
   Meggyes pite


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.