Vers, próza / Levelek a másvilágra

Vaszilij Bogdanov
Levelek a másvilágra

[2010. december]

1. ZOSCSENKÓNAK

Történhetett volna másképpen is.
Mikor nem?
De így történt.
Te mentél el hamarabb.
Már tizenegy éve nem vagy, barátom,
avagy mégis,
csak valamilyen másik formában?
Másik dimenzióban?
Válaszolj!
Besúgóink is sorra elmentek.
Nagyon remélem, nem egyazon térben
szívod velük a levegőt.
Egyebekben milyen ott a rendszer?
A politikai berendezkedés?
Számon tartjátok-e egymást?
Élnek-e a barátságok?
Találkozol-e az orosz költőkkel?
Mi van a vezérekkel?
Leninnel, Sztálinnal, Buharinnal, Trockijjal?
A vörös parancsnokokkal?
Ott vannak-e veletek,
vagy ők máshol léteznek,
egy külön számukra létrehozott
bolsevik másvilágon?
És te mivel töltöd az időt?
Van-e ott idő, egyáltalán idő?
Írsz-e még?
Ha nincs kezed,
ha fénycsóvaként robbansz ide-oda
a mindenségben,
hogyan rögzíted gondolataidat,
káprázatos ötleteidet?
S ha rögzíted egyáltalán,
eljuthat-e valahogyan valakihez?
Van-e ott irodalmi élet?
Könyvek, folyóiratok, olvasók?
És nők, nők vannak-e?
S ha nincsenek,
hogyan lehet szerelem nélkül élni?

2. LEVÉL PASZTERNAKNAK

Egyszer Moszkva mellett,
egy vadászaton,
fajdkakasok dürögtek robbanó avaron.
Nem érdekelte semmi őket,
csak a szerelem.
Robbant az erdő zöldje.
Félelem
szorította össze szívünk.
Összenéztünk,
emlékszel?
Szerettük volna lefogni
a félrészeg vadászok kezét,
de természetesen elkéstünk.
Mikor nem?!
Dörögni kezdtek a fegyverek,
és a pompás kakasok
véres tollcsomókká változva
pörögtek maguk körül.
A tyúk,
akiért a viadal folyt,
önmaga szobrává dermedve állott.
„Ne, őt ne!” –
kiáltottad, Borisz,
de természetesen egy nagy hasú, főelőadó elvtárs
már célba is vette,
le is lőtte,
s elégedetten vigyorogva,
konyakos flaskáját nyújtotta feléd.
„Nyugodjon meg, Paszternak elvtárs – böfögött –,
a vadászat célja maga a vadászat,
s ez így megy, higgyen nekem, évezredek óta,
mióta egyáltalán vadásznak a vadászok…”
Soha nem felejtem el az arcod.
Kiürült hirtelen.
Óceániai maszkká változott.
Válaszolni sem válaszoltál,
mert mit is válaszolhattál volna?
Elkaptad a flaskát, mohón ittál,
felém nyújtottad,
undorom legyűrve ittam én is.
„Olyan mélyre süllyedtünk!” – suttogtam később,
hogy megvigasztaljalak,
bár mélységesen szégyelltem magam,
a helyzet képtelenségéért,
a vérengzésért,
amin, ma sem tudom, miért vettünk részt?
De azért is, hogy elfogadtuk a konyakot,
noha nálad is, nálam is volt vodka,
amit jobban szerettünk.
„Olyan mélyre süllyedtünk, hogy maholnap
a fülünkön érezzük a talaj menti fagyot.”
A vizslák a kakasok tetemét tologatták,
vicsorítottak, vonítottak,
ingerelte őket a vérszag.
És a vadászok, egymást kínálgatva,
elégedetten hazudoztak tovább.

3. AHMATOVÁNAK

Amikor Tifliszben jártunk, Anna, emlékszel?
Érett őszibarackok ragyogtak, grúz leányok.
Ősz volt, és rothadásszag érzett a levegőben.
Domboldalon lobogtak máglyák visszfényei.
Sűrű vörösbort ittunk. Villogott, mint a vér.
S hevesen udvaroltak neked a grúz poéták,
ama őszi délután visszatér számtalanszor.
Nem tudlak felejteni. Mondd, akkor boldog voltál?
A Rekviemet mondtad. El-elcsuklott a hangod.
Mindenki megdöbbent, és egy idetévedt döglégy
ütődött az ablaknak. Nem tudott menekülni.
Az isten küldte volna? Hogy emlékeztessen a
dögtemetőkre, hová áldozataik testét
dobálták gyilkosaik, buzgón keresztet vetve.
Pravoszlávok végül is, szadista istenhívők.
Bolsevik hipokriták. Akkor, ott, láttam őket.
Elképedten hallgattak. Meg kellett érjék ezt is.
Nem idegen ég alatt bolyongtam.
Idegen szárny védve nem borult rám,
de népemmel – íveltél fel – együtt vánszorogtam,
vele jártam kálvária útján.
Aztán a taps. A vastaps. Bókok a fogadáson.
A köpönyegforgatók hízelkedései.
Idegesen pislogó, figyelő kágébések.
Túlnő rajtuk a helyzet. Nem tudnak dönteni,
letartóztassanak, vagy ünnepeljenek ők is?
Minden egymásra csúszik, csak arcod, tatár arcod,
gyönyörű arcod látom. Emlékszel Grúziára?
Ősz volt, és rothadásszag érzett a levegőben.
De nem rothadt el minden. A visszarendeződést
te már nem érhetted meg. Eltávoztál örökre.

4. CVETAJEVÁNAK

A darazsak, a darazsak,
ott kavarogtak körülötted.
De nem adhattad meg magad.
Egy pillanatra elhitetted,
talán mert te magad is hitted,
Ofélia vagy, a királylány,
fehér ruhádban a vízen
úszol, megfullaszt a magány,
megjön Hamlet, és elviszen.
„Igen! – hívtad. – Igen, igen!”
Még nem végleges semmi sem.
A kémkedés csak rémregény.
A törött redőnyréseken
darazsakkal tör be a fény,
a kétkedés sötét egén
mindörökre izzik, ragyog,
fejed mellett a matracon,
sokszor elvesztett csillagod,
és fejed alatt bal karom.
Ez az utolsó alkalom.
Késik Hamlet. Nem én vagyok,
A tévedések vígjátéka
mégis sodor. Mit mondhatok?
Te vagy húsz évem ajándéka.
Élő költemény! Heuréka!
Szemedben imbolyog a hold,
vöröslő bohócarca néma.
Fölöttünk felmagaslik Léna.

5. PILNYAKNAK

A meztelen év után lecsupaszult
az egész kiéheztetett ország.
Kitelepített templomok
ikonjai mutatták sorsát.
És a volgai németek –
noha nem voltál népvezér! –
siratták a vezérüket,
és elszivárgott a remény.
Te nem születtél népvezérnek.
Jöttek a kitelepítések,
kiderült, nem pótolhatja semmi,
a helyeden az ürességet.
Mi lett volna, ha bedugul a rendszer,
és maradunk a félelmeinkkel?
Ha tényleg halhatatlan lett volna
Koba,
mégis még mi jöhetett volna?
A Szovjetunióban megtörtént minden.
Milyen az égben?
Gyilkosaiddal találkozol?
Ott bujkálnak-e valahol
körülötted,
vagy máshol vannak?
Más alakban már visszatértek,
tovább boldogítani a népet?
Hisz kudarcaiból sosem tanul,
s a szovjet jólétbe belevakul.
Tudjuk, a hold kiolthatatlan,
visszajössz-e még más alakban?
Jó lenne veled beszélgetni,
és hinni, hinni, hinni, hinni.
De azt is te mondtad egyszer nekem,
leteper minket a félelem,
s nincs egy felnőtt állampolgár
Szovjet-Oroszországban,
akit ne lőhetnének főbe,
gondolkodás nélkül, azon nyomban.
Megjósoltad a végedet,
sorsod be is teljesedett.
De véglegesen eltűntél-e, mondd,
mégis kioltható a hold?

6. BULGAKOVNAK

Az elíziumi mezőkön,
sétáltunk, meg-megállva,
amikor ránk akaszkodott
két puccos, szovjet dáma.

Hogy mit akartak? Na vajon?
Mi őket. Ők meg minket.
De hátha Cseka ügynökök –
ragoztuk rögeszméinket.

Hátha személyi követők? –
röhögtünk fulladozva.
Ficsúrok szólongatták őket,
s megmentett egy mellékutca.

Pedig a nők miránk vártak,
kiskocsmába ültünk be végül,
de oda is utánunk jöttek.
„Nem élhetünk szerelem nélkül!” –

suttogták, és pezsgőt rendeltek.
Ránk állították volna őket?
Kerengőztünk a félhomályban,
játszva a boldog szeretőket?

Hirtelen semmivé foszlottak,
és zavarossá válott minden.

Helyükön locska kérdőjelek
árválkodtak a levegőben.

És mi semmit sem értettünk.
Szél fújt egy kopár fennsíkon.
Találkoztál velük az égben?
Ott vannak, biztosan tudom.

7. MANDELSTAMNAK

Széncinke ringott berkenyeágon.
Te lettél volna, elveszett barátom?
Mindig hitted: a lélek vándorlása
méri a végső csapást a halálra.
Alakot váltva járunk világokat,
megsemmisítve a látomásokat.
Halál nincs, csak képzelődünk róla?
Ember, hal, madár, vad közt vándorolva.
Miután éhen haltál Kolimában,
végleg versekbe költöztél, hazátlan
széncinkeként őriztél évekig,
hallom, trillázó hangod felhasít
a hazug égbe, szemed rám mered,
bűvölten mondom a verseidet.
„Oszip van itt, széncinke alakban,
mindég is mondottam, hogy halhatatlan!” –
súgtam Lénának, te visszanéztél,
aztán órákra levegőbe vesztél,
de reggel mégis ébresztett dalod,
mögötted álltak néma angyalok.
Egyszer elmondtam, Nágya is él még,
őrzi verseid és a büszkeségét,
te felvijjogva rebbentél tova.
Visszafogadott sötétség hona.
De néha azért még meg-megjelentél.
És félrehajtott fejjel el-elnéztél,
míg lecsapott a végzet, ölyv alakban.
És én megint egyedül maradtam.
Most hol vagy, Oszip? És mi van veled?
Költöztetted-e új testbe lelkedet?

Vagy ember lettél? Költő vagy megint?
Ki versbe írva győzi le a kínt?

8. TINYANOVNAK

A fényből előtűntél, előjöttél a fényből,
és hirtelen itt voltál, megképezett a fény,
újraformálta arcod, éreztem jelenléted,
heves öröm töltött el, mint amikor a követ,
egykori drámaíró, elindul regényedben,
melyet egy csónakban, a Ladogán ringatózva,
olvastál fel, emlékszel, kiadós részletekben?
Ma is hallom a hangod, és nem tudok betelni,
világod szépségével, miközben a besúgónk
egy rozoga bárkával követett idegesen.
Vajon miről beszélünk? Neki hallani kéne!
Jelentésébe mit ír, hogyha nem hallgathatja,
ha soha nem tudja meg? Titok marad előtte?
Állásába kerülhet. Hát nyilván igyekezett
közelünkbe kerülni, de nem tudott evezni,
reménytelen leszakadt. Vergődésén, azt hiszem,
derülhettünk is volna, de engem lenyűgözött
Gribojedov keserve… Előjöttél a fényből,
hallottam nevetésed. „Egy kis bort innék, Vászja,
de ott túl nincsen szájam, egy pohár félszáraz bort,
rizlinget vagy leánykát, de ez is elmarad, mert
már nem vagyok a régi, testem sincs, nemcsak szájam,
így bort sem ihatok már. Aki előtted vibrál,
csupán egy illúzió. Én is vagyok, és mégsem.
Mióta fénysugárként, a tiszta levegőben,
a végeérhetetlen, átláthatatlan űrben
kerengek szakadatlan, nem bírok megnyugodni.
Arra sem jöttem még rá, mi célja az egésznek.
Hát ezért is szeretnék meginni egy pohár bort!
Mivel ez lehetetlen, az a kérésem hozzád,
mindig barátom voltál, hogy helyettem te idd meg.
Ennek nagyon örülnék. Érzelmeim még vannak.
Csak éppen kezdeni nem tudok velük semmit már.
Mért vannak érzelmei egy izzó fénygomolynak?”


Öregkorában – a ciklus valamikor a hetvenes években íródott – nagyapám egyre többször idézte fel halott barátait. Legközelebbi viszonyban nyilván Ahmatovával, Jurij Tinyanovval és Zoscsenkóval volt, ők is Péterváron éltek, de nagyra tartotta moszkvai barátait, Bulgakovot, Mandelstamot és Paszternakot, akiknek sokat olvasta, betéve tudta a verseit. Sokat foglalkoztatta a harmincas években, koholt vádak alapján kivégzett barátja, Pilnyak alakja is, különösen kirgíziai látogatása közben és után, amikor újraolvasta a kirgiz főváros névadójáról, Frunze tábornokról szóló gyönyörű elbeszélését, A kiolthatatlan hold történetét… Egészen különös volt a kapcsolatuk Cvetajevával, akivel még párizsi éveik alatt, fiatalkorukban barátkoztak össze, s egész életükben önfeledten mondogatták a verseit. Arra, hogy kapcsolatuk túlnőtt volna a barátságon, amire a vers talán utal, Léna nagymama nem emlékezett, vagy nem akart emlékezni. Annyit mondott, hogy mindent, ami a versben van, nem kell valóságosnak venni. Nagyapádnak mindig is élénk volt a fantáziája… – Tatjána Bogdanova.

BOGDÁN LÁSZLÓ fordításai


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Vaszilij Bogdanov


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.