Fórum / Jókai az Egy az Isten földjén

Kuti Márta
Jókai az Egy az Isten földjén


Jókait mindig is vonzotta Erdély, annak történelme, népei, részben felesége erdélyi származása, másrészt az 1848-as forradalom és szabadságharc itteni eseményei miatt. 1849-ben eljutott Világosig, és Életem legszomorúbb napja címmel a szemtanú hitelességével emlékezett meg a fegyverletételről és az azt megelőző néhány napról. Még nem járt Erdélyben, amikor megírta az Erdély aranykora című (1851) művét, és több erdélyi vonatkozású elbeszélését. Végül Kővári László történész biztatására 1853 májusában sor kerül első erdélyi útjára, amikor is színésznő feleségét, Laborfalvi Rózát kíséri el kolozsvári vendégszereplésére. „Erdély volt mindig lelkem édes álma. S örömmel taposom a földet, melynek mindent köszönhetek, mi legkedvesebb nekem: írói legszebb gondolataimat, legjobb barátaimat, szeretett nőmet” – vallja meg a tiszteletére rendezett fogadáson, Kolozsváron. Talán nem az udvariasság mondatta ezt vele, mert bizonyságként ott állnak legszebb művei, melyek jó része Erdélyhez kötődik.
Az Egy az Isten című regénye ezek közül a remekművek közül való.


Jókai 1876 augusztusában, immár sokadszor, ismét Erdélybe látogatott: Torockóra és Torda környékére, hogy anyagot merítsen itt játszódó regényéhez. Nem véletlenül választotta regénye színteréül a kis bányavárost, Torockót. Szerepet játszhatott benne feleségének háromszéki (laborfalvi) unitárius rokonsága, és az is, hogy 1853-as, majd 1871-es utazása alkalmával Kővári László útban Enyed felé sokat mesélt neki e vidékről és népéről. S amint Jókainak a könyvhöz írt jegyzeteiből is kitűnik, akkoriban már elég gazdag volt a Torockóról, a zsidózásról és az unitáriusokról szóló irodalom.


A Fővárosi Lapok 1875. november 3-án közli a hírt, hogy Jókai új regényének címe Egy az Isten. Néhány nappal később a Hon közli, hogy „Jókai Mór új regényen dolgozik, mely a torockói unitáriusokról szól”. S azt is tudatja, hogy a regény „egyszerre fog megjelenni magyar, német, francia, angol, olasz, holland, dán, román és orosz nyelven”. Maga Jókai is utal jegyzetei végén a bécsi német fordítás viszontagságaira.


1876-ban még egy igen fontos utazása volt Jókainak. Feleségével áprilisban Itáliában járt, és nagyjából végigjárták azokat a helyeket, amelyeket két hőse, Zboróy Blanka grófnő és Adorján Manassé.
Erdélybe most egyedül jött, Kolozsváron az akkor Nemzeti Szállónak, a XX. században New Yorknak, majd Continentalnak nevezett szállóban szállt meg az éppen ezért róla elnevezett hajdani Jókai, ma Napoca utca sarkán. Úticéljáról így vall: „Egyszerűen azért jöttem, hogy irodalmi céljaim kivitelére tapasztalatokat, ismereteket szerezzek; (…) mint napjaink példája is bizonyítja, apró állam nehezen tartja fenn függetlenségét, s mélyen meg vagyok győződve arról, hogy mi csak a műveltség alapján tarthatjuk fenn magunkat. A külföld is nem harcaink és vitézségünk emlékeiért, hanem a művelődésben tett józan haladásunkért vehet tekintetbe, mely művelődésnek különösen a kis erdélyi nép is oly szép példáját mutatja…”


Tehát példát keresett és akart felmutatni Jókai. Hitt a művelődés, a kultúra, az irodalom lélekformáló erejében, és Torockó népének kultúrája, a szabadságharc és egyáltalán a történelme során tanúsított helytállása, közösségépítő munkája magával ragadta Jókait, ami átsugárzik a regény minden során.


A kolozsvári fogadás másnapján, augusztus 5-én délután már Torda felé tartanak Váradi Károllyal, a kísérőjével. Este fél nyolc tájban érkeztek meg Tordára. „Tordai társasága a város akkori előkelőségeiből áll: Kemény György főispán, Szigeti Sándor polgármester, Veress Dénes főszolgabíró, Albert János unitárius pap fogadja, ez utóbbi kifogyhatatlan anekdotázó és rendkívül jóízű társalgó. Este a főispán természetesen bankettet adott, és itt nagy társaság gyűlt össze, amelyben a feljegyzések szerint főként Albert János és Veress Dénes vitte a szót. Itt beszélték meg részletesen a másnapi torockói kirándulás tervét is.


Másnap, 6-án korán reggel Veress Dénes kocsiján indultak a torockói útra: Jókai, Albert János, Veress Dénes és Thoroczkay Zsigmond, a torockószentgyörgyi földbirtokos” – írja Vita Zsigmond a Jókai Erdélyben című művében, majd így folytatja: „A társaság kedélyes anekdotázását azonban… a borrévi határban félbeszakította a torockói küldöttség érkezése: egypár rókaprémes mentébe öltözött lovas után két szekérrel ünnepélyes deputáció jött a vendégek elébe. A torockóiak üdvözletét ifj. Zsakó István gyulafehérvári törvénybíró tolmácsolta. Az ő szavaira válaszolva mondta el Jókai, milyen öröm számára, hogy annak a népnek a földjére léphet, mely szorgalmával és iparával jólétet teremtett magának a kopár sziklák közt is.”


Természetesen az igazi ünneplés Torockón volt, de az oda való beérkezést lélegzetállítóvá tette a Székelykő látványa. A ma odalátogatót is magával ragadja a látvány, amit Jókai oly szuggesztíven ír le regényében. Most, a XXI. században is, az a benyomása a turistának, hogy más bolygóra érkezett, hegy és ember itt, a Földön nem kerülhetett ilyen meghitt kapcsolatba. Magam legalábbis így éreztem, amikor egy februári verőfényes csendes vasárnapon ott jártam, s mily jólesett újraolvasni Jókai zseniálisan hiteles tájleírását és a „holdsziget”, Torockó rajzát.
Jókai számára a táj mellett, vagy azzal párhuzamosan igen nagy élményt jelentett a torockói emberekkel való találkozás és ismerkedés. Az unitárius parókián rendezett ebéden ismerkedett meg Jókai regénye főhősének, Adorján Manassénak egyik ihletőjével, az akkor már 67 esztendős Zsakó Istvánnal, akinek oly nagy szerepe volt az 1848-as torockói eseményekben, tehát akkor 39 éves volt. Mikó Imre, a család egyik leszármazottja Egy Jókai-regényhős című tanulmányában (Korunk, 1975. 1–2. sz.) azt írja róla: „’Sakó István életrajza nem sokban különbözik azokétól, akik munkájukkal és szervezőképességükkel vagyont szereztek, s bánya-, kohó és verőtulajdonosok lettek Torockón. 1809-ben született, május 15-én keresztelték meg, apja szintén az István nevet viselte, anyja Czupor Judit, törzsökös torockóiak. Tanulmányait szülővárosában kezdte, és Tordán folytatta, ahol még öt osztályt végzett. Aztán hazatért, és maga is apja bányájában dolgozott, mivel itt a bánya tartozéka rendszerint egy vagy több család tulajdona volt (Botárok, Tóbisok, Simonok, Vernesek verője). Még mielőtt betöltötte volna huszadik életévét, megházasodott. Felesége, Lengyel Sára ugyancsak jómódú bányásznak volt a leánya. Feljegyezték: száz aranyat kapott hozományként, azzal a feltétellel, hogy ha elválnak, a férj köteles visszafizetni az apósnak. Torockón ugyanis csak Jókai szerint szeretnek mindössze egyszer az emberek. Regényének is az a német címe: Die nur einmal lieben. A valóságban a szerelemnek itt sincsenek más törvényei, mint máshol.


Házasságuk termékeny volt, négy leányt és egy fiút nemzettek, de leszármazó csak a legnagyobbik leány, Judit, és a fiú, István után maradt. Az Egy az Istenben Manassénak van egy ikertestvére, a szerencsétlen sorsú Anna, aki a távolból is megérzi, ha Manasséval valami történik. A ’Sakó családban az ifjabbik Istvánnak volt egy ikertestvére, Zsuzsánna, de korán elhalt. ’Sakó István – a 48-as, ahogy Torockón nevezik – apjának 1830-ban bekövetkezett halála után vette át a bánya vezetését. Amikor 1843-ban anyja is meghalt, ő lett a család »örege«, pedig csak harmincnégy éves volt. 1848 tavaszán ő volt a községi bíró és az egyházközségi gondnok, ehhez járult még a nemzetőrség parancsnoki tisztsége. Torockó legválságosabb évében tehát az ő kezében összpontosult a közigazgatási, lelki és katonai hatalom.” Ő szervezte meg a nemzetőrséget, és valóban ő tárgyalt a fegyveres harcok idején Moga majorral, a románok vezérével, hogy a város nyugalmát és anyagi javait megmentse, ami nemcsak a regényben, a valóságban is sikerült neki.


Torockó után a félóra járásra lévő Torockószentgyörgyöt, a regény másik színhelyét látogatta meg kísérőivel Jókai. Alaposan megnézte magának útközben a Székelykő minden porcikáját, majd lekocsiztak egészen a Kőközig, ahol a kuruc világban találtak menedéket a menekülők. Visszafele betértek a románok lakta Gyertyánosra, ahol táncmulatságba csöppentek. Szentgyörgyre visszaérve, megnézte alulról a vár romjait, amely vár valamikor a Thoroczkay család birtokában volt, de különösebb hatást nem tett rá, mert a regényben nem eleveníti meg. Annál nagyobb volt ámulata vacsora után a talpalávalót húzó Lányi cigány láttán, aki egymagában egész zenekart pótolt, s akit csodálván, regénye igen fontos szereplőjévé tett meg. A mulatságon látta az igazi csűri székely táncot, azaz a csűrdöngölőt, ahogy nálunkfelé nevezik, amiről szintén az elragadtatás hangján ír a regényben.


A következő nap, 7-ike hajnalán elindultak Váradi Károllyal, hogy megnézzék a Borrév felé vezető út mentén a kohókat, verőket és a „vaskenyereket”. Minderről a regényben Jókai részletes leírást ad. S bár már ekkor mutatkoznak a bányászat hanyatlásának jelei, amint a regényben is olvasható, a romantikus író számára példa értékű a torockói nép közösségépítő, a természet viszontagságával dacoló ereje, erkölcsi tartása, hite Istenében és önmagában.
Torockó után következett a másik nagy élmény, a Tordai-hasadék. Visszatérve Tordára, egy napot ott időztek, az estét Váradi Károly anyósánál, özv. Miklós Miklósnénál, aztán a szállásukra mentek, Veress Dénes főtéri házába, majd másnap népesre szaporodott társasággal elindultak a hasadékhoz. Köztük volt Pálfi Károly, a tordai unitárius gimnázium igazgatója, elismert botanikus, Váradiné és Bors Albert szindi birtokos. Nagy nehezen feljutottak a Monaszteriához Szind felől, s onnan közelítették meg a hasadék másik bejáratát, s a malom melletti füzesben ebédeltek. Találkoztak néhány környékbeli lakossal, akik között a peterdi öreg bíró román nyelven üdvözölte Jókait, szavait Pop Simion jegyző tolmácsolta magyarul. Váradi Károly azt írta: „majdnem csókolózásig fraternizáltunk román testvéreinkkel, akik egész táborként gyűltek ide a közeli falvakból”. A visszaúton betértek még Szindre Bors Alberthez is, de estére már Kolozsváron volt Jókai.


A hasadékhoz tett kirándulás minden mozzanatát felleljük a regényben, hiszen Manassé Blankával Áron kíséretében Kolozsvárról a Tordai-hasadékon át érkezik meg Torockóra. Ennek az útnak a leírása a geológus, botanikus, barlangász és természetimádó Jókait mutatja meg az olvasónak.


Augusztus 8-án ért véget a torockói-tordai kirándulás, este már a kolozsvári színház Milton-előadását nézte meg E. Kovács Gyulával. Dúsgazdag, tömör és csodálatos négy nap volt, éppen elég ahhoz, hogy megszülessen a következő évben, 1877-ben a remekmű: Egy az Isten.


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Kuti Márta


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.