Vers, próza / Karcolatok

Mester Györgyi
Karcolatok[Látó, 2016. november]



A TENGER

A halászlegény hevenyészve összetákolt kalyibában éldegélt a településtől távol, a tenger egyik elhagyott partszakaszán. Már nem volt olyan fiatal, hogy a családja tartsa el, de olyan idős sem, hogy ő maga alapítson családot, na meg az anyagi tehetsége is hiányzott hozzá. Utóbbit nehéz is lett volna tagadni, hiszen végtelenül szegény volt, csak tengődött egyik napról a másikra.
Ócska, recsegő-ropogó deszkájú bárkáján minden hajnalban tengerre szállt, felvette a harcot a háborgó őselemmel, kivetette a hálót, bevonta a rákcsapda ketrecét, birkózott a kötélzettel. Tenyere összevissza hasadozott, gyógyult sebekkel volt teli, melyre aztán úgy rákérgesedett a bőr, mint az öreg embereknél szokott.
A tengert ugyanakkor csupán ellenfelének, és nem ellenségének tekintette, hiszen már évek óta senkitől nem kapott semmit, a tenger tartotta el, hát miért is haragudott volna rá? Azt meg csak nem kívánhatta, hogy a tenger önként adjon bármit is, rendjén valónak érezte hát, hogy meg kell küzdenie a mindennapi betevő falatért.
A tenger nem akarta őt sohasem elpusztítani, csak küzdelemre késztette, mintha csupán az akaraterejét tenné nap mint nap próbára, s lehe­tővé, hogy tényleg kiérdemelje, amit tőle megszerez. Ha kicsit bőségesebb volt a halfogás, új deszkákkal megjavíthatta a rozoga bárkát, vagy vehetett egy másik hálót, többre nem tellett. Mint ahogyan lányra sem. Hiszen a lányok is olyan mércével mértek, mint mindenki más a világon: van-e valamid, tehetős vagy-e, el tudsz-e tartani egy asszonyt, gyerekeket? Mivel nem volt semmije, erről csak álmodozhatott. Meg is tette, esténként.
Miután elfogyasztotta egyhangú vacsoráját, kiült a tengerpartra. És akkor minden megváltozott körülötte. A napközben haragvó tenger a szeme előtt szelídült meg. Lábaihoz csendesen simultak a hullámok, halk loccsanással futottak a partra, fáradhatatlanul igyekeztek felé, mintha őt akarták volna elérni. A selymes víz simogatta a bőrét, lágy, sós szellő borzolta a haját. Előtte hajladoztak a víz alatti bársony moszatok, mintha táncot lejtenének, kacérkodva vonva magukra révedező tekintetét. Szerette a tengert. Olyan fájdalmasan szép volt a látvány. Szemében visszatükröződött a lenyugvó nap tüze, mely lángoló vörösre festette a tenger azúr fényét, majd a hanyatló nap belebukott a végtelenbe, és a nagy víz kioltotta a tüzet. Ezt csodálta minden este, s a csendet, mely telítve volt a nászukat ülő kabócák örökös cirpelésével, a tenger mormogásával, a partra csapódó hullámok halk, egyenletes neszével s a szelídülő langy fuvallat érzéki susogásával.
Napszálltával a tenger fölé mélyfekete lepel borult, elfedve minden rosszat, minden csúfságát a keserves életnek, s betakarta őt is. Ilyenkor aludni tért szerény fekhelyére, melyet uszadékfából ácsolt, száraz tengeri fűvel bélelt, mégis milyen jó alvás esett rajta. Csak azzal nem volt kibékülve, hogy az álom sem hozta el a mámorító, boldog érzést, melyre mindig is vágyott, átélni egy szerelmes éjszakát.
A dagály érkeztével, a tenger minden éjjel kiszökött a medréből. Ő is szerette a fiút. A napcserzette fiatal arcot, a fekete, szomorú szemeket, a rakoncátlan hajat, mely olyan hullámokat vetett, mint maga a haragvó tenger. Hol a szülöttének érezte az anyátlan-apátlant, hol a szeretőjének, kivel szakadatlan kívánt együtt lenni, együtt érezni, lélegzeni… A kalyibához igyekezett hát unos-untalan, de hullámai nem bírták erővel, s előbb haltak el a kagylótörmelékes parton, minthogy elérték volna azt.
Egy éjszakán azonban, amikor tán a hold is kirúgott a hámból, a dagály szokatlanul megnövelte a vizet. A tenger kilépett medréből, és visszatarthatatlanul nyomult a kunyhó felé. Nyitott ajtaján beáramlott, és körülölelte az egyszerű fekhelyet. Selymes hullámaival betakarta a fiú testét, a nedves, apró tajtékok az ajkát paskolták, s az alvó arcán cirógatva átsuhant a tengeri moszat. A fiú álmában úgy érezte, ezer lágy kar öleli langyos öleléssel, nedves csókok érintik az ajkát, homlokát befedte egy szép lány dús hajzuhataga. Boldog volt. Soha át nem élt kéjes érzés töltötte el, a boldogság bódulata, melyből nem akart felébredni.
A tenger először csak ringatta a fekhelyet, majd megemelte, és hullámzó hátára vette. Kivitte az egyszerű lakból, ringatva vitte magával, vissza az anyabölcsőbe. A nyílt vízen aztán a szerelmes-halálos ölelés még szorosabbá vált, s a tenger a fiút lehúzta mélységes mély kútjába, örök álommámorba temetve, amelyből nincs ébredés...



CÍM NÉLKÜL

Az előszoba ablakán beszűrődő élénk világosságról nem tudta határozottan, hogy az a napfény, nem volt nevesíthető a számára, de szépnek találta a sárga színt, amely szinte vonzotta magához, egyben kellemes meleg­érzetet keltett benne. Közelebbről is érezni akarta, többet akart kapni belőle. A rácsos ablakon kihajolni nem tudott, ezért a másik irányba indult. Az ajtó nyitva volt, akadály nélkül kijutott a lakásból.
A betonlépcső érdes felületén posztópapucsa megakadt, mely pillanatnyi megtorpanásra késztette, de reflexszerűen szétdobta a kezét, ami szerencsére falat ért, így nem esett le. A lépcső aljára érve, kicsoszogott az utcára. Elárasztotta a fény, de azért megborzongott. Még csak kora délelőtt volt. A lábai maguktól mozdultak, elindultak a járdán jobbra, bár az is lehet, azért fordult abba az irányba, mert mások is arra mentek. Lépegetett, egyik lábát rakta a másik után, ment céltalanul, mert haladtak előtte is. Sietett, ha a többi járókelő szaporázta a lépteit, és lassított, ha utolért valakit, aki lassan sétált. Most meglátott egy csoportosulást. Mivel mindenki csak álldogált, ő is megállt mellettük. Hirtelen kisebb szélvész kerekedett, a megállóba befutott a busz. A jármű által kavart légörvény lekapta válláról a lazán megkötött kendőt, és odafújta a bokrok tövébe. A könnyű kelme fennakadt egy ágon. A többi, ott várakozó ember egymás után besorjázott a buszba, tétovázását látva egy barátságos hang megkérdezte: segítsek felszállni? Hagyta, hogy a buszra felsegítsék. Az előzékeny fiatalember rögtön ülőhelyhez kísérte. Ültében kifelé nézegetett az ablakon, szeme mozgásával élénken követte, mint szaladnak mellettük a fák és a házak.
Hosszú ideig üldögélt, jólesett a pihenés. Amikor egy megállóban többen is leszálltak, követte őket. A papucsos, háziruhában, vékony kardigánban, láthatóan tanácstalanul álldogáló öregasszonyt középkorú nő szólította meg: címet tetszik keresni? Ekkor homályosan valami gyümölcsnév jutott az eszébe, hogy oda kéne menni. Talán szőlő?! – már ha a szőlő egyáltalában gyümölcs. Érezte, a szót ismeri, de a jelentésével nem volt tisztában. Azért fennhangon kimondta: szőlő. A Szőlő utcát tetszik keresni? Hát itt, az V. kerületben, valóban van egy jó pár gyümölcsről elnevezett utca, egymás után következnek sorban. Tessék csak előre indulni, úgy emlékszem, arrafelé van a Szőlő utca. A mutatott irányba indult. Csak ment, ment, emberek siettek el mellette, szembejöttek vele, kikerülték a lassan csoszogó asszonyt. Már nem emlékezett, hogy mit mondott neki az a kedves nő. Mert kedves volt, nem? Talán a lánya volt? Nem emlékezett. Ismerős arcokat keresett maga körül, de senkit nem talált. Megéhezett. Ki ad neki enni? A járda véget ért, és ahogy a szegélyről lelépett, a papucsa lemaradt a lábáról. Nem is vette észre, csak kicsivel később, amikor harisnyás talpát durván megbökte egy kavics. Találomra a szélesebb útra fordult. Hangos fékcsikorgással fékezett le, szinte az orra előtt, egy autó. A pillanatnyi megtorpanás után továbbcsoszogott. Mivel gyenge volt a hallása, nem értette, mit kiabál a sofőr, de azért a hangra visszafordult, és látta, amint a férfi feléje integetve hadonászik. Automatikusan visszaintegetett, majd ment tovább. A házak apránként elfogytak mellőle, fákkal beültetett, parkos részhez ért. Bement a fák közé, és mivel fáradt volt, leült egy bokor tövébe. A talpa fájt, nem tudta, hogy miért, és ettől rossz érzés fogta el. Az éhsége időközben elmúlt, most már szomjazott. Amikor úgy érezte, tovább tud menni, feltápászkodott, és akkor a távolban megcsillant előtte valami. Arrafelé indult, és elért a vízhez. Csak egy pillanatra torpant meg a töltés tetején, de valahogy biztos volt benne, hogy ha eléri azt a csillogó valamit, az majd a szomját oltja. A töltés tetején, a friss füvön megcsúszott, és leszánkázott a folyót szegélyező kövekig. A kemény szikladarabok között fekve, éles fájdalom nyilallt a bokájába. Odanézett, és valami furcsa pózban látta a lábfejét. Nyöszörögve, vinnyogva sírni kezdett, majd amikor a sérült testrésze teljesen elzsibbadt, abbahagyta a sírást. Most vette csak észre, keze a hűvös, nedves valamibe ért, a víz szó nem jutott az eszébe. A kezének jólesett, azért úgy fészkelődött, hogy a szája is odaérjen. Az első kortyok után szédülve fordult a folyóba. Arcra borulva, orrával a vízben, kétségbeesetten próbált levegőt venni, de levegő nem jött, csak a vízből nyelt egyre többet… mígnem elcsendesült. A virágmintás otthonka napokig ott lebegett a Tisza felszínén, mert a szürke kardigánt fogva tartották a kövek.
A III. kerület Szőlő utca 15. szám alatt lakó család mindenütt kereste. Bejárták a környező utcákat, mindenfelé kérdezősködtek, a kendő nyomán a busz útvonalát is nemegyszer végigutazták. Az egyik sofőr emlékezett is a szürke kardigános, zilált külsejű, réveteg tekintetű öregasszonyra, de arra már nem, hogy hol szállt le. Egy fiatal szerelmespár, a folyóparton andalogva, maguknak csendes búvóhelyet keresve akadt rá.
A temetés után az öregasszony lánya összeomlott. Aznap neki kellett volna vigyáznia rá, de a gyerek után, amikor reggel elment az iskolába, nem ellenőrizte, hogy szokás szerint, kulcsra zárta-e az ajtót…


SZIVÁRVÁNYOS TAFOTA

Az öreg – családon belül nagyapa, másoknak nem ritkán vén fösvény – valóban igen takarékos, mértéktartó életvitelt folytató morózus, magánakvaló ember volt. Mindenki tudta róla, hogy nem szívesen vidámkodik még a családjával sem, hát még idegennel. Hozzátartozóitól megkövetelte az abszolút fegyelmet, utasításai feltétlen megtartását, házon belül a katonás rendet, másokkal szemben a határozott, de minden körülmények között tisztességes elbánást, becsületes eljárást.
Hát igen, a nagyapa fogához vert minden fillért, fölöslegesen egy árva petákot sem adott ki a markából. Persze, meg is dolgozott érte. Még vénségére is megfogta az eke szarvát, kijárt aratni a kaszásokkal, részt vett a szüreteken, hajlott hátára köttette a puttonyt, úgy erőltette fel magát a hegyre, de így hetvenen felül is, még mindenben igyekezett az élen járni. Agyondolgozta magát azért a kevéske pénzért, hogy családja szerény, de biztos megélhetését fedezni tudja. Arra nem telt, hogy félre is tudjanak tenni, mindent folyamatosan feléltek, nagy volt a család. Soha nem volt egy árva garas sem, aminek ne lett volna meg a helye a szerteágazó háztartásban.
A lányka, az első kisunoka mindezt nem értette még, és nem is nagyon érezte szükségét, hogy többjük legyen, hiszen amire feltétlenül költeni kellett, arra a közös háztartásban élő nagy család minden tagjának mindig jutott.
Cseperedve azonban egyre-másra észrevette a saját személye meg a más lánykák közötti különbséget: ennek tarkább a ruhája, mint az övé, s gyakrabban is váltogatja, amannak színesebb szalagot kötöttek a hajába, azután meg a mások háza is rendszerint nagyobb, a közvetlen szomszédjuké is, mely szinte leárnyékolja az ő – hátsó udvarra hosszan elnyúló, alacsony mennyezetű – paraszti portájukat.
Úgy tízéves lehetett, amikor a bolondos, szoknyákat lobogtató falusi szél átfújt a szomszédék telkéről egy színes képekkel teli újságot. Ilyent még nem is látott! Az újság lapjain ugyanis csodaszép lányok és asszonyok mutogatták magukat pompázatosnál pompázatosabb ruhákban. A legszebb azonban a végén volt, a hátsó borítón, ezért a csodálkozástól önkéntelenül felkiáltott: ez egy valódi tündérkirálynő! A pazar ruhában bábuként pózoló, lárvaarcú fiatal nő szivárványos színű, fodros-bodros, térdig érő harangszoknyát viselt, melyet fényes öv választott el a hasonlóan szivárványos szí­nű felsőrésztől. A látottak szinte megbabonázták. Csak ült a kép előtt, és káprázó szemeivel próbálta a látványt magába szívni, megörökíteni. Egyszer csak súlyos férfikéz ereszkedett a vállára:
– Mi a csudát mívelsz? Kié ez az újság? Honnét vetted?
A munkától bütykös ujjak fogása nem lazult, s bár fájdalmat nem okozott, kikényszerítette belőle az őszinte választ:
– Nem vettem el sehonnan, idefújta a szél!
– Aztán mit nézel annyira rajta?
Próbálta a háta mögé dugni, de nem sikerült. Az öreg elvette a kezéből.
– Miféle ruha ez?
A lányka ekkor már értett a betűkhöz, előzőleg el is olvasta, amit a lap alján a ruha színéről és a taft anyagáról írtak, most azonban úgy mondta, ahogy emlékezett rá:
– Szivárványos tafota.
– És ez neked tetszik?
– Nagyon! – sóhajtotta, szinte beleremegett a vágyakozásba. Ha neki egyszer ilyen ruhája lehetne!
Az öreg nem szólt semmit, csak odanyújtotta az újságot. Hátat fordított neki, és befelé indult a házba. Mentében, csak úgy a válla fölött morogta:
– Tudod, mit kell vele tenni. Add rögvest vissza a szomszédéknak!
Az újságban látott kép azzal, hogy elkerült a szeme elől, már nem jelentett sajgó fájdalmat a kicsi lánynak, s hiányérzete se volt, lassan el is feledkezett róla, bár eleinte – maga sem értette, hogy miért – még álmodott is róla. Ha egyszer ő is egy olyan tündérruhát viselhetne! A legszebb lenne benne a világon!
Teltek-múltak az évek. A munka nem lett kevesebb, csak az éltető erő. Az öreg még mindig hajtotta magát, bár többen mondták neki, fölösleges ez a nagy hajsza. Hiszen a gyerekek elmentek a háztól, már az unoka is felnőtt nő, lassan férjhez megy, ősszel meglesz az eljegyzés.
Készültek is rá nagyon. Mindenki izgatott volt, hamarosan már csak két hét volt hátra a várva várt nagy eseményig.
Az eljegyzés előtt pár nappal az öreg rosszul lett. Talán a nyár végi, eről­tetett mezei munka tette, vagy hogy az őszi szántásból is kivette a részét, s a szüret is csak nemrégiben ért véget. Megviselte a sok munka – legalábbis, a család ezt gondolta. Bevitték a kórházba, de az orvosok nem sok jóval kecsegtették a hozzátartozókat. Kimerült, elfáradt a motor – mondták –, megtört a test, elfásult a lélek.
Mikor reggel bementek látogatni, már a halálán volt. Megfogta a fölébe hajló felesége kezét, és gyenge hangon valamit suttogott neki. Az asszony nem értette. Rákérdezett:
– Mit mondtál?
Az öreg, amennyire csak telt tőle, emeltebb hangon megismételte:
– Az ágyunkban, az én felemen, a matrac alatt, kendő, benne pénz.
– Mi legyen vele?
– A Terkának, a kézfogóra. Én gyűtöttem ruhára, garasonkint, nyolc éven át.
– Aztán milyen legyen az a ruha?
– Hát olyan, amillyet annyira akart, szivárványos tafota…


A HOLNAP FOGSÁGÁBAN

Már egy éve volt hazulról távol a huszonéves fia, a fiatalúr, ahogy a cselédek emlegetni szokták. Kedves, szép gyerek, és ezt nemcsak ő, anyai szemmel látta így.
Most végre hazajön. Külföldön tanul, és bár nem szegények, mégiscsak nagy szó, hogy özvegyként nevelte fel a gyerekeit, s taníttatta ki a legnagyobbat. A legidősebbet, a fiút, mivel mellette még volt két lánya. Mint az orgonasípok: a kilencéves kislány, a magát már szinte felnőttnek tartó tizenhét éves, fiatal lány, na és az egykor majd apja helyébe lépő huszonéves fiatalember. Most hazajön. Tegnap kapta kézhez a lapját, hogy mára várhatja. Ebédre ér ide, ezért a kedvencét főzette.
Már két óra is elmúlt, még szerencse, hogy a többiekre ráparancsolt, egyenek. Elég, ha ő megvárja a fiút. Aztán holnaptól majd minden másképp lesz. Akkor majd betartatja vele is a déli ebédidőt.
Fél háromkor táviratot hozott a postás. Az összehajtott papírt kíváncsian bontogatta, vajon ki és mit ír. Nem szoktak táviratot kapni. A postáskisasszony kusza soraiból lassan böngészte ki a lényeget: „Drága Mama! Elnézésedet kérem, de valami közbejött. Csak holnap érkezem. Kezedet csókolom, Ármin.”
Először bosszankodott. De hát a rántott csirkének már amúgy is mindegy volt, az már másnapig nem bírja ki. Majd ölnek holnapra új csirkét. Ha már a fia azt szereti.
A rákövetkező napon, újból kezdődött a nagy készülődés. Csibekergetés, forrázás, a főtt tollszag egészen belengte az ebédlőt. Hiába szólt a cselédnek, hogy vendég lesz, jobban ügyeljen, ne jöjjenek be a konyhai szagok. Az asztal szépen meg volt terítve, közeledett a dél. Azonban a harangszó nem a kedves, várva várt vendéget hozta meg, hanem a postást. Na, ez is már mindennapos itt nálunk – gondolta. Most vajon miért jött?!
Hamarosan megtudta, bár ne tudta volna meg sohasem! Elájult, feltámogatták, mindenki zokogott, a hirtelenjében előkerített orvos azt sem tudta, melyiket istápolja, vigasztalja. A kedves, a szép fia, a fiatalúr, előző este baráti társasággal szórakozott, hazafelé balesetet szenvedtek, és egyikük meghalt. Az ő egyetlen fia halt meg, a szeme fénye! Hogy lehet ezt túlélni?!
Felvitték a szobájába, ahol úgy feküdt az ágyban, mintha maga is halott volna. Nem beszélt, nem evett három napig, tán még a szemét se hunyta le.
A negyedik napon, a cseléd már kora reggel ott találta a konyhában, amint nagy serényen az aznapi menüt állította össze. Hiszen vendégük lesz, az egy szem fia látogat haza, hát jó falatokkal kell várni!
Délben megszeppenve, csendben ültek a lányok az asztalnál. Várták, hogy megkonduljon a harangszó, de hogy utána mi lesz, azt senki sem tudta. Hiszen a kedves vendég ebédre ígérkezett… napokkal azelőtt. Az asszony is idegesen járkált fel s alá az ebédlőben. Akkor, miután elmúlt dél, hirtelen észrevette az almárium tetején felejtett táviratot. Az elsőt: „Drága Mama! Elnézésedet kérem, de valami közbejött. Csak holnap érkezem…”
Meredten nézte a gyűröttes papírdarabot, aztán felcsattant: „Majd kap tőlem a fiatalúr! Mindenki előbbre való neki a családjánál! Csak jöjjön haza holnap!”
Azzal, mintha mi sem történt volna, asztalhoz ült maga is, és jelt adott, hozhatják a levest.
A nagyobb lány délután lopva felhívta az orvost, de az azt mondta, hagyják meg ebben a hitében az asszonyt, túl friss még a seb. Hátha pár nap múlva magához tér, s el bírja viselni az elviselhetetlent.
Másnap minden megismétlődött. A táviratot senki nem merte elvenni az almárium tetejéről, ahová az asszony visszarakta. Aznap, az előző nap holnapján, megint várták a fiút, délig. Akkor az asszony felmérgesedett, de azért szavain átsütött a szeretet: „Haszontalan fiú, csak holnap jön, pedig tudhatná, milyen nehezen várjuk!”
És ez így ment nyolc éven át. Az orvos gyógyítónak tán jó volt, de jósnak mindenképpen rossz. A távirat papírját évente frissre cserélték, azonban semmi más nem változott. Gyógyír nem volt rá, a feltétlen anyai szeretetre.
A nagylány férjhez ment, a kicsit eljegyezték. Aztán a fiatalasszonynak gyermeke született, s nemsoká meg is keresztelték. És azokról a nagy alkalmakról a fiú rendre elmaradt. Mindig az a holnap – zsörtölődött az asszony, és napról napra összébb ment. Csak a nagy hinni akarása nem szűnt meg, az maradt a régi.
Egy napon, épp a déli ebéd előtt, a szíve görcsbe rándult, és ott esett össze a terített asztal mellett.
Az orvos nem sok jóval biztatta a családot. Elhasználódott, elkopott a szíve a sok várakozásban – mondta. És ez egyszer igaza lett. Az asszony a mentőben örökre lehunyta a szemét, de utolsó szavaival még a fiának üzent: „Mondja meg neki, doktor úr, mire holnap megjön, addigra én is otthon leszek.”


A FATTYÚ

A kora hajnali órán egyhangú intenzitással szakadó hó teljesen elnéptelenítette az utcát.
A sarkon túlról váratlanul magányos alak tűnt fel. Összegörnyedve, leszegett fejjel, lassacskán lépegetett, dacolva a zord időjárással. Nekifeszült a szélnek, úgy haladt ismeretlen célja felé. Időről időre megállt, bő kabátját szorosabbra fogta magán, aztán újra elindult. Néha álltában is hétrét görnyedt, úgy tűnt, mindjárt összeroskad. Azután, valahogy, mégiscsak elért a megyei kórház apró házak közül kimagasló, többemeletes épületéhez. A vastagodó hóval fokról fokra nehezebben megbirkózó alak odaért a kórházhoz, s akkor még egyszer nekiveselkedett, hogy a fél tucat lépcsőn felvonszolja magát a kivilágított bejáratig.
A hótól síkos lépcsők azonban ellenálltak, nem hagyták megmászni magukat. Az alak – kiről még azt sem lehetett tudni, asszony, netán öregember – megint összébb húzta magát, mint akit ismétlődően a görcs rángat. Végül feladva a hiábavaló küzdelmet, ott, ahol állt, lerogyott a lépcsőre.
Tán a vakszerencse vagy inkább a jó sorsa akarta úgy, de pillanatokkal később hangosan csikordulva nyílt a bejárati ajtó, és utcára lépett az éjszakás nővér, ki szolgálata leteltével épp hazafelé indult. Gyakorlott szeme azonnal meglátta a szenvedőt, s egyazon mozdulattal, mellyel kitakarta a kabátot és alá lesett, már lépett is vissza, s bekiáltott a portára: hozzatok gyorsan egy hordágyat!
A cipekedők, az előcsarnokba érve le se tették a terhüket, a kabát alól előtárulkozó látvány ugyanis kétséget sem hagyott afelől, az asszony perceken belül szülni fog.
A műtőben aztán megindult az ádáz harc. Nem kérdezte senki, se az ügyeletes orvos, se a szülésznő, ki fia, borja a nő – bár iratok és pénz híján, nehéz is lett volna bármit igazolni –, ellenben látták a kínlódását, s tudták, jön a baba, hát mindegyik tette a dolgát.
Félórába se telt, amikor az előbb még jó sors balsorssá torzult, mert egyiket e világra, a másikat a túlvilágra segítette. Egyszerre mondott egyiknek isten hozott-at, a másiknak isten veled-et. Ott hagyott az életnek egy csodaszép csecsemőt, s magával vitt egy fiatal, nagybeteg asszonyt, kinek utolsó gondolata az volt, anyátlan-apátlan gyermekének keressenek jó anyát…
Hogy milyen szép is volt az újszülött! A szülésznő sem tudta megállni, hogy ne dicsérje: olyan gyönyörű ez a gyermek, mint egy angyal! Élő hajas baba! Milyen arányos a kis teste, mintha nem is közönséges ember, egyenesen művész tervezte, formázta volna műremekké!
Az élet azonban folyt tovább. Az orvost a szomszédos műtőbe hívták, ahol egy másik asszony már előző este óta vajúdott. Tudták róla, hosszú évek óta próbálkozott, de sohasem sikerült kihordania a gyermekét, magzatai rendre korán elhaltak. Most úgy látszott, végre szülhet. Testileg rettenetesen szenvedett, de a lelkében titkon annál is nagyobb félelem lapult. Emlékezett, mielőtt megindult a szülés, nemegyszer elmondta, mindenki hallhatta: ha nem jön világra, nem lesz életképes a baba, ő nem éli túl! És ezt el kellett hinni neki.
Az orvos egy idő után már maga is szánta. Döntött, altatásban segítik világra a kicsit, amíg nem késő, egyben az anyát is megkímélik a további fájdalmaktól.
A sors azonban újfent közbeavatkozott. Akinek nem szánt gyermeket ajándékozni, annak nem adja meg azt, bármennyire is vágyik rá. Az újszülött pár percet élt csupán, de az anya legalább megmaradt. A szülésznő, karján a halott csecsemővel, szinte ledermedt, mint aki azt sem tudja, mitévő legyen. Pedig átélt már, nem egyszer, hasonló helyzeteket, évtizedek óta gyakorolta a hivatását.
A kórházi személyzet háromtagú, megrendült kis csoportja úgy állt ott, a még magához nem tért, frissen szült anya fölött, mint a sors végrehajtói: minden tőlük függött, és ők mélyen átérezték ezt.
Az orvos előbb a nővérre, majd átellenben a szülésznőre nézett, azután mindhármuk tekintete középre, az üvegfal mögött, kis ágyában nyugodtan szuszogó csecsemőre, a halott asszony gyermekére irányult.
Hallgattak, egyik se szólalt meg, mégis, hangtalanul is egyetértettek. Egyetértettek abban, hogy az élő, viruló csecsemőnek gondos, szerető anyára van szüksége, a lassan ébredező fiatalasszonynak pedig gyermek kell, akit pátyolgathat, nevelhet, óvhat és szerethet.
Az éjszakai műszak végeztével majd jelentés készül, hivatalos, teletűz­delve latin szakkifejezésekkel, de a lényege az lesz: a szülészeten hajnalban, szinte egy időben, életképtelen gyermeke világrahozatalát követően, elhunyt egy női páciens, egy másik nőbeteg pedig, hosszas vajúdás után, altatásban, császármetszéssel, egészséges csecsemőt szült.
Évek teltek el, hosszú évek. A valamikori bájos csecsemő kamasszá serdült, majd jóvágású fiatalemberré nőtte ki magát. Anyja szemefénye lett, nem tudott olyat tenni, amiért megbüntették volna. Hiszen ő volt, akit annyira vártak, s ki nem mondottan anyja megmentője, mert ha meg nem születik, az asszony talán már nem is él.
A sok ajnározás, a hatalmas szeretet egyenes folyománya volt, hogy mindenben segítették, támogatták, a legjobb iskolákba járatták. Persze, meg is érdemelte. Okos volt, mégis szerény, cseppet sem fennhéjázó, pláne nem beképzelt. Ezenkívül a művészetek terén is tehetségesnek mutatkozott. Fogyasztható verseket, élvezetes prózát írt, de még annál is szebben rajzolt és festett. Középiskolás korában ráadásul elkezdett érdeklődni a szobrászat iránt. Ekkor derült ki, hogy míg a többiben elfogadhatót alkotott, ez utóbbi művészeti ágban kiugró tehetségnek bizonyult. Fiatal korához képest, kiemelkedően magas színvonalú műveket alkotott. Több ifjúsági pályázatra benevezett, el is vitte a pálmát, így nem is lehetett kérdéses, hol tanuljon tovább. Az ország legnívósabb képzőművészeti egyetemére íratták be.
Hogy teljesen az iskolának szentelhesse magát, eljött otthonról, albérletbe költözött. A tanév első napján nagy kíváncsisággal és még nagyobb elvárásokkal jelent meg eljövendő tanulmányai színhelyén.
Meglepődve tapasztalta, hogy gyülekező diáktársai csodálkozva néznek rá, s volt, aki megállt, és hosszasan szemlélte. Először azt gondolta, meg­előzte a híre, tudják, hogy már díjazott munkákat tudhat a magáénak, országos pályázatokon nyert. De mivel senki nem gratulált, ezt elvetette.
Aztán megrettenve gondolt arra, hogy a kinézetével lehet a baj. Nem véletlenül mondta az anyja, fiatal még ahhoz, hogy bajuszt és körszakállat növesszen. Ő azonban, anyjával ellentétben, szentül meg volt győződve róla, hogy kifejezetten jól áll neki. Mintha egyenesen bajusz meg szakáll viselésére lett volna teremtve már fiatalon is férfias arca.
Végül, az első előadás után szóba elegyedett a padtársával, és rákérdezett: mit gondol, vajon miért nézegetik őt olyan feltűnően az iskolatársak? Hamar megkapta a választ: nem néztél tükörbe, vagy nem is tudsz róla?! Kiköpött mása vagy a híres szobrász tanárnak. Régen bizonyára ilyen lehetett, mint te, mivel – a szóbeszéd szerint – már egészen fiatalon bajusza és körszakálla volt.
Csupán hírből ismerte az idős művészt, még fényképet sem látott róla soha. Tudta viszont, hogy nagyra becsült, elismert ember, aki pusztán passzióból, időtöltés gyanánt ad órákat az egyetemen, egyébként folyamatosan alkot. Nyilvántartják a lexikonok, életrajzi könyv is jelent meg már róla. Hát most majd megismerkedhet vele személyesen, egy-egy vizsga alkalmával…
Gyorsan eltelt az a pár év, és a fiú befejezte a tanulmányait. Dicséretesen jó tanulónak tartották, kimagaslóan tehetséges, feltörekvő, ifjú mű­vészként könyvelték el már szakmai körökben is. Az előadások, na meg a vizsgák alkalmával egyszer-kétszer valóban megtapasztalta, hogy tényleg hasonlít a híres szobrász tanárra. Ezeknek a külső azonossági jegyeknek azonban nem tulajdonított nagyobb jelentőséget. Néha, amikor vizsgázott, észrevette, hogy a tanár tekintete hosszan elidőzött az ő arcán, és szinte belefeledkezett a nézésébe. Később úgy gondolta, csak elmélázhatott, és őt nem is látta. Talán valami új alkotás rémlett fel lelki szemei előtt, azért volt olyan réveteg a tekintete. Magánemberként nem beszéltek egymással, és az idős művész soha, egy szóval sem tett említést az ő kettejük különös hasonlóságáról.
Aztán eljött a búcsú napja, a búcsúé az iskolától. A diploma átvételét követően állófogadást tartottak, melyre a tanárokat is elvárták. A híres mű­vész meghívását rá bízták. Intézze el, hogy a tanár elmenjen, nagy szó lenne, hiszen köztudott, igencsak magánakvaló, nem vegyül a diáknéppel.
Kicsit félve nyitott be a tanáriba, ahol az öregurat egyedül találta. Szépen, udvariasan kezdte, megtisztelné-e az osztályukat azzal, hogy részt vesz a búcsúvacsorán?
Az idős művész nézte a fiút. Most jól szemügyre vehette, mert ez egyszer igazán közel álltak egymáshoz. És akkor újból eszébe jutott, ami a vizsgák alkalmával annyiszor. Ha annak idején, azt a szép, fiatal modellt, akit a szeretőjévé tett, megköveti és elveszi, amikor bevallotta, hogy terhes, most talán neki is ekkora fia volna.
Egy leszármazottja, aki örökli a tehetségét. Legalább olyan tehetséges lehetne, mint ez a fiú. De ez itt nem az ő utóda, hiába hasonlít rá. És persze, a valamikori modell is eltűnt. Eleinte kereste, aztán kerestette, mert meggondolta magát, elvette volna mégis.
De jó is volna most. Nem volna egyedül. Mert sohasem házasodott meg, és a kísértés se fogta el többé. Arról a nőről is alig tudott meg valamit. Csupán annyit sikerült kiderítenie, hogy egy halott gyermeket – az ő gyermekét – világra hozván, meghalt. Egy kórházban halt meg. És már annak is több mint húsz éve...
Kényszerítette magát, hogy belássa, ez itt most csupán érzéki csalódás. A fiú nyájas, okos és tehetséges, és még hasonlít is rá. De neki még sincs köze hozzá. Ésszel felfogta, de ettől nem nyugodott meg. Különös érzések kerítették hatalmukba. Ez az ifjú ember most befejezte a tanulmányait, és valószínűleg eltűnik a látóköréből, eltűnik örökre. Talán csak a sikerei híre jut majd el hozzá, valamikor. Ha eljut egyáltalán.
És ekkor váratlanul elfogta valami olthatatlan nagy vágy, elöntötte valamiféle rettenetes szeretetéhség. És ez az érzés arra ösztökélte, hogy megtegye. Ő, a megközelíthetetlen, az érzelmek nélküli, távolságtartó tanár, az elismert művész.
Az előtte álló fiatalembert – ki reménykedve, beleegyező válaszára várt – nem engedheti el csak úgy, mint egy idegent. Nem engedheti el anélkül, hogy valamit ne adjon neki útravalóul. Szigorú, közönyös szavaival ellentétben – mármint, hogy nem szokott elmenni ilyen rendezvényekre – váratlan gesztust tanúsított.
Megölelte, s pár pillanatig úgy érezte, a saját fiát szorítja magához…








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Mester Györgyi


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.