Vers, próza / Kis mesekönyv

Gombos Szilárd
Kis mesekönyv

(Részlet)

1.
Az öreg Keszü tőlünk félnapi járóföldre lakott, egész sátornépével egy kopasz domb tetején telepedett meg, nem messze a Nyárhegy lábától, amerre a Szépasszonyok erdeje húzódik; akkor jártam arra apámmal fácánt vadászni, amikor öcsémbe tüzes kórság költözött, és a vén Gebe táltos váltig állította, hogy azt egyedül a harismadár vérével lehet gyógyítani, ám az hetedhét országra innét, a napnyugati selyemréteken lakik, így jobb híján próbát akaránk tenni a Szépasszonyok erdejéből hozott fácánkakassal is, de olyan vihar kerekedett, amikor megláttuk a Nyárhegyet, hogy éjszakába suvadt a nap, megnyílott a tenger az égben, és megindultak a kősziklák, ilyenkor az erdőkben fanyüvők tépik ki gyökerestől az öles tölgyeket, az emberek útjait boszorkányok meg lidércek lepik el, s a tündérek elrejtőznek, amíg az éneküknél hangosabb a természet; apám, amióta a háborúból levágott füllel tért haza, óvakodóbb lett, így menedéket kerestünk az öreg Keszü táborában, akiről azt mesélték, a tűz mellett, hogy fiatalkorában egyedül hányt kardélre száz burkust, s ezért a vitézségért kapta a Nyárhegyet a Szépasszonyok erdejéig, meg lófejet is, hogy sereggel vágja az ellenséget, ne egymagában, de azóta nem vezetett hadat, még a görögök vagy a nándorok földjére sem, ahonnan pedig jó aranyakat, ritka fűszereket, s olyan finom kelméket hozhatnánk, aminőket nem szőnek a mi asszonyaink, de szívesen hordják, kiváltképp ha vásárba mennek, mert a böszörmény

sáfárok álló hétig is maradnak minálunk, bőrökre, sóra, gyöngyös boglárokra és míves lószerszámra cserélni messzi portékáikat: a damaszkuszi acélt, az egyiptusi búzát, bizánci olajat, luzitán borokat meg velencei csodaszereket, ezekkel a gyógyírokkal Gebe táltos is próbát vett magán, de megmondta, ördögűzés nélkül saját fejünktől meg ne kóstoljuk őket, meg Odú, a félszemű kovács is háborgott, amiért a híres damaszkuszi acélt egy esztendő alatt megmarta a rozsda; a böszörmények a hosszú tengeri szállítást okolták, apám meg azt, hogy vadkan, medve vagy farkas vérétől ugyan ki nem fényesedik sem a szablya, sem a kard, egyedül anyám csitította, hogy jobb békében élni, s inkább legyünk a magunk elátkozott szolgái, mint az ellenség hű urai, olyankor apám csendesen a tűz mellé telepedett, s dörmögő hangján régmúlt időkről regölt, de hamar könnybe lábadt a szeme, ahogy ránk nézett öcsémmel, akin segített a fácánkakas fekete vére is, meg az ezerjófű, amivel édesanyánk borogatta, meg a Gebe tüzes dobja, de máig megszédül azóta hosszabb vágtatás közben, s a tusakodást sem bírja sokáig, de igen szép hangja van, így szívesen ment énekelni az öreg Keszühöz, s hálásan regölte el neki annak a nagy viharnak az éjszakáját is, amikor apámmal a sátoraljába húzódtunk a fanyüvők, lidércek, boszorkák elől, ő meg egymaga indult el vadászni, s öt fekete fácánkakassal tért vissza reggel, gondoltam, akkor a száz burkus után ez csak gyerekjáték volt, de apám olyan hálás lett akkor, hogy megígérte, ha eladó sorba kerül, s a Nagyősz is úgy akarja, húgomat az ő unokájához adja feleségül, de erre mondta az öreg Keszü, hogy őt a gyermekei nem áldották meg egyetlenegy legénykével sem, de az atyafiságot ő is szívesen látná, így inkább öcsémet, ha felcseperedik, adják az ő legidősebb leányunokájához, mert így találnak esztendőkre egymással, azután meg arról beszéltek, hogyan állítanak majd közös sereget, miként fogom én azt csatába vezetni, s miképpen fegyvereznek föl az ő

bölcsességükkel, hadi furfangjukkal, hogy mire kitanulom a mezei csatározás meg a várostrom minden csínját, nélkülük mehessek neki a burkusnak, s bevesszük akkor majd: Ulmot, Susát, Turint, az Óperenciás partján országot alapítunk, ahol szabadon él majd mindenki, csak a böszörményekre vetünk ki adót, de olyat, hogy nyekeregjenek tőle, amiért ilyen nehéz, fűszeres borokkal itatnak, hogy másnap akkora főfájással kelünk, amivel nemhogy ló hátára, de még szekér tetejébe sem ültet senki, hanem a keresztények templomából szenteltvizet hozatunk, s azt iszogatjuk, ekképpen folyt közöttük a szó, de teltek-múltak az évek, mialatt kitanultam mindenféle vitézséget, apám csendesen-csendesen beleőszült a várakozásba, s anyám hiába kérlelte, hogy építsenek házat, mert itt vagyunk már jó ideje, s tán még ugyanennyit maradunk is, de apám hallani sem akart arról, hogy kiköltözzön, hisz ebben a sátorban élt a szépapja is, az pedig még Etelközben született, s már ült is a tűz mellé elregölni azt, amit csak regölve lehet elmondani, vagy talán még úgy se, vagy felszökött a lovára, s átnyargalt az öreg Keszühöz szidni a gyula politikáját, mert az is van neki, amióta megkeresztelkedett, s várat épít ide az ország közepébe, mintha inkább tartana saját népétől vagy a fejedelemtől, mint a besenyőktől vagy a görögöktől, ej-haj, be rövid a gyula esze, nem látja, mi készülődik, gazdagodik a burkus, szaporodik a görög, még a besenyő se éhezik annyit, mint mi, amióta országunk van, mintha elfelejtettük volna, hogy azelőtt nem aranyban mértük napjainkat, de erre már mondtam én is, hogy a fejedelem nemcsak falakat, hanem templomot is emeltet regensburgi meg római

mesterekkel, s a fiát is azokkal taníttatja, ami nem jelenthet mást: ha nem leszünk olyanok, mint ők, háborút indítanak ezek az irgalmas keresztények, s elsöpörnek az árnyékvilágba, a burkusnak már császára is van, azt mondják, erős sereget gyűjtött, eléjük kellene mennünk, de csak tusakodással végződék majd mindenik tanácskozásunk, mert ha egyikőnk így akarta, a másik csakazért is amúgy, s lerészegedés lett a vége, meg az, hogy kivonultunk a Szépasszonyok erdejébe tündéreket fogni a magunk kedvére és anyánk gyalázatára, ki bánatát soha nem mutatta, csak akkor, amikor az a messzi lovas vágtatott a táborunk közepére, s kivonta a véres kardot; apám szemébe beköltözött a régi lobogás, anyám csak hunyorgott, arcába fekete nap sütött, de kiállítottunk harminc lovast, volt közöttük, aki még apámmal tért vissza, abból a régi háborúból, őket meg lehetett ismerni, mert megnövesztették a varkocsukat, hogy eltakarhassák a fülük helyét; az öreg Keszü ötven vitéz élén érkezett meg hozzánk, apám lovat áldozott, a vén Gebe jósolt valamit, de nemigen lehetett érteni a szavát, apám felkötötte régi farkasbőrét, s anyámat úgy ölelte, mint aki először csókol életében; a férfiak közül egyedül öcsém maradt otthon, meg Odú, a kovács, így indultunk elszántan, hogy ugyan a meghótt fejedelem fia ellen vonulunk, de ő mégiscsak nehéz burkusokkal vár a háta mögött, akiket öröm lesz ritkítani, s ha meghallgatja szándékunkat, még megjöhet a szebbik esze, ha ugyan végleg el nem hagyta, mert azt mesélte a féllábú Csöpör a mi seregünkből, hogy nem elég, hogy kereszténnyé lett, hiszen az apja is

megkeresztelkedett, hanem az anyjával is a burkusok nyelvén beszél, mintha az óperenciás világ fejedelmei közül való lenne, erre apám bús haraggal vágta oda, hogy nem az a baj, hogy tudja azt, amit tudnia kell, hanem az, hogy nem teszi azt, amit tennie kéne, de Csöpör, kinek a másik lábát apám koponyája helyett kanyarították le a burkusok, csak nem hagyta annyiban, s váltig állította, hogy talán nem is a fejedelem fia, mert igen-igen magas termettel áldotta meg a természet, amit alighanem sváb lovagtól örökölhetett, mert azok olyan magasak, de ezt már az öreg Keszü sem hagyhatta szó nélkül, aki gyerekkorában még látta a régi fejedelmet, és annak is a melléig ért föl a legderekabb magyar, s azzal lakatot tétetett a féllábú szájába, aki enni ugyan nem sokat ehetett, de amikor összetalálkoztunk az ellenséggel, erős szíjjakkal kötöztette fel magát a lóra, s úgy küzdött apám oldalán, akit ahogy akkor láttam, nem ismertem soha: minden nyílvesszeje burkust talált, de az ellenség nem akart elfogyni – amint az öreg Keszüt is most láttam, miként forgatja feje fölött a régi szablyát, hogy legalább száz burkust küldjön a másvilágra véle, de az ellenség csak nem fogyott, aztán láttuk magát az új fejedelmet is a lovagok között, de azok fegyvereink számára elérhetetlen hosszú kopjákkal jöttek ránk, s vastag páncélban, mit nyílvesszőink át nem törhettek; mikor aztán kiölték alólam a lovat, apám nyergébe szöktem, én védtem az ő hátát, ő meg az enyémet, és dühös fáradtsággal lihegte, hogy keményebbek ezek, mint azok, akik az Óperenciás mellett levágták a fülét, pedig azok annyian voltak, mint a tenger, még annál is egy cseppel többen, sok helyről véreztünk már, amikor igen-igen megszorítottak minket a lovagok, s gondoltuk, most itt hagyjuk a fogunk, pedig egészséges mind és hófehér, anyám is szerette, ha úgy mosolyogtunk, hogy megmutassuk mindeniket, kár lenne

érettük, biztattuk egymást, amikor a hátunk mögül felharsant az öreg Keszü megaggott hangja, illa-berek fussatok, én ma kétszáz burkust küldök a másvilágra, s amíg hullott a sváb jobbra-balra, apám megrándította a kötőféket, s kiugrattunk közülük, akkorát szökött kicsi lovunk, hogy azt hittem, felrepít a Göncöl tetejébe, de megmaradtam a farán, és olyan gyáván néztem, hogy még könny sem szökött a szemembe, amikor lerángatták lováról az öreget, aki estében még lekanyarította az egyikük orrát, s azt kiáltotta neki, azért küldlek előre, hogy szagold ki az utat, kutya, de aztán csak azt láttam, miként emelték sújtásra hosszú kardjaikat, a fél lábú Csöpörre is emlékszem, akiből fejnélküli-karnélküli csonka törzs maradt odakötözve a lovához, később azt mesélték, hetekig menekült hátán gazdájával a szegény pára, amíg be nem rontott egy misére, valahol Dalmáciában, ahol nyomban megkeresztelték, s szép szertartással el is temették, eközben apámmal, aki egészen megnémult, járatlan utakon kaptattunk, hogy csillagunk se lásson, a lovunk se ismerje azt, véle merre járunk, egyszer aztán egy faluba értünk, mert aki bujdosik, egy faluba szokott érkezni, itt ugyan keresztények laktak, de a Gebe táltosnál jobban értettek a füvekhez, a vajákossághoz meg mindenféle csontok

kovácsolásához, vagy csak azért gondoltuk így, mert nem egészen értettük a szavukat, de kívánságunkra még szenteltvízzel is megitattak, s néhány nap elmúltával úgy megerősödtünk, hogy megindulhattunk hazafelé, de igen nagy kerülővel, amerre útba igazítottak, Havaserdő felől térjünk a Nyárhegyhez, vezérünket elfogták, hetvenhét darabra szabdalták, s a burkus lovagok úgy vitték szerteszét az országban a hírét, hogy a magyaroknak most már egy uruk van, az pedig a király, a telet még ott töltöttük, tinókra ügyeltünk, csikók között háltunk, mikor aztán összetalálkoztunk a legelső medvével, elköszöntünk, s körbecsámborogtuk az országot, mondták az emberek a híreket, anélkül, hogy kérdeztük volna, mert aki kérdez, a választ elfelejti, de akit kérdeznek, annak megnyílik az igazság, nem tudom, apám ezért hallgatott-e, de még akkor sem hagyta el sóhaj a száját,

amikor elbeszélték, hogy a burkus milyen irgalmas gondoskodással adja a nép tudomására, hogy itt, ha törik, ha szakad, olyan rendet teremtenek, mint az Óperenciás országokban, nincs több pogány dínomdánom, szélkiáltás, tűzugrálás, nem áldozunk bivalyt, bikát, még csak bölömbikát sem, a lovakat pláne nem pocsékoljuk mindenféle szélnek, ha már öreg, kérem szépen, virslinek épp jó lesz, majd tovább főzik az asszonyok, nem baj, ha olyan ízetlen lesz, mint Regensburgban, de senki sem fog éhezni, és szabad joga lesz minden jó embernek, de csak a burkus jó ember, aki meg nem burkus, annak jobbá kell lenni, ezért csak így hívják ezután: jobbágy, aztán hamar kerültek magyarok, akik jó burkusok lettek, de olyan jók, hogy az öreg Keszü még tízezret is kardélre hányna belőlük, csakhogy a magyar burkust nem vassal kell ám gyógyítani, hanem síppal, dobbal, nádi hegedűvel, aztán hallottuk, hogy Walternek, egy sváb lovagnak adta a király a Nyárhegyet, a Szépasszonyok erdejét, meg a mi földjeinket is, minden marhájával, s rövid időn belül az egész sátoralját sikerült keresztény hitre térítenie, de ebben lehetett némi része annak is, hogy a mi vidékünkre nem jutott pap, így vasárnaponként a vén Gebe keresztelt, egyedül Odú, a félszemű kovács nem adta keresztvíz alá a fejét, mert ha a megváltó testébe kovács verte a szegeket, ő nem keresztelkedhetik meg, amíg el nem jön őhozzá, hogy kihúzhassa azokat a feltámadottból, erre a munkára a legjobb fogóját

tartogatta, s fényesítgette minden reggel, mert ugye nem tudhatjuk, mely órában talál reánk a Jézus Krisztus, talán éppen az ő angyalai által tudott rólunk anyánk, de az is lehet, csak a cinkék mondák el: élünk, s úton vagyunk hazafelé, pedig az ember egész életében otthon van, csak azt hiszi, hogy akkor érkezik meg, ha már elég hosszú utat hagy maga mögött, húgommal házat épített neki öcsém, aki Walter udvarmestere lett, de apám egy árva szót nem szólt, amióta a svábok közül kiugrattunk, még akkor is hallgatott, amikor megláttuk a Nyárhegy csúcsát, abból az irányból, ahonnan sose láttuk azelőtt, csak ment, elszánva kaptatott, holott olyan sötét idő kerekedett, mint annak idején, amikor a fanyüvők, lidércek, boszorkányok elől menedéket kerestünk, olvasni akartam tekintetében, de nem volt ott se éhség, se bánat, se vágy, se félsz – a bölcsesség lehet ilyen üres, hogy azt várta volna az ember, akkorát sóhajt, hogy az egész vihart magába szívja, de ő csendesen, hogy az angyalok se hallják, csak annyit mondott: nem kell félned, fiam, már elmentek.


2.
Aki fenn hordja az orrát, jól látja a célt, de a legelső kátyúban elbotlik, akinek meg a mellét nyomja az álla, minden göröngyöt kikerül, de arról nincs tudomása, hogy éppen merre tart, hát így baktattunk lógó orral az eltündértelenedett erdőben, amikor messze előttünk lódobogás hallatszott, a paták lágyan remegő, de mély, dobbanó zajt ütöttek, mint nehéz lovasok alatt, aztán eleredt az eső, és a menny dörgései minden zajt magukba fojtottak, így apámmal egy kivénhedt fát kerestünk, hogy odvába húzódjunk; a bükk derekát nem rágja meg úgy az idő, a nyír nem elég széles hozzá, így leltünk egy kifehéredett tölgyre, a mennykő már lehasította a koronáját, odahúzódunk, gondolván, még egyszer nem fog belecsapni, hát belénk csapott, ugyan nem a mennykő, de az istennyila, mert a korhadt odúból bíborbársony csüngött kifelé, és róla fényes selyemruhában és aranykoronában maga a tündérkirálynő mosolygott ránk, nem is lehetett más, úgyhogy illendően köszöntöttük, s három lyukas petákunkat átaladtuk,

mielőtt sünné változtat minket, bár tette volna, mert a nőket, még akkor is, ha tündérkirálynők, soha nem imádják feleslegesen, így aztán lehányatta velünk rongyos gönceinket, maga mellé vőn, mosolygó almával, csengő barackkal, szóló szőlővel kínála, nem restellte fehér kacsóival ösztövér hátunkat lapogatni, míg elmesélteté velünk kalandjaink történetét, ámulatunkra maga is vetkezni kezdett, de a dolgok sosem olyanok, mint aminőknek lenniük kéne, és a tündérkirálynő, mert ki más lehetne, kért még három petákot, úgyhogy jobb híján felajánlottuk neki a lovunkat, visszajön az hozzánk a pokolból is, de úgy elborította a düh, hogy már sem ellenállni, sem elmenekülni nem lehetett, így elbúcsúztunk egymástól apámmal, amíg emberi formában tehettük, mielőtt sünné, kígyóvá vagy bőregérré leszünk, de a királynő (talán nem is volt tündér), éktelen veszekedésben és rikácsolásban tört ki, hogy az öreg tölgynek már illett volna meghasadni, de csak a hátunk szakadt ketté, amikor két erős marok nyúlt alánk, egy szúrós térd a derekunknak feszült, és a királynő, orrát az égnek emelve, átgyalogolt az arcunkon: van egy lovuk, sziszegte hátra, a térdhez és a karhoz tartozó hang szerint megér az vagy huszonöt-huszonnyolc petákot is, de minél inkább el akarják tőlünk venni a szabadságot, annál jobban ragaszkodunk hozzá, így a hangos

ember ujjainak csiklandós kínjai közt kiszakadt belőlünk a nevetés, erre a szorítás is alább hagyott, de a nő, aki legfennebb útonállók markotányosa lehetett, a szemünk közé köpött, utálom, ha valakinek sok pénze van, és utálom azt, aki egyenlőnek tartja magát velem, amikor ugyanannyi pénze van, azt meg még jobban utálom, ha valakinek annyi sincs, hogy rendesen ki lehessen rabolni, de a táltos lovakat, a szélhányó garabonciásokat és a büdös remetéket utálom a legjobban, mert azokat még csak lenézni sem lehet, a térd felengedett, a karok kivonták magukat, de a mihaszna test még tovább szolgálta a természetet, és meg sem kísérelte a lázadást, inkább tétlenül szenvedett, indulatunkat a sár magába szívta, mire felemeltük fejünket, már több fehérnép is állt körülöttünk, arcukon elmosott festék és kacér szánakozás, a kar megragadott minket, lovunk hátára dobott, így vittek át a Nyárhegyen, hazafelé, az eső lemosta rólunk a földet, és vele a jámborságunkat is, úgyhogy hazaérvén, szépeszünk elszálla az idegen házak és idegen arcok láttán, így, amikor a várudvarra vetettek, rögvest megismerkedtünk deres bátyánkkal és kaloda nénénkkel, úgy ültünk elferdült ábrázattal, amikor két, afféle sarkatlan óperenciás csizma állt meg előttünk, nevünket kérdezte, hát válaszoltunk, hazudsz, disznó, rúgott apámba, s szólt a

poroszlóknak, vezessenek az úr elé, s már nem reszkettünk, mert a bátorságunk, amelyik jó sorunkban ékünk volt, most menedékünk lett, így az úr előtt, aki most a mi barmaink fölött uralkodhatik, arcra kellett borulnunk, de már értettem annyit burkusul, hogy bűneinkről kérdezte a sarkatlant, s aztán Johannért küldetett, minket felállított, a lovag arcán fényes aranyorr honolt, trónuson ücsörgött, és kegyelemmel hallgatott velünk, köszönjétek meg életeteket a mi jóságos Walter urunknak, bökött hátunkba a poroszló, hagyd őket, intette le renyhén, mert semmilyen uralomtól nem kell megijedni, de attól, amelyik önmagán uralkodni tud, az tiszteletet érdemel, hát mi akként tiszeteltük, hogy nem köszöntük meg azt, amit valaki más bízott ránk, közben belépett a kapun Johann is, aki hátulról egészen öcsémforma ember volt, szemből meg egészen az, azt is mondhatnám, hogy éppen ő, de nem ismert reánk, nem tehette, vagy nem akarta, hiába, minél magasabbra jut valaki, annál nagyobb a mélység alatta, s mi ebbe a verembe

estünk, amit a többi rab tömlöcnek hívott, hamarosan megjött Odú, a kovács is, hogy béklyót verjen a lábunkra, már nem is szóltunk hozzá, nem tudván, hányadán állunk vele, de úgy megismert, hogy ropogtak belé a bordáink, hát nem vert vasra minket, hanem elmesélte, a király más vidékről hozatott ide embereket, a mieinket meg elköltöztette messzire, alig maradtak egy marokkal a régiek közül, öcsém befolyásos ember a lovagnál, és ide úgy jutott, hogy körmönfontan egyensúlyozott a kihasználandó és elvetendő lehetőségek között, és nem a nyomor vagy a mohóság az ő legnagyobb ördöge, hanem a hatalom szeretete, azé a hatalomé, amit évek múlva meg is kaparinthatott, megfordult bennünk a világ, mert odafenn is megfordult, hát még amikor megtudtuk azt is, hogy Walter lovagnak levágták az orrát, azért hordja azt az aranylemezt felette, s én tudtam egyedül, hogy ez lehetett az az orr, amelyik az öreg Keszünek szagolta ki az utat a másvilágra, de Odú büszke volt aranymíves munkájára, álló hónapig készítette, egy böszörmény asszony orráról vett mintát hozzá, úgyhogy a lovagnak is jó szimata lett a sáfárkodáshoz, és irdatlan nagy vár építésébe fogott, a

férfiakkal annak az alapjait ásatta, ide osztottak be minket is, a fehérnépek közül a fiatalabbakat a Szépasszonyok erdejébe száműzte az igen jól jövedelmező tündér-robotra, egy ilyennel találkozhattunk mi is, az idősebbekkel meg álló nap főzette a virslit, úgyhogy jóformán lovai már csak neki maradtak, nehogy elszökdössünk, máskülönben úgysincs hová, meg drágább is másutt az élet, mert öcsém, aki nemcsak udvarmestere volt a lovagnak, de hűséges tanácsadója is, kijárta a püspöknél, hogy száz esztendőre felszabadítson bennünket a tized terhe alól, hogy minél gyorsabb ütemben haladhassunk az építkezéssel, hiszen az Óperenciás országokban minden lovagnak van már vára, habár Odú, aki inaskorában járt Lübeckben, hogy ellesse a várkapu készítésének fortélyait, erősen tartotta magát ahhoz, hogy ott bizony egy-egy ilyen lovagocska, mint a mi Walterünk, örülhetett, ha egy nyavalyás tornyot tudhatott a magáénak, most meg kacsalábon forgó palotát akar itt, ahol nem arra való a föld, de még a prépost is ingatta a fejét, hogy az Úrnak kellene előbb szerény hajlékot emelni, s majd csak azután várkastélyt a gyarló és bűnös embernek, de legfőképpen azért lenne illendő és kegyes cselekedet, mert itt annyi a keresztény lélek, hogy tíz falu gyülekezete nem férne el egyetlen templomban, amint azt a király rendelé vala, ám erre öcsém megüzente, hogy legeslegfőképpen azért akar a prépost úr ide az úrnak házat emelni, hogy ne csak a tized szedése alól ne maradjon ki, hanem perselypénzzel is hizlalhassa az éléskamráját, de ne csüggedjék, mert amiként Walter úr vára nem csupán saját

családját és vagyonát meg a parasztok marháit védelmezi majd, hanem a szentegyház óvó pajzsa kíván lenni, s hogy erről Istennek tetszőbb bizonyítékát is adja, amint teheti, monostort alapítand a Szépasszonyok erdejében, s bár sajnálta a késlekedést, hogy templom híján még most sem rendelhet papot a vidékre, erre a válaszra némiképp megnyugodék az isten szolgája, s vasárnapi imájába foglalva kérte az Urat nekünk segítségül, aki meg is küldte azt Castello mester, egy sienai építész személyében, bár cifra gúnyája után némiképp darumadárra emlékeztetett, főként amidőn hosszú, vékony lábaival körbejárt, s kétágú botjával megmérte, hogy mekkora alapot ástunk, hol öklével a fellegeket hessegetve átkozódott, hol a fejét hóna alá gyűrve búslakodott, amiért ilyen irdatlanra sikeredett, de azért elkészítette a terveket, és kiszámolta a költségeket, akkor aztán Walter lovag lett csendesebb az őszi csigaszónál, hogy ekkora összeget, ha mindannyian száz esztendeig csak vizet iszunk, s egy falatot sem eszünk, akkor se tudunk előteremteni, de hiába győzködte öcsém: érje be egy szerényebb toronnyal, s majd az utódai folytatják az építkezést, nem tágított a mértéktelen nagy vár gondolatától, hanem újra felkereste a püspököt, hogy legalább az összeg felével támogassa meg a tervet, de annak most a szentegyház megszervezése vette el minden idejét, erejét, gondolatát, no meg ezüstjét-aranyát, így mosolygós ígéretek közt hagyta a lovagot, aki nem restellte megkeresni a gyulát sem, holott nagybetegen feküvék, lábán mély, fekélyes sebekkel, ina is kilátszott, már nyüvek ették a húsát, s azt sem tudta, melyik istentől nyerjen irgalmat, annyi vallást vett magára, de egy ládika arannyal azért kisegíté Waltert, amiből Castello mestert maradásra lehetett bírni, s köveket lehetett volna hozatni, ha öcsémbe nem fészkelte volna be magát a gondolat, hogy a sóbányánkat kellene megetetni a ládikó szénájával, mert hálás iparkodással fogja azt megszaporítani, amint továbbadjuk a böszörményeknek, csak az volt a bökkenő, hogy kevesen maradtunk férfiak, s egyikünknek sem volt ínyére ez a fajta munka, de parancsba kaptuk, mennünk kellett a bányába, a lovag poroszlói velünk jöttek, nehogy elszökdössünk, egyedül

öcsém meg Odú, a kovács maradtak a Walter udvarában, ahol nyakra-főre öldösték a lovakat, hogy az asszonyok álló nap főzték a virslit, hogy azért is jó aranyakkal fizessenek a böszörmények, a poroszlóktól tudtuk meg, hogy a keresztények ellen elkövetett bűneinkért kell ilyetén formán vezekelnünk, s ez még semmi ahhoz képest, hogy a Manfréd báró vagy a Helmuth lovag jobbágyai mit kaptak, aztán valahogy mégsem tudtuk meg, hogy mi juthatott nekik osztályrészül, mert mi annak idején még a besenyőket sem fogtuk ilyesmire, de legalább van ebben a kereszténységben egy nap, amikor még mi is megpihenhettünk, csak időről időre össze kellett tennünk a kezeinket, s mormolni valamit deákul, míg aztán bennünket is megkeresztelt a vén Gebe, ugyanúgy nem értettük a szavát, mint azelőtt, úgy látszik, az istenek mégiscsak egy nyelvet beszélnek, vagy mi vagyunk olyanok, mint a gyermekek, akik a tisztáson lepkék után szaladgálnak, és közben az igazság erdeje körülöttük terül el, anyám kalácsot sütött aznap, attól fogva apámat Péternek szólították, engem pedig Pálnak, de ne a nevünket átkozzuk, ha az utunk ferde, még akkor sem, ha épp hazafelé vezet otthonról, s nem mindig tudjuk teljes bizonyossággal, hogy miként hordjuk felette az orrunkat, s azt sem, hogy megvan-e, vagy csak tetszelgő hamisítvány.


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Gombos Szilárd


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.