Deleatur / Ki látta?

Végh Tamás
Ki látta?

[Látó, 2006. február]

Kolozsvári lakásáról eltávozott egy 22 éves költő, és azóta sem tudják, hol tartózkodik. Illetve lakik abban a házban továbbra is valaki, ugyancsak a 9-es ajtó mögött, akit mellesleg ugyanúgy hívnak, ahogy az eltűntet hívták, és kiköpötten ugyanúgy néz ki, ellenben ennek az illetőnek semmi tehetsége nincs. Egész egyszerűen szar verseket ír.


Sokan találgatják, hova mehetett. Talán kivándorolt Amerikába, talán Afrikába, talán a gondtalan élet mai édenébe, az édes klímájú Új-Zélandra. Talán nem mindennapi tehetségének éleslátásával belátta, hogy a tehetség magányossá teszi az embert, bizonytalanná és olykor kifejezetten sebezhetővé, ezért ő maradt ugyan, ám tehetségét, kormánykörökhöz fűződő kapcsolatait felhasználva, kiküldte kulturális attasénak Hoshimin városba, ahol oly könnyű felszedni egy gyors lefolyású halálos madárinfluenzát. Vagyis egy sohatöbbéviszontnemlátással útra tette.


A lakásban maradt illető… De hagyjuk őt! Sikeres életéről nincs mit mondanunk, folyton a címoldalakon szerepel, mindenki ismeri, mindenki szereti. Külön asztaltársasága van, és a tagság ugyanazt az arcot szövette bele pulóvereibe, nem érdemes találgatni, kiét, mert egyértelmű. A minap, pontosan december 6-án, kitörő örömmel fogadta ismét, ugyanis az illetőnek megjelent egy verse, méghozzá lélegzetállítóan izgalmas, tudniillik ily szokatlan módon még soha senki nem írt a Mikulásról. (Pedig, miért ne fordulhatna elő, hogy a Mikulás, ajándékosztás közben, letéve a batyut, bebújik valakinek az ágyába, és hagyja, hogy az illető [másik vagy ugyanaz] hátulról jól megbúbolja.)


Inkább a menesztett tehetségről essen szó. Az, hogy nincs lakhelye, a kisebbik baj. Nincs arca sem. Nincs neve sem. Ezért aztán mindenki szemébe mondja, mit gondol róla. Kíméletlenül. Neked megmondom, mondják neki, hogy semmit sem érsz. Hogy amit csinálsz, hajmeresztő ostobaság. Érthetetlen és vontatott. Olcsó és kopottas. Nem kell senkinek! Szegény tehetség, gyakran elszomorodik. Mert ugye, ő, mint minden tehetség, látja a jövőt. A konkrét időt, a következő, valóságos pillanatot. Látja a sok halott szót, a málladozó festéket. De ha szól erről, újabbat kap a fejére. Mert senkinek nincs vele szemben semmilyen fenntartása. Arcnélkülisége könyörtelenül ráhúzza a vizeslepedőt. Kiterjedés nélküli öntudatlansága vonzza a kísérteteket. Fantomok, rémek és szörnyek csapnak le rá. Ha emberek közé megy, az emberek elillannak, és akik maradnak, azoknak már a hajuk szála sem emberi. Nincs előttük arc, amibe hazudniuk kellene, tehát igaz valójukban jelennek meg; akárcsak otthoni magányukban, kitérdepelt mackóban, kieresztett pocakkal, fésületlenül, büdöseket szellentve, csámcsogva pusztítva az aszalt szilvát… Sőt, még annál is őszintébben, mert tükörképük (otthonukban sok a tükör) sem feszélyezi őket.


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Végh Tamás


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.