Téka / Ismerős nyomorúság. Herta Müller: A róka volt a vadász c. könyvéről

Simó Márton
Ismerős nyomorúság. Herta Müller: A róka volt a vadász c. könyvéről

[Látó, 2010. október]




Herta Müller: A róka volt a vadász.Fordította Nádori Lídia. Budapest, Cartaphilus Könyvkiadó, 2010.



Az a világ, amelyről Herta Müller ebben a regényében ír, annyira közelinek látszik, hogy az ember, aki az átkosban már élt, majdhogynem életszerűen vissza tudja idézni a korszakot. Én legalábbis úgy voltam vele, hogy még azt a félelemérzettől büdös verítéket is érezni véltem magamon az olvasás idején, amely akkor ütött ki rajtam, amikor megközelítettem X.Y. elvtárs titokzatos irodáját. Nem emlékszem már pontosan, hogy hányas szobában kellett jelentkeznem. Talán a jellegzetes épület földszintjén lehetett a 11-es? Vagy emeleten volt? Mintha lett volna ott egy csigalépcső, amely vezetett valahová. Felfelé vagy le a mélybe? Tudja a fene! Fogalmam sincs már róla, csak valamiért a 11-es szám maradt meg az emlékezetemben, s ha megmaradt, akkor az nem lehet véletlen. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy abban az esetben, ha nem jelentem meg az „audiencián”, akkor az illetékes főhadnagy elvtárs maga kereste a találkozás lehetőségét, de abban aztán ugyancsak nem volt köszönet: fölöttébb kellemetlennek bizonyult, ha kihívattak az iskolapadból, vagy később, amikor keresgéltek a munkahelyemen. Mert már a középiskolában elkezdődött a tortúra egy ártalmatlannak látszó székely himnusz-éneklés, aztán Nyirő József valamelyik regénye miatt, mert furcsamód körbejártak közöttünk az indexen tartott halina-kötésű könyvek, amelyek aztán éppolyan titokzatosan visszavándoroltak a rangrejtett tulajdonosukhoz, mint ahogyan előkerültek. (Majd’ három évtized távlatából elmondhatom, hogy irodalomtanár-osztályfőnö­köm „fertőzött” minket az irredentának és fasisztának bélyegzett, városunkhoz s a mi iskolánkhoz is annyira ragaszkodó író munkáival, de azokban semmi kivetnivalót nem találtunk; tartást, becsületet, pazar nyelvezetet és egészséges magyarságtudatot annál inkább.) Egyébként nincsenek igazán kellemetlen emlékeim az ilyen „elbeszélgetésekről”, mindössze a szorongás maradt meg. Azonban a nagyon-nagyon kis ember apró félelmei is hatalmasok lehetnek, és összeroppanhat a súlyuk alatt; én bizony sokat töprengtem azon, hogy vajon mit mondtam a barátaimról? Vajon „helyesen” hazudtam-e? Mi van akkor, ha a többiek másképp beszéltek? De tulajdonképpen: miről is van szó? Miért íratták le velem, hogy kivel voltam, s hol jártam, illetve hol nem? Egyébként még most is várom, hogy hívassanak, mert a legutolsó ügyet, a ’89 őszén keletkezett konspirációt, mindmáig nem sikerült felgöngyölíteniük; fogalmuk sincs arról, hogy ki hozta/vitte be városunkba az Állatfarm és az 1984 című szamizdat-klasszikusokat, s nem tudják azt sem, hogy kitől származtak azok a VHS-kazetták, amelyekre a Magyar Televízió Erdéllyel foglalkozó műsorait, köztük a Panorámában publikált Tőkés-féle interjút másolták. A helyzet azonban fokozódott volna, s ha úgy alakul, ahogy nem szerettük volna, akkor most nem írhatnék erről a könyvről. Herta Müller nagy erénye, hogy mesterien idézi azt a nyomorúságos állapotot, de úgy, hogy nem nevezi mindjárt nevén a helyet. Időn, koron túl és konkrét megjelölés nélkül ábrázolja az általa teremtett valóságot. Csak azok ismernek rá az egykori bánáti városra, akik saját bőrükön ott tapasztalták a „fénykorszakot”. Igaz ugyan, hogy az író felfedi végül, bevallja, hogy hol játszódik a cselekmény – hiszen a rendszer bukása után a hazautazó házaspár Temesvárra vált vonatjegyet –, de a helyen és időn kívüliség révén kinagyítja, örök és általános értelművé emeli a témát. Aki átélte a kort, az csak a saját története felidézése által képes olvasni, és óhatatlanul belehelyezi önmagát is a történetbe. A könyv így a saját sorsunk egyfajta párhuzamos olvasata, de rajta átviláglik mindvégig a prózaíró költői énje. Legyenek lecsupaszítottak, minden szépség nélkül valók az ipartól és szocializmustól szennyezett tájak, amelyekben a hősök mozognak, mindig furcsa látószögből, egyéni látásmóddal közelít, s mintha egy hangya, egy légy vagy egy macska szemével látna olykor. És ott a rókabőr, amelyet folyton ide-oda hurcolnak a házkutatást végző titkos-ügynökök, zsilettpengével vagdosnak, de minden egyes alkalommal visszahelyeznek a szekrény elé, mintha mi sem történt volna, hogy aztán folyton ölje a frász a lakót, hogy magán érezze, és legintimebb pillanataiban is reszkessen a Nagy Testvér tekintetétől. A félelem forrásának a szimbóluma marad mindvégig ez a foszladozó prém. Mert az olyan világban nem létezhet magánélet sem. A többi mellett van egy igencsak ismerős groteszk jelenet a regényben, melynek alapmeséje a „nép körében” már a hetvenes évek végén felbukkant. Forrását, az eset valódi helyszínét akkor sem lehetett pontosan ismerni, ki a Bánátba, ki Ó-Romániába képzelte, helyezte, és számtalan variációja keringett. Arról van szó, hogy egy részeg társaság erőszakkal elfoglal egy körhintát, de az önkényes ringlispílezés a végén tragédiába torkollik, mert nincsen szakember, aki a gépezetet megállítsa. Bálint Tibor ebből egy emlékezetes novellát írt (Esti szédülések), amelyben egy lakodalmas csapat – egy ifjú párt hazakísérő vidám vendégsereg – szenvedi el ezt a furcsa halálnemet, míg Herta Müller – stílszerűen! – nagyon fontos ittas elvtársakat helyez el az ülésekben, akik reggelre csonttá fagynak, ahogy körbe-körbe keringenek a téli éjszakában. A regény harminchárom fejezete mintha ugyanennyi nekirugaszkodás volna. Mintha minden egyes fejezetben új irányból veselkedne neki. Sosem ott, ahol abbahagyta, nem ugyanolyan modorban, hanem mindig új szemszögből, más-más nézőpontból indulva halad, és így viszi magával az olvasót is. Hasonlóan jártam, mint korábban olvasott regényével (Lélegzethinta), mert ezt a könyvet is kétszer olvastam, először nagy figyelemmel és fegyelemmel – ahogy mondottam fentebb: a saját emlékek idézése mentén, hiszen párhuzamosan futott a saját mozim –, aztán másodszor már nyugodt élvezettel, és hagytam kibontakozni, megmutatkozni az írói erényeket.






Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Simó Márton


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.