Vers, próza / Hajók Galíciában

Roxa de Tormes
Hajók Galíciában


Részlet az Orgaz grófnő c. bűnügyi regényből

Manuelának régesrég meg kellett volna halnia. Néhány évtizede még úgy várt minden tavaszt, hogy ez lesz az utolsó, de a csontos mintha megfeledkezett volna róla. Hány évig élhet egy ember? – Manuela nem tudta. Mióta a szomszédai kihaltak, vagy a halak után átköltöztek az Azori-szigetekre, Manuela nem volt biztos benne, hogy jól emlékszik-e, mikor született.


Az állam is csak olyan, mint egy földi halandó: könnyen tévedhet. Vilar lakói itthagyták a házaikat, átköltöztek (munka és a halak után) az Azori-szigetekre. A szociális gondozók úgy vélték, Vilart, ezt a kilencszáz esztendős halászfalucskát kiradírozhatják a térképről. A körzeti nővérnek nem kell többé a sziklákat kerülgetve a faluhoz bicikliznie.


Manueláról megfeledkeztek.


Vagy Manuela oldódott el a dolgoktól, amelyek körülvették régente? Kislánykorában még kijárt egy tanító Pombalból, hogy olvasni tanítsa a kicsinyeket. Manuela csak a nagybetűket tanulta meg, de a tanító elmesélte, hogy ők, a galegók Artúr király rokonai, és ősidők óta itt élnek. Vilar régen híres kikötő volt, pompás, forgalmas kikötő: a középkorban itt szálltak partra a Compostela felé tartó zarándokok. A tanító bátor ember volt. Azt is elmondta, hogy egyszer megszabadulnak majd a papoktól és a spanyol elnyomástól…


Igen, igen… De hány évig is élhet egy ember?


Világosan emlékezett mindenre, ami kiskorában történt. A polgárháborúban a katonák nem a papot vitték el, hanem a tanítót és Manuela bátyjait. Ám csak az egyik testvére veszett oda a harcokban, mert tizenhét év múlva a kisebbiktől kaptak egy lapot Argentínából, ahol Xosé azt ígérte, hamarosan hazalátogat Galíciába. A kesze-kusza kézírással írt lapot Manuela már nem tudta elolvasni. A papot kérte meg rá, aki hetente kereste fel a falut Pombalból.


Mert a háború után lassan mindenből kevesebb lett: férfiakból, kagylókból, de még eseményekből is. Már tanító sem volt, a gyerekek a facipőikben órákig gyalogoltak, mire megérkeztek az iskolába. De út még volt: a vilariak szamárháton, vesszőkosarakban vitték a halat a városi piacokra, és jöttek a kereskedők is, akik Vilarba gyertyát, gyufát és történeteket hoztak. De Vilar azért nagyon kicsi, utolsó falu maradt: az Argentínából küldött lap bejárta az andalúziai Vilarokat, a galíciai Vilarokat, majd miután bebolyongta a spanyol tartományokat, megérkezett az óceán partjára, Manuelához.


És aztán tovább teltek-múltak a napok. Manuela családja a falutól egy kőhajításnyira, a kisebbik öbölben lakott. Édesapja minden reggel beszállt a bárkába, és míg Manuela a parton gyűjtögette a kagylókat, édesanyja, a nagy Manuela kipletykálta magát Vilarban, és utána hazasétált, hogy ebédet főzzön hármójuknak. Így telt minden nap. Manuela olyan apró és beteges maradt, hogy rá sem néztek a halászfiúk Vilarban.


Ám az árnyékban maradt som is megérik egyszer. Manuela apja, mikor eladta a halat a városban, egyszer egy Noiából való csempésszel jött haza, aki spanyolul beszélt. Egy igazi zsivánnyal, mesélte később a vilariaknak az édesanyja. De mit számított? Hiába volt a csempész gyanús, Manuela meg sovány, kicsi és beteges – a bárka túl nagy volt egyetlen férfinak, ezért gyorsan megtartották az eljegyzést.


Élete első bőrcipőjében (sötétkék kordován, oldalt három-három gombbal), a hasában egy aprócska magzattal Manuela ott állt fehér menyasszonyi ruhában a vilari templomban. Akkor már csak huszonhárman éltek a faluban – és huszonhárman csodálkoztak el, mikor az esküvő után két héttel a noiai csempész megszökött a bárkával.


Teltek-múltak a napok. A világ egyre kisebb lett. De maradtak az örökös esők, a kagylók, és persze ott volt a gyerek is Manuela hasában. Mit volt mit tenni? Az idő múlt, Manuela apja – betegen a csalódástól, siránkozva a bárka miatt – egyszer csak ágynak esett. Manuela minden reggel felkelt, kendőt kapott a hajára, és legyőzve az émelygését, gumicsizmásan belegázolt a kagylók után a tengerbe.


Vilarban élő nagyanyjától örökölt egy kis szélvédett földdarabot két satnya olajfával és néhány sor kukoricával. Telt-múlt az idő. De a világ nem változott: a gyufa drága volt, a tej drága, a petróleum drága. A fiát Xannak nevezte el, mert minden férfit Xannak neveztek a családban. Xan satnya volt, és beteges, de ahogy Manuela testébe, úgy a fia pórusaiba is beleírta magát a tenger. Hiába volt kicsi, már az ő vonásait is megkeményítette a tengeri szél. Mikor Manuela Pombalba elsőáldozni vitte, már észre sem vette, hogy a nagybetűket is elfelejtette.


Ezen a vasárnapon viselte utoljára a gombos, sötétkék kordován cipőjét. De bánta is! Vilarban tizennégyen maradtak. Egy módosabb és egy szegényebb halászcsalád, egy magányos öregember, a kisebbik öbölben pedig ott lakott Manuela és a fia. A halak – elkerülve a galego partokat – rejtélyes utakon jártak az óceánban, de Manuela minden reggel összegémberedett ujjakkal, felhajtott szoknyában, gumicsizmásan ott állt a parton, hogy összeszedje a kagylókat. Telt-múlt az idő. Xan szolgálni ment egy bárkára. Búcsút vett a vilariaktól, aztán Manuela soha többé nem kapott többé hírt róla. Elvitte egy hajó, és még nem hozta vissza. Manuela várt-várt, és az idő, mint a növendék kagyló héja, szép lassan összezárult.


Olyan kevesen maradtak, hogy már a plébános sem járt ki vasárnaponként Vilarba. Az idő telt-múlt, de ő ekkortájt vesztette el az éveket: ha kagylószedés előtt megállt a tengerparton, nem volt biztos abban, hogy ő melyik Manuela is a sok közül, akik itt éltek a családi öbölben. Vajon igaz-e, amit édesanyja mesélt, hogy dédanyja, az egyik Manuela aranypénzt talált az erdőben, de úgy megijedt valami hirtelen villámlástól, hogy a vízmosás fölött elvesztette. És vajon a csempész melyik Manuela életében létezett?
Várt valami üzenetet, legalább egy képeslapot. De mintha az utóbbi időben megszaparodtak volna a hajók, a tévedések, a városok, az új és új tartományok, mert Xan üzenete soha nem érkezett meg Manuelához. Viszont a házban könnyebben mentek a dolgok. A padláson, nagyanyja kelengye-ládájában megtalált olyan tárgyakat (cérnát, ollót, szalvétatartót, sószórót), melyek az ő gyerekkorában vesztek el. Mintha az idő mégiscsak visszaadná, amit régebben elvett. Manuela selyempapírba csomagolta ezeket a csodás dolgokat, és odatette a kelengye-ládájába a kordován cipőjéhez. Mindenem megvan, magyarázta a szociális gondozónak, aki az egyik esős napon felkereste. Mikor a gondozónő megkérdezte, hogy milyen a vércsoportja, Manuela meghökkent. De hiszen saját vérem van, mondta megbántódva.


Mert bár a halak elhagyták a vilari vizeket, és Xan képeslapja sem érkezett meg, a világ nem adta meg magát könnyen a hanyatlásnak. A két szívós olajfában a Manuelák vére keringett, és évről évre ellátták Manuelát gyümölcsökkel. A kagyló évről évre egyre kevesebb lett. De a hullámok itt maradtak. Egyszer megjelent három jókedvű dán turista, hogy megkeressék a dolmeneket a tölgyesben, és gratuláljanak a néninek a saját kikötőjéhez. Spanyolul beszéltek, nagyon lassan, nagyon tagoltan, de Manuela így is alig értette. Megütötte egy-két értelmes szó a fülét, de mire összerakta volna a mondatokat, a dánok már másról beszéltek.
És ekkor beütött a csoda! Xosé, a tehetősebb halász, aki a városba járatta gimnáziumba a fiát, idegeneket hívott a bárkájába. Manuelának eszébe jutott a noiai csempész, de ezek az idegenek idegenebbek nem is lehettek – nagydarab, pirospozsgás fickók, és a beszédjük sem hasonlított se a spanyolra, se a galegóra. Egyetlen értelmes szót sem tudtak! Egy ukrán és két román, magyarázta Xosé a meghökkent Manuelának.


Micsoda vidékek lettek újabban, sóhajtott Manuela. De még ezek a különös, idegen szerzetek sem hozták vissza Vilar mellé a halakat. A halak eltűntek, mint a tanító, Xan vagy a fiútestvérek. A két halászcsalád Vilarban összebeszélt – hogy mivel úgysem kapnának munkát a városban –, közösen átköltöznek az Azori-szigetekre. Hát Manuela anyóval mi lesz, kérdezte Xosé felesége. A kagylók még kitartották Vilar partjainál, ezért Manuela csak legyintett. Megsegít a Jóisten.


De a szociális munkás, aki eddig havonta átbiciklizett a tölgyesen, úgy hitte, szegény néni is elköltözött a többiekkel. Pedig Manuela ott maradt, ahol mindig is volt, csak az idő hagyta cserben. Talán nem is az idő, hanem a megszokott rendje: a hétfők, keddek, a vasárnapok, az ünnepek. De a romlás megállt, mintha még az öregedés is cserbenhagyta volna Manuelát. Járta a tölgyest, az ő erdejét, mert most már visszatért az ifjúkori ereje. A vízmosás mögötti barlangban megtalálta a dolmeneket, amiket a dán turisták nem találtak meg. Ezeket a köveket régen a tanító is lefényképezte, csak aztán a háború miatt az egészről megfeledkeztek.


Manuela úgy érezte, újra kislány lett, csak a többiek eltűntek mellőle. Máskor úgy tűnt, kétszáz éves is elmúlt, csak a halált is becsapta a szociális gondozók tévedése. Néha úgy érezte, ma kap levelet Xantól, a noiai csempésztől vagy az idősebbik bátyjától. Mert az idő, töprengett Manuela, oda van szögezve a harangzúgáshoz, az államhoz, a postához. De most már semmi sem történt. Sok volt az eső, és nagyon kevés a napfény. Maradtak a hullámok. Így volt ez mindig, száz éve, kétszáz éve, a régi Manuelák idejében. A vízmosás szélén rábukkant az aranypénzekre, amiket az egyik Manuela elvesztett. Az idő körbeforogni látszott.


De ez a tavasz mégiscsak más volt. Furcsa várakozással telt meg a levegő. A szél mindig délről fújt, és a tenger olyan különösen viselkedett, mintha a kagylókat is sajnálná Manuelától. Egyik éjjel a szél emberi beszédet sodort felé a vilari partról. Visszajöttek a románok, azt hiszik, van munka, töprengett Manuela, és megfogadta, hogy hajnalban – hiszen mutogatásból minden emberfia ért – átmegy Vilarba.


Ám a vilari oldalon nem egy ütött-kopott halászbárka, hanem egy pompás, nagy hajó ringatózott! Manuela szemébe húzta a kendőjét, mert valami furcsa fenyegetés lebegett a levegőben. Szentséges atyám, sóhajtozta, és egy csöppet sem hitte, hogy a noiai csempész vagy éppen Xan érkezett volna vissza. A ködben sivalkodó árnyékok toporogtak a mólón.


Manuela régóta nem hallott csecsemősírást, ezen is nagyon meghökkent. A felnőtthangok hasonlították a románok beszédére, de volt egy-két sikítozó lányhang is – olyan lárma, amely Manuela szerint nem illik egy csempész- vagy halászbárkához. De még a zarándokokhoz sem, töprengett.


Ez a lármás éjszaka kiragadta Manuelát az örökös álmodozásból. Mikor az öbölben végre csend lett, elgyalogolt a tölgyesbe, a vízmosáshoz, a dolmenhez, de már tudta, hogy az ő családi öble, nem az övé többé. Az idegenek – ki látott még ilyen halászokat vagy csempészeket? – talán meg is ölnék, ha tudnák, hogy a kisebbik öbölben él valaki. Egy öregasszony, akit a szociális gondozók és a halál itt felejtett a parton.


Manuela nagyon félt – és a régi Manuelák most már semmilyen tanácsot nem tudtak adni. Elbicegett Xosé házába (amit az idegenek felfeszítettek), hogy szemügyre vegye a szétdobált kólásdobozokat, cigarettacsikkeket. A jövevényeknek nem kellettek Xoséék bútorai, óntáljai, takaros rézüstjei. Manuela egy odadobott papírpelenkát talált azon az ágyon, ahol gyerekeket szültek a Xosék feleségei.


És az éjszakai hangok szép lassan elfoglalták a nagyobbik öblöt. Ritkán jöttek – mindig estefelé, ha leült a köd vagy a szürkület –, és csak reggelig maradtak, de ilyen éjszakákon a tölgyesen át vivő út is megtelt gyereksírással, lányhangokkal, eldobott csikkekkel. A gyereksírás miatt a hangok a háborúra emlékeztettek. De a hangok semmit sem akartak elvinni Vilarból. Nem zajongtak nappal, nem vitték el a fiatal fiúkat, csak titokban kikötöttek, és teleszórták a partot szeméttel.


Az idő újra részekre szakadt, felfeslett, összegubancolódott, meggyűrődött. Manuela megbánta, hogy a két utolsó családdal nem költözött át az Azori-szigetekre. Hiszen Roxa a keresztlánya volt, Xosé pedig az unokatestvére. Hol lehetnek most, hogyan is érhetné utol őket? Tudta – hogyha az utat még nem nyelte el a vízmosás –, menedéket kereshetne Pombalban is. De Manuela attól félt, hogy a mai emberek őt a facipőjével pontosan olyan idegennek látnák, mint a hangokat, amelyek éjszaka elfoglalják az öblöket.


Aztán rettenetes dolog történt az egyik éjszaka. A szokásos zsivaj helyett, a hangok a parton fel-alá rohangáltak, üvöltöztek, zseblámpát lóbáltak – szinte sistergett a fenyegetés az egész földnyelven. A hangok talán utánajárnak, hogy a kunyhóban ki lakik, töprengett, és a lóca alá húzódott reszketve.
De a hangokat nem érdekelte a kisebbik öböl és Manuela viskója. Ahogy reggel lett – ködös, homályos, galíciai reggel –, a jövevények és a hajó elhagyták az öblöket. A parton a szokásos szemét, papírpelenka, kólásdobozok, széttaposott cigareattacsikkek. De akárhova tűnt a hajó vagy az emberek, az izgalom még ott reszketett a parton, a kövek között, a levegőben. Manuela, mielőtt a parton összeszedte volna a kagylókat, elindult felfelé a tölgyesbe.


Hirtelen gyereksírást hallott. Kibújt a facipőjéből, és magában imádkozva, kendőjét az arca elé húzva megindult a barlang felé, a dolmenhez. Ezt a helyet nem ismerhetik a hangok, gondolta, hiszen ők csak éjszakánként foglalják el a földnyelvet. A dolmen az övé volt, ám most egy hosszú, szőke hajú teremtés szipogott ott, karján egy csecsemővel.


A leány – ő is szinte gyerek – semmilyen nyelven nem értett. Mint a dán turistanőkön, rajta is tarka, térdig érő bugyogó volt –, de azért a lány nem látszott sem vidámnak, sem gazdagnak, sem fölényesnek. A lábszárát felsebezték a tövisek és a bokrok, az arcát a könnyek és a karmolások. Összekulcsolt kézzel könyörgött Manuelának, aki megpróbálta kicibálni a kövek alól. A karján furcsa szúrások voltak, mintha éjszaka megcsípték volna a pókok. És nemcsak a lány, hanem a csecsemő is betegnek látszott.
Szentséges Isten, motyogta Manuela, mikor elindult velük visszafelé a kunyhójához. Ha a lány járomcsontja nem olyan széles, és ha nyugodtabb, vagy beszél valamilyen igazi nyelvet, akkor szívesen hitte volna, hogy Xan küldte hozzá a szerencsétlent – de ehhez a lány túlságosan is idegen volt.


A csecsemő felnyögött, mikor lefelé ereszkedve a köveken, odaértek a kunyhóhoz. Manuela egy bölcsődalt keresett az emlékezetében, hogy a gondolatai megnyugtassák a kisbabát. A lányt kínálta olajbogyóval, kagylóval, kukoricadarával. Fekete karikák voltak a lány szeme alatt – és a térdig érő bugyogójában, a tövig rágott körmével, az összekarmolt arcával, tényleg nem hasonlított halászfeleségekre vagy zarándokokra.


Ám azért helyes teremtés volt, és ahogy kikanalazta a kását, elmosolyodott. Aludjatok egy kicsit, mondta Manuela, erre lány – mintha Manuela a gondolataival irányítaná – végignyúlt a lócán, és átkarolva a csecsemőt, engedelmesen lehunyta a szemét. Nem is vagy te annyira buta, motyogta Manuela. A tenger elcsendesült. A köd felszállt, a nap izzó fénypászmákat lökött az ablakokhoz.
Manuela a botját szorongatva lekuporodott a küszöbre. A botra séta közben egyáltalán nem volt szüksége, csak a tengerparton támaszkodott rá, hogy a hullámok előtt tekintélyesebbnek tűnjön. Így pihent évek óta.


Most, míg a lány szuszogott, megértette, mi vár rá, mikor kiköltözik a kunyhójából, és nem lesz többé Manuela. Hiszen ez a ház az ő története: a kisebbik öböl, ahol Manuelák sora várta, hogy a férfiak a tengerről hazatérjenek.


De már nincs idő. Nincs idő, mert sietni kell. Az éjszakai hangok nem alkoholt, hanem embereket csempésznek. De milyen embereket? Ez a lány megszökött tőlük – tehát nem lehetnek jó emberek. A hegyről, a pombali toronyból szép időben belátni az egész földnyelvet. A hangok csak éjjel térnek vissza, hogy zseblámpáikkal megkeressék a lányt a csecsemőjével.


Szép lassan szemügyre vett minden sziklát, és mintha a szívdobogásával akarná megállítani a tenger hullámzását. Aztán a derekát tapogatva odament a ládájához, hogy kikeresse a sötétkék kordován cipőjét (az oldalán a három-három gombbal) és a koporsóba való egy rend fekete ruháját. A ruháiból batyut kötött, aztán lassan-lassan keltegetni kezdte a lányt.


Indulnunk kell, motyogta. Pombal három óra gyaloglásra van.



Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Roxa de Tormes


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.