Vers, próza / Levél a tengerről

Zalán Tibor
Levél a tengerről[2015. október]



Bobó, kicsi herceg!

A tenger
egy olyan… olyan
nagyon nagy valami…
hogy is magyarázzam?
Se széle, se hossza,
mégis igen formás.

Vízből van
teljes egészében,
na meg szigetekből,
meg körben szárazföldből,
ugye, ezt így el tudod képzelni?

Roppant
sós a vize, úgyhogy
inni belőle nem ajánlatos.

Ha a tenger
mellett töltöd az időd,
úgy tűnik fel számodra,
hogy a tengerből kel ki a Nap,
és a víz másik végében bukik le
alkonyatkor.

És még
az is lehet, hogy
mindez így történik.

A tenger
néha nagyon
haragos, olyankor
hatalmas hullámokat
dobál széles nagy szürke hátán.

Ha meg szelíd,
olyan, akár a kék,
zöld, ezüst tükör; kedvtelve
nézegeti benne magát az ég.

A tengerben
állatok laknak, elsősorban
halak, kicsik és nagyok,
együtt mindenféle. Kicsik
a bohóchalak, meg a heringek,
nagyobbak és haragosabbak
a murénák és a polipok,
a legnagyobbak a cápák és a bálnák.

Hú te,
a bálnák azok aztán
tényleg nagyon nagyok,
még én sem tudom
elképzelni, hogy mekkorák,
mert igazi
bálnát még én se
láttam soha életemben.

De élnek
a víz fenekén kagylók,
korallok, tengeri virágok,
rákok, homárok és tintahalak is.
Fel sem tudnám
sorolni, mik és mennyien!

Azt még
elmondom, képzeld,
tengeri sünik is
laknak a köveken!

A tenger
karmestere a Hold.
Egyet int ezüst pálcájával,
s a víz megemelkedik.
A pálca
újabb intésére
a tenger előző formájára
apad vissza. Hát nem különös?

A tengeren
hajók járnak, kicsi hajók,
nagy hajók, még nagyobb
hajók és óriáshajók.
A partok
mentén pedig vitorlások
és motorcsónakok kerengenek.

A tenger
partján körben-körben
strandok vannak,
ahol barnára
és pirosra sült emberek
fürdőznek, napoznak,
sört és koktélt szopogatnak.

Ezek a
strandemberek
leginkább nagyon zajosak,
és olykor rettenetesen
szemetelnek is, ezért a
szelídebb emberek alig
várják az estét,
amikor a
nyaralók a nyaralójukba
vonulnak vissza.

Ilyenkor
ismét csöndes a part,
csak a hullámok kotyognak
a köveken, az égen
nagy Hold
trónol, ezüst hidat
ácsolva a víz fölé.

Megsúgom
neked, én ilyenkor
szeretem legjobban a tengert.

Ha majd
nagyobb leszel,
elülünk itt a hullámok
fölött a homályos erkélyen
ketten, alattunk mormog
majd a fekete víz, mi meg
csak hallgatunk,
ülünk egymás mellett,
és elnézünk messze,
a holdnál is távolabbra,

mert
a tenger
akkor majd felfedi
előttünk legnagyobb titkát:
láttatni engedi
egyetlen éjszakára
számunkra a mindenséget





Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Zalán Tibor




Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.