Vers, próza / Levél

Zeck Julianna
Levél

[2022. március]



 
Emlékszem egy történetre az életemből, amit még nem mondtam el senkinek. Nem azért, mert nincs kinek elmondanom, hanem mert elmondhatatlan. Magamnak is csak nehezen mesélem. Én emlékként gondolok rá, és úgy, mint ami velem történt. Tizenhat éves korom óta emlékszem erre a történetre, azóta nem tudom kiverni a fejemből. Mondják, hogy olyan velem lenni, mintha mindig máshol járnék gondolatban, s ha kérdeznek, mindig tudok valami frappánsat válaszolni – olykor még humorosat is –, de mindenki tudja, hogy nem mondok igazat. És tényleg nem. Ami az én gondolataimban ilyenkor megfordul, arról nem lehet csak úgy fecsegni, ezt nem beképzeltségből mondom, hanem azért, mert tényleg így gondolom. Bár­miről szívesen beszélek, és tudok is, csak erről nem. És mégis, olyan, mintha mindenki pont erre kérdezne rá, erre az egy dologra, amiről pedig nem akarok beszélni. Próbálom úgy élni az életem, hogy minél kevesebbet kelljen társalogni. Azért is, hogy ne kelljen semmit sem mondanom, mert azon az egy emléken kívül semmi érdekes nem történt velem, meg azért is, mert unom, amit az emberek mondani tudnak. Azért mindig végighallgatom a mondandójukat, inkább ők beszéljenek, mint én, így nyilván figyelmesnek és udvariasnak tartanak. Úgy általában is unatkozom. Azt hiszem, kimondhatom, hogy unalmas az életem. Kívülről persze nem így néz ki a dolog. Van egy jól fizető munkám vezető pozícióban, van egy vitorlásom, biciklivel járok munkába, rengeteg barátom van, fotózom, futok, hegyet mászok. Keresik a társaságomat, és főleg a nők. Minden tetszik nekik, amit csinálok, minden, amit én annyira unok. Elviselhetetlen rajongással néznek rám, és bárhogy viselkedem, bármit mondok, ott vibrálnak körülöttem. Kár, hogy nincsenek már meghódíthatatlan magasságokban lebegő, légies, éteri szépségű nők, akik elragadnák a képzeletemet. Legalábbis én eggyel sem találkoztam. Éhesek és közönségesek, rikítók, pucérok és felkínálkozók. Nincs bennük sem szentség, sem sötétség, semmi titok, tűz vagy lobogó szenvedély. Azt hiszik, kedvemre kell tegyenek, pedig annál kiábrándítóbb nincs is. Sajnálom őket, és sajnálom magamat is, hogy nem repes semmiért a szívem. Eggyel több ember, aki céltalanul és élettelenül végzi teendőit ezen a bolygón. Sokszor gondolkodom azon, hogy mit kell kezdenem az életemmel, de semmi nem jut az eszembe. A halál az egyetlen értelmes dolog, amit ehhez az élethez kapcsolni tudok. Bár ha a halálra gondolok, mindig megrendülök. Nem azért, mert annyira félek tőle, vagy mert annyira nagy eseménynek tartom, hogy egy életen át készüljek rá, és nem is azért, mert félek a számvetéstől vagy az életem filmjének lepergésétől, meg sok minden mástól, amit még hallani lehet; hanem mert már egyszer meghaltam, emlékszem rá. Gyanítom, hogy én azóta is halott vagyok. Engem nem a halál riaszt, nem az a tény, hogy meg kell halni, hanem a meghalás aktusa. Az tölt el félelemmel. Mert tudom, milyen az. Az életben csak képzelgünk arról, hogy milyen lesz majd meghalni, de csak tapogatódzunk természetesen. Mert akik úgymond a halálból visszajöttek, azok ugye nem haltak meg. Én meghaltam, és nem visszajöttem, hanem emlékszem. Van valami, amit senki sem úszhat meg, akárhogyan is haljon meg. Maga a meghalás. Az ember nehezen hiszi el, hogy amiről annyit gondolkodott, és amitől annyira félt, az most valóban megtörténik. Hogy a halál nem a jövő, hanem a jelen, és tudod, hogy ez most igazi, nem álom, nem képzelgés, nem az elme játéka, hanem maga a meghalás. Most te meghalsz. Ezt nagyon nehéz tudni. Felfogni, hogy ez most tényleg az, nagy pillanat, és rémes, megállíthatatlan, visszafordíthatatlan. Ennél is félelmetesebb, hogy van utána valami. Gyűlnek köréd a lények, és tudod, hogy túl vagy rajta, ez már utána van. Ami megnyugtat az életben, hogy van valami a halál után; félelmetesebbé válik, mintha semmi sem lenne. Mert olyan tartományok nyílnak meg, olyan tér, a lényeknek olyan végtelensége, hogy beleszédülsz.
Emlékszem, háború idején haltam meg, nagyon hirtelen jött, nem tudtuk, hogy támadás fogja érni Budapestet. Egy pesti gangos ház cselédlép­csőjén futottam lefelé, ki az utcára. Elindultam gyalog, lombosak voltak a fák, talán tavasz lehetett, tele voltam lehetőséggel. Nem akartam buszra ülni, gyalog akartam menni; hogy érezzem az illatokat és a szelet, ahogy az arcomba fúj. Láttam az embereket a buszmegállóban, mozdulatlanul néztek ugyanabba az irányba. Sajnáltam őket, hogy mennyi időt vesztegetnek el várakozva, egy pontba meredve. Akkor miért nem beszélgetnek inkább!? Annyira meredten álltak, egy távoli pontot bámulva, hogy tudtam, nekem is oda kellene fordítanom a fejem. Éreztem a hátam mögött gyülekező, elkerülhetetlen veszélyt. Nem akartam tudni róla, talán még át is futott az agyamon, hogy én valószínűleg meg fogok halni. Távolinak tűnt nekem, mint egy eseménymeghívás, amire, tudod, hogy nem fogsz elmenni. Mellettem ordítva, félelemtől elborult tekintettel rohantak el az emberek, belém kapaszkodtak, ráncigáltak, sodortak magukkal. Arra számítottam, hogy ha nagyon erősen akarom, újra hallom a madarakat, a város hétköznapi zaját, visszaáll a régi rend, és lassan megjön a busz, csak annyi, hogy én nem szálltam fel. Hirtelen megnevezhetetlen, sűrű sötétség terítette be az útszakaszt, ahol sétáltam. Láttam az árnyékomat, ahogy beleég az aszfaltba. Hatalmas lökést éreztem a testemben, aztán csend lett bennem. Láttam, ahogy az emberek lélekszakadva menekülnek és hullanak el az utcakövön. Nem éreztem fájdalmat, csak azt, hogy elválik tőlem a testem, leszakad. Olyan volt, mint amikor érzéstelenítéssel húzzák ki a fogadat. Oldalt volt a fejem, emberi végtagokat láttam magam körül, nem tudom, mennyi idő kellett, hogy rájöjjek, azok az enyémek. Nem éreztem semmit, csak tudomásul vettem. Tudtam, hogy most elkezd történni velem. Emlékszem, vagyis az érzetek­ből arra következtetek, hogy nő voltam. Ezt csak azért említem meg, hogy értsd, milyen minőségű is ez az emlék. Mondhatnád, hogy álmodtam, és még az is lehet, hogy igazad van. De ha álmodtam, attól mennyivel lesz kevesebb?
Azért írtam le neked mindezt, hogy ez maradjon az egyetlen hiteles nyoma az életemnek, a halálom története. Reménykedem, hogy legközelebb nem fogok emlékezni rá.
Csak mert kérdezted, hogy mire gondoltam.
Apád




 


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Zeck Julianna


A szerzőtől még

   Útitárs
   Metamorfózis


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.