Téka / Hogyan írjunk emlékiratot (Paizs Tibor: ERdélyi prikulicsok c. könyvéről)

Czegő Zoltán
Hogyan írjunk emlékiratot (Paizs Tibor: ERdélyi prikulicsok c. könyvéről)

[Látó, 2009. október]


Paizs Tibor: Erdélyi prikulicsok. Timp Kiadó, Budapest, 2008.

Végy egy magasabb rendű emlős példányt, helyezd olyan környezetbe, ahol legelőször azt éreztetik meg vele mindszociálisan, hogy egyáltalán nem magasabb rendű faj ám, sőt, elüt a többségtől, így a többség jogában állónak látja rugdalni őt valagon és hasba.
Mindazonáltal belehelyezed szép tiszta családi környezetbe, szülők és testvérkék közé, ahol egy ideig könnyen felejti a szigorú, redves magasságokat. Ilyen körülmények között a mellkasban százezer erecske iramlik percenként szolgálatba, sodorva az érzelmeket, a léleknek a helye a szív tájékán nem taplóval, hanem sosem látott apró növényekkel lészen dús.


Mire a mellcsont alatt lappangó thymus mirigy eloszlik – ez a serdülőkorban áll be –, embered a másik nem iránti vágyódás mellé megkapja szükségszerűen az önvédelemben jelentkező légszomjat.
A kettőszáznegyvenedik könyv, ami a kezébe kerül, Makkai Sándor püspöké, melyben írva vagyon, hogy kisebbségben élni nem lehet. Punktum.


Azaz hogy lehet, lehetni lehet, mert egy-egy farba rúgással nem mehet neki a család fia fának s kötélnek, nem is beszélve a Dunáról, mert hiszen aki a Szamosban tanult meg úszni, nem lehet ám azt csak úgy megfullasztani egy szidalmazó szóval.
Embered megnő, szakállat növeszt, aztán levágja minden reggel, hozzálát dolgozni minden reggel, megkapja a rúgást a felsőbbségtől, ama többségtől minden reggel, délben meg este. Aztán teljesen szokatlan módon növekedni kezd két karja tövében valami szárnyféleség, amit titkol ugyan, akár a paráznaságot, ám mindenki tudja, hogy mi is van még a két karja tövében.


A magasabb rendű emlősöd egy napon rájön, hogy ő valóban magasabb rendű emlős, ugyanolyan, mintha nem is nőne szárnykezdetleg a hóna alatt. Ettől kezdve a látása is megváltozik. Azon veszi észre magát, hogy átlát sok mindenen, szitán, rácsokon, falakon, törvénylavinákban leli magát és faját, miközben az uralkodó fajta köröm- (mármint választott példányod körme) szakadtáig állítja, hogy az nem hazug törvénylavina, hanem jácint- meg orgonabokrok illata.


A légszomja már éjszakánként is jelentkezik, noha már megszokta a család is a huzatos házakban való aluvást –, a légszomj makacs, a tüdő s az egész mellkas kielégítetlen. Akkor a kisebbségből egyenlőségbe emelkedni vágyó ember átmegyen az átlátható falakon, túlmegy, eléri a konvergenciás-tengert is. És ez az a pont, éppen ez, amikor a példány, amelyet választottál, hozzálát emlékiratot írni.


A szervezet önvédelmi, immunrendszere egy-egy kór ellenébe állít másikat, küzdjenek. Emberibben fogalmazva: kórság ellen kórságot, ez szerepel milliószor a gyógyászatban.
A kisebbségi kórságból megszabadulván, az egyedben megfogamzik és meg is ülepszik az idegenség másik változata. Hiányérzet. Idegenségben talpra áll a viszszavágyódás, és ezt csak részint magyarázhatjuk a gyermek- és ifjúkor jácint- és orgonaillatával.


Rájön az ember, a kis homo, hogy így nem, így sem egész az élete. Hiányzik valahol, elkallódott valahol, elrekkentették valahol nyúlfarknyi, édeskés életének a másik felét.
Emberünk kutatni kezd a meglévőben.


Így születnek az emlékiratok. Nagyjából ez a képlet. A folyamat, amely ismétlődik mindiglen, míg lészen hatalmilag megalázott ember és embercsoport, néprész.


Író ember a saját magasságában jobban meglátja az igazat amott, az elkallódott másik félrészen. Innen a sürgető erő, az indulat, az indíttatás: összehozni a két részből a lehetségeset, az Isten megfizeti!


Tudván tudja, hogy mennyi sikeredik abból, azt is tudja viszont, hogy emlékezése nem azonos a kör négyszögesítésével, mert abból haszna lehet és lesz is valakiknek, bizony.


Önök most ne gondoljanak szakadatlan arra, hogy egy adott és áldatlan pillanatban az egész Magyarpalatkát, Kolozsvárt és Erdélyt, továbbá az egész Ó-Romániát Paizs Tiborhoz csatolták. Gondoljanak arra is, amikor a hajdani török birodalom egy része is hozzánk tartozott, milyen hányattatások között írt emlékiratot Bethlen Miklós, tatár rabságáról s annak igaz környülállásáról Kemény János.


Tisztes társaságban említem Paizs Tibor könyvét, az Erdélyi prikulicsok címűt, benne az emlék- meg az Erdély-iratokat. Nem más ez a könyv sem, mint az igaz valónak, annak a másik fél tojásnak a keresése, túl a hatvanon. Mert rendet kell tenni belül legalább, az igazság kedvéért. Az igazság pedig száz arcú, akár a mindenkori elnyomó többség.


A kis homo úgy érzi, hogy ő mint sapiens, kötelező módon az igazság letéteményese. Így van ez jól. S jól van ez ebben a könyvben is, olyan költői módon megírva, ahogy illik ahhoz a másik félhez.


Mert a múltat lehet végleg eltörölni, de az igazságot nem. Míg él egyetlen igazmondó, az igazságból nem lehet madárijesztőt csinálni.
Paizs Peregrinusa megfordulja magát Mária Terézia korában, mintegy emlékeztetvén Őfelségét is arra többek között, hogy a mostani Verespatak már a római korban gazdag aranybánya volt, meg kell ám becsülni Erdélyország három nemzetét, egyformán s ugyanazon körülmények között és időben. Az Erdélyi-Szigethegységtől Zágonig pásztázza ez a honfoglaló garabonciás – ahogy a könyv alcíme is nevezi – a magyari világot. Mi maradt abból a világból, amelyet a magyarok egyszerűen nem tudtak megtartani, mert a Habsburg nem is akarta, a román nagyon is akarta, a töröknek már nem is kellett az az Erdélyország, amely tulajdonképpen sosem is volt az övé, csak fizetett és félt.
Idézek: „Na és a jövő? Az álmodozó Peregrinus Izrael népét idézte emlékezetébe, amely kétezer év múltán visszatalált hazájába.”
Minden emlékirat a jövőnek szól. Akkor is, ha egy szélhámos Casanova írja, akkor is, ha egy Defoe szülte Robinson, akkor is a jövőnek, ha Bethlen Miklós vagy Mikes Kelemen.


Igazi író nem kacsingat a jövőre, hanem meredten figyeli az oda vezető utakat: hogyan, meddig, s nehogy zsákutcába!
Jól egyezkedett az egekkel Paizs Tibor, mert merészelt engedelmükkel nemzetpolitikába is beleásni. Már az igazság kedvéért. Fölolvasok a könyvből: „És végül – mert mindent felsorolni lehetetlen – álljon itt az erdélyi tolerancia bizonyságaként egy érdekesség. Itt lelhető fel (a Marosvásárhelyi Teleki Tékában – C.Z.) az a gyulafehérvári fejedelmi nyomdából származó, 1648-as kiadású Biblia, amelyet az erdélyi fejedelem, Rákóczi György a maga költségén nyomtatott ki s jelentetett meg román nyelven.”
Jó röpte volt az emlékezésnek, szó, ami szó. De Peregrinusunk fáradhatatlan a kutakodásban. Ott van a kökösi hídnál, Gábor Áron sebesülésénél és halálánál. Ott abban a kolozsvári, Házsongárdi temetőben, amely így, ahogy van s „él”, jelképe magának Erdélynek, és az egykor s még ma benne lakóknak. Mivé válnak egykori magyar nagyságok síremlékei, kriptái, mivé válik a Mezőség, hogy vált szemünk előtt idegenné tartományok, vidékek sora.


Amikor az aradi rab tábornokokat összegyűjtötték kivégzésre, Poeltenberg keserűen jegyezte meg: Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje.


Ez a könyv szabad fogású, egyénileg kezdeményezett birkózás a magyar történelemmel. És mindig az igaz, az igazság győz, akkor különösen, ha az igazat adja tovább. Megküzdött a Házsongárdi temetővel Lászlóffy Aladár költő is még 1989-ben, most a másik költő, Paizs Tibor veszi számba élete s életünk elmaradozott másik részét-felét. Tisztelet, köszönet érte.


Néhány sort legalább Fehéregyházáról? Tessék, szól a költő, csak figyelnünk kell. „Itt is áll egy Petőfi-emlékmű, de állhatna bárhol e síkon, hiszen a költő-őrnagy elveszett ugyan, de holtan senki se látta. Nem is láthatta, hiszen a Haza, Szabadság s Szerelem, amely fogalmakkal rokonítjuk, meg sohasem hal. Aki Istent »teremtett« a magyarnak, annak nem lehet e világi halála.”


Keretben a freskó, de nem a szerző. Ő láttatni akarja az elveszettet a még veszendőért. És most se gondoljon senki arra a jácint- meg orgonatengernyi ifjúságra csupán. A szerző sem csak arra, hanem ami, s ahogyan. S ami még.


És így tovább, a következő emlékezőig, el addig, ahol ismét és ismét keresi valaki a története és a történetünk-történelmünk másik felét, amely nem hagy nyugton e huzatos életünkben, sehol.


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Czegő Zoltán


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.