Téka / Létköltészet (Ferenczes István Bacchatio Transsylvanica c. könyvéről)

Elekes Irma
Létköltészet (Ferenczes István Bacchatio Transsylvanica c. könyvéről)



Ferenczes István: Bacchatio Transsylvanica. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2002.



Ferenczes Istvánról kevés recenzió születik, ennek elsősorban az lehet az oka, hogy viszonylag keveset publikál, másrészt pedig talán az, hogy a kritikusok előítéleteiben sem a gyerekversek, sem a sajátosan helyi (székely) gondolatkörök nem annyira érdekesek, mint a felnőttirodalom és a „világlíra". Való igaz, Ferenczes költészete szorosan kötődik a szülőföld múltjához és jelenéhez, a székelység életéhez (ha csak legutóbbi köteteit nézzük: Székely Apokalipszis, Seklers songs). Ahogy kritikusai jellemzik: „viaskodó, értékóvó, sorsvállaló, gondűző" költészet ez, a magyar hagyományban (nem csupán az erdélyi irodalomban) jelentős képviselői vannak, talán a Ferenczesre leginkább ható Nagy László említhető itt. A szülőföldre való utalás a kötet címében is megjelenik, emblematikusan jelezve a vállalt értékrendet, a követett esztétikumot, amely egyben jelzi azt is, hogy ebben az esetben a tiszta esztétikum nem érvényesíthető, mert annál erősebb a vállalt értékekhez való ragaszkodás.



A Bacchatio Transsylvanica versei között (a kötet közel fele a Seklers songsból átvett) is többségben vannak az erdélyi hagyomány értékkörében megfogant, azt tovább éltető versek. Az elődöket (Orbán Balázs, Kőrösi Csoma Sándor, Bornemissza Péter, Arany János, József Attila, Széchenyi István, Julianus barát, Szent Erzsébet) megidéző versekben az említettek életében megtapasztalt és ethoszként megfogalmazott és felmutatott morál, az értékként megfogalmazott és elmesélt sors: közösségi vétetésű, közösségelvű és közösségi világképű. Ez a közösségi vétetés egyszerre tud erőt is adni, és egyszerre képes naivitásával gyengíteni is. Néha sután félrecsúszik a vers, ám meglehet, az olvasó füle fertőztetett meg a hétköznapi szószennyezésben. „Hát összeírtam élőt, holtat, / követ, fát, temetőt, szabadot s rabot, / a legutolsó Orbán voltam, / aki virágot hozott és nem fagyot" (Orbán Balázs őszikéi).



A versekből áradó otthontalanság, hazátlanság, idegenség, védtelenség univerzális életérzés. A kisemmizettség, az árvaság érzete a mai világban élő ember általános közérzete is lehet, nemre és fajra való tekintet nélkül. Csángók vagyunk mindannyian – ez ennek a költészetnek a kimondott fájdalma. Vagyis ezt a létérzést fedezhetjük fel ebben a költészetben, és azt olvasva, magunkban. Kifejezetten erősek az ebben az élmény- és életkörben született versek, mint amilyen a Didergés, a Csángók vagy a Töredék egy csángó eposzból. Maga a nyelv, a nyelv átalakulása jeleníti meg az árvaság érzetét, ettől igazán erős, ettől foszlanak le ezekről a versekről a nem poétikai, hanem kívülről deklarált szervetlen rétegek, ezért érintik ezek a versek leginkább a költészet, az átalakulás költészetének lényegét: „azt mond büdös oláh / ha mond mocsok bozgor / futnák ki Budapest / hol hát lenne haza" (Didergés). Ferenczes Istvánnak mindig is erőssége volt a nyelv, a nyelvkezelés plaszticitása és sziporkázása. „Qxyhuatwandza, te álomból / és valóból összefércelt menhely, / mire hazámnak kimondalak / lábamhoz romlik profán a szenttel…" „Hogyha énnékem szárnyam lett volna / Uram-Istenem elhittelek volna // Beszéltem volna az madarakval / Imádtalak vón égi vadakval / Baromffykkal nem feredtem volna / Igaz Ferenczes így lettem volna" (Addenda az LV. zsoltárhoz).



A nyelv erőteljes belső sodrása teremti meg a legjobb versek kompozícióját is. Nem véletlenül emelik ki költészetének zenei megkomponáltságát, ebben a kötetben is megtaláljuk a szimfóniaszerű tételezést (Bacchatio Transsylvanica, Négy évszak), a szonátai elmélyülést (Mögötte lobognak a táncház csodái), a tempók változatos összhangzását (Túlexponált fényképek, Didergés). És persze az emberi énekhang szépségét (Seklers songs, Addenda…). Ezek a zenei szerkezetek azért szerencsések, mert önmagukban képesek megszólaltatni a Ferenczes-líra világát, nincs szükség a vállalt szerepek modalitására és túlerőltetésére. Önmaguk őrzik a világképet és a sorsot. Máskor a bevitt vállalásízű sóhajok-fohászok kisiklatják a dallamot, elerőtlenítik a hangok áradásának semleges kitárulkozását: „a tüzet s a jácintot küldi el érted László király / versben bujdosó zsoltárit olvassa rád hogy megmaradhass / zöld angyalok ellenére himnusznak minden időkben" (Mögötte lobognak a táncház csodái).



Mégsem nevezhető egyértelműen tételesnek, ideologikusnak ez a líra. A poétikai útkeresés szenvedélye erősebb a sors, a hagyomány igájába való belakatolódásnál. Az archaikustól a posztmodernig jól látszik ennek a költészetnek a nyomvonala. Nagy Lászlótól, Kányádi Sándortól, a trópusoknak búcsút mondó Szilágyi Domokosig, vagy az alakváltó Bogdán Lászlóig sokféle költészet sokféle színe feltűnik Ferenczes palettáján. És amikor a költői szenvedély valóban erősebb a szerepnél, akkor szárnyalni tud ez a költészet. A címbeli Bacchiato mitikus pornográfiaként ábrázolódik a reneszánsz művészetében: úgy fed fel, hogy a szenvedély szentségével burkolja be a szemérmet. Ám amikor a kimondás nem párosul e szenvedéllyel, akkor a fohászból siránkozás lesz, a költészetből pedig egy elpilledő Bacchus ernyedt dünnyögése.








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Elekes Irma


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.